– s hogy azok, melyekben főispán tisztújításra váratik, s a tisztelgő
küldöttség már a pitvarban áll és sebesen közeledni látja a fáklyákat,
melyek a nagy kormányzót homályos útjain fölvilágosítják – ezen perczek
közé tartoznak: nem szenved kétséget; s főkép akkor nem, ha a szónoki ki
a küldöttség nevében a megye érzelmeit tolmácsolandja, most először
életében tölti e nehéz tisztet, s remegve mint a hárslevél áll
paszomántos társa, között. Volt e megyének egy hires szónoka, – s mely
megyének nincs? – Kraveczky János ur, s valóban kár, hogy olvasóim nem
ezzel ismerkedhetnek meg ez alkalommal, kinél jelesebb installationalis
szónokot én nem ismertem. Erasmus Laus asinijáról többet szólnak az
emberek, mint Plinius Traján fölött tartott panegyriséről, mert a tárgy
nehézségei bőven pótolják az előadás szépségét, melyben ez utolsó az
elsőt talán fölülmulja, s mégis mi Erasmus érdeme főtisztelendő
Kraveczky Jánoséhoz mérve, ki ötvenhárom beszédet tartott hasonló tárgy
fölött s mindig hangos «éljen»-ek között végzé azokat. Ellenségei, mert
hisz kinek s főkép esperestnek ne lennének e világon ellenségei? hol az
esperest vörös övétől a bibornok vörös köntöséig, az iskolás gyermek
examenen nyert díszjelétől az aranygyapjuig, a legkisebb virágtól,
melyet kedvesünk, a dicső babérig, melyet a nemzet ad, nem kaphatunk
semmit anélkül, hogy ráadásként egy pár ellenség ne adatnék hozzá.
Ellenségei tehát, mint mondám, azt állíták, hogy e beszédek csak
ismétlésekből állnak, azonban miután Isten maga egyformán ragyogtatja
napját jók s gonoszok fölött, nem látom át, miért ne tenné ugyanezt
esperestünk is, főkép mint nagy történetbuvár jól tudván, mennyi
dicsőséget szerze a nagy Cato ugyanazon egy rövid mondásnak: «Censeo
Carthaginem esse delendam» ismétlése által. Igy azonban csak az esperest
irígyei szóltak, s biztossá tehetem olvasóimat, hogy a megszólított
személyek Kraveczky beszédeit soha unalmasoknak nem tarták s valóban
szívtelen, ki ezt nem a beszédek szépségének, hanem csak azon emberi
gyarlóságoknak tulajdonítja, mely szerint másról valami rosszat, vagy
magunkról jót hallani mindig mulatságos. De a nagy férfiú távol volt.
Réty, ki a főispánt pártjának legjelesbjeivel a megyeházánál várta, e
Demosthenest is magánál tartá, Zsolvay annyi baj után, melyen átment,
nem látszott igen megnyugtató hangulatban. A küldöttség, mely jól tudá,
hogy azon emberek, kik nem ultimæ informationis, közönségesen primæ
informationis szoktak lenni, aggodalommal tekintett szónokára, kinek
szavai mint az elsők, melyeket megyéjében hall, kétség kivül rendkívüli
hatást teendenek főispánukra. Egy váratlan eset azonban új irányt adott
minden gondolatnak.
A főispán már a kert kerítéséhez jutott, a fölállított iskolás gyermekek
s az összecsoportozott nép éljenezni kezdett, midőn egyszerre az
útárokban három mozsár dörrenik el. A lovak, melyeket Bántornyi ő
excellentiájának az utolsó állomásra előre küldött, ép úgy meglepetve,
mint ő eccellentiája, elragadják s a kapun berohanva feldöntik a hintót.
A fáklyás lovászok, mint egykor a filiszteusok rókái, midőn Sámson
farkukra fáklyákat kötött, rémülésbe hozák a falut. James úr lovagi
természeténél fogva a legközelebb úton, azaz fején keresztül, ugrik le
lováról. A pitvarban s ház előtt álló küldöttség borzadva csapja össze
kezeit s miután a lovak föltartattak s az összegázoltatás veszélye
megszünt, mind együtt fut a szeretett kormányzó elfogadására.
Ne várja tőlem senki, hogy a jelenetet, melynek most olvasóim tanui
lehetnének, részletesen leirjam. Nem vagyok, mint mindenki észreveheté,
erős a leirásokban s ennyi lárma visszaadására gyönge tollam elégtelen.
Elég legyen annyit említenem, hogy mind a főispánnak, mind kocsisának
minden elmondatott, mit e helyzetben várhattak s hogy az első egy kis
kék folton kívül, mely egyik szeme fölött látszott, baj nélkül huzatott
ki kocsijából s a lehető legnagyobb nyájassággal tevé biztossá az uri
társaságot, miként az egész dolog őt valóban rendkívül mulatá; ámbár
titoknoka, ki ő excellentiájával egy kocsin ment, s most az egyszer
urának nemcsak fontos hivatala, hanem még személye terheit is viselé, e
részben egészen különböző véleményben látszék lenni.
– Ki merte a mozsarakat elsütni? – szólt végre Bántornyi, miután a
főispán s az egész társaság a ház felé indult.
– Én, teins uram – felelt a kertész legény.
– És hogy’ mertél ilyenre vetemedni?
– Mert parancsolták.
– És kicsoda – szerencsétlen?
– Hát csak az ifjasszony, a kapitányné asszonyság mondta, hogy már csak
becsületesen kell fogadni az excelentiás urat. Tiszaréten is mindig
mozsaraznak, hát bizony mi sem vagyunk rosszabbak.
E fontos ok, vagy az ifjasszony említése volt-e? de annyi bizonyos, hogy
az eddig felbőszült házi úr csudálatosan megnyugodott e magyarázatban s
fogai közt asszonyok vigyázatlanságáról dörmögve valamit, szintén a
házba ment, melynek nagy termében azalatt az egész társaság összegyült s
a megyei küldöttség ép most lépe a főispán elébe.
A küldöttség fényes volt, azaz e szónak oly értelmében, melyben az
Magyarország igen sok törvényhatóságaiban használtatik, majdnem
kizárólag arany s ezüst rojtos ruhákból álló. Sóskuty rövid kék huszár
köntösében, melynek arany paszomántja s czafrangjai a posztó szinét csak
inkább gyaníttaták, a vörös kerekded arczczal, melynek fehér bajsza a
sok drága ércz között most szinte ezüstnek látszott, s ki egy egész
megye méltóságát érezve keblében, háromszor hajlott meg főispánja előtt,
a félkörben fölállított küldöttség, mely elnökének mozdulatait
csuszkálva és sarkantyúpengéssel követé, míg a megtisztelt jövevény
arczán, a most támadt kék folton kívül, nyájasabb leereszkedés nyomai is
láthatók, az ünnepélyes csend, mely a hajlongásokra következett, szóval
minden, tisztelettel tölté a néző kebelét s ha Zsolvay esperest úr ezek
látására még inkább elhalványult s gyönge remegő hangon kezdé a főispán
hosszú czimét elmondani, abban én semmi meglepőt nem látok. Aggasztóbb,
hogy a szónok reszketése, miután palástja zsebéből beszédét kivevé s a
negyedrét kéziratot felnyitá, látszólag erősebb, szava a főispáni czim
vége felé még gyöngébb, s végre szinte hallatlanná lett.
A czim után szünet.
Sóskuty halkan visszavonul a szónokhoz: – Csak bátran olvassa, akármi
legyen.
A szónok, ki addig remegve végig futá kéziratának első sorait, neki
erőlködve hozzá fog olvasásához. – Derült arczokkal lépsz tisztelőid
körébe, dicső férfiú! s hol eddig annyi kebel vágyódva sóhajtott utánad,
most minden sziv örömében dobog látásodon.
A főispán kendőjével takará derült arczainak egyedüli sötétebb foltját,
Sóskuty megnyugtatva érzé aggodalmát s a küldöttséggel együtt «helyes»-t
kiálta, csak a szomszéd falu lelkésze, ki ép Cserepesen lévén, a
küldöttséghez csatlakozott, fészkelődött nyugtalanul két vastag
táblabiró közt.
– Tisztelet s hála követi lépteidet – folytatá a szónok neki bátorodva –
s az egész megyéd határai közt nincsen ember, ki büszke ne lenne, ha
arra gondol, hogy te vagy, kit előljárójának nevezhet.
– Ez czifrán rakja – szólt a vastag táblabirák egyike, míg a szónok
hasonló hangulatban tovább olvasott s mindig bátrabban hangoztatá
csinosan esztergályozott szókötéseit, – ez Kráveczkynél még különb.
– Kérem alássan – szólt a lelkész mindig nyugtalanabbul – ezt a beszédet
én csináltam.
– Hogy irígykednek ezek a papok egymásközt – szólt a másik vastag
táblabiró az elsőhöz, ismét a szónokra fordítá figyelmét, ki egyébiránt
egyet fordítva kéziratán ismét halkabb hangon kezde beszélni: – A nyáj,
mely itt előtted áll – a küldöttség meglepetve fejét csóválja – csak egy
kis része a gondodra bizott nagy seregnek, mely mezőiden legel, s ki azt
elődbe vezeti – itt Sóskuty nagyon elbámult – az nem jobb a többieknél s
bár ruháidat viseli, nem nélkülözheti pásztori fölvigyázásodat.
A hallgatók egy része tüsszögött, néhányan suttogni kezdének, a főispán
maga nem nyomhatá le egészen mosolygását.
– Főtisztelendő uram, mit csinál? – suttogá Sóskuty – fordítson egyet. –
S a szónok fordított s félig magán kivül tovább olvasá: – Itt hasztalan
keressz tudományt, hasztalan a hazáért tett érdemeket, hasztalan
mindazt, mire emberek büszkék lehetnek, – a küldöttség mindig
nyugtalanabb lett – parasztokat látsz magad előtt. – Itt az indignatio
kitört –
– Ünnepi köntöseikben.
– Megbolondult a főtisztelendő úr?
– De mind jó keresztyének – sóhajta Zsolvay angyali resignatioval, –
nincs egy eretnek az egész seregben.
– Magán kívül van, kiáltsunk éljent. – Éljen! Éljen! – kiáltott az egész
hallgatóság.
– Kicserélték palástomat, – sóhajta Zsolvay s visszavonult; míg a
főispán röviden s mennyire nevetése engedé, köszönetét fejezte ki.
– Honnan vette elő főtisztelendő úr beszédemet? – szólt a kis plébános,
kit már a beszéd kezdetén oly nyugtalannak láttunk, mihelyt Zsolvayhoz
férhetett, ki a másik szobába vonult.
– Hagyjon békét ön; szerencsétlenné tett.
– Szép! ön elmondja beszédemet s én, ki azt fáradtságosan készítém,
holnapután mit mondjak a püspöki visitatiónál?
– Az Istenért, miért vette el palástomat?
– Ön palástját?
– Igen, nézze csak, benne kell lenni beszédemnek.
S a megszólított zsebéből hasonló kéziratot vonva ki, összecsapta
kezeit. – Igazság, ez ön palástja. – S a két szónok nagyon elszomorodott
s minden vigasztalás után – noha a főispán a történetet gyönyörünek
hirdeté – nem osztozott a jókedvben, melyben most a főispánt karai s
rendeivel együtt azon egy kivánattal hagyjuk, hogy e szép egyetértést a
tisztujítás nagy napjáig, melyen őket ismét látni fogjuk, semmi ne
zavarja fel.
XII.
Jó névnél nincs fontosabb dolog a világon, legalább vannak, kik ezt
hiszik, s azért olvasóim természetesnek fogják találni, ha most, midőn
Taksony-megye fővárosának nevet keresek, nem kis aggodalmak közt járok
fel s alá szobámban. – – – Nevezzük Porvárnak, mi legalább nyári
napokban a fogalmat tökéletesen kifejezi. Ha estve a csorda a városba
visszahajtatik, a por egy jól készült várerősség minden kellékeinek
megfelel, tökéletesen eltakarva az épületeket s visszaijesztve a bemenni
akarókat. Ha olvasóim jobbat találnak, tudassák velem, s én csak akkor
nem fognám követni tanácsukat, ha e könyv második kiadást nem érne, mire
természetesen most gondolni sem akarok. Ha hazánkban annyian
változtatják nevöket, s némely iró hármat el is tudott használni, miért
ne tehetné ugyanezt Taksony-megye fővárosa is.
A régi görögök meredek sziklákra építkeztek. Az ázsiai vándornép,
melytől mi származunk, a legtermékenyebb földet választá letelepedése
helyéül, s hol dús mezőt s friss forrást lelt, ott szállt meg nyájaival.
Ily szellemben jelöltetett ki egykor Porvár is város helyének. Miután az
egykori sátorok helyén házak épültek, a zöld pázsit eltünt ugyan s a
friss patak is, mely csörgedezésével apáinkat talán ide csalta, azóta
nagy pocsolyává öregbedett; azonban ki őszkor ablakán kinézve a jól
megtrágyázott s kocsikkal felszántott utczákat nézte, nem tagadhatá,
hogy Porvár Kanaán földén áll, s vannak hetek az évben, midőn a
legkevésbbé otthonos polgár is nehezen, vagy alig válhatik meg
lakhelyétől. Két végtelen utczán kívül, mely a várost ellenkező irányban
keresztül vágva a megyeháznál találkozik, Porvár házai csak sikátorok s
közöcskék által választatnak el egymástól, melyeknek tömkelege közt
annál nehezebben ismerhetni ki magát, minthogy minden gazda ugyanazon
terv szerint építtette lakhelyét, s a megyeházat s egy pár cseréppel
födött úrilakot kivéve, a többi szalma és zsindely födelü épületek
között alig vehetni észre különbséget. A város kellemeiről hallgatok.
Említhetném a sétatért, mely pár év előtt a városon kívül aláirás útján
készült, s melynek fái, talán mert közfelügyelet alatt álltak, ültetésök
ideje óta nem nőttek! a szederfa-iskolát, hol József-császár korából
megmaradt három fa évről-évre várja az új sarjadékot, míg új szeder
ültetvény helyett körében csak fejes káposzta tenyészik; a kövezetről is
szólhatnék, ha sáros napokban, mint most, e kövezet nem volna eltakarva,
úgy, hogy azt csak azok, kik kocsin jőnek, a zötyenésekből veszik észre.
Szóval, igen sokat említhetnék, de fontosabb dolgaim lévén, egyenesen a
megyeházába s pedig a főispánhoz megyek olvasóimmal.
Az előszoba, mint a civilisált világban minden előszobák, mert ezek
bizonyos emberekre különös vonzó erővel birnak, telve van várakozókkal.
Minden párt, minden véleményfelekezet itt találhatja képviselőit, kik
mint katona-nemzethez illik, kardosan várják a pillanatot, hol
legmélyebben tisztelt fősipánuknak legalázatosabb hódoló tiszteletöket
tehessék. Réty, Bántornyi, b. Sóskuty, Slacsanek, a tisztviselők hosszú
sora, a táblabirák egész tömege megjelent elnökénél, hogy magát a
tisztujítás előestéjén még egyszer ajánlja, vagy az elnököt igénytelen
tanácsaival segítse. Például: hogy A. esküdt a monarchia felforgatásán
töri fejét, s hogy az állam biztosítására elkerülhetetlenül szükséges
B.-t tenni helyébe; hogy ha D. tiszteletbeli jegyzőnek nem neveztetik, a
megyei jegyzőkönyvet folytatni nem lehet; s hogy a vallásos szabadság
veszélyben forog, ha a megye pennája, melyet évek óta reformált főjegyző
kezelt, más vallás hatalmába kerül, vagy ellenkezőleg: hogy mert a megye
pecséte úgy is protenstánsra bizatott, a tollat ugyanazon hitfelekezeti
egyedre bizni nem más, mint a catholicizmus megsemmisítése. S
valahányszor a tanácsadók egyike kijön s a főispánnal tartott
beszélgetését – kétszer annyi időt fordítva az elmondottak egyszerű
ismétlésére, mint mit benn töltött – párthiveinek elmondja, nagy öröm
támad a hallgatók között, mert a főispán velök mindenben tökéletesen
egyetért.
Gyetyagyujtáskor a tisztelgők nagy csoportja elszéledt, egy része a
tanyákra, másik a casinóba sietve, melynek tagjai ez estvére politialis
tekintetekből fáklyás zene helyett mécsek melletti zenét rendeztek
főispánuknak. Ő maga fáradtan annyi nyájasság után, titoknokával fel s
alá jár szobájában.
A taksonyi főispán – miután nem megyéjében lakom s általa semmi
hivatalra nem fogok kijelöltetni, olvasóim nem vehetik ítéletemet azon
stereotyp dicséretek egyikének, melyek széles e világon minden
főispánról, legalább beigtatása alkalmával elmondatnak – jeles ember
vala minden tekintetben. Nemzetünk vas-korszakában a magas állású
férfiaknak nagy jellemre s erős szívre vala szükségök, mely megaczélozva
csapások által, ellentálljon vagy széttörjön, de ne engedjen soha.
Századunkban, hol minden, mi magasabban áll, csak papirossal – azzal
melyre ujságok s azzal, melyre bankjegyek iratnak – támadtatik meg, elég
ha a szív kissé megkeményedett, elég ha a római «nil admirari»-t nemcsak
jóra, de mi nehezebb, az alávalóságra nézve is megtanulja; s e
tulajdonokat a taksonyi főispántól el nem tagadhatja senki.
Ha mindenek előtt külsejére tekintünk – mi, mint tudva van, a népre s
asszonyokra leginkább hat, mert mindketten sokszor változtatván
szeretetök tárgyait, nem lehetnek tekintettel oly tulajdonokra, miknek
megismerésére sok idő kell – legnagyobb ellensége meg fogja vallani,
hogy szebben pödört fekete bajuszt alig találhatni, mint melyet ő
excellentiája viselt. A haj is igen ékesen göndörítve környezi sima
homlokát, s szája körül nem szünő mosoly játszik – attól, melyet bölcsek
ajkai körül látunk csak annyiban különböző, hogy benne keserüséget nem
vehetni észre; valóságos titkos tanácsos mosolyoghat csak így. Mit
mondjak ruházatáról? mert miután más regényirók személyeik köntöseit
leirásuk egyik főtárgyának tartják, nekem sem szabad hátramaradnom. A
világ egészen másként mutatkozik, ha azt télben mezítláb, mint ha jó
bundában nézzük; a hölgy szivesebben borul keblünkre, ha szép atila,
mint ha szűr takarja; e nagy különbséget mi regényirók sem
ignorálhatjuk. Az arczon kívül, melyet már leírtam, s melynek kifejezése
magas helyzetű egyedeknél főkép ily alkalommal szinte a ruházathoz
tartozik, gróf Marosvölgyi öltözete egyszerű, de izletes. Zöld atila
agát gombokkal, bársonymellény, fekete nyakravaló s hasonló színű
nadrág, hozzá fénymázos fekete csizma – oly fényes, hogy magadat benne
láthattad, – ez jóformán minden, mit a főispán öltözetéről az nap
mondhatunk. A tökélyről, melylyel e ruhadarabok egytől-egyig
készíttettek, olvasóim, ha csak Bécsben nem készíttetik magok is
ruháikat, alig birnak tiszta fogalommal. A főispán belsejéről, az egyen
kívül, hogy belső titkos tanácsos, nehéz bővebben s igazságosan
szólanom. A természet midőn két fület s csak egy szájt adott nemünknek,
kétségkívül arra figyelmeztetett, hogy inkább hallgassuk, mit mások
mondanak, mint hogy saját érzelmeinket mondjuk ki, s a gróf a természet
ezen intését inkább követé, semhogy belső érzelmeiről sokat mondhatnánk.
Valószinű, hogy miként külseje, úgy a lélek is egészen azon helyre
illett, melyre a végzet által állíttatott. A bécsi rendőrség
mindenkinek, ki e városba jő, charactere után kérdezősködik, értve ez
alatt a czímet vagy hivatalt, melyet visel. A kérdés ezen módjában nagy
értelem fekszik. A jellem majdnem minden embernél később-előbb
helyzetéhez alkalmazkodik. Hatalmunkban áll bizonyos czimet el nem
fogadni, de ha egy ideig viseltük, majdnem mindig azzá leszünk, mi
czímünkhöz illik, s én meg vagyok győződve, hogy ha az emberek belsejébe
láthatnánk, ott erre nézve is a polgári állás szerint ugyanazon
hasonlóságokat fognánk találni, melyek az orvosok, lelkészek s bizonyos
mesteremberek külsejében észrevehetők. Legalább mi Marosvölgyi grófot
illeti, benne az utolsó ítéletnél is azonnal mindenki ráismerne a nagy
úrra, s legfeljebb az iránt maradhatnának fel kételyei, magyar nagy
úrral van-e dolga, mert hisz az utolsó ítéletnél ruha nélkül jelenünk
meg.
– S ön azt hiszi – szólt a főispán a kandallóhoz ülve, – hogy holnap
minden jól fog menni?
– Azoknak kivételénél, kik talán megveretnek, közkivánat szerint –
válaszolt a titoknok – Réty többsége világos. Bántornyi, ki úgy is csak
testvére kedveért lépett föl, nem bánja, ha átesik; pártja egy pár
kisebb hivatallal elégíttetik ki. A másodalispán jó, becsületes ember,
önként lemond hivataláról s helyébe Krivért mind a két fél akarja. Az
egész nem érdemes, hogy excellentiád csak egy perczig aggódjék.
– Csak kicsapongások ne történjenek.
– A városban két század gyalogság van, a vasasok holnap reggel jőnek, és
–
– De ön tudja, hogy ily eszközökhöz nyúlni nem akarok. A világ mindig
rossz néven veszi, azt mondják, hogy oly választás, melynél katonai erő
használtatott, a szabadság képét nem hordja magán.
– Sőt ellenkezőleg – viszonzá a titoknok mosolyogva – nem hiszi
excellentiád, mennyire vágyódik itt mindenki a katonaság után. Bántornyi
s Réty talán tízszer kérdék, megtétettek-e a nyugalom fentartására
szükséges rendelkezések? S midőn hallák hadi készületeinket, csakhogy
nyakamba nem borultak. Taksony-megyében már excellentiád előttöse alatt
megszokták a katonaságot, s vannak, kik szabad választást alig tudnak
szuronyok nélkül képzelni. Ha a szabadságot kedvök szerint festhetnék,
talán egy bakancsos s egy vasas közé állítanák az istenasszonyt.
– Ne enyelegjen ön.
– Mit tehetek róla, ha minde baj között néha nem nyomhatom el jó
kedvemet. Excellentiád e nagy mozgalomban, mely körülöttünk zajog, csak
az egészet látja: a nagy lármát s rendetlenséget, az általános
romlottságot, s ez szomorú; de mi kisebb emberek, kik a részletekre, a
pártok belsejébe nézhetünk, miként tartsuk meg komolyságunkat? Nem
nevetséges-e, ha eszembe jut, hogy a pártok, melyek most a megyét
kétfelé osztják, ezelőtt öt-hat évvel azon kérdésnél támadtak: csak
sárga, vagy fekete és sárga zsinórok varrassanak-e a hajduk
egyenruháira? s hogy azóta a sárgák s feketék nevezete annyi
gyűlölséggel említtetik az ellenpárt által, mintha hazaárulás köttetnék
e nevekhez. Ha excellentiád a tanyákon volna, fogadom, maga is nevetne.
Az egyikben Réty honszeretete emeltetik egekig, mert az utolsó gyűlésen
a húst kilencz krajczárra szállíttatta le; míg a szomszéd korcsmában a
megye minden nemes mészárosai a haza javát csak Bántornyitól reménylik,
ki oly buzgón vítt a tíz krajczár mellett; s mikor a kávéház mellett
elmentem, egy vezető ép azt vitatá, hogy Veszősyt főbirónak választani
nem lehet, mert soha a pagátot elfogni nem tudja. Excellentiád nem is
képzelheti mindazon tréfás dolgokat, mik körülte történnek. Épen most
volt Slacsanek nálam, keserüen panaszkodva, hogy két legjobb kortese
elraboltatott.
– Elraboltatott?
– Igen – viszonzá a titoknok nevetve – elraboltatott; azaz minden sértés
s baj nélkül, de mégis a Rétyek nagy kárára. Az egyik erdőkerülő a
püspöki uradalomban, talán emlékszik reá excellentiád az utolsó
tisztujításról? Óriási ereje, melylyel egy egész tisztikart vállain
elvisel, hangja, mely a harlemi orgonával versenyezhet, s főkép
tántoríthatlan hűsége, ha valamely párthoz szegődött: a kortesség
gyöngyévé teszik őt; azonkívül befolyása helyzeténél fogva roppant, mert
a püspöki uradalmak több nemes község között terülvén el, mint
erdőkerülő majd egy, majd más tilalomtörést elnézhet, s naponkint
barátokat szerezhet magának. Most ez ember testestől-lelkestől Rétyhez
szegődött s mit tesznek a sárgák? Ötszáz forintot igérnek egy más
erdőkerülőnek, ki barátja. Ez hozzá megy, sokat panaszkodik a sárgák
ellen, mondja, hogy míg egy csepp vére marad, nem fogja tűrni, hogy
közülök csak egy váljék szolgabiróvá. Zsoltáry, ha nem csalódom így
hivják, nagyokat káromkodik örömében; s midőn hallja, hogy másnap
barátjánál egy hordó bor mellett a tisztujítás fölött kis barátságos
beszélgetés lesz, oda igérkezik. Másnap elmegy s a társaság által, mely
titkos sárgákból áll, lerészegítve, kocsira tétetik, s most velök járja
be a megyét, nem is véve észre, miként Bántornyi zászlója lobog feje
fölött s faluról falura csak azért czepeltetik, hogy az a hiedelem
támadjon, mintha ő Rétyt elhagyta volna. Egy hete, hogy e tréfa tart,
Zsoltáry mindig részeg s folyvást azt vélve, hogy a feketékkel jár,
szörnyű éljeneket ordít. A feketék többször erőszakkal vissza akarák
foglalni, de veszteséggel visszaverettek, s három nemes község, mely
mindig az erdőkerülővel szavaz, vagy Bántornyihoz szegődött, vagy vezér
nélkül nem tudja, mit tegyen. A másik rablás a pálinkási jegyzőn
követtetett el, kit négyszáz forintért egy zsidótársaság vállalt magára,
mely vele szüntelen játszik s valahányszor a szerencsétlen
visszaemlékezve a tisztujításra, menni akar, őt nyerni hagyja vagy
veszteni, a mint épen szükségesnek találja, úgy hogy a szerencsétlen még
most sem került ki kezeik közül s holléte sem tudatik.
A főispán nevetett. – És Tengelyivel, a réti jegyzővel szólt ön?
– Mindjárt itt lesz, kegyelmes uram. Excellentiád nem képzelheti,
mennyit bajlódik e szegény ember. Soha becsületesebb lelkesedést, soha
több erényességet nem láttam. A jámbor hatvanhoz közelg s még sem látta
át, hogy a falusi jegyzőség nem azon helyzet, melyben a világot
reformálhatjuk.
– Unalmas lesz – szólt a főispán székén nyujtózkodva – de ki tehet róla,
ha mint mondja, nagy befolyása van.
– Nagyobb, kegyelmes uram, mint falusi jegyzőnek valaha volt. Vándory,
ki mint excellentiád tudja, az egész vidék kálvinista papjai által
oraculumnak tartatik, mindent tesz, mit ő akar; maga tanult ember, ki
valaha ügyvéd is volt, s most a félnemességnek kérelmek irásával,
törvényes tanácsokkal, s száz más módon ingyen szolgál. Ez oka, miért
már excellentiád előttöse őt tiszteletbeli esküdtnek nevezte ki, s Réty
vele sok ideig szoros barátságban élt –
– Tudom, tudom, dæmagog! Rég hallottam felőle.
– Talán nem annyira, mint excellentiád gondolja – monda a titoknok, ki
egyáltalában azon emberek közé tartozott, kik szegénység által bizonyos
helyzet elfogadására kényszerítve, állásuknak nem hozzák áldozatul
elveiket; szegény elfogott bajnokok az ellenség táborában, kiket arra
kényszerítnek, hogy az erősségeken, melyek barátaik ellen emeltetnek,
dolgozzanak, de kiknek rokonszenve azokkal van, kik ellen használtatnak.
– Tengelyi nem tartozik azok közé, kiket közönségesen e névvel nevezni
szoktunk. Az elvek, melyeket dæmagogok személyes czélokra eszközül
használnak, neki czélok, melyekért éltét áldozná föl. Valamint ruhájának
szabásában huszonöt évvel hátra, úgy gondolataival félszázaddal előre
van.
– Annál nagyobb baj neki – szólt a gróf mosolyogva, – ha fél századdal
előre van, nem hiszem, hogy élni fog, mikorra a többség utólérheti.
Mindenesetre szólni fogok vele. Az emberek e neme legveszedelmesebb.
– Nem hiszem kegyelmes uram! Mély meggyőződésű emberek többnyire
elkülönözve állnak, s nem könnyen gyüjthetnek pártot magok körül, mely
által veszélyesekké válhatnának. Hatalmas csak az lesz, ki az eltérő
érdekek s vélemények közt föl tudja találni a középutat; s excellentiád
látni fogja, ez nem Tengelyi szerepe. Meggyőződésében hajthatlan,
kérlelhetlen a következtetésekben, melyeket belőle von; sokan talán
érezhetik szavai igazságát, megvallani ezt kevesen fogják. Kik
vezércsillagul a szoros logikát tüzék ki magoknak, azokat a sokaság
ritkán követi.