sohasem láttuk is, egészen helyes fogalmunk lehet, s ha egyszerűen
mondom, hogy Bántornyiék kastélyban laknak, olvasóim nagy része minden
leirás nélkül a ház s a hozzá tartozó udvarokról a lehetőségig hű képet
alkothatott volna magának. Nyolcz ablak a ház hosszában, három széliben,
a ház közepén kétszárnyú vörösre festett ajtó, melyhez három lépcső
vezet; a ház négy szögletén egy-egy négyszögletű torony. Ki nem látta
mindezt százszor életében s ki nem tudja, hogyha az ajtón, mely fölött a
kőbe vésett czímer függ, belépett, kövezett pitvaron át egyenesen az
ebédlőbe jut, melynek jobb oldalán a teins vagy méltóságos asszony cum
appertinentiis, balra a háziúr s vendégek laknak stb. Ha történetem pár
évvel előbb játszik, a cserepesi ház leirásától, mint mondám,
fölmenthetném magamat; most azonban, mióta teins Bántornyi Jakab vagy
James, mint magát szívesebben hivatá, Angliából visszatért, maga Lajos
úr alig ismeri saját házát többé, s az ifijasszony, ki előbbi időkben a
házat határtalanul kormányozta s még most is, mióta Jakab megházasodott,
nem tudni mi okoknál fogva (talán mert kapitány özvegye volt) hatalmának
jó felét megtartá, estve sohasem ereszté ki leányát vezető nélkül,
nehogy, mi már kétszer történt, ismét eltévedjen s a cancellistához
jusson.
Van Angliában egy különös dolog, melyet comfortnak neveznek s mely e
nemzetnek annyira tulajdona, hogy a szót fordíthatlannak mondhatjuk.
Vannak, kik azt magyarul «commoditás»-nak akarnák nevezni, mióta azonban
a comfort a cserepesi házba behozatott, Taksony-megyében mindenki meg
volt győződve arról, hogy a két dolog között roppant különbség létezik,
s Jakab vagy James úrnak csakhamar azon elégtétel jutott, hogy ezen
állítása – melyért mindjárt visszatérte után annyit vitatkozott, –
általánosan el lőn fogadva.
A comfort főkép három dologban áll. Az első: hogy a ház külső alakjában
symmetria ne legyen. A második: hogy belsejében mindenféle kis folyosók
s főkép kisebb lépcsők legyenek a szobák között. A harmadik: hogy
mennyire lehet, az egész lakás egy, s pedig kis brámaféle lakattal
zárassék. Szőnyegek s jó karszékek igen kivánatosak, elkerülhetlen
azonban egy vagy több s pedig kőszénégetésre épült kandalló, melynek
szaga a comfortot Angliában tetemesen neveli s a világért sem volna
fával fölcserélendő.
Mindez, mihelyt Jakab úr Angliából visszatért, a Bántornyiak ősi lakában
alkalmazásba vétetett. A nyolcz ablakos kastély mellé egy egészen Laudon
encyclopedia of cottage architecture szerint tervezett angol emeletes
ház épült; a régi tornyok egyike, mely az új épülettel összeköttetésben
állt, fölemeltetett, s Lajos úrnak a tűzveszély ellen tett minden
észrevételeinek ellenére falépcsővel láttatott el. A ház egyik oldalán a
kert felé nagy üveg veranda, a ház másik végén be az udvarnak más
földszinti épület állíttatott, mely a tekeasztalt foglalá magában.
Szóval ki Angliában volt, vagy legalább festésekben látta a vidékeket,
melyekben a nagy brittek laknak, Bántornyi James háza előtt a boldog
szigeten vélheté magát, s ha a három vagy négy szilva-, s a valóban
tiszteletreméltó masánszki almafa nem pótolák is ki egészen a roppant
tölgyeket, melyek angol lakházakat környeznek, legalább a vörös és
fejérre festett fal, bizonyos távolból tekintve, a lehetőségig utánozá a
vakolatlan falakat, melyeket James Angliában annyiszor látott.
Hogy az istállónak egy része, melyben James lovai álltak, hasonló
változásokon ment át, hogy a kocsisok, lovaikat vagy szerszámaikat
tisztogatva, soha a darázsdongást, melyet angolok ily alkalommal
használnak, s melyet orthographice talán «pzsü»-vel irhatnék,
szolgálatvesztés alatt el nem hagyhatták, hogy végre a ház belseje nem
hazudtolná meg külsejét: önként értetik. Lépcsők, folyosók s verenda,
szőnyegek, kandallók s karszékek, szóval nem hiányzott semmi, a
brámaféle lakat pedig, melylyel az ispán részegségben az egész házat
egyszer oly tökéletesen bezárta, hogy a kulcs elveszvén, a ház népe
három napig a verenda ablakain járt ki s be, míg a teins úr, ki a másik
kulcsot óralánczán hordá, Pestről visszajött: ismeretesebb volt az egész
megyében, semhogy azt különösen említeni szükséges lenne. A régi
kastély, melyben Lajos úr lakott, csaknem egészen régi állapotjában
maradt, az egyetlen változás, melyet az öregebb háziúr öcscse kedveért
sok kérés után megengedett, az volt, hogy az ebédlő a ház közepéből azon
terembe tétetett át, mely az új épülettel összefüggött, s hogy ez
utolsóban a pipázás általán véve eltiltatott. A többi mind úgy maradt,
mint volt, s Lajos legalább ősi falai közt otthonosnak érezheté magát,
mi a jámbor embernek nem kis megnyugtatására szolgált.
Míg ez utóbbi az egymás után érkező vendégeket fogadá, addig Jakab s
Krivér beszélgetve a kertben járkáltak, melyből James a káposztát s
majoránát nem küszöbölheté ugyan ki, de mely, mióta ő utazásából
visszatért, útjainak régi egyenességét elvesztve, annyira
elangolosodott, a mennyire ez egy magyar konyhakerttől csak kitelik.
Jakab rosszkedvűnek látszott. Fejét rázva megállt, tovább ment, ismét
megállt, kezében tartott ostorával csizmáit veregeté; s valahányszor
Krivér valamit mondott, egy «most true», «yes» vagy más ily, az angol
parliamentben használt fölkiáltásokkal felelt, míg a másik, mielőtt
szólt, mindig körültekintett, mintha azt nézné, nincs-e valaki
közelében, ki őt hallhatná. A taksonyi főjegyzőnek régi szokása vala ez,
melyben annyira ment, hogy ha valakinek csak jó reggelt kivánt vagy az
órát kérdezé, szintén ezen vigyázattal élt.
– Meglátod – mondá Krivér, suttogásra szállítva le hangját, – hiába
fáradunk, ha csak tanyákat nem nyitunk és zászlókat nem tűzünk ki;
minden pénz, melyet osztogatsz s bátyád egész népszerűsége nem használ
semmit. Elfogadják a pénzt, szeretik bátyádat, de be se mennek a
tisztújításra, vagy ha bemennek, Réty kortesei által el fognak
csábíttatni.
– You are right my frend – azaz igazságod van – de mit tegyünk?
– Ha bátyádat arra vehetnéd, hogy csak valamit tenne, úgy mint Angliában
szokták, meting vagy müting, vagy hogy hívják – –
– Meeting, to meet: összejőnek – innen ered a szó.
– Ép azt akarám mondani, olyan valami mitingfélét kellene tartani, hol
az emberek összejőnek s isznak.
– Barátom csalódol, ez más; a hol az emberek isznak, azt politikai
dinnernek nevezik. A meeting csak tanácskozás, hol az emberek nagy
petitiókat irnak alá, százezer, kétszázezer aláirás, ennek van hatása.
Magam is voltam egy ily meetingnél, Glasgowban épen –
Krivér, ki ijedtséggel látá, hogy James úr kedves paripájára készül
ülni, hamar félbeszakasztá a beszédet. – Igen, tudom, te is aláirtad a
petitiót, akkor a szegény-törvények mellett agitáltatok; de hogy a
dologhoz visszatérjünk, hát ép ily politikai dinnert kellene adnunk. Te
beszédet tartanál, hol a párt politikai elveit előadnád.
– Először a királyért isznak s családjáért, mert azt tisztelni kell. A
kormányról szólhat mindenki, a mit akar, de a királyt, látod, barátom! a
királyt tisztelni kell, ebben áll az angol szabadság, azután –
– A főispánért –
– Ez hiba lenne, rosszul fogtad föl a dolgot; a királyi család után még
néhány általános toastokra van szükségünk: the church, army and navy,
azaz: egyház, hadi s hajóseregért kellene innunk.
– Nem tartom tanácsosnak – válaszolt Krivér fejét rázva, – a dolog rossz
hatást szülhetne, úgyis pápista pártnak csúfolnak, s ha még a papságért
iszunk, kálvinistáink mind elhagynának.
– Igazságod van, the Presbiterians: azaz puritánusaink vagy
kálvinistáink, mint nevezni szoktátok, mert tudnod kell, – tevé nagy
megelégedéssel hozzá, – a magyar kálvinisták s a skót puritánusok között
nincs semmi különbség, semmi, egyáltalában semmi, még iskolamesteröket
is egészen hasonló módon fizetik. Skótiában a zab ára szerint mérik ki
fizetésöket, nálunk némely tractusban a mester minden gyermekért in
natura egy véka zabot kap. Nem gyanítja senki a hasonlóságot, mely
Magyarország s Anglia közt létezik! És igazságod van: dissenterjeink is
szintúgy gyűlölik a magyar highchurcht, mint Angliában. De azért nem
tesz semmit, ha általánosan az egyházért iszunk, mindenik saját egyházát
gondolja alatta s nem compromittáljuk magunkat, és ha épen pápista
sympathiákkal vádolnának, magában az se baj, nézzünk Angliára, ott a
whigek s O’Conell –
– Ne szólj ezekről barátom! Hidd el, én a megyét ismerem, ezek az
emberek mind nem képesek fölfogni eszméidet, s csak árthatsz ügyünknek –
– Tudom, tudom – viszonzá Jakab, teljes mértékben élvezve a hizelgést, –
s ha úgy hiszed, el is hagyhatom az egyház említését, s csak a
hadseregért emelendem poharam –
– Az is talán nem egészen czélszerű, tudod, hogy a katonatisztek s
nemesség között zsurlódások vannak.
– Bizd rám az egészet, a hadseregnél kiemelem a magyar ezredeket, s
miután nálunk vasasok fekszenek, toastomnak csak jó hatása lehet. Igaz,
a tisztikar igen rossz néven veendi s talán párviadalaim lehetnek, de ki
tehet róla! Politikai pályán nem megy máskép. O’Conell is verekedett és
S. Francis Burdett és –
– Igazságod van, a részletes elrendezést egészen rád bizhatjuk, csak in
merito egyezzünk meg, mert bizony itatás nélkül nem boldogulunk.
– Igaz, de mit tegyünk? Bátyám s magam mindent tettünk, mi tőlünk
kitelt, a választás már eddig is egy évi jövedelmünkbe került –
– Nem is a pénz az, mi hiányzik, csak valamely nyilvános demonstratiót
tehetnénk, s minden jó lenne. Míg embereinknek bizonyos színű tollakat
nem adunk, pártunk szárnyai szegvék. Bird bátyádat férfias föllépésre s
győztünk.
– Elfelejted, hogy becsületszavunkat adtuk mindnyájan, hogy csak
becsületes módokon fogunk –
– Magunknak többséget szerezni igyekezni – vágott közbe Krivér, – ezek a
határozat szavai, azaz megengedve, hogy polgártársaink megvendégelése
nem becsületes mód, mit én részemről tagadok, ha ezen igyekezetünk nem
sikerül, más czélszerűbb eszközökről fogunk gondoskodni.
– Tagadni nem lehet, hogy a határozatot így is magyarázhatni, de vannak
emberek, kik a tárgyról máskép itélnek.
– Egy sincs. Mikor conferentiánk e szerencsétlen végzést hozta, azok,
kik magok hivatal után nem vágyódtak, azért pártolták Tengelyi
indítványát, hogy pénzbeli áldozatoktól meneküljenek. Hidd el, magatok
pénzén korteskedhettek, mennyit akartok.
– De Tengelyi?
– Tengelyi s mindig Tengelyi! S mindössze mi baj, ha ő elvál? Becsületes
ember, tiszta ember, megengedem, de végre mindent összevéve mégis csak
falusi jegyző, többet képzeltek hatalmáról, mint a mit az ér.
– Tengelyinek roppant befolyása van, főkép a lelkészekre, s ha ellenünk
fordul –
– Ellenünk? Hát nem tudod-e, hogy az nem történhetik? Tengelyi a
leginpractikusabb ember a világon. Sértsd meg, tégy vele a mit akarsz,
vagy hizelegj neki, hasztalan fáradtál, a jámbor azt hiszi, hogy egy
falusi jegyző meggyőződése többet ér minden tekintetnél. Legrosszabb
esetben is csak visszavonulna. Rétyék mellett fölszólalni sohasem fog,
azonkívül ha tenné, van mód, mely által befolyását semmivé tehetjük.
– És melyik az?
– Tengelyi – szóla halkabban Krivér – nem nemes ember.
– Mit hallok?
– Bizonyosan tudom; Macskaházy, kivel, mint tudod, jól vagyok, hogy a
Rétyék fondorkodásait kitudjam, becsületére mondta. Tudod, Tengelyi
Rétyékkel hajdan, az utóbbinak alávaló apostásiája előtt, jól volt,
együtt jártak iskolába s ismerik egymásnak minden titkaikat. Tengelyinek
nincs egy darab papirosa, melylyel nemességét bebizonyíthatná. A
főügyész is tudja az egész dolgot, de hallgatnunk kell, ha Tengelyi a
tisztújításnál velünk marad, tartsuk meg nemességében; ha nem, majd
tudjuk, mit tegyünk.
A főügyész, ki azalatt a beszélgetőkhöz jött, szinte bizonyítá az
állítást, s Jakab úr megnyugtatva gentleman szavára igérte, hogy bármit
mondjon bátyja, a pártzászlót azonnal kitűzi s mindjárt holnap politikai
ebédre hívja meg az egész környéket. Mire a két tisztviselő egyaránt
helybenhagyását nyilatkoztatá ki.
A kert azalatt mindig több s több vendéggel telt meg, kik James úr körül
csoportozva a három férfiú beszélgetését félbeszakaszták; s bármi
mulatságos is mindaz, mit James vendégeinek az angol lófuttatásról s
parliamentről beszélt; bármi szép látni a küzdést, melylyel magát minden
új jövevény ölelései ellen védelmezve, érkező barátainak jobbját majd
egy, majd mindkét kézzel csaknem görcsösen megrázá: magára hagyjuk a
társaságot. Ha ártatlan olvasóim közt néhányan, kik Krivért Réty házában
látták s őt most Bántornyival a kertben beszélgetni hallották, e
jeleneten csudálkoznak vagy azt valószínűtlennek tartják, önigazolásomra
csak azt mondhatom, hogy az egész történt dolog s hihetőkép annak
tulajdonítható, mert Krivér hazáját minden esetre szolgálni kivánván,
czélirányosabbnak tartotta, ha két, mint ha csak egy felekezet által
jelöltetik ki másod-alispánnak, főkép miután a Bántornyiak, ha tőlük
egészen visszavonul, Pénzesy főügyészben oly vetélytársat jelölhetnének
ki, ki mind vagyona, mind személyes befolyása által veszélyessé
válhatnék. S vajon bámulhatjuk-e ezt? Magyarországban, hol, kivévén a
telkes gazdákat, zselléreket, munkásokat, mesterembereket, gyárosokat,
művészeket, nem-nemes tudósokat, ügyvéd s orvosokat, nagyobb s kisebb
kereskedőket stb., majdnem minden egyéb ember szabad, kivévén
természetesen azokat, kik éhség, vagy mi nálunk közönségesebb, szomjúság
által kényszerítve eladták magokat; s hol e szabad nemzet, kivévén
külső, belső, hadi, kereskedelmi, egyházi, iskolai s némely más dolgokat
a selfgovernmentnek elve szerint egészen önmaga kormányozza magát:
Magyarországban, mondom, nem történik-e naponként száz ennél sokkal
nagyobb csoda? Mi, s talán te sem, kedves olvasóm – bármennyire legyek
meggyőződve magas észbeli tulajdonaidról – nem gyanítjuk ezt.
Természetünkben fekszik, hogy a mit megszoktunk, nem gerjeszt bámulatra;
s hogy míg a sphærák óriási rendjét közönyösséggel nézzük, csudát
kiáltunk, ha mint egyszer szent István asztalánál történt, valamely
pecsenye s pedig nem is borjupecsenye, hanem valamely sült szárnyas
állat – röpülni kezd; s azért megfogható, hogy mi, kik e csudák között
neveltettünk s élünk, azokat észre sem veszszük, de mondjuk el csak
szebbítés nélkül viszonyainkat külföldinek s látni fogjuk a hatást
melyet e dolgok reá tesznek. Ha megmagyarázzuk neki alkotmányunkat, mely
szerint a végrehajtó hatalom semmit végre nem hajt, s a törvényhozó oly
törvényeket, melyek mindenütt megtartatnának, nem hozhat, a birónak
pedig annyi más dolga van, hogy biróskdni sokszor ideje sem marad; hol a
polgári, mint a büntető pernél minden eljárás csak egy napig vagy számos
évekig tart, s a ki a statariumot elkerülte, évekig várhat pere
eldöntésére, hol az erőszakos elfoglalások s kivetések a polgári úthoz
tartoznak, s becsületes ember egész vagyonát elvesztheti, mert bizonyos
alkalommal valaki ellen botot nem emelt, hol a büntető perben sokkal
több függ attól, mit tett a vádlott ősapja, mint hogy mit tett ő maga,
mert sorsát nemes vagy nemtelen léte határozza el, s az igazság
istenségére nézve, mint hajdan a rómaiak más istenségeinél, külön
istenasszony létezik a patriciusok s külön a plebeiusok számára; hol a
szentirás szavai szerint attól, kinek nincs, még az is, mije van, el fog
vétetni, hol csak az fizet, ki majdnem koldulhatna; magyarázzuk meg
külföldinek állapotainkat, s ha ezek után hallja, hogy Krivér úr
megyéjében két párt conferentiáihoz járt, bizony nem fog csudálkozni;
főkép ha látja, hogy Krivér úr ezért nemcsak nem veszélyezteti állását,
sőt ép ellenkezőleg, mind a két párt által egyenlően tiszteltetik. De
most menjünk a házba.
Nem ismerek kellemetlenebb helyzetet, mint azon gazdáét, kihez falun
egyszerre sok vendég jő. Nálunk, hol minden látogató a házi ur által
személyesen mulattatni vagy untattatni akar és a legnagyobb rész
szüntelen félelemben él, nehogy más valakinek kitüntetése által
személyes méltósága szenvedjen, a boldogtalan házi úr ily alkalomnál nem
tudja, mit tegyen, főkép tisztujítás előtt, midőn minden sértés szomorú
következményeket szülhet, ebéd előtt, midőn arról gondolkozik: három
előkelő táblabiró közül melyiket ültesse a házinő jobb oldalához, oly
kínokat tűr, minőkről csak Párisnak lehete fogalma, midőn almájával
három istennő között kellett választania. Miután pedig minden ember
nehéz vagy jobban mondva bajos helyzetekben mindig háládatlan szerepet
játszik s annál ügyetlenebb, mennél inkább fél, hogy ügyetlenséget
követhetne el, olvasóim megengedik, ha azon nyájas köszöntéseket s
véghetetlen örömöt, melylyel Bántornyi számos vendégeit s jelesen az
egész küldöttséget fogadá, le nem irva, még az uri ebéd fölébe is a
felebaráti szeretet fátyolát borítom.
Már esteledni kezdett. James neje az új házban, melynek legszebb szobái
a főispán elfogadására készíttették el, s a verandában fölállított
thea-asztalnál tevé végső rendeléseit. Bántornyi Lajos egy nagy vendéget
váró háziur s egy választandó alispán nyugtalanságát egyszerre hordva
keblében járt föl s alá, nézte óráját, kiment a pitvarra s ismét bejött,
mondva, hogy ő excellentiája bizony már itt lehetne! Mire vendégeinek
egy része «bizony már itt lehetné»-vel, vagy «bizonyosan későn indult
el»-el felelt, míg a játszóasztalok egyikétől «pagat ultimo» vagy
«contra» hangzott; s a másik szobából átzajgó politikai vita, melyben
harmincz személy egyszerre négy tárgy fölött tizenkétféle véleményt akar
tisztába hozni, a háziúr panaszló szavait elnyomá. Már gyertyát
gyújtottak. James ott hagyva a politikai csatatért, melyben báró Sóskuty
s nagyreményű fia végre minden vetélytárs elnyomása után a beszéd
monopoliumához jutottak, két fáklyás lovászszal a főispán elébe
lovagolt, midőn az egész társaság kissé hangos, de nem kevésbbé szép
harmoniája egyszerre fölzavartatott.
A közép szobában, hol a játszóasztalok álltak a nagy dohányfelleg alatt,
mely asztalt s táblabirákat eltakart, mint midőn Vezuv gőzölgő csúcsa
alatt megindul (hogy egészen új hasonlósággal éljek) zaj támadt, oly
irtóztató, hogy maga Sóskuty félbeszakítá beszédét.
– Teins alispán ur, ez már sok! – kiáltott a játszók egyike, kinek
száraz halvány arczán mindenki Jánosy urat, a megye egyik főtáblabiráját
ismeré meg, – látott-e ilyet a világ? Pénzesy haza vitte pagátját!
– Hát persze ez baj! De hát mikor haza vitte, ki tehet róla? – szólt
Magyarország egyik legkerekdedebb másodalispánja.
– De mikor én betakarom.
– Hát miért takarta be a teins úr?
– Mikor nyolcz tarokkom van!
– S még sem tudja megfogni?
– Persze, mikor a teins ur zöldet játszik.
– Három volt, hát mit játszszam?
– Tököt, az Istenért, tököt, hogy ne huzzon.
– Tököt, majd bizony a királyomat?
– Mondja maga a teins úr – szólt Jánosy mindinkább fölgerjedve
Pénzesyhez, ki jókedvüen nevetve kártyáit keveré, míg az asztal körül
több és több néző sereglett össze, s Édesy majd az egyik majd a másiknak
magyarázá a szerencsétlen történetet.
– Menjünk tovább – szólt a negyedik játszó, Krivér, ki a zsidót számolá.
– Igy nem lehet játszani! – kiáltá Jánosy ismét – ha a teins úr még át
sem akarja hibáját látni.
– Mindenki tetszése szerint játszik – szól kissé haragosabban Édesy.
– Igen, de akkor játszszék maga, vagy ingyen s ne más emberek pénzén.
– Itt van három huszasa! – kiáltá Édesy, ki végre minden türelmét veszté
– s most hallgasson.
– A mi sok, sok; fogja az úr pénzét, vagy adja huszárjának, velem így ne
szóljon – s ezzel a táblabiró fölugrott.
– Az úr pedig menjen korcsmába, ha lármázni akar.
– Én korcsmába, én? – S itt a sok közbeszólás hallatlanná tevé
előadását, melyből csak «pagát, alispán, jó nevelés, toutlestrois» vala
kiérthető, mig Sóskuty rövid, kék, aranyrojtos magyarruhájában, mert az
egész társaság díszöltözetben várá a főispánt, majd a sovány
táblabiróhoz, majd az alispánhoz futva nyugalomra inté a vitatkozókat. –
Domine spectabilis hagyjanak fel a vitával, Jánosy ur már most rekedt,
mindjárt itt lesz a főispán. Szerencsétlen pagát! Csak gondoljanak a
főispánra! Ha megfogják! Végre emberek vagyunk! Bizony elreked. – S így
tovább, míg az ajtó fölnyilván, az alispán rohant a szobába, s e rövid
szavakkal «mindjárt itt lesz» minden gondolatnak más irányt adott, noha
a zaj inkább növekedett, mint fogyott e fordulat által.
– Helyes, helyes! hol van kardom? – kiált Sóskuty, a szoba szögletéhez
futva, hol a társaság fegyvertára állt s hová most a táblabirák egy
része futott, míg a másik az egyik mellékszobában fölhalmozott mentékért
küzdött.
– Kérem alássan, domine spectabilis! ez az enyim, zöld nyesttel! – kiált
a főügyész egy táblabirót föltartva, ki ép felkötve mentéjét kardjáért
sietett, s visszatartóztatva futásában nem kis haraggal tagadá ez
állítást, melynek alaptalanságát később a főügyész is megismeré, de nem
mielőtt kalpagja a tolongásban kezéből kiesett s összetiportatott.
– Kardomat nem találom! – kiáltá Édesy, új vesztesége fölött elfeledve
pagátjának szerencsétlen elfogását s hasztalan rimánkodva, hogy
ereszszék ki. Míg Sóskuty minden erejét arra fordítá, hogy a szobába
juthasson s mint Kassandra Trójának vesztét, süket füleknek hirdeté a
fenyegető veszélyt, hogy a küldöttség elnöke panyóka nélkül fog
megjelenni a főispán előtt, ha nem juthat a szobába. – Kérem alássan! De
kérem, én vagyok a küldöttség elnöke! Kék, arany czafrangokkal, be kell
mennem! De csak gondolják meg. – Míg végre a kivánt ruhadarab kissé
változott szinnel, mert szerencsétlenségére földre ejtetett s ott
gázoltatott, de csak egy-két gomb hijával jutott tulajdonosához, ki
fölvéve köntösét: – S most siessünk uraim! De kérem hisz már
elkészülhettek! A főispán itt van! – s több hasonló fölkiáltással nem
kevéssé nevelé a közzavart.
Itt menték, ott kardok vagy kalpagok körül forgott a vita, s a
küldöttség nem is vevé észre, hogy szónoka, főtisztelendő Zsolvay
esperest úr, ki míg a többiek ittak s kártyáztak, magánosan fel s alá
járva beszédjére gondolkozott, most megfosztva legfőbb ékességeitől, áll
a szoba közepén, háromszögü kalap s pallium nélkül, melyet a melegben
félre tett, egy második Cicero, ki valahányszor nyilvánosan szólt, mint
maga mondá, mindig elhalványult.
– Menjünk, menjünk! – kiáltott végre Sóskuty a küldöttséghez fordulva,
mely most fegyverkezetten sereglett körülötte, – az előszobában kell őt
fogadnunk.
– Domine illustrissime, oda vagyok! – sóhajtá a szerencsétlen szónok, –
sem kalapom, sem palástom.
– Hol van a kalap, hol a palást? Ő excelentiája mindjárt itt lesz, ide
egy kalapot, akárkiét, csak háromszögü legyen! – kiáltott fel s alá
futosva a küldöttség érdemteljes elnöke s szavára új zaj s keresés
támadt, annyival élénkebb s lármásabb, mennyivel szaporábban követték
egymást az ijesztő hirek, hogy a főispán már a pajtánál van, s hogy a
faluba jött, s már a kerthez ért; míg a kalap, mire mint táczára
tévedésből pár pohár állíttatott, végre megkerült, s épen az utósó
pillanatban papi palást is akasztatott Zsolvay nyakába. Ezek után az
egész küldöttség sok tolongás közt a pitvarba jutott.