mindjárt utána az egész korteshaddal találkoztak, mely pázsiton s
virágokon keresztül egyenesen feléjük vevé útját. Az öreg, ki fiát
megölelve e szavakat mondhatá: – Hallod fiam, ez neked szól – nem
magyarázhatá meg a történteket, midőn – Éljen Kislaky Kálmán és angyali
mátkája, Réty Etelka kisasszony! – harsogott az ég felé s minden
beszélgetésnek véget vetett.
Kálmán s maga Ákos annyira meg valának lepve, hogy első pillanatban nem
tudák, mit tegyenek. De midőn az ispán szívrázó bassusával fölkiált: –
Vigyük az úrfit Etelka kisasszonyhoz, szeretett szolgabiránénkhoz – s
midőn egyszerre tíz kéz nyul a boldog szerető felé, őt lábáról föl
akarva emelni, Kálmán magához tért bámulásából s védni kezdé magát.
Kérni akart, káromkodott, maga az öreg Kislaky, ki fiát Etelkának
bemutatni s nem kikiáltatni akará a házasságot, elkövetett mindent, hogy
Etelka neve az ovátióból kihagyassék, mind hasztalan! Háromszáz
sz.-vilmosi torokkal csak a végítélet trombitája versenyezhetne s beszéd
nem használván, kézre került a dolog. Kálmán a nagy vonzalom ellenében
visszalökő erejének egész hatalmával dolgozott s nem mondhatni, hogy
derekas benyomást ne tett volna sok érte lángoló sz.-vilmosi kebelre,
minek azonban csak annyival vala szavánál több hatása, hogy szép átilája
széttépetett s egy palaczk vörös bor, mely feléjé nyujtatva széttört, a
küzdőt tetőtől-talpig leönté, ki most ég s föld között lebegve, hat
markos legény vállain hasztalan gyakorlá ökleit és sarkantyúit, az
előbbi kiáltások között egyenesen kedvese szobájához czipeltetett.
A zajra a vendégek a ház előtt összegyűltek s hallva Etelka s Kálmán
nevét, egy része bámult s más része gratulálni kezde. Az alispán
zavarában mosolyogva hajtogatá s csóválá fejét, hogy mozdulatai se igen,
se nemnek ne magyaráztathassanak; az alispánné, kinek szerencséjére a
tisztujítás s a Kislakyak befolyása jutott eszébe, mondá, hogy az egész
tévedés s hogy erről még szó sem vala; Karvaly pedig a kiáltókhoz
csatlakozva, hatalmas szavával hirdeté a szép pár dicsőségét, melynek
sz.-vilmosi tisztelői már Etelka ajtajához értek s küszöbe előtt a
levegőben tánczoltaták szerencsétlen imádóját.
Kálmán magán kívül volt. Így jelenni meg kedvese előtt, kitől még előbbi
hibáiért engedelmet kelle kérnie, széttépett átilával, borral leöntve,
háromszáz nemestárs karjai között, – ki nem érezné e helyzet kinait?
Kért, sirt, káromkodott, mindent egyszerre s mindent legkisebb siker
nélkül; szerencséjére azon istennő vagy angyal, mely a való szerelmet
pártolja, úgy intézte a dolgokat, hogy Etelka helyett csak szobaleánya
volt szobájában s így a tisztelgő csapat csak a piruló Rózsi s a
nagyreményű sz.-vilmosi jegyző előtt, ki bizonyosan véletlenül ott volt,
ordíthatta el jó kívánatait.
Azon boldogság után, melyet kedvesünk látásán érzünk, a legnagyobb –
mint egy szerelemben megőszült ismerősömtől hallám – bizonyosan az: ha
némely helyzetekben szivünk bálványával nem találkozunk; s nincs, ki ezt
valaha inkább érezte volna, mit Kálmán e pillanatban. Ákos, kit nővére
nevének kiáltozása boszantott, hogy ennek véget vessen, figyelmetessé
tette a tisztelt gyülekezetet, hogy minden szolgabirónak esküdtre is van
szüksége s hogy e hivatalra alkalmasabb egyén nincs e világon Pennaházy
Bandi jegyzőnél, ki e szavak után, rémséges kiáltások között, Rózsi
helyett a közvélemény által felkarolva, jövendő szolgabirájával együtt
az udvarra vitetett, hogy ott az alispán előtt bemutattassék, ki
mindehhez szüntelen mosolyogva, csak tökéletes helybenhagyását jelenté
ki.
Önigazolásomra – ha olvasóim közt valaki az által, hogy a sz.-vilmosi
jegyzőt Rózsinál találtuk, a valószinűség törvényét talán sértve látná –
csak azt mondhatom, hogy, ha nem is mint Hegel hiszi: minden a mi van,
az jó, – legalább minden, a mi való, közönségesen valószinű is s hogy
Rózsi fekete szemei s Pennaházy szőke pödört bajsza oly neműek valának,
hogy miután Sz.-Vilmoson – honnan Rózsi jó nemes házból származott –
többször találkoztak, csak természetes, hogy Tiszaréten fölkeresék
egymást; főkép miután – ha az említett fekete szemek s szőke bajusztól
elvonatkozunk is – kellemesebb két egyediséget alig találhatni. Rózsi,
ki asszonyával Pesten létekor magyar szinházba járt, több új s régibb
zsebkönyvet olvasott, sőt néhány verset könyv nélkül is tudott, azon
míveltebb szobaleányok közé tartozott, kik, mert közönségesen uraságuk
viselt ruháiban járnak s ugyanazt beszélik, mit úrnőiktől hallottak,
szinte kisasszonyoknak látszanak; s Pennaházy, ki egy hosszú
országgyűlés alatt a hallgatók között hatalmas szavával majd éljenezve,
majd más kijelentések által élénk részt vett a legfontosabb
tanácskozásokban s rejtett szavakkal gyönyörködteté a Nemzeti Ujság
olvasóit, ismertebb, minthogy érdemeiről szólanom kellene. Föl is
jegyeztem volna az érdekes beszélgetést, melyben e két szeretetreméltó
személy a kortesek által meglepetett, ha országos dolgok leirása nem
várna reám s e beszélgetés, minden gyönyörei mellett, nem lett volna
különösen – szótalan.
Olvasóim, kiknek nagy része kétségkívül tudja, mi kellemetlen minden
hölgynek s főkép szobaleánynak, ha valamely férfival magánosan
találtatik, képzelhetik a zavart, melylyel Rózsi annyi férfi
jelenlétében eltelt; miután azonban kedves jegyzőjét a kortesek vállain
mindjárt Kálmán mellett látá s hallá a közbizodalom szavát, mely őt
esküdtségre jelölte ki: megnyugodott sorsában, sőt kevesebb fájdalommal
látá karjaiból kiragadtatni bálványát, mintha az tulajdon lábain ment
volna el tőle. Csendesen összetakarítá a szobát, mely a kortesek által
kissé rendetlenségbe jött és sóhajtva, hogy Pennaházy még esküdtté s ő
Pennaházynévá nem vált, a kávés konyhába készült, midőn a mellékszoba
ajtajának nyilása vonta magára figyelmét.
E szoba Macskaházyé vala s Etelka szobájával ugyanazon folyosóra nyilt.
Rózsi a küszöbön állt meg s világosan hallá Macskaházy szavát, ki
ajtaját kulcscsal bezárva, midőn távozott, így szólt valakihez: –
Pontban hét órakor a jegyző kertje mellett.
– Ott leszek thekhinthetes uram! – felelt a másik hang, mely szinte
keleti, noha nem magyarnak látszott.
– A jutalmat ismered – válaszolt Macskaházy s a két beszélgető együtt
elment.
– Jaj nekem! – szóla végre az elrémült szobaleány, midőn a távozók
léptei a folyosó kövezetén nem hallatszottak többé, – Macskaházy
szobájában volt s mindent hallott, mert olyan füle nincs senkinek a
világon. – Talán csak nem szól a nagyságos asszonynak! S ezzel bezárva
ajtaját, s fogai közt szidva az ügyészt zsidójával együtt, eltávozott.
S most kedves olvasóim, habár néhánynak köztetek Rózsi társasága
kellemesebbnek látszanék is, fontosabb dolgok hívnak. Az alispán hat
órára conferentiát hirdetett, az óra közelg, menjünk a terembe.
IX.
Létezik e hazában – okát nehéz volna föltalálni, de a tény tagadhatatlan
– létezik e hazában bizonyos összeköttetés az ebéd s a politika között.
Én legalább azt tapasztaltam, hogy valamint jó szakácscsal ellátott s
vendégszerető táblabirák soha politikai befolyás nélkül nem maradnak,
úgy országos dolgokról való tanácskozásra mindig oly helyek szoktak
választatni, hol minden szék mult vagy jövő ebédekre int; s ezért ha van
nemesség, mely érdemes, hogy a római partriciatushoz hasonlítassék,
nézetem szerint csak a magyar az, kire Menenius Agrippa azon beszéde,
melyben a senatust az állam gyomrához hasonlítá, egészen alkalmazható.
Ez történt itt is, s a tanácskozmány szinhelyéül az ebédlő jelöltetett
ki, mely azonban most egészen más alakban áll előttünk. A nagy asztalt a
hófehér abrosz helyett zöld posztó takarja, palaczkok s poharak helyén
nagy tentatartók állnak, minden szék előtt tányér helyett egy-egy ív
papir, s ha a szoba falai s a kedves káposztaszag nem maradnak e
teremben, mely most ezüst kargyertyákkal világítva áll előttünk, alig
ismernénk azon helyre, hol pár órával ezelőtt annyi lárma s felköszöntés
hallatszott.
Most a kandalló körül, az ablakokban s pamlag mellett, hol az alispánné
ült, az egész társaság kis körökre oszolva csendesen beszélgetett. Magok
a családképek, melyek a falon függtek, úgy látszik, méltóságosabban
néznek le az új nemzedékre, mint az ebéd alatt, s midőn a család egyik
legnagyobb férfia, ki Rákóczy alatt kapitányoskodva, 1715 után, jeléül
miként tiszteltetett mindkét részről, donatiót kapott, a vastag Réty
Jeromos annyi étvágygyal látszott lenézni boldogabb utódaira, hogy
szinte megsajnáltuk; az alispán édes apja pedig, a kamarás, ki magát,
nem tudom miért, hátulról, midőn épen visszanéz, festette, bajsztalan
arczával, a háromszegű kalappal hóna alatt, s a kis békanyúzóval oldalán
egy csöppet sem emlékeztetett azon férfias erőre, melyet költőink az
erős apák korában keresni szoktak.
Azokon kívül, kiket olvasóim a tornáczon az alispán úrral már láttak, a
teremben számos társaságot találunk. Mindenek előtt két lelkész áll
előttünk, kiknek egyike talán valamivel vastagabb, másika valamivel
szárazabb, mint hivatala kívánná, de kik mint egyházi szónokok, főkép
tisztujításoknál, hol a vallás, mint tudjuk, oly nagy szerepet játszik,
egyaránt kitünők. Utánok négy vagy öt táblabiró s három szolgabiró,
kiket leirni fölösleges, mert hála az égnek! a táblabirói s szolgabirói
hivatal jellemző különbségeit olvasóim ismerik. Az ajtó mellett pár
esküdt, Pennaházy s egy tiszteletbeli aljegyző, kullogtak; a szobában
néhány uradalmi ügyész járt alázatosan körül, s a szegény rokonok –
egyet kivéve, ki az ebéd következtében valahol ledőlt s eddig elő nem
került – mint szegény rokonokhoz illik, inasi szolgálatokat teljesítve
sietnek fel s alá.
Az ablakok egyikében a társaságtól elkülönözve, s mint látszik, igen
érdekes tárgyakról beszélgetve, három férfi áll, kik, mihelyt a szobába
lépünk, figyelmünket magokra vonják.
E férfiak egyike, ki fölpedert fekete bajuszszal s fölfelé fésült
hajakkal annyi méltósággal emeli fejét, mintha keveselve ölnyi
magasságát, még nagyobbnak akarna látszani: Slacsanek úr, gr. Kővárynak,
e megye legnagyobb birtokosának, teljes hatalmu igazgatója, mely czimet
Slacsanek úr csak szerénységből tartja meg, miután az, ki, mint ő,
valamiről szabadon rendelkezik, s a jövedelmek nagyobb részét szedi,
joggal birtokosnak is nevezhetné magát.
A kis köpczös emberke, ki e nagy férfiú mellett áll s szüntelen beszél,
vagy legalább időről-időre fejét hajtogatva s kezeivel helybenhagyást
intve egyes szavakban mint: persze, majd, bizon, ejnye, ki hitte volna!
stb. részt vesz a beszélgetésben, nem más, mint báró Sóskuty ő nagysága.
Valódi gavallér, mint az asszonyok hirdetik, Magyarország legderekabb
mágnása, a férfiak ítélete szerint, kinek társaságában senkinek eszébe
sem jut, hogy mágnással van dolga, oly annyira, hogy a debreczeni vásár
alatt egyszer csakugyan szappanosnak tartották. Tiszteletre méltó
férfiú, kit németül kevesen, francziául soha senki szólni nem hallott, s
kinek conservativ elvei, melyekkel e haza dolgaihoz szólt, annyival
inkább dicsőségére szolgálnak, mennyivel inkább látjuk, hogy mi
személyét illeti, az ősi javakhoz épen nem ragaszkodik. A báró mintegy
hatvan éves lehetett; egykor – meg kell vallanunk – vörös haja fejéredni
kezdett, s e pirosság élete alkonyán, mint ilyenkor szokott, lejebb
szállva jelenleg oly szépen égett arczain, hogy rózsákhoz hasonlítanám,
ha ez uj hasonlatosságot nem kellene azon alkalomra eltennem, ha majd a
szépnemről szólok.
Hogy ily férfiak társaságában – melyeknek egyike valóságos mágnás,
másika még valamivel több, azaz igen gazdag gróf uradalmi igazgatója, ki
tisztujításoknál közel ezer szavazatról rendelkezik – oly ildomos
férfiú, mint Krivér főjegyző, csak alázatosan viselheté magát; hogy
arczán csak a szerénység s tisztelet azon ájtatos mosolygását látjuk,
melylyel némely szentek festetnek; hogy teste nem tehetett mást, mint
hajlongani, ajkai nem mondhattak egyebet mint: mennyire megtisztelve
érzi csekély személyét és ha kegyesen megengedni méltóztatnának… azt
bölcs olvasóim át fogják látni; ki pedig ennyi nyájasságot főjegyzőben
sokallana, annak magyarázatául mondhatom: először, hogy Krivér másod
alispánná akar választatni, másodszor, hogy általán véve önmagát
megalázni második természetévé vált. A főjegyző azon emberek közé
tartozott, kik politikai pályájukat mint nagy urak irnokai vagy
titoknokai kezdik, s később is azok iránt, kiktől valamit várnak,
annyival több alázatosságot tartanak meg, mennyivel kevesebbet
használnak föl e keresztyén erényből azok között, kik allattuk állnak.
Irva áll: ki magát megalázza, föl fog emeltetni, s miután Krivérnek ép
ez vala kívánata, tudván, hogy tisztujításoknál emeltetés nélkül semmire
sem lehet menni (mert ez egy napon a nemesség maga fölött akarja látni
tisztviselőit) az irás idézett szavai szerint elkövetett mindent, hogy
czélt érjen.
– Hát csakugyan bizonyosan tudja a teins úr – szólt Slacsanek a
főjegyzőhöz, – hogy az a szerencsétlen Veszősy is a Bántornyiakhoz
szegődött?
– Bizonyosan, Domine spectabilis, fájdalom – bizonyosan!
– Hát nem mondtam mindíg – vágott közbe a báró – nem mondtam ezerszer,
hogy Veszősyhez semmi bizalmam? Most három éve, mintegy tizennégy nappal
lehetett a tisztujítás előtt, délután volt, ha nem csalódom pénteken,
mikor a teins úrral a kávéház előtt találkoztam. Többen voltak ott, in
specie, néhány katonatiszt. Én pipára gyujtottam s oda ültem a teins úr
mellé a zöld padra a sátor alatt; bizony Domine Spectabilis, mondtam én,
az a Veszősy – –
– Teljesen igaza volt méltóságodnak – – de –
– Az a Veszősy – mondtam én – liberalis és a mi még rosszabb, olyan, ki
mindig elveiről szól, vagyonos ember és – –
– Igaz, igaz – szakítá félbe a neki tüzesedő bárót Slacsanek – de
Veszősy hatalmas ember, hiba, hogy azzá tettük, s hogy ép oly járásban
állítottuk főbirónak, melynek legtöbb szavazata van, de – –
– Azt akarja mondani teins ur – folytatá a báró, ki három «úgy van»-nal
fűszerezé az előbbinek beszédét – talán magunkhoz keríthetjük? Nemde el
kell csábítani őt? Ez az egész titok. Tudják-e a teins urak, mit? Én a
járásban lakom, majd vadászatot adunk, a törvény értelme szerinti
farkas-vadászatot. A parasztoknak hajtani kell, önök mind eljőnek, neki
is mint szolgabirónak jelen kell lennie, mert persze ha csak nyulakat
lövünk is, præsuppositione juris farkasok ellen vadászunk és akkor majd
– mint mondám, a szolgabirónak is jelen kell lennie – körülkerítjük. Én
tudok egy módot – először – –
– Igen – sóhajta közbe szomorú képpel a főjegyző – ha a fiatal báró,
kinek még több befolyása van a megyére mint nagysádnak, nem volna
ellenünk.
– Az átkozott gyerek – mondá a báró fejét csóválva – hányszor nem
mondtam pedig neki: fiam Bálint – –
– Talán ha méltóságod apai hatalmánál fogva –
– Helyes, tökéletesen igaza van barátom uramnak; apai hatalmamnál fogva
én a gyereknek mindent parancsolhatok. Mi mindenkor egy értelemben
vagyunk s a fiú mindenben engedelmeskedik, nem is javasolnám, hogy mást
tegyen; de ép ez egyben – –
– De csak épen ebben méltóztatnék a méltóságos úrfinak engedelmeskedni –
vélekedik Krivér.
– Igaza van amice! igaza! Én a fiút még kitagadom, valósággal kitagadom.
Slacsanek, ki tudá, miként a báró földi javai nem oly nagyok, hogy
elvesztésök veszélye valakire nagy hatást gyakorolhatna, vagy kinek
talán eszébe jutott, hogy kitagadásra előbb az öreg báró halála
szükséges, mire tisztujításig az időt kevesellé, más módokat javasolt.
Mire a báró válaszolá, hogy ő sok módokat tud. – Az első mindjárt: ha
megházasodnék; nem hiszi a teins úr, mennyi hatása van ennek az emberre,
főkép a mi családunkban! Mielőtt én megházasodtam, nem volt
szabadelműebb ember három megyében és most – – no de a fiú nem akar
házasodni; – hallatlan! de nem akar házasodni.
– Hát ebben a járásban hogy’ állunk? – kérdé Slacsanek ismét a
főjegyzőhöz fordulva, midőn látá, hogy a forrás, melyből a báró beszédje
most foly, alkalmasint fölötte bőnek mutatkozik.
– Itt is csupa veszedelem, ellenünk van először Tengelyi.
– Tengelyi! – kiáltott a báró – Tengelyi! egy falusi jegyző, no nagy
dolog! Tengelyi? s hány Tengelyi kell, hogy velünk a tisztujításnál
szembeszálljon?
– Csak épen egygyel több, mint mi magunk vagyunk – válaszolt a nagy
director; – a szavazatok, fájdalom, számoltatnak, s nem mérlegeztetnek,
s én kevés hatalmasabb ellenséget ismerek a jegyzőnél.
A báró elégedetlenül csóválá fejét. Krivér folytatá:
– Maga Ákos, ha nem tesz is semmit nyiltan ellenünk, de mellettünk sem.
– Ecce – vágott közbe a báró – fiam példája, ismét egy rossz gyermek, ki
nem apját akarja alispának; mondom est ad – –
– Csak a Kislakyak maradjanak, akkor a járást nem féltem.
– Igen, de a Kislakyak is bizonytalanok – mond ismét a jegyző, – Kálmán
anyjának parancsol, anyja apjának, s ez az egész járásnak; s félek,
mióta gróf Havasy e házhoz jött, Kálmán elégedetlen.
– De a mai történet, hisz Etelka mátkájának kiáltatott ki.
– Igen a kortesek által; és én tudom – tevé hozzá halkabban a főjegyző,
– nem mondom ugyan egész bizonyossággal, de nekem úgy látszott, mintha
az egész az alispánnénak nem egészen inyére lenne.
– Igaza van – szólt a báró hangosabban, – magamnak is úgy látszott, ép
az alispánné mellett álltam, s az időről beszélgeténk, mikor a kortesek
Kálmánnal jöttek. Kedves nagyságom, mondám én, midőn a kiabállást hallám
– –
– Vigyáznunk kell – szólt Slacsanek, kinek a báró az egészet úgy is már
kétszer elmondá – mert bizony rosszul állunk.
– A mi engem illet – válaszolt alázatosan mosolyogva Krivér – a teins úr
ismeri buzgóságomat, azért legalább jót állok, hogy az ellenfél
táborában semmi történni nem fog, miről pártunkat nem tudósítom.
– És ki az ellenfél terveit ismeri – szólt a báró vigan összecsapva
kezeit, – az félig megnyerte a csatát.
– Oh csak csupa ily nemesek volnának megyénkben, mint a mieink! –
sóhajta Slacsanek úr. – Ha nem úgy szavaznak, mint akarom, elveszem
földjeiket, s azután koldulni mehetnek új alispánjokhoz, ilyenek már
arra valók, hogy velök restauráljon az ember.
Az érdekes beszélgetés az alispán által szakasztatott félbe, ki az egész
társaságot, melyből immár senki sem hiányzott, az asztalhoz hivá, hol a
conferentiának kezdődni kelle.
Magyaroknak irok, s miután e hazában alig van, ki gyűlést nem látott
volna, s még dámáink is egy idő óta szivesen eljárnak üléseinkbe, hol
hazai dolgainkra kissé más módon nézhetnek le, mint különben tenni
szokták, nem szükséges, hogy ez ünnepélyes jelenet hosszasabb leirásába
ereszkedjem. Egy ülés a másikhoz hasonló. Középen zöld asztal. Körülte
néhány táblabiró, kiknek némelykor véleményeik, többnyire érdekeik
homlokegyenest ellentétben állnak; míg a nagyobb rész, érdek nélkül
firkálva előttük fekvő papirosokon, csak azért vesz részt a
tanácskozásban, mert a zöld asztalnál ülni dicső, s mi több:
Egy kis ülés a hazáért,
Meg nem árt;
vagy legalább sokkal kevesebbé, mint ha érte dolgozunk; ez képe majdnem
minden üléseinknek, s habár az, melyre a táblabirói kar Réty házában
összegyült, más gyűlésektől annyiban különbözött, hogy minden lárma- s
zavar nélkül ment végbe, a nagyságos asszony jelenléte ezt természetessé
teszi.
Miután az ülés Réty által szokás szerint megnyittatott, ő maga első,
Krivér főjegyző második alispánnak közakarattal kijeleltettek, s minden
jelenlevőnek, mint ily conferentiáknál szokás, vagy maga, vagy valamely
közel rokona számára hivatal igértetett, báró Sóskuty pedig minden
választandó tisztviselő fölött hosszú magasztaló beszédet mondott,
melyet csak az nem tartott remeknek, kiről benne szó nem volt, azon
módok kerültek most szőnyegre, melyek által a szükséges többség
megszerzendő.
Minthogy e tárgyban teins Sáskay úr oly jeles ismereteket szerzett
magának, s ez iránti nézeteit irásba foglalni sziveskedett, az elnök
véleménye szerint czélirányos volna a tisztelt urat e jeles munka
fölolvasására kérni; mire az indítvány elfogadtatván, ez nem kevés
köhécselés s mentegetődzés után megkezde előadását, mely alatt Karvaly,
hihetőkép, hogy megvetését mutassa, szemeit behunyá, sőt később
hortyogni is kezdett.
Előttem fekszik az egész munka, melynél, büszkén mondom, kevés kitünőbb
angol reportot ismerek, s mely ugyanazon formában szerkesztve, mint
ezek, Sáskay úrnak örök dicsőségére szolgál. De nehogy olvasóim, főkép
azoknak szebbik neme, e könyvet eddig olvasva, Karvaly példáját
kövessék, s mi irónak legiszonyúbb csapás, szép szemeiket hibáim fölött
behunyják: én csak azokat szedem ki az irott tizenkét ívből, mik
közelebbről a megyét illetik.
– Szokásban van Angliában – így kezdé fölolvasását Sáskay, kit az angol
nemzet tiszteletében senki fölül nem mult, – hogy mielőtt valamely tárgy
a parliament tanácskozásai alá kerül, annak megvizsgálása előbb mindig
néhány férfira bizatik, hogy az iránti véleményöket tanácskozási
könnyítés végett egy úgynevezett reportban beadják. Ez az út, melyet ő
is követni akar, pedig tizenkét okból, melyeknek csak utósóját említjük
mint legfontosabbat, mely az angol s magyar alkotmány közti
hasonlóságban fekszik.
A két alkotmány közötti rokonság tény, melyen, hazánkban legalább,
kevesen kétkednek, s habár az angol s a magyar magna charta, némelyek
szerint csak úgy hasonlítanak is egymáshoz, mint némely nagyobb
családokban az idősb s fiatalabb testvérek, kik közül az első minden
értéket, a másik csak fényes czimet bir örökül: ki tagadhatja, hogy
mindkettő a tizenharmadik század gyermeke, hogy a hét évvel fiatalabb
magyar nagy levél szinte nem sokkal jobb király által adatott ki, mint
minő az angol földetlen János vala, s hogy némely kicsiségeken kívül,
minő például: sajtószabadság, esküdtszékek, ministeri felelősség,
jogegyenlőség stb. egyéb fődolgokban nincs, mit az angoloktól
irígyelhetnénk. Gazdag clerusunk, az irott s nem irott jog közötti
különbség, pereink hosszúsága, ügyvédeink drágasága, biróink hatalma,
sőt csak keresni kell s magok az úgynevezett «rotten borough»-ok sem
fognak hiányzani. Hogy a dolog ezen állásában oly kitűnő férfiú, mint
Sáskay, szép párhuzamot vonhatott, s hogy minden hallgatóit meggyőzé,
magában világos; s habár később, midőn elvként fölállítván, hogy az
angol mint a magyar alkotmány alapja a szabad választás, erről kezde
beszélni s e tárgyban minden nagy iró nézeteit fölhozá – néhányan
Karvaly példáját követni kezdék: legalább mély csend uralkodott az egész
olvasás alatt, melyet csak egy erős «halljuk» szakaszta félbe, midőn e
szavakkal «már a mi jelen helyzetünket illeti» egyenesen Taksony-megye
jelen állapotára fordítá figyelmét.
– Két dolog van a világon – így folytatá az olvasó – melyért minden
magyar nemes ember, s így e megye nemessége is, melynél én magyarabbat
nem ismerek (helyes!) leginkább lángol: a vallás s hazája. – A szónokot
hosszú «Éljen!» szakítja félbe. – Azaz mint népszerűbb kitétellel
mondani szoktuk: először az, hogy a megye pecsétje a mi kezünkben
legyen; másodszor: hogy a régi alkotmány szerint magyar nemes ember
semmire se fizessen. Minden lelkesedés, mely nem e nemes kútfőből ered,
mely nem e czélok egyikének elérésére irányoztatik, hála a magyar
nemesség józan szellemének; tartós nem lehet, s habár egyes csábítóknak
sikerült a magyar népet – mert hisz alkotmányos értelemben csak a
nemességet nevezhetjük így – egy időre önérdekei ellen vezetni, a
tapasztalás győzelmesen megmutatta, hogy ezen abnormis, szörnyeteg
állapot nem tarthat soká, s hogy a magyar nemesség, mely szabadságát
vérével szerzé a csatamezőn, vérrel tudja azt megőrzeni a békés
tanácskozás szent termeiben is, mire újabb időkből sok dicső példát
hozhatnék fel. Igen uraim! – olvasá lelkesedve tovább a szónok – nagy
dolgok történtek. – S itt több esetek adatnak elő, hol az úgynevezett
subversiv párt, mely az alkotmányt, mint látszik, azért akarja
feldönteni, hogy romjaiból vasutainak töltéseket csináljon, a házi adó
vagy más kérdésekért ledorongoltatott; melyek rendkívüli tetszéssel
fogadtatván, midőn Sáskay elmondá, hogy ily példák után Taksony-megye
rendei hátrább maradni nem fognak, hogy ők is utólsó csepp véröket, sőt
végső filléröket is föláldozni készek alkotmányukért, erre nem szűnő
éljenek következtek.