sajtószabadságot, a kereskedési, lelkiösmereti szabadságot; akarjuk
mindenek fölött, hogy megyei autonomiánk oly botrányos beavatkozásoktól
megőriztessék, milyen például az, hogy minap a helytartó tanács az
úrbéri telkeken lakó nemesek adóját beszedetni rendelé; mi akarjuk a
haladást, akarunk bankot, melyből négy perczentre minden nemes pénzt
kaphasson, vasutakat, csatornákat, muzeumot s polytechnikumot; mi
akarjuk a nemzetiséget, de akarjuk azt is, hogy a szabadság, habár
nagyobbá válik, azért mégis nemes maradjon s féktelenséghez ne vezessen;
hogy az egész nemzet haladjon, de úgy, hogy a rend, melyben az most áll,
meg ne zavartassék; hogy a magyar nemzetiség virágozzék, de miután e
nemzetiség egyedüli képviselője a nemes, vele gyarapodjék a nemesség is.
A ki velünk ezt nem akarja, a ki jogainkat minden ajku s származatu
lakósokra kiterjesztvén, szabadságunkat (mely mint a papiros pénz, ha
szerfölötti mennyiségben kibocsátva minden kézen forog, elveszti becsét)
– meg akarja semmisíteni; ki oly politikai tévtanokat hirdet, mint hogy
vasutaink s bankunk, adómentességünk s az ősiség eltörlése nélkül nem
létezhetnek, az ellenünk, et hunc tu Romane caveto!
– Miután a törvény, mely által az úrbéri telkeken lakó nemesemberek adó
alá vettettek, e megyében, hála az égnek, még foganatba nem vétetett, a
nemesség legnagyobb része velünk egészen egy értelemben van, s mert
Bántornyiék mindig a házi adó fölvállalása s más ehhez hasonló tárgyak
mellett küzdenek, az első s legfőbb mód, melylyel a nemességet magunkhoz
köthetjük, abban áll: hogy Bántornyi alkotmány-ellenes czélzatait a
nemesség között, mennyire lehet, hirdessük.
– Persze – szakítá félbe Sáskayt a báró, ki tovább nem türheté a
hallgatást – ez könnyű és jó volna, ha Bántornyiék nem azt hirdetnék a
nemesség között, hogy pártuk nem a szegény nemeseket, hanem csak az
urakat akarja adó alá vetni, s hogy ők ez által temérdeket nyernek.
– Bolondság – mond egy öreg táblabiró félig álmosan, – föl kell
világosítani a nemességet.
– Hisz az a baj, hogy teszik – viszonzá a báró, – magam láttam a
számadást, melylyel korteskednek. A püspökre esik 50,000 forint minden
évben, gróf Kőváryra 30,000 s így tovább; a teins úr – folytatá Rétyhez
fordulva – 5000 forinttal áll ott, az egyes nemesek évenkint egy-egy
garast fizetnek és az utak oly jók lesznek, hogy a gabona ára, mely most
5 frt, felmegy 7 frt 30 krra, magam láttam a számadást, ők igen is
fölvilágosítják a nemességet!
– Hát jobban kell fölvilágosítani – szóla Sáskay, – majd egy számadást
bocsátunk ki, melyben a püspökre 1000, s minden nemesre 100 forint esik,
s a gabona ára 3 frtra száll.
– Nem hiszik, mondom, nem hiszik – válaszolá ismét a báró, – az utósó
nemesi adókivetésnél sem esett több egy-egy sz.-vilmosira egy garasnál
és –
– Nem mondtam – vága közbe Slacsanek, – hogy az ily kivetésnek rossz
következései lesznek? Mikor az erzsébeti pusztára – melynek felét
grófom, felét más nemesek birják – reánk 137 frt 30 krt, s a másik félre
csak 11 frt 36 krt vetettek, talán százszor mondtam, hogy rossz
következései lesznek, mert a kisebb nemességet inkább ijeszteni, mint
csábítani kell az adóhoz, de akkor –
– Talán bizony szemrehányásokat akarna a teins ur tenni? – szólt egy
táblabiró mérgesen az asztal másik oldalán.
– Igen, mintha nem volna igazságos, hogy a ki többet bir, többet
fizessen – mond egy másik.
– Ha t. i. mindketten nemes emberek – jegyzé meg helyesen Nyúzó – az
egész dolog, hogy is nevezted akkor Sáskay?
– Progressiv adó.
– Igen, progressiv adó, a legliberalisabb dolog a világon; a franczia
forradalom alatt találták föl.
– Én azt mondom – szólt hangosabban az előbbi mérges táblabiró – hogy az
erzsébeti adókivetés helyesen történt.
– És én azt, hogy nem helyesen – kiáltott föl neki tüzesedve Slacsanek.
Mire az egész társaság «helyesen történt, nem helyesen, igazság, rablás,
törvénytelenség, halljuk! rendre! halljuk az alispánt!» kiáltások
között, irtóztató lármával fölugrott az asztaltól, hová az alispán,
Sáskay s főkép a báró, hosszú békéltetés után végre a nagyobb részt
ismét összegyűjté.
– Ne szóljunk a multakról – mondá az alispán végre, miután a rend helyre
állott. – Megengedem, hogy az erzsébeti adókivetés a méltóságos gróf
által terhesnek tartatott, de ő méltóságának s főkép általánosan
tisztelt képviselőjének honszeretetök- s nagylelküségöknél fogva,
méltányolni fogják a körülményeket, melyek akkor ez adó kulcsát
javaslák, s a jó ügy tekintetéből, melynek akkor e megyében máskép
többséget szerezni nem lehetett, nem fogják rossz néven venni, hogy reá
ez egy alkalommal nagyobb adót vetettünk, annyival inkább, mert bizony e
szegény nemesség alig birja a terheket, melyek egy idő óta reá
nehezednek.
Miután Slacsanek ezen alázatos szavak által megengesztelődve
nemeslelkűen kijelenté, hogy minden ez alkalommal mondott helytelen
kijelentéseket rossz néven nem vesz; az alispán megköszönve a bárónak
igen finom tapintatra mutató figyelmeztetését, indítványt tett, hogy a
Bántornyi ellen indítandó agitátiónál inkább az emeltessék ki, hogy
pártja a portiót, katonatartást, forspontot s utcsinálást akarja a
nemességre vetni.
– Igazság – szólt egy ügyvéd nevetve, – ha a nemességet kapacitálni nem
lehet, csak diákul kell hozzá szólani, mint az egykori paraszt mondá:
semmitől nem borzad inkább, mintha deákul szólnak hozzá; a három szó,
melyet ismer: conscriptio, portio és contributio, maga lázadást
csinálhat köztök.
– Ne méltóztassék a dolgot tréfának venni – emlékezteté Krivér, – a
névtől sok függ, példákból tudjuk, hogy sok dolog, mely egy megyében
megbukott, megváltoztatott névvel keresztül ment s viszont.
– Igen s főkép tiszujításnál – szóla közbe a báró – mathematikai
igazság, hogy kinek két szótagú neve van, fél annyi kortessel
választathatik meg mint az, kinél négy szótagot kell kiáltani.
– Úgy tartom, eltérünk a tárgytól – emlékeztete Réty; – ha a tisztelt
conferentiának úgy tetszik, Sáskay úr meg fogja jegyezni, hogy a
nemesség leginkább az iránt leszen fölvilágosítandó, miként Bántornyi
pártja nem annyira nemesi adót, mint valóságos contributiót, s portiót
akar behozni (általános helyeslés). És most menjünk tovább.
Sáskay, a Bántornyi megrontására tett indítványt följegyezvén, most
minden erők concentratiójának szükségéről kezde olvasni, s miután
előadá, hogy minden centralisatió magában ugyan kártékony s veszélyes,
tisztujításnál azonban, ha sikert akarunk, elkerülhetetlen: az egész
megyében egy fő-, minden járásban egy alválasztmány kinevezését hozá
indítványba, melyek egymásközt összeköttetésben levén, a választás
czélszerű elrendezésével megbizassanak.
Ez indítvány, mint Magyarországban minden, miáltal a hivatalok száma
neveltetik, közhelyesléssel fogadtatott, s félórányi kissé lármás
tanácskozás után a hivatalok be is töltettek, természetesen nagy részben
a jelenlevőkből és pedig, mi sokkal csudálatosabb, a nélkül, hogy
halálos gyűlölségek támadtak volna, öt vagy hat esetet kivéve, hol
egyesek rossz néven vevék, hogy csak az alválasztmányok tagjainak s nem
elnökeinek választattak. Réty kinyilatkoztatván, hogy a központi
választmány elnökletét magára nem vállalhatja, mert mint kijelelt a
választásra semmikép befolyni nem akar, minden jelenlevők egyhangú
fölkiáltásával teins Slacsanek úr választatott e terhes, de szép
hivatalra.
– Még egy alázatos indítványom van – szóla a választások végeztével báró
Sóskuty: – minden szép és jó a világon az asszonyi nemtől veszi
eredetét; az asszony azon teremtés, mely stb. stb., mely okoknál fogva
azt indítványozom, hogy minden járásban egy pártfogó asszonyság
választassék.
Általános helyeslés fogadá e lovagias indítványt, mi azonban nem zárta
ki, hogy az még kilencz egymást követő szónok által különösen
motiváltassék, s csak miután az asszonyi nem minden érdemei
elsoroltattak, lehete tovább menni.
Ezek után Sáskay egyes intézkedésekre irányzá hallgatóinak figyelmét,
melyeket azonban, miután a tisztujítások tactikájához tartoznak, s
olvasóim nagy része által nemcsak ismertetnek, hanem néha alkalmaztattak
is, röviden említeni elég leend. A főbbek közé tartozik, hogy azon két
hid, melyen az egyik ellenséges járás nemessége a városba jön,
tökéletesen kijavíttassék, de úgy, hogy azok szétszedetvén, a
tisztujítás előtti napokban oly állapotban legyenek, hogy rajtok senki
át ne mehessen. Ugyanez javasoltatott a tiszai hidasokra nézve is, mert
valamint természetes, hogy az illető vámtulajdonosok, szeretett
szomszédaik bátorságáról gondoskodva, a hidasokat s kompokat épen most
javíttatják ki, úgy azt sem veheti senki rossz néven, ha az ácsmester
ennyi munka között a kijavítást csak épen a tisztujítás utáni napon
végezhetné el.
A második nagyobbszerű sakkvonás abban állt: hogy mindazon korcsmárosok
s husvágók, kiknél az ellenfél élelmeit venni fogja, lehető legrosszabb
bor s megromlott hus kiszolgáltatására birassanak, mi kevés
megvesztegetés mellett annál könnyebbnek látszott, minél nehezebb lenne,
minden tárgyismerők ítélete szerint, ugyane személyeket az ellenkezőre
megvesztegetni. Ezen rendszabály kivitelét egészen Nyúzó főbiró úr
vállalta magára, arra kötelezvén magát, hogy az említett egyedeket, kik
nagy részint nemtelenek, sőt zsidók, azon esetre, ha az ellenfél
fenyegetései által terrorizálva jó bort mérni merészlenének, czélszerű
eszközökkel rendre fogja utasítani.
Jöttek ezután több kisebb, a tisztujítási strategiához tartozó fogások,
melyek egyenkint csekélyeknek látszanak, de együtt véve sokszor roppant
hatást szülnek. Ilyen: hogy a főispánt fogadó küldöttségek többsége ezen
pártból neveztessék ki; az ellenfél legtulzóbb, s legostobább tagjai
pedig azért csatoltassanak hozzá, hogy ő excja, ki három év óta a
megyében nem volt, mindjárt a dolgok való állásáról tiszta fogalmat
nyerjen. Czélszerűnek látszott ezen kívül még az is, ha ő excja fáklyás
zenével tiszteltetik meg, s az öreg Körmöczy tanácsosnak pedig, ki ő
kegyelmességével barátsági, sőt mint sokan hiszik, oly viszonyban áll,
melynek évenkinti kamatait szedné, azaz, ha a fiscalis azokat rendesen
behozná, macskazene rendeztetik, mi a kedélyek ingerültsége mellett,
mely Bántornyi emberei közt Körmöczy ellen létezik, ki mindig a
Rétyekhez szított, nehéz nem lehet. Ha ezekhez még ő excja titoknoka jól
informáltatik, a terem jókor elfoglaltatik, s a főispán mellé néhány hű
s jóhangú ember rendeltetik, a sikeren kétkedni nem lehet. Minek
elősegítésére azonban kivánatos, hogy bizonyos, Sáskay által elsorolt,
nagy befolyású kortesek vagy Bántornyi táborából elcsábíttassanak, vagy
legalább árthatási szándékukban megakadályoztassanak; mire azonnal több
jelenlevő ajánlkozott, kik e veszedelmes ellenek lekenyerezését
egymásközt föloszták.
Csak egy vala még hátra, mi alkotmányos tekintetben talán kevésbbé
érdekes, de tisztujításoknál mindig a legnagyobb figyelemmel
tárgyaltatik, t. i. a pénz. Mielőtt Sáskay a tisztujítási budgetet
fölolvashatá, az egész társaságban különös nyugtalanság vala
észrevehető. Egy táblabíró véletlenül órájára nézve elbámult, hogy már
kilencz, s azonnal akart befogatni, mitől ő és mások, kik példáját
követni akarák, csak nehezen tartóztathattak vissza. A báró fejét kezére
támasztva főfájás ellen panaszkodott. Egy ügyvéd s a vastag Tüskey pedig
úgy vélekedtek, hogy az kétségen kívül a szerfölötti forróságtól jő, s
ezért a folyosóra mentek, míg egy ügyész, ki a sok munkában szinte
elszédült, indítványba hozá, hogy a tanácskozás, melynek figyelemmel
követésére a többség elégtelennek érzi magát, a jövő, talán mához egy
hétre tartandó ülésre tétessék át.
Slacsanek tekintélye, Nyúzó káromkodásai, melyekhez Rétynek azon
észrevétele, hogy ha a tisztelt gyülekezet e fontos tárgyról ma nem
rendelkezik, jobb minden tisztujítási tervekkel fölhagyni, miután a
korteskedés megkezdését továbbra halasztani nem lehet; s főkép Sáskay,
ki siralmas hangon rimánkodott, hogy csak hallgassák meg tervét, s látni
fogják, hogy annak kiviteléhez pénz nem kell, végre ismét székeikre hozá
vissza a társaságot, és Sáskay tovább olvasá memoireját.
Azon igaztalan panaszok között, melyekkel Magyarország vádoltatik, egyik
fő helyet foglal el a vesztegetés. A ki tisztujításainkban tettleges
részt vett, tudja ugyan, hogy az esetek sokkal számosabbak, hol nemes
társaink e vétekre nézve szenvedőleg, mint azok, hol cselekvőleg lépnek
föl, sőt hogy minden tisztujítást megelőző tanácskozásokban mihelyt
pénzbeli adakozásokra jön a szó, sok egyébként szép előadású szónok
hallgatni szokott; azonban miután a fönemlített előítélet létezik, csak
helyeselhetem, hogy Sáskay annak megmutatásával kezdé előadását, hogy a
tisztujításra kivánt pénz semmi esetre sem a nemesség megvesztegetésére
leszen fordítandó.
– Minden ország – így okoskodott Sáskay, – hol szabad választások
léteznek, arról gondoskodott, hogy e fontos jog független, azaz oly
egyedekre bizassék, kik anyagi szükségeken fölül állanak. Miután
törvényeink erről nem gondoskodtak és számos, egészen vagyontalan nemest
ruháztak föl választási képességgel, egyeseknek kell pótolni e hiányt s
gondoskodni, hogy a választók, legalább míg nehéz foglalatosságukban
eljárnak, minden szükségen fölül emeltessenek; mi természetesen csak úgy
történhetik, ha addig, míg a korteskedés s maga a tisztujítás tart,
étel, italról gondoskodva van, s néha egy pár forint adatik kárpótlásul
azoknak, kik nemesi kötelességök teljesítése által munkát mulasztva kárt
szenvednének. Hogy mindez nem megvesztegetési szándékból, hanem ép azért
történik, hogy a választóknak teljes függetlensége biztosíttassék,
világosan bizonyítja azon tapasztalás, hogy valahányszor ez intézkedés
valamely párt által elmulasztatik, a választók nem követhetve szivök
indulatát, az ellenfél jelöltjeinek szokták adni szavazatukat. S például
a jelen esetekben nem gondoskodni bizonyos tanyákról, melyeken a jó
elvek mellett becsoportozó nemesség tartásáról gondoskodva legyen, nem
volna más, mint nemes társainkat arra kényszeríteni, hogy Bántornyi
tanyáihoz menjenek; mi kétségkívül egyike lenne a legszörnyebb
veszélyeknek, melyek a megyét, sőt a hazát érhetik.
A báró s Tüskey itt nagyot sóhajtának; Karvaly bajszát pödörve mondá: –
csak próbáljon valaki Bántornyi tanyájára menni! – s azután valamit a
teremtésről kezde beszélni, mit azonban, mert alantabb hangon szólt, nem
egészen értheténk.
– Czélunk szent s dicső – folytatá Sáskay, – az eszközök, mert távol
legyen tőlünk, hogy az ellenünk annyiszor használt elvet, miszerint a
czél az eszközt szentesíti, kövessük – hasonlókép tiszták, sőt
dicséretesek. S van-e, ki rossz néven vehetné, ha elvbarátinkat ebédre
meghivjuk, vagy szükölködő nemes társainkat pár forinttal segítjük?
Semmi nincs, mi föltételeinktől visszatartóztathatna, tehát bátran
előre!
E fölszólítás minden tisztviselő s azok által, kik, mint Pennaházy, nem
nagy pénzáldozatokra érzék magokat lekötelezve, legnagyobb lelkesedéssel
fogadtatott; a többiek, főkép a báró szomorúan fölsóhajta Sáskay
szívrázó szavainál, s minden, mit ez utóbbi később az egyesületek
ellentállhatlan hatalmáról beszélt, s mily roppant erő rejlik a szegény
filléreiben, ha azok összeadatva, ahhoz értő emberek által egy bizonyos
czélra kezeltetnek, csak azon nyilatkozatra bira néhányakat, hogy az
idők rosszak, a rozsnak semmi ára, s hogy épen a sok egyesületekben
fekszik a baj stb.
– Az idők rosszak, az életnek ára nincs – igaz! mind igaz, – szólt
Sáskay, ki irományait letéve, ez ellenvetéseket olyanoknak tartá,
melyeket felelet nélkül hagyni nem lehet, – de vajon nem kell-e azért
annál inkább arról gondoskodnunk, hogy az idő hibáin segítsünk, hogy ha
nem is absolut, legalább relativ jóságú biztos vevőkről gondoskodjunk? S
én erre jobb módot nem ismerek, mint ha a megyének jó tisztviselői kart
szerzünk. Az idők rosszak voltak az utósó három évben is, de a zsidók,
kik az egész ország megrontásán dolgoznak, tekintettel voltak a
törvényes magistratus iránt, s mennyire én tudom, a teins szolgabirák
élete nem rothadott el vermeikben, úgy volt dohányunkkal, melyet mind
mint primae classist adtunk el, a gyapjúval, gubicscsal, szóval
mindennel; s e classikus közmondás: officium non fallit, ha passivumra
teszszük át, igaz marad s elmondhatni, hogy a tisztviselő nem csalatik
meg, még a zsidó által sem.
Úgy látszik, Sáskaynak e szavai némi hatással valának, legalább az
előbbi ellenvetések nem ismételtettek többé; midőn azonban a szónok
előadá, hogy tekintettel a jelen körülményekre, tervének oly alapot
állított föl, melyre semmi készpénz nem szükséges, egy majdnem
«éljen»-hez hasonló «halljuk» következett s minden jelenlevők osztatlan
figyelme bizonyítá, mennyi méltánylást találnak a mély belátású
nemzetgazda nézetei még saját megyéjében is.
Sáskay terve, mely ha majd a szerző által egész kiterjedésben
közöltetik, neki kétségen kívül dicsőséget fog szerezni, sokkal
tudományosabb, semhogy e szerény elbeszélésben helyt találhatna. Csak
rövid kivonatát közlöm tehát.
A bölcs férfiúnak nézete szerint minden tisztujításhoz három dolog
szükséges: élelmiszerek, pénz és mert hazánkban a többségnek több
nagylelkűsége, mint tőkéi vannak, hitel. Az elvek, melyek szerint a
Taksony-megyei tisztujítás financziális része rendeztetik, következők:
1-ször. Mindenki csak pénzben irhatja alá a segedelmet, melylyel hozzá
járulni akar.
2-szor. Minden élelmiszerek készpénzben és meghatározott áron
vásároltatnak meg, de csak azoktól, kik pénzbeli segedelmeket irtak alá,
s pedig azon arányban, melyben e segedelem nagyobb vagy kisebb vala.
3-szor. A szükséges pénzeket a megye Rothschildei fogják előlegezni, s
pedig, mit Sáskay ügyes negotiatióinak köszönhetni, öt percentre,
természet szerint váltó vagy szóbeli eljárás kikötése mellett. Minden
százért, mely aláiratik, a banquierek hetvenötöt fognak fizetni, mi, a
mint tudva van, Spanyolország minden kölcsöneinél sokkal kedvezőbb. Az
egyes kötelezvényre vagy váltóra mindig még két kezes irja nevét. A pénz
visszafizetése csak egy év mulva kivántatik, a kölcsönző házak azonban
készeknek nyilatkoztatják magokat a teins s nagyságos urak iránti
tiszteletből, szokott prorogationalis percentek mellett, az ily
hitelezések hosszabbítására is.
A terv, mint látszik, egészen a magyar nemesség geniusához vala
alkalmazva, mely valamint maga legszivesebben bízik a multban, úgy
azokat, kik tőle valamit követelnek, a jövővel szokta megnyugtatni.
Azonfölül miután az aláirt pénz mások által vala előlegezendő, az pedig,
ki azt aláirá, termésének egy részét önmaga által megszabandó áron
készpénzben eladhatá – világos, hogy azon dicsőségen kívül, mely
mindenkire háramlott, némelyiknek még az sem vala kellemetlen, hogy nagy
fáradság nélkül és pedig öt percentre pénzhez juthat. A készség,
melylyel minden jelenlevő nevét aláirá, legszebben bizonyítá a
közhelybenhagyást, melyet Sáskay terve talált és soha ember több joggal
nem dörzsölheté kezét, mint Taksonynak boldog Law-ja, ki most
megelégedett képpel járt körül a szobában, s örömtől sugárzó szemekkel
nézé időről-időre az ivet, melyen az aláirók névsora mind hosszabbra
nőtt.
A munka bevégeztetvén, a társaság elhagyá az asztalt, s mint az ülés
előtt, ismét kis csoportokra oszlott. A báró, mi az igen közönséges, de
azért nem kevésbbé kellemetes szokások közé tartozik, az egész ülést még
egyszer elbeszélte, pótolva akkor tartott szónoklatait azokkal,
melyeket, ha félbe nem szakaszták, még mondhatott volna. Sáskay és
Karvaly, szokásuk szerint, nem ugyan egymással, de egymásnak beszéltek,
s az utóbbi megjegyzé, hogy noha maga is nyolcz p. frtot irt alá, meg
nem foghatja, miként találhatott az oly általános helyeslésre, holott az
egésznek alapja nem áll és minden tisztujításhoz, eleség, pénz s hitelen
kívül, még valami kell, az pedig: legény a gáton. Mire Sáskay megvetőleg
vállat vonítva csak azt válaszolta, hogy ahol pénz és élelmiszerek
vannak, oly legényeket, minőknek bizonyos úri emberek 1809-ben magokat
mutatták, nem lesz nehéz találni. Karvaly bizonyos emberekről kezde
beszélni, kik mióta közpénztárak kezelésétől eltiltattak, mert nagyon is
jó gazdák módjára bántak vele, s kevesebbet adtak ki, mint bevettek,
mindig új cassák alkotásáról álmodoznak. S a két nagyérdemű férfiú
kétségen kivül összevesz, ha a terem minden oldaláról e kedves szavak
«itt van a leves» nem hangzanak föl, s ha a két vitatkozó, ismerve a
szokást, miszerint Magyarországban ily alkalmaknál néha kevesebb szék,
mint vendég található, nem sietnek helyeikre.
S most hagyjuk a társaságot kellemes helyzetében, s ha néhány olvasóim
az ülés hosszas leirása után talán azt reménylik, hogy a vacsora
részleteibe fogok ereszkedni, s a Taksony-megyében divatozó főzésről
némely tanulságos adatokat közlök: vigasztalják magokat azon
meggyőződéssel, hogy miután a taksonyi nemesség életének nagyobb részét
asztal mellett tölti, s pedig nem csak tanácskozva, ezen tárgyak
előadására többször leend alkalmam. Legyen elég ez egyszer elmondanom,
hogy a nagyságos háziasszony, ki Slacsanek és a báró között férjének
elnöki székét foglalta el, mind a szolgáló inasok többszöri megszidása,
mind az ételek többszöri kinálása által, házi asszonyi tisztét
fölségesen teljesíté, s hogy a vacsorát általánosan pompásnak s az
ételeket számolhatlanoknak tartották, még azok is, kik, mint sokan a
vacsora vége felé, minden tálat s palaczkot kétszeresen nem láttak magok
előtt.
X.
Míg a tiszaréti kastélyban e lármás dolgok történtek, addig a kis
jegyzőház nyugodtan állt, s csak a gyertyavilág, mely ablakaiból az
utczára sugárzott, mutatá, hogy lakói honn vannak. A háznak két szobája
volt, melyeknek ablakai az utczára nyiltak; az elsőben, külön kijárással
az udvarra, maga Tengelyi lakott s itt tartá hivatalos irományait; a
másikban, melynek egyik ajtaja a jegyző szobájába, másika a konyhába
nyilt, Erzsébet asszony s leánya laktak. A konyhának, mint tudjuk, egy
ajtaja vala a kert felé, melyen Viola a házba jött, a másik az udvarra
szolgált. Mindjárt a konyha mellett a kamra volt, melybe Liptákné az
üldözött zsiványt elrejté. A ház végét a cselédház, s azon kis szoba,
melyben most Viola neje betegen feküdt, foglalák el. Tengelyi az egész
napot Cserepesen Bántornyinál tölté, kinél szinte tisztujítási
tanácskozás tartatott. Erzsébet asszony Vándoryval, ki e napon nálok
ebédelt, a betegnél volt, s Etelka Vilmával beszélgetve a második
szobában ültek.
Nincs nagyobb szerencse – mint egy öreg asszony, kivel sokat
társalogtam, mondani szokta – annál: hogy beszélhetünk, s a jámbor
öregnek, ki azonban rég nem beszél többé, igaza volt. Főkép azon korban,
midőn még álmunkban beszélgetünk s beszélgetve álmodozunk, nincs nagyobb
gyönyör, mint midőn azt, mit úgyis tudunk, s mi szivünket eltölti,
kedves ajkakról hallhatjuk; s a két barátné e délután egész
kiterjedésben élvezte azt.