gondolataink legnagyobb része, sőt nem ritkán azon érzemények, melyek
emberi természetünket leginkább nemesítik, gyomrunk állapotától függnek,
s ki májbajban szenved – mint mi irók közönségesen – átlátja Pythagoras
és a braminok egész bölcsességét: midőn erkölcsi philosophiájukat a
konyhán kezdik. Csudálhatni, hogy annyi történetbuvár között, kik
korunkban inkább új rendszerek fölállításán, mint a régi állapotok
leirásában remekelnek, még nem találkozott senki, ki a különböző korok s
nemzetek élelemszereiben kereste volna nemünk nagy tetteinek okát, –
talán ez úton nagyobb eredményekhez jutnának, mint azok, kik mindent az
éghajlat- s fajkülönbségre vezetnek vissza. Én, ki sem ez új
történetirói iskola megkezdésére, sem Homér vagy Scott utánzására erőt
nem érzek magamban, az alispáni ebéd részletes leirása helyett, mely
olvasóim étvágyát ébresztené, csak azt mondom, hogy a lakoma, melyben e
napon az urak az alispán termeiben, s a nemesség a nagy pajtában
részesült, egyike vala a legfényesebb s legmagyarabbaknak, melyeket
képzelhetünk. Fenn az uraknál huszonnégy tál, melyeknél a mártások
annyira nem kiméltettek, hogy a négy becsinált mindegyikénél egy-egy
táblabiró öntetett le, s a szolgálattevő huszárok hüvelykujja
mindannyiszor megfürdött; magyar pezsgő, tokaji, fagylalt, szóval
lucullusi lakoma. Lenn a nemeseknél: gulyás és pörkölthús, tarhonya,
káposzta, turós csusza, gombóczok, pecsenyék, bor, pálinka, szóval egész
lakodalom. Az utolsó czigányig nem volt egy, ki – a mennyiben t. i.
fölkelhetett – nem jó kedvvel kelt volna fel az asztaltól.
Az ebéd végével, mihelyt a kávé szétosztatott, Etelka, ki az egész idő
alatt lehető nyájassággal teljesíté a házi kisasszony kötelességeit,
főfájás ürügye alatt visszavonult; Rétyné néhány előkelőbb táblabiróval
s lelkészszel beszélgetett, a többi urak részint a tornáczon, részint a
ház előtt pipáztak; s ha a nagyreményű sz.-vilmosi jegyzőt – ki magát
ebéd fölött sok czikornyás felköszöntés által kitünteté – nem látjuk a
többiek között, annak hihetőkép oka az, mert Etelka szobaleánya, Rózsi,
a ház másik oldalán lakik.
Ákos Kálmánnal a kert távolabb részén sétált.
Ákos és Kálmán majdnem egykorúak levén, mint szomszéd gyermekek éltöket
első éveik óta együtt tölték; barátságukat tehát alig szükség említenem,
mely az egész megyében szinte közmondássá vált. Legalább szomszédok
között ember-emlékezetére ilyes még nem létezett. Huszonkét éves korában
ki nem talál barátokat, ki nem ismer legalább egy lényt, kihez szive
egész erejével ragaszkodik, úgy hogy nem is képzelheti, miként élhetne,
ha ettől elszakíttatik? Mint az első szerelem, úgy az első barátság ott
áll éltünk legszebb emlékei között s bár az emlék néha egyszersmind
éltünk legkínosabb csalódását juttatja eszünkbe, multunkban nincs semmi,
miért a tudás fájának gyümölcsét, melyet ajkaink megizleltek, oly
keserűen átkoznók, minthogy ettől fosztott meg. Azonban, noha ifjú
barátaink éltöknek egy részét együtt töltve, valamint korukban, úgy
érzelmeikben egymáshoz közel álltak, a házi kör, melyben neveltettek,
sokkal inkább különbözött, minthogy azon hasonlóság mellett, mely minden
nemesebb jellemű ifjak között létezik, – mert hisz valamint a lomb
tavaszkor egyenlő zöldben függ ágain, úgy az ember is leginkább őszi
napjaiban változtatja szinét, – nem sokkal több különbség lett volna
közöttük is.
Vannak, kik a nevelés befolyását tagadják s ha ezalatt csak az értetik:
hogy az ember jellemét kényünk szerint képezni nem lehet, nincs senki
erről inkább meggyőződve, mint én, ki azon vastag kötetekben, melyek a
nevelésről irattak, általános rendszerek helyett csak oly szabályokat
látok, melyek bizonyos jellemű egyedekre alkalmazva sikerhez
vezethetnek, de ép azért másoknál a lehetőségig czéliránytalanok. De
valamint azon befolyás, melyet az egyes nevelő növendékére gyakorol,
csekély; s valamint nem ritka példa, hogy nevelők fáradozásai oly
gyermekeknél, kiknek keblében a szabadság utáni vágy hatalmasabb, ép az
ellenkező eredményekhez vezetnek, mint melyekre irányozva valának: úgy
azon kör, melyben gyermekekből ifjakká nőttünk, természetes hajlamaink
szerint különböző, de mindig ellentállhatlan befolyást gyakorol
jövőnkre; s ha visszatekintünk, nincs köztünk senki, ki ne érzené, hogy
sajátságainak nagy részét azon nevelésnek köszöni, melyet nem egyes
embertől, hanem a társaságtól, nem bizonyos terv szerint, hanem a
körülmények által kapott.
Ez vala oka azon különbségnek is, mely annyi érintkezési pont mellett
Ákos és Kálmán között létezett. Az öreg Kislaky t. i., kiben Kálmán
atyját, a megye volt alispánját s egyszersmind egyik legbecsületesebb
emberét tisztelé, nejével együtt a magyar nemesség azon részéhez
tartozott, mely, fájdalom! napjainkban mindinkább kihal s minden hibái s
gyöngeségei mellett legalább azért érdemli meg tiszteletünket, mert
elődeink szokásait s nemzetiségét tisztán fentartá: az ősök
miveletlenségét, de egyszersmind a hajdankor jószivű egyszerűségét, sok,
napjainkban szinte nevetségesnek látszó előítéletét, de velük azon
hitet, mely nélkül nemzetiségünk nehéz harczai között soha föl nem
tarthatta volna magát: hogy a magyar soha eltünni nem fog e világról.
Hogy ezen néposztály érdemei nemzetiségünk föltartására nézve
fölszámíthatlanok s hogy a jövő gyalázatos hálátlanságot követne el, ha
valaha elfelejtené, miként azon nemesebb művelődés ágai, melyeknek
gyümölcseit élvezi, csak az erős törzs nedvéből vonták termékenységüket,
a melybe oltattak, minden kétségen kívül van; de ép oly bizonyos az is,
hogy mint minden, úgy a magyar nemesi házak a história távolában sokkal
nagyszerűebbek- s szebbeknek látszanak, mintha azokat közelről
tekintjük.
Ha például olvasóim közül valamelyik Kislaky Bálint urat meglátogatná s
a kaputlan kerítésen behajtva a házba lépne, melynek kéménye csupa
vendégszeretetből, mint ura unalomból, mindig füstöl, hol a kuvaszokon
kívül, melyek minden közelgőt majdnem széttépnek, senki kötelességét nem
teljesíti s kivevén a mezei gazdaságot, sehol a rendnek nyoma sem
található: úgy hiszem a gazda szivessége, Borbála asszony szüntelen
kínálásai, sőt a pulyka pecsenye mellett is, mely számára süttetett, nem
igen jól érzené magát. Taksony-megyében a háztartások e neme
közönségesebb vala, semhogy a kislaki kastély ezen fogyatkozásai
feltüntek volna s miután a legtöbb s legtartósabb ismeretségek a száj
által történnek s pedig nem azért, mert vele beszélünk, hanem mert vele
eszünk: nem bámulhatja senki, hogy a vendégszerető háznak sohasem
hiányzottak vendégei s hogy az öreg Kislakynak kevéssé elavult
történetei, segítve a velük egykorú bor által, mely mellett előadattak,
mindig jókedvű hallgatókra találtak. E körben nőtt fel Kálmán,
irigyeltetve az egész vidéktől, szerettetve szüléi, dicsértetve a
vendégek, tiszteltetve a cselédek, magasztaltatva a lelkész s rector,
bámultatva az ispán s tiszttartó, imádtatva a vén gazdasszony által; s
ha e házban, hol közelítésénél minden kutya ugrándozott örömében s
minden ember szeretettel jött elébe, magát honosnak érezé, ha
szokásaival azonosult; csak az bámulhatná, ki őt több vagy kevesebbnek
tartja, mint jószivű, de közönséges fiatal embernek.
A régi magyar ház egyetlen fiától ki kívánna mást, minthogy belőle
magyar úrfi váljék. De Kálmán ismeré a világot is; Pest, hol iskoláit
végezé s életének azon legboldogabb évét töltötte, melyre a magyar
hetvenéves koráig vágyódva emlékezik, értem a juratuskodást s Ákossal
való barátsága, mely által a gazdag fiú akaratja ellen is magasb körökbe
vonatott, nem maradhatának befolyás nélkül nézeteire s az öreg Bálint úr
s Borbála asszony egész órákig elsóhajtozának néha kedves fiúknak
finnyás szokásain s az új divatú elveken, melyeket a városból hozott
magával, noha a polgárisodás korántsem terjeszté annyira rontó
befolyását, mint a jámbor szülők szivök szomorúságában gondolák. Való,
hogy Kálmán Pesten megváltozott s a parlagi úrfi, ki bécsi ruhákba
öltözködve, mióta szülei házát elhagyá, inkább magát, mint felebarátja
teremtését mívelé, sokat vesztett azon régi jó szokásokból, melyek az
ifjúság között egykor nemzetiség neve alatt divatoztak s egy-egy kocsmai
szolga megverése, ablakok s palaczkok összetörése s néha egy jól
muzsikált czigány dicső megjutalmazása által emlékezteték e hon
polgárait a régi alkotmány épségére; de «legyőzve bár, megtörve nem» –
mint koszorús költőnk mondá – Kálmán keblében a betyár szunnyadott, de
még élt egész épségében; csak alkalom kelle, egy kis parlagi társaság,
hozzá egy kis zene, valamivel több bor s a régi legény feltámadt hosszú
álmából; s pesti barátnéi, kik szerénységét magasztalák, a zajgó
úrfiban, ki nem ugyan törökkel szájában, de palaczkkal kezében Kinizsi
szép tánczát járá széles jókedvében, alig ismertek volna kedves
tánczosukra.
Ákos e tekintetben lényegesen különbözött tőle, sőt barátjának mintegy
ellentéte vala. A Réty-család gazdagsága s számos összeköttetései által,
melyekben főrendi házakkal állt, azok közé tartozott, melyek a nemesség
által közönségesen «fertály mágnások»-nak csúfoltatnak; s mi a
büszkeséget, nagyravágyást, szóval azon hibákat illeti, melyek
mágnásainknak, reménylem csak kajánságból, tulajdoníttatnak, sokkal több
joggal «ötfertály mágnásoknak» neveztethetnének, miután a Zrinyiek,
Frangepánok, Thurzók s Czudarok soha e tulajdonokban annyira nem
haladtak. A fertálymágnás Magyarországban egy egészen kivételi, hogy úgy
mondjam amphibialis lény. Helyzete által a nemesi, vágyai s
hajlandóságai által a mágnási renddel összekötve, hely nincs, melyet
elemének ne tartana s ismét nincs hely, melyben magát egészen
otthonosnak érzené. Sértve büszkeség által, ha felsőbbek társaságába
lép, kikkel magát hasonlónak inkább láttatja, mint érezi; megbántva
minden inas által, ki őt tekintetesnek czímezi: az érintkezés, melyet
felsőbb osztályokkal szüntelen keres, csak a keserűséget neveli, melyet
irántuk gyermeksége óta kebelében hordoz. – Mily nevetséges gőg – így
szól, ha ön lakába övéi közé visszatér, – mily utálatos büszkeség,
mintha hazánkban minden nemes nem volna egyenlő, mintha a báró vagy
grófi czím egy kis szócskánál egyéb volna, mely számtalan névhez csak
azért ragasztatott, mert magában nem hangzott úgy, hogy tiszteletet
vívhatna ki magának. – De ha a teins alispán vagy méltóságos kamarás
ekkép kiadta mérgét s az egyenlőség fentartására inasainak még valamivel
hosszabb vállzsinórokat csináltatott, mint minőket szomszédjánál, a
grófnál látott; te ki nemes vagy, de kinek családjából senki még alispán
nem volt, kamarás pedig épen nem is lehetne, vagy kinek évenkint egy
forint harminczhat krajczárral kevesebb jövedelme van, valahogy ne
gondold azt, hogy ezen szép egyenlőségi elvek reád is kiterjedhetnének.
A világon mindennek megvannak határai s az egyenlőség kiterjesztésére
nézve tévedések elkerülésére mindenki közönségesen önmagát választja
azon határpontnak, melyen túl a nivellatiót veszély nélkül terjeszteni
nem lehet. Ha gyűléseken pártolás, vagy tisztujításnál szavazat kell,
nemességed el fog ismertetni, az első rész kilenczedik czíme, a magyarok
ezredes alkotmánya, a pusztaszeri vér, mely a nagy áldomásnál
összekevertetett, itt nem feledtettek még el s mihelyt valakinek
szüksége van reád, nem látsz senkit magad mellett, ki magát egyenlőnek
ne vallaná. De menj csak egyszer szabadelvű nemes társad lakához,
nyujtsd neki inasai előtt tisztválasztáskor annyiszor szorítgatott
jobbodat, mert szeretni vagy nőül választani leányát: s ha ezt
megpróbáltad, majd alkotmányos egyenlőségedről szólunk ismét s meg
foglak kérdezni, mit tartasz felőle? A magyar nemesség vérrel szerzé
hazáját, vérrel vívá ki szabadságát, vérrel oltalmazza közös birtokát,
ha az valaha megtámadtatnék, – így szól a törvény – s ha vér helyébe
pénzt teszesz, mi úgy is minden értéket képvisel, az egész való maradt
még napjainkban is, azon kis különbséggel, hogy mivel vérből
mindenikünknek majdnem hasonló, pénzből pedig igen különböző mennyiség
jutott, az egyenlőség, mely a régi theoriából mintegy önkényt
következett, újabb időkben a történetek legtávolabbikai közé
számíttatik.
Minden ember, ki többnek akarna látszani, mint a minek önmagát érezi,
azon iparkodás által, melylyel kitűzött ideáljait akarja elérni,
nevetségessé válik; s a félénk, ki asszonyok közt párviadalairól beszél;
a szegény, ki másodkézből összeszedett rongyokkal fényüzést utánoz, mely
alatt mindenünnen szükség tekint ki; a pór, ki hogy nemesnek tartassék,
magas ösmeretségeivel kérkedik s kőbe faragva, szinekkel mázolva s
lenyomva minden kanálon új czimerét koptatja, gúny s megvetés tárgyává
válnék, bármik lennének is egyébiránt érdemei. A társaság, mely még azon
érdemeket is, melyeket valóban birunk, csak ritkán ismeri el, nem bocsát
meg annak, ki tőle még ennél többet kíván s majdnem úgy bánik vele, mint
uzsorásokkal bánni szoktak, vagy jobban mondva, bánni kellene: kit, mert
törvényes kamataival megelégedni nem akar, megfosztanak tőkéjétől is.
Egészen ily helyzetben valának a Rétyek is. Régi nemesség, szép vagyon,
alispánság és szép fiok, kinek még neje sem vala s ki e szerint
házasodhatott, – mi kelle még, hogy magoknak kellemes társasági állást
szerezzenek? De büszkeségüknek más táplálék kelle. Valamint nagy Fridrik
verseiben, Voltaire diplomatiai ügyességében, Richelieu drámáiban, Byron
lovaglásában keresé dicsőségét, úgy Réty alispán úr azon fáradott, hogy
valamivel többnek láttassék, mint mivé született; s a százados nemes,
ősei számtalansága mellett, a parvenu minden nevetséges oldalaival álla
előtted s nénjéről, a bárónéról szólt s távol rokonáról, a német grófról
s hogy ezzel s ezzel a herczeg hadnagygyal igen szoros viszonyban áll s
ma báró F. vagy gróf X.-től levelet kapott, stb.
Ákos, kit szüléi jókor Pestre küldének s ki nénje, báró Andorfyné
házánál a legjobb társaságban tölté napjait, sokkal több észszel birt,
minthogy szüléi gyöngéit át ne látta volna; s mi az életben többször
történik, ép annak ellenkezőjévé vált, mit naponként maga körül látott.
Ákos betyárrá lett, vagy jobban mondva, iparkodott, hogy annak tartassék
s ezért főkép a megye ifjúsága között határtalan népszerűséget szerzett
magának; mint oly ember, ki az által, hogy ámbár angolul és francziául
tudott s a félvilágot beutazta, mégis a mennyire tőle kitelt,
betyárkodásaikat utánozta, másoknak mintegy igazolásul szolgált. Szép
népszerűnek lenni s főkép ifjú korunkban nincs talán semmi, mi után
szivünk annyira vágyódnék. Később, miután tudjuk, hogy azon szeretethez,
mely oly roppantnak látszik, az egyes szivek mi keveset adnak, örömünket
elvesztjük e birtokon, melyet talán még többen vesztenek, mint nyertek
minden érdem nélkül. De hogy Ákost e népszerűség nem kissé erősítette
meg erőltetett betyárságában, azt tagadni nem akarjuk, annyival
kevesebbé, miután az ifjú Réty ezen erőlködése vala az, mi közte s
Kálmán között néha a legnevetségesebb ellentéteket idézte elő. Valamint
t. i. Ákos a betyárságban, úgy Kálmán a míveltségben helyezvén
büszkeségét, a két ifjú egymásnak mintegy példányul szolgált.
Ha téli napokban a megyei nemesség a megyeház teremében összegyült – hol
minden tánczmulatságok hihetőleg azért szoktak tartatni, hogy az adózó
nép, mely e termeket homloka izzadásában építé, lássa, miként izzad
ugyane helyen a nemesség is, – vagy ha valamely előkelő táblabiró
nevenapjának ünneplésére valahol nagyobb társaság találkozott: kérdésen
kívül a leglármásabb Ákos volt és senki divatszerűebben nem lépett föl,
mint Kislaky Kálmán; de ha poharak vagy társalkodás közt mindenki
magáról, vagy helyesebben mondva arról, minek látszani akart,
megfeledkezett: a szerepek megváltoztak s Ákos helyett, ki reggel
fűnek-fának beszélé, hányszor részegedett meg életében, este Kálmán
szemei jártak keresztben, noha talán senki sem ellenezte állhatatosabban
Ákos ivó theoriáit délelőtt, mint ő. Ne kárhoztassa senki a
fiatalemberek e szeszélyét; éltünk azon korában, melyben az emberek
ítéletét még oly valaminek tartjuk, mi után fáradni érdemes, mindnyájan
affectálunk.
Ákos, ki erőt véve magán, az ebéd kezdetén szokása szerint
betyároskodott, minél több való vígságot láta maga körül, annál
szótalanabbá vált s az ebéd vége felé egészen azon szomorú gondolatoknak
engedé át magát, melyekkel reménytelen szerelme szivét tölté. Kálmán,
kit ez alkalommal Etelka szomszédsága s a nyájas mód, melyben iránta
viseltetett, rendkívül fölvidított, – mert a bor leghamarabb száll
fejünkbe, ha víg gondolatok társaságát találja benne, – az udvariasság
helyett, melylyel az első ételeknél magát kitünteté, mindinkább a
parlagi úrfi hangján kezde beszélni: míg Etelka komoly tekintete s rövid
feleletei hibáját eszébe juttatták s az ebéd vége felé ő is, mint
barátja, szomorúan ült helyén, alig merve szólni szép szomszédjához.
Mihelyt az ebéd véget ért, Kálmán maga után a kertbe voná barátját, hogy
neki egész szerencsétlenségét elpanaszolja.
– Barátom – szólt padra vetve magát, – én a világ legboldogtalanabb
embere vagyok. Láttad ma testvéredet? ő nem szeret, utál, megvet.
– Magadon kívül vagy – mondá Ákos, melegen szorítva kezét, –
esztelenségeket beszélsz.
– Nem, nem – én jól tudok mindent; Etelka nem szeret, nem fog szeretni
soha s jól teszi, ily ember, mint én, nem érdemes reá, – én lemondok –
én – –
– Ne igyál bort soha Kálmánom; úgy látszik, elszomorít.
– Hát te is észrevetted? Hát csakugyan igaz? hát megbecstelenítve álljak
előtte? nem, soha! Holnap szabadságot kérek apámtól s utazni megyek,
elmegyek oly helyre, hol senki sem ismer, hol angyali testvérednek
alkalmatlankodni nem fogok soha, hol –
Ákos ismét félbeszakasztá s boldogtalansága okát kérdé, mire a másik,
mindazon részletességgel, melyre csak szerető képes, elmondá, mi nyájas
volt Etelka iránta az ebéd kezdetén; hogy ő, becsületére, alig ivott pár
pohárral, de hogy a mint látszik, a bor inkább hatott reá s hogy talán
valami illetlent mondott, miután az ebéd vége felé Etelka rá se nézett.
Hogy mindennek vége van, hogy ily utálatos teremtés, mint ő, ily angyal
után nem vágyódhatik, hogy ő örülni fog, ha Etelka más karjaiban fogja
föltalálni mindazon boldogságot, melyet tőle elfogadni nem akart, de
hogy ha e szerencse oly valakinek jut, kit ő ismer, annak kitekeri
nyakát s több effélék. Mint minden destillatiónál a retorta felső részén
számos csöppek látszanak, úgy az érmelléki víz-részei tiszta könyekben
peregtek le Kálmán arczain s Ákos, noha jól tudá «honnan e könyek»,
eléggé szereté barátját, hogy fájdalmánál szintoly részvéttel
viseltessék, mintha annak okát csakugyan nagyon fontosnak gondolná.
Mondá, hogy asszonyok ugyan nem szivesen látják, ha fiatalember más
valamitől részegül, mint bájaiktól, de, mint a jó pezsgő hatása hamar
eltünik s főfájást nem hagy maga után, úgy az ily haragé is. Biztossá
tevé barátját Etelka szerelméről s mi több, hogy testvére a rút grófot
megveti, szóval oly ügyesen járt el vigasztalásaiban, hogy Kálmán
lassankint fölvidulva, végre szenvedélyesen szorítá karjai közé barátját
s azon esküvéssel, hogy soha többé borhoz nem nyúl, örömében kisirá azon
végső cseppeket, melyek az ebéd alatt könyzsákjaiban összegyültek. Az
ifjú kor legszebb kiváltsága, hogy öröm s fájdalom oly közel feküsznek
egymáshoz; később talán ép annyi, sőt több okunk volna örömre, de
lelkünk elveszti rugékonyságát s ha egyszer elszomorodánk, annyi kell
vigasztalásunkra, hogy közönségesen ismét új baj ér, még mielőtt a régit
felejtettük.
Kálmán, ki csakugyan inkább szerelem, mint bortól részegedett meg, a
levegő, a járás és könyei után csaknem egészen kijózanodott s a két
fiatalember ismét a ház felé indult, hogy Etelkát fölkeresve, mint Ákos
mondá, az új békekötés nagy ünnepélye minél előbb véghez menjen; de ki
az köztünk halandók között, ki az életben csak a jövő perczre is
biztosan számolhatna? Ki az, főkép tisztujítások alkalmával, hol a
sorson s végzetünkön kívül még kortesek határoznak jövőnk felett?
Míg a fiatal barátok a kertben tartózkodtak, addig az öreg Kislaky, ki
szive jókedvében egy, sőt talán két pohárral is többet ivott, mint
szomjúsága enyhítésére szükséges vala, más dolgokon törte fejét. Az öreg
úr rég kedves Kálmánjának szánta Etelkát. Nem mondom, hogy épen csak a
leány vagyona hozá őt e gondolatra, de miután a két család birtoka
határos vala s pedig igen valószinűleg a teremtés első napjától mostanig
s miután a Rétyek jószága majdnem egészen leányágat is illetvén, egy
részének Etelkára kelle szállni, az öreg Kislaky joggal mondhatá, hogy a
gyermekek egymásnak teremtettek. Nagy hizelgő a bor, mindenkit megerősít
kívánataiban s az öreg Kislaky, kinek szemei egész ebéd alatt fián
függtek s ki jobb- és balszomszédját talán harminczszor is kérdé: ha
láttak-e valaha két fiatal teremtést, kik jobban illenének egymáshoz?
meg vala győződve reményei teljesültéről, ámbár forma szerinti kérésére,
melyet ebéd után az öreg Rétyhez intézett, csak azon választ nyeré, hogy
leánya érzelmeit nem ismeri; Rétynétől pedig, hogy ily fontos dologról
jobb tisztujítás után szólani.
Az öreg örömében kezeit dörzsölve járdalt az udvaron. Képzetében már
Kálmán s Etelka egész ivadéka ugrándozott körülötte s a jámbor apa szive
hatalmasan földobogott ez ábrándok között, midőn a pajtából fölhangzó
zaj gondolatainak más irányt adott. A kortesek, kik nagy művészek
módjára hosszú gyakorlatokkal készülnek a nagy előadáshoz, melynek
főszerepét ők játszák, a pajtában most másodszor ismétlék próbatétüket s
e pillanatban ép az albirákhoz jutván, midőn a kasznár, ki mint elnök,
itt a főispán helyét pótolá, a sz.-vilmosi járás első albiráját említé,
háromszáz hanggal «Éljen Kislaky Kálmán»-t kiáltanak. Az öreg úr, mert
mely apa maradna nyugodtan, ha fia dicsőségének fültanúja lehet,
szédelgett gyönyörködésében s midőn épen ispánját látá a pajta felé
menni, jó vagy rossz nemtője ez eszmét sugá fülébe: mennyire kár, hogy
fiának diadala náddal födött pajtában hangzik el s mi jó volna, ha
Etelka ennyi dicsőségnek tanuja lehetne! Magához szólítá tehát az ispánt
s elbeszélé neki a nagy családi titkot, melyet annyival inkább bizhatott
reá, mert nyelve most nehezebben mozgott s nem vala hihető, hogy e
bizalommal visszaél s kérdé: nem volna-e jó, ha a kortesek Kálmánt, ki a
kertben van, fölkeresnék s diadallal Etelka szobájába hoznák? Az ispán
ura nézeteit egészen helyeslé s mihelyt a pajtába ért s félnegyedig
«Halljuk!»-ot ordítva csendet eszközölt, oly remekül szónokolt, hogy az
egész tömeg azonnal útnak indult. Igaz, hogy Kislaky követének a
titokról szint azon fogalma vala, mint sok más embernek, ki alatta csak
oly valamit ért, mit önmagunk elbeszélni pirulnánk, vagy nem merünk s
azért más valaki által akarunk tudatni a világgal s hogy ennélfogva
Etelka s Kálmán lakodalma mindjárt beszéde elején kihirdettetett s
megéljeneztetett. Azonban annyi bizonyos, hogy a sz.-vilmosi háromszáz
nemes, kikről csak negyed óra előtt megesküdhettünk volna, hogy mint a
háromszáz spártai Thermopylaeknél, helyeiken fekve fognak találtatni,
irtóztató éljenek között gyenesen a kertnek vette útját s hogy Kislaky,
ki előttök szintén a kertbe futott, könytelt szemekkel mormogá fogai
között: Hejh mégis szép dolog a népszerűség!
Ne vessék meg olvasóim a jámbor öreget e vallomásaért s habár sokan
volnának közöttük, kik a nép kegyeit szivökből megvetik s ellene
szintúgy zúgolódnak, mint kedveseik ellen azok, kik őket
kérlelhetetlenek- vagy hivteleneknek találják: gondolják meg, hogy
Kislaky azok közé tartozott, kik e népszerűségben nem eszközt, hanem sok
ember szeretetét látják; s mert egyedüli fortélyuk, melylyel e kincset
kivívák, szivök jósága volt, nem is tapasztalák annyiszor ingékonyságát.
Úgy is Helenán kívül nincs, mi annyira ócsároltatott, mint a népszerűség
s mégis kevés ember van, ki miután tíz évig ostromlá a várat, melyben a
hívtelen mással tartózkodott, azt mint Menelaus ne fogadná szivesen
vissza házához.