főleg Ráczfalvyné rokonai, kik tőle örökséget vártak, lármáztak; sőt
voltak, kik a menyecskét jóval ötvenen túlnak hirdették. Én azonban, ki
az asszonyt legfelebb negyvenkilencz évesnek tartom, s jól tudom
mennyire fáradt férje, hogy azon vagyont, melyért állítólag házasságra
lépett, minél hamarabb elköltse, sőt, hogy miután minden egyéb
lassanként elfogyott, az utolsót, mi megmaradt, azaz nejét is,
odahagyta, sem az egyik, sem a másik rágalomnak hitelt nem adhatok, s
olvasóimat biztosakká teszem, hogy Karvaly, mennyiben Ráczfalvy úrtól
örökölt, legalább híven teljesíté az örökös kötelességeit, s nemcsak
igen sokszor siratta halálát, hanem, mit sok nép még szentebb
kötelességnek tart, teljes mértékben megboszulta jóltevőjét.
E katastroph után Karvaly ismét saját közlegelőjére szorult, s ha
házassága által magának szerencséjére ellenségeket nem szerez,
alkalmasint a nagy kortescsapat közt tünt volna el. De ismert dolog,
hogy alkotmányos országban az előhaladás legjobb módja nem az, ha minél
több barátokat, hanem az, ha oly elleneket szerzünk magunknak, kik a
gyöngébb párthoz tartoznak; s minthogy Karvaly üldözői szinte a
kisebbségben maradt félhez számíttattak, ő maga a többségtől pártolva,
csakhamar várnagygyá, hajdúkapitánynyá, sőt tiszteletbeli esküdtté
emeltetett, s mindazon kényelem s tiszteletben részesült, mely ezen
helyzettel összekötött. E férfiú ellentéte Sáskay Tamásban áll előttünk.
Vannak társaságok, hol két barátot nem találunk; olyan, hol pár egymást
becsületesen gyűlölőre ne akadnánk, talán nincs a világon; s
természetes, ha Taksony-megyében e szerepeket Karvaly és Sáskay
vállalták magukra. Maga e férfiaknak külseje mintegy ellenmondott
egymásnak és Sáskaynak elsárgult papirhoz hasonló képe, melyet valaki,
mert kellemetlen dolgokat tartalmazott, haragjában elgyűrt, száz
redőivel ép úgy nem illett Karvaly verhenyős arczához, mint nagy
szorgalommal előrefésült színetlen haja a várnagy borzas fejéhez, s ha
felszólaltak, első pillanatra észrevevéd, hogy az egyiknek rekedt,
vékony hangja a másiknak hatalmas bassusával soha össze nem hangozhatik.
E különbség, mely személyökben létezett, magokviseletökben is feltünt.
Karvalynak főtulajdona nyiltság volt, sőt Taksony-megye közönségének egy
része azt hivé, hogy kapitánya csöppel sem volna kevébbé
szeretetreméltó, ha ezen erényből jóval kevesebbet birna. Sáskay magába
zárkózva, még ha az iránt kérdeztetett is: hány óra? csak meggondolás
után s bizonyos óvások mellett felelt s nála – oh közönség! – ismét azt
találták sokan, hogy kár annyit zárkozódni, miután mint
gyógyszertárakban azon láda külsején, hol a méreg tartatik, úgyis
olvashatja mindenki, mit rejt. Még azon sok közlekedési apróságok is,
melyek férfiak között a mívelt világban léteznek, s valahányszor tűz
kell vagy burnótszelenczénket otthon feledtük, eszünkbe juttatják:
hányszor szorulunk embertársainkra, s oda vezetnek, hogy haragunkat
kiprüsszögjük vagy elfüstöljük, e két férfira nézve nem léteztek.
Sáskay, gyalázatára, nem pipázott; Karvaly homályos velejét burnóttal
nem szokta tisztítani, s nem volt remény, hogy e két úri ember valaha
máskép, mint ebédnél, lehet egy véleményben.
Sáskayt életében sok szerencsétlenség érte; csak azon legnagyobbat
említem, melyről erős lelkületénél fogva maga ugyan soha sem szólt, de
mely a megye jegyzőkönyvében áll. Főadószedő korában tudniillik a
reábizott pénztárban hiány találtatott, s habár eleget mondá ő, hogy a
pénzt ellopták, s habár az egész megye hitt szavának, sőt nem is
kétkedett senki, hogy Sáskay a tolvajt látta is, mikor szobájából
kiment, mit használt! A kormány ez egyszer, Sáskay nézete szerint is,
mind a haza, mind a természet törvényeit megsértve, az adószedőt
hivatalától felfüggesztette; s ámbár Taksony-megye tizenháromszor irt
fel és sérelemmel fenyegetődzött, az oly nagy érdemű férfi még sem
jelöltetett ki többé előbbi hivatalára, melyet a nemesség teljes
megelégedésével viselt, s melylyel fölruházva nem csak hogy magának
vagyont nem szerzett, de még egész birtokát kártyán el is vesztette.
Azt hinné talán valaki, hogy Sáskay a kormánynak ily igaztalan üldözései
után az ellenzék soraiba állt? De nagy lelkek nem így boszulják meg
magokat, sőt nem volt senki, ki a sajtószabadságnak, tisztviselők
felelősségének nagyobb ellensége lett volna, mint ő; a mi pedig a
népképviseletet illeti, ki őt e részben csak egyszer szólni hallá,
meggyőződött, hogy ha csak az állam teendőit a legnagyobb zavarba hozni
nem akarjuk, azoknak, kik az adót fizetik, annak kezelésébe befolyást
engedni nem lehet.
Mindjárt a fönnemlített szerencsétlenség után Sáskay helyzete kissé
kellemetlen vala a megyében. Köztisztviselőknek megvannak elleneik, s
így neki is. Idővel azonban minden folt, mely valaki becsületén történt,
– vagy azért, mert maga a folt gyöngébbé, vagy mert az egész piszkosabbá
vált – el szokott mulni, s így Sáskay is elég kellemesen tölté napjait,
sőt mióta maga konyhát nem tartott, sokkal olcsóbban s jobban ebédelt,
mint azelőtt. A mint mondók, elvei őt a conservativ párthoz csatolák,
kivévén a financziális kérdéseket, melyekben hivatásból különösen
gyönyörködött, s majd egy nemzeti bank, majd papirospénz, vagy megyei
kölcsönök terveivel előállva, legmerészebb újításokat javasolt; sőt
mondhatni, hogy új és új közpénztárak alkotása s mellé ügyes fináncz
emberek felállítása, kikre az egész kezelés bizatnék, fejében szinte
rögeszmévé vált.
A tornácz közepén, kék, ezüst gombos atillában, nagy ezüstkupakú pipával
s kis ezüstsarkantyús csizmákban Réty alispán úr áll, s ha midőn
olvasóimnak mindenek előtt nem a háziurat mutatám be, az udvariasság
szabályai ellen vétettem is, irói kötelességem parancsolá, hogy a
legérdekesebbet végére tartsam fel. Minden körnek megvan nagy embere.
Mint mai időben a kávé, úgy legalább egy nagy férfiú minden társaságnak
első szükségeihez tartozik; s valamint kávé hiányában surrogatumokhoz
nyulunk, mi, ha hozzá szoktunk, ép annyi élvezetet nyujt és nem oly
drága, mint a valóságos kávé, így szokott lenni a nagy emberekre nézve
is. Azon hadsereg, hol csak egy vezér és csupa közlegények volnának,
hivatásának rosszul felelne meg; s így szükséges az életben is, hogy
azon legmagasabb helyeken kívül, melynek elérését kevesen reménylhetik,
számos fokozatok létezzenek, melyekre emelkedni valószínűbb; csak így
reménylhető, hogy mindenki, nagyravágyásának tárgyat lelve,
lelkesedéssel teljesítendi kötelességeit. Ha csak örök hír reménye
buzdítaná a katonát bátorságra, az első lövésnél nem sok maradna a
harczmezőn. Arra, hogy a vezér csatáját megnyerje, szükség, hogy alatta
sokan káplárságot vagy őrmesterséget reményljenek. S így van az egész
világon, hol, bármit beszéljenek, a legnagyobb tettek nem egyes nagy,
hanem számtalan középszerű egyediségek által vitettek véghez.
Mi a világ minden részében igaz, kétszer az nálunk, hol ötvenkét megye
mindannyi kis hazaként áll egymás mellett; s ha Réty Taksony egy
részétől bálványoztatott és a másiktól minden alávalóság mintájának
hirdettetett, megnyugtathatjuk olvasóinkat, hogy a hazában legalább
ötvenkét ember él hasonló körülmények között, s hogy az, kivel most
találkozunk, sem az egyik, sem a másik ítéletnek nem felel meg egészen.
Réty azon férfiak közé tartozott, kiket legjobban ildomosoknak
nevezhetünk, s kik – habár a szó, mely e tulajdon megnevezésére szolgál,
csak rövid idő óta jött ismét gyakorlatba – alispánaink közt, hála az
égnek, soha nem hiányzottak.
Tudván, hogy valamint alispánságra emelkedni jobb mód nincs, mint ha
valamely párthoz csatlakozunk, úgy hivatalát megtartani vagy magasabbra
emelkedni nincs rosszabb: Réty mióta személye a megye többsége által
zászlónak tüzetett ki, mely körül pártok csoportoztak, kötelességének
tartá más zászlókként jól ügyelni, vagy mint ellenei mondák, forogni a
szél után. Réty a juste milieu embere volt; nem azon értelemben, melyben
e szó Európában használtatik, s mely szerint e politikai színezettől is
külön elvek fölállítása kivántatván, könnyen két pad közé juthatunk,
hanem úgy, mint Magyarország középelvű emberei lenni szoktak: egyszer
egyik, másszor a másik pártnak adva szavazatát – okos játszóként, ki
egyszerre vörösre s feketére is tesz, hogy semmi esetre vesztenie ne
lehessen. Az idő, úgy hiszik legalább sokan, politikában kétkedéshez
vezet, s magam is ismertem több becsületes embert, ki húsz éves korában,
ha kivántatnék, egy nap alatt a lehető legtökéletesebb alkotmányt
szerkesztette volna honunk számára s később egy kis törvény egyes szavai
fölött egész napokig elgondolkozott; háziurunknál azonban ép ennek
ellenkezője vala észrevehető. Mennyivel tovább élt, annál tisztábban
látta, hogy alispáni állásában minden lehető meggyőződések között a
leghelyesebb az, melyet a megyében legtöbben védenek; ehhez tartva
magát, azon ritka szerencsében részesült, hogy a többséget soha
önmeggyőződése ellen kimondani nem kényteleníttetett. Voltak, kik
meggyőződésének ezen hajlékonyságát rosszalák, mondatott, hogy mindig
elől menni nem nagy dicsőség, s hogy az kit valamely korcsmából
kitaszítanak, noha közönségesen ő jön ki első annak ajtaján, azért még
vezérnek nem mondható, s több ily rossz elmésség, de miután Réty
ellenei, mint mondám, mindig kisebbségben voltak, s azok is, kik
ilyeneket hirdettek, mihelyt egyszer többséghez jutottak, az alispánt
legbuzgóbb pártolóik között találták, s ily esetekben a nagylelkű magyar
szokás szerint annak, kit előbb leginkább ócsároltak, legnagyobb
lelkesedéssel éljeneztek: Réty mindent összevéve, jól érzé magát
taktikája mellett, s mi Taksony-megyében hallatlannak látszik, már
kilencz éven át, azaz három tisztújítás alatt tartá meg hivatalát.
Egy idő óta a szép viszony, mely közte s a megye között létezett,
azonban megzavartatott. Ne gondolja senki, hogy az alispán ily hosszú
hivataloskodás után talán elbizá magát; sőt emberemlékezet óta arcza
soha nem mosolygott oly nyájasan, soka karjai annyi táblabirót nem
öleltek még; háza nyitott s vendégszerető vala, mint azelőtt, s új
szakácsa, ki úgy főzött, hogy minden étel azon magyar félelem
allegoriájának látszott, hogy önzsirunkban fulunk meg, a legnagyobb
concessio volt, melyet a közvéleménynek tehetett. A bajnak egyedüli oka
abban kereshető, hogy a taksonyi alispán egy idő óta bizonyos elvekhez
kezde ragaszkodni, mit a többség, mely őt leginkább azért ajándékozá meg
bizalmával, mert e hibát benne eddig nem tapasztalá, nyugodtan nem
tűrhetett el. Réty beszédei eddig a parlamentalis szónoklat mintáinak
tartattak. – Nem szólok én erről, T. KK. és RR.! – így folyt előadása
közönségesen, – nem szólok én arról s távol legyen tőlem, hogy ezen
másik kérdés megvitatásába ereszkedjem, mely minket a czéltól elvezetne,
vagy oly tárgyak eldöntésére kényszerítene, melyekről most határozni még
nem tanácsos; az egész dolog csak attól függ: ezt vagy amazt akarják-e a
T. RK.? S itt következtek általános s szebbnél szebb nézetek a magyar
nép nemes jelleméről, vérrel szerzett szabadságunkról s más ily új s
nagyszerű tárgyakról; mire a szónok sokszor félbeszakasztatva harsogó
éljenek által, azon tagadhatlan axiomával végzé beszédét, hogy a nép
szava Isten szava, s hogy a tettes KK. RR. a haza javára legjobban
önmagok fogják eldönthetni a kérdést. – Így szólt Taksony-megye
Demosthenese egykor. Beszéde – hogy egészen új hasonlatossággal éljek –
tiszta folyóként, melynek sima fölszinét semmi sziklaként kiálló elv
vagy meggyőződés nem zavará, s melyben az egész táblabirói kar mintegy
tükörben önmeggyőződéseit láthatá, futott végig a tárgyakon. De egy idő
óta beszédein bizonyos fonal vonula át, gyönge még, de már is
észrevehető, s a megye egy része igaztalanul apostasiáról kezde szólani,
noha esküt tehetnénk reá, hogy Réty ötven éves korában, most először
életében látszik valamiről meggyőződni.
Mint a bűvész műtétei előtt, bár százszor látta is a közönség, mindig
csudálva tátja száját: úgy mindenki bámult az alispán változásán; nehogy
azonban olvasóim, mint a megye közönsége is, hasztalan keressék az
indokokat, mint jámbor történetiró, elmondom. Nagy embereknek
közönségesen megvan nagyravágyásuk s ez jó, mert csak ez az
közönségesen, mi őket nagy tettekre vezeti; nagy embereknek megvan
sokszor feleségök is, s ez megint jó, mert egy barátom szerint, kinek
nevét keresztyén szeretetből elhallgatom, csak így gyakorolhatják
magokat azon második tulajdonban, mely a valódi nagyság eléréséhez nagy
tetteknél nem kevésbbé szükséges: nagyokat tűrni panasz nélkül; de hogy
nagy férfiak nőinek szinte megvan néha nagyravágyásuk, s hogy az sokszor
ép ellenkező irányban működik, mint férjeiknél: – itt fekszik a baj,
melynek sok dicső név lett már áldozatává. Ez vala az eset Rétynél is, s
kérdem: a szilárd jellemű alispánnak, ki egész életén át mindig a
szótöbbségnek hódolt, lehet-e rossz néven vennünk, hogy házában azt
teszi, mihez közgyűléseken szokott? Az elégületlen lelkiismeret után a
földi bajok legnagyobbika oly nő, ki férje tetteivel meg nem elégszik, s
ki ne iparkodnék, hogy ettől szabaduljon? Szálljatok magatokba olvasóim
s mondjátok meg, nem tettetek-e soha semmit meggyőződéstök ellen,
csakhogy azon Jánustemplom ajtai, melyek a házi életben nőitek
rózsaajkai által képviseltetnek, bezáródjanak s béke legyen
birodalmatokban? S most nyájas asszonyi olvasóimhoz fordulok, kik ha nem
is magok, legalább nemök iránt mindig legszigorúbbak, s kérem őket,
legyenek hasonló engedékenységgel Rétyné iránt is. Asszonyok a
történetben ritkán számolhatnak helyre, sőt még országgyűlési
iratainkban is, azon özvegyeket kivéve, kik az alsó táblához eddig
követeket küldtek, kevés asszonyi nevekre találunk; nem természetes-e,
hogy Rétyné tudva ezt, minden hozzá irt levél föliratában saját
szemeivel látni, tulajdon füleivel hallani akará azon nagy- vagy
méltóságos, sőt talán kegyelmes czímet, mely, tagadni nem lehet, főkép a
pompás magyar nyelvben oly szépen hangzik? Azonkívül midőn más angyalok
is nem azért ereszkednek le a purgatóriumba, hogy ott maradjanak, hanem
hogy az elitélteket magokkal fölhozzák, ki rosszalhatja, hogy angyal
lévén ő is, ki született báró, azaz méltóságos kisasszony volt, ugyanezt
akará tenni férjével? Az alispáni hivatal azon határ, melyen túl
bizonyos pályán nem haladhatunk, s bámulhatjuk-e, ha egy asszony e
Rubiconnál megállni nem tud, midőn Cæsar maga nem birt elég jellemmel,
hogy ezt tegye? Mindezen okok együtt nem magyarázzák-e meg teljesen
Rétyné vágyát, mely őt nappal s éjjel nyugodni nem hagyá: hogy férje
báró legyen?
Réty maga, ki sokáig ellentállt, most is ugyan középutat javasolt, s
inkább a kamaráskulcs mellett szavazott, mi által báróság nélkül is
szert tehet a méltóságos czímre, szebbnek tartván, ha csak miután
állásában hátulról támadtatott meg, enged a körülményeknek; bizonyos
azonban, hogy mióta e gondolata támadt, mintha szemeiről fátyol hullt
volna le, mindent egészen más világban látott, s kettős erővel fáradt,
hogy alispáni helyzetét megtartsa.
Az alispán talán épen ezen rendkívüli helyzetéről, melyen e haza sok
alispána rendesen egyszer életében átmegy, gondolkozott; a többiek
hallgatva, egy fokkal alantabb, valószínűleg hasonló tárgyakról
ábrándozának, – hisz tisztviselők, s azok, kik hivatal után vágyódnak,
szívesen foglalkoznak a közdolgok azon legszebb részével, mely a
hivatalok czélszerű betöltésében áll – midőn a csend távoli, de hatalmas
éljen által félbeszakadván, a tekintetes társaság, mely a tornáczon
állt, egyszerre mozgásba jött.
– Éljen Réty! éljen Nyúzó! éljen a magyar szabadság! Haj rá! – S más
ehhez hasonló fölkiáltások, melyek közé néha egy kis káromkodás s egyes
pisztolylövések vegyültek, tölték a falut. E zaj felett a
tisztválasztásoknál nem hiányozható:
Virágzik a tulipán,
Réty lesz a viczespán;
e minden alkalomra egyaránt illő dal, melynek ríme állandóbb, mint azon
népszerűség, mely azt majd egy, majd más alispánra alkalmazza, mint
gyönyörű karének uralkodott. Képzeljünk hozzá egy egész szekeret teli
czigányokkal, kik a Rákóczit húzzák s a falu valamennyi kutyáinak
vonítását s oly hangászi élvezetünk lesz, melynél, hogy Shakespearerel
szóljak, angyalok sírhatnának.
– Ez lelkesedés! ez már népszerűség! – szóla végre Karvaly, ki bajszát
pödörve látszó gyönyörrel hallgatá a hangokat. – Bizony szép dolog, ha
az ember a közbizodalmat úgy birja, mint a teins úr. Szegény legény
vagyok, de vigyen el az ördög, követem alássan, nem adnám ötven
forintért, ha nekem csak egyszer így ordítanának e világon.
– Csak ne gyujtsanak föl semmit – sóhajta közbe a szegény rokonok
egyike, ki a mult tisztújításról nem beszélt annyi zöldeket, mint mások,
de annyival több zöldet, kéket, sárgát, s mit tudom én mit nem
tapasztalt öntestén, hogy szinte haja borzadt, ha bátyjaurának közelgő
feldicsőítésére gondolt, melyhez, mint ezelőtt három évvel, talán ismét
hátán fognak tapsolni.
– Felgyujtani? hát teringettét, kiről szólsz nyúlszívű teremtés? –
dörgött közbe a várnagy, – nem tudod-e, hogy nemesekről szólsz, hogy
Sz.-Vilmosnak háromszáz voksa van, s hogy ha az egész falut fölgyujtják
is, miután a teins úr assecurálva van, még örülnöd kellene, hogy
idejöttek s nem az ellenfél tanyájára?
– Karvalynak igaza van – szóla halavány öcscséhez fordulva Réty, – hogy
merészelsz így szólni vendégeimről? Én a sz.-vilmosiakat ismerem.
– Igen, én is, – szakítá félbe Karvaly – a raboknak egy tized része
közülök való, nem láttam soha derekabb ficzkókat; ki honn legtöbbet lop,
verekedik s gyilkol, az háborúban s restauratiónál mindig első ember.
– Talán vannak kivételek – szólt közbe éles hangjával Sáskay, – mint
hallám, a sz.-vilmosiak az 1809-iki insurrectiónál…
Minden jelenlévők s főkép Sáskay szerencséjére a kortesek azalatt egész
a kapuig jöttek, s a roppant éljen, melylyel az első kocsi beköszöntött,
minden további vitatkozást lehetetlenné tett; máskép Karvaly bizonyos
cassát felhozva, mivel az 1809-iki insurrectiót fizetni szokta, a
beszélgetésnek oly fordulatot ad, melynél bizonyos actiók
elkerülhetlenül szükségeseknek tartatnak, s melynél, mint a tapasztalás
már többször mutatta, Sáskay közönségesen megveretett.
Az egész nemes sereg mintegy harmincz szekeren jött, melyek a
sz.-vilmosi és a szomszéd falu parasztaitól requiráltatva, mint hallám,
közmunkába tudattak be, azon igen törvényes oknál fogva, minthogy ennyi
kocsi az úton talált rögöket széttörvén, valóban útjavításra szolgált.
Az első s utolsó kocsin sárga zászlók s rajtok e hazafiúi fölirások
láthatok, az egyik oldalon:
Utat, töltést nem csinálunk,
Réty lesz a viczespánunk.
A másikon:
Nem adózni, nem fizetni,
Hidon, vámon átmehetni,
Be nem állni katonának,
Törvényt szabni a hazának,
Mondani, hogy a só drága:
Ez a nemes szabadsága.
Minden nemesnek süvege vagy kalapja mellett félig zöld, félig sárga toll
vala látható, mi a párt reményeit s az ellenfél irigységét ábrázolá, s
azon kívül azon practikus haszonra is szolgált, hogy Réty hívei
tévedésből valamely oly koponyát ne törjenek be, mely alatt kedvező
eszmék uralkodnak.
Az alispán a nemesség éljenei s számtalan bókok között lelépe a tornácz
első lépcsőjére, s miután a vendégek nagy kört képezve hatalmas
«Halljuk!»-kal megkezdék az ünnepélyt, s a nemesek hadnagya elmondá,
hogy minden jelenlevőnek s főkép tulajdon érzelmeit szokás szerint szép
magyarságban a jegyző fogja előadni: a fölszólított ekkép kezdé
beszédét:
Dicső alispán!
Nagy hazafi!
Halhatatlan férfiú!
Tekintetes uram!
Ha Hellas vagy Róma a múzsáktól sugalt isteni szónoklatának roppant
árjával birnék, ha mint Orpheusról mondják, városokat építhetnék
szavammal, vagy fölzúgva a tehetlenség gyáva álmába merült világ fölött,
melyet annyi szent akarat felkölteni képes még nem volt, mely a
szabadság vérszínű hajnalában úszva, még mindig tovább szendereg, mint
egy Cato, O’Conell, Cicero vagy Mirabeau, hatalmas szavammal a tespedő
népeket tettre serkenthetném: ki volna, ki neked, nagy férfiú, ennyi
tiszta kebelnek, mely Sz.-Vilmoson nyugodtan dobogva nevednél, a polgári
kötelességek legszentebbikét, mely nagy férfiainak fölmagasztalt
tiszteletében áll, szerény hívséggel teljesiti, érzelmeit szebben
kimondhatná.
De mi vagyok én, hogy e roppant föladat: előtted kitárni annyi forró
sz.-vilmosi kebel érzetét, nekem juthatott? Alig élve át a játszi
gyermekkort, hol a szív ártatlanságának magasztos érzetében, mint
tavaszkor magas fán az illatos virágok, az emberiség terebély ágai
között föltárá kelyhét, nem tudva még, hogy ha majdan a zordon ősz zúgó
szele eljön, lehullva tövéről, melyen édes gyümölcscsé vált, a földön
rothadni fog, hogy belőle új fák s egész erdő nőjön – alig lépve a
nyilvános élet tekervényes pályájára, melyen szívének mágnestűjét
követve, a hazafiság tiszta csillagának sugarainál, mely egén ragyog,
száz vészektől környékezve, az igéret földéhez evez: a sz.-vilmosi nemes
tanács által szószólónak választva, hová forduljak annyi érdemeid között
nagy férfiú! tekintetes alispán! melyekről szólani tisztemden áll stb. –
Az egész beszéd egyike vala azon remekműveknek, melyeknek gazdag
képgyűjteményéről csak annak lehet fogalma, ki Hafiz költeményeit, vagy
a némely megyegyűléseken tartani szokott financziális beszédeket ismeri,
s melyeknél azon meggyőződés tölti el lelkeinket, hogy e nagy világon
minden, tenger és száraz föld, pyramis s templomtorony, Cæsar s a
megbuktatandó alispán hasonlók egymáshoz.
Miután a szónok egy ideig csillagát, s később Mózes tűzoszlopát követve,
Réty érdemein s a hazán és végre a sz.-vilmosi nemesség buzgóságán
tévelygett; miután a Duna torkolatai s Magyarországnak Nagy Lajos alatti
határainál egy perczig megállt, s innen a sz.-vilmosi határokra s az
irántok folyó metalis perre áttért, oly dolgok, melyeknek elintézése
csak Réty alispán és a sz.-vilmosi nemesség lelkességétől reménylhető, a
szónok még egyszer elmondá küldőinek roppant ragaszkodását, s a rómaival
e szavakban végzé beszédét: «Si fractus illabatur orbis, impavidum
ferient ruinæ.» Azaz, mint a nemes hadnagy kezeit összecsapva híven
fordítá:
Virágzik a tulipán,
Réty lesz a viczespán!
A szónoklatnak roppant hatása volt; s noha a szónok mindazon helyeknél,
hol a polgárokról vagy erényekről vagy ehhez hasonló tárgyakról szólt, a
nemes tanács parancsolatára sz.-vilmosiakról, sz.-vilmosi erényekről s
érzelmekről kényteleníttetett beszélni, s az említett metalis eset
felhozását is olyannak tartá, mi a közlelkesedésnek árthatni fog: soha
szónok inkább nem éljeneztetett meg, mint ő. A nemes hadnagy példája
után minden tizedik szavánál háromszoros éljen szakítá félbe beszédét,
úgy hogy – mi nálunk ritkaság – szinte sokallá a tetszést.
Az alispán, kit e megtiszteltetés, mint ily esetekben mindig, egész
váratlanul lepett meg, s ki, mi ismét mindennapi eset, alig talála szót
érzelmei kifejezésére, meglepetett ember létére szintén igen szépen
szólt. Elmondá: mennyire fáradt s mennyire vágyódik azon nyugodt házi
boldogság után, melyet családi körében élvez, s melyből őt semmi ki nem
ragadhatná, ha csak a sz.-vilmosiak hazafiúi bizalma nem szólítja fel őt
még egyszer azon pályára, melyen annyi keserűségek között haladott
mindeddig, de melyen a megtámadott nemesi szabadság védelme gyenge
erejének egész használatát talán megkívánja.
E beszéd, mint az elébbi, ismét éljenekkel fogadtatott, s miután a nemes
hadnagy kinyilatkoztatta, hogy a nemesek a nagyságos asszony
kézcsókolására kívánnak menni, az egész csapat ismét éljenek közt a
házba tolult, hol őket most egy ideig magokra hagyjuk.
VIII.