a házba, kutassátok ki minden szögletét, míg a zsiványra akadtok. A ki
ellentáll, azt kössétek meg, majd meglátjuk, ki parancsol itt?
– Botot adjatok, botot! – kiálta Erzsébet dühösen, s fölemelve férje
pálczáját, melyet egy szolgáló kezébe adott, – opponálok! – harsoga
diadalmas hangon, mely előtt az esküdt, ki ép előtte állt, megijedve
hátrált, s Nyúzó maga meghökkent. Azonban mindamellett nem hiszem, hogy
Tengelyiné jogai tiszteletben tartattak volna, ha szerencsére Ákos és
Macskaházy nem jőnek még jókor, s megtudva minden körülményeket, hogy az
egész gyanú egy ismeretlen zsidó szavain alapszik, ki talán Viola
czimborája, s csak tévedésbe akará hozni a keresőket, a felbőszült
szolgabirót vissza nem tartóztatják. Miben Macskaházy annyival munkásabb
vala, mert meggyőződve, hogy Viola a háznál nincs, átlátá, mi jól
lehetend az egész történetet Tengelyi gyanusítására használni.
A ház belsejében azonban rémülés vala. Vilma remegve s halotti
halványsággal arczain járt a szobában föl s alá. – Imádkozzál fiú
apádért – szólt Liptákné a kis Pistához, s míg az ártatlan gyermek
kezeit éghez emelve könyező szemekkel mondá el miatyánkját, ő maga az
ablaknál nézé s hallgatá a történteket. Csak Viola maga, ki rejtekében a
közelgő vészt hallá, s pisztolyát készen tartá, hogy fölfedeztetvén,
önszívébe lője, s neje, ki az ágyon magánkívül feküdt, maradtak
nyugodtan.
Midőn a dolgok Ákos jötte által jobb fordulatot vőnek, Liptákné ismét
nyugodtabb lett, s Vilmát, ki most sirásra fakadt, vigasztalni kezdé. A
kis fiú nem értve semmit, de biztatva, hogy apjának semmi baja sem lesz,
felkelt, s bámulva törülgeté szemeit, midőn egy új történet valamennyiök
figyelmének más irányt adott.
– Tűz! – harsoga künn az utczán. – Tűz, tűz! – hangzék az udvaron. –
Tűz! – ordítá az egész tömeg, mely a kertben állt, s midőn a harang
félreverése közben a láthatár egyik oldalán világosság terjede el, a
sokaság futva oszlani kezde. Csak a foglárok s pandúrok maradtak Nyúzó
parancsára helyeiken, ki még mindég azt reménylé, hogy Violát itt fogja
találhatni. De midőn végre az udvarból egy kocsis jött, s azt kiáltá,
hogy az alispán kertje ég, s minden kazlai lángba borultak, a közhatalom
is futásnak indult, s a szérűk felé tolult, hogy azt, mi az államot
legközelebbről érdekli, az alispán úr szénáját megmentse. – Egy percz, s
Tengelyi házában az oda tartozókon kívül nincs senki többé!
– Az Istenért! mentsd meg őt – szóla Vilma Liptáknéhoz, – csak hamar,
mielőtt visszajőnek.
– Ne féljen kisasszony, nem érik őt utól oly hamar. Szüléinek ne szóljon
semmit, főkép édes atyja nem bocsátaná meg soha.
S Liptákné a kamarába ment. Vilma anyját kiséré szobájába, hol ez,
fáradtan annyi fölindulás után, székre veté magát és sirva fakadt.
– Úgy, most mehetsz – szóla Liptákné félre tolva a hordókat, melyek
alatt Viola rejtve volt. – Az alispán szérűjén tűz van, menj ki a falu
másik oldalán, ott nem tart föl senki, úgy is talán kedvedért rakták e
tüzet.
– Hallja kend, még egy szót – mondá Viola, – én a nótáriuséknak sok
köszönettel tartozom, befogadták szegény feleségemet, azt Isten fizesse
meg nekik, s megtarták életemet, azért majd én köszönök. Mondja meg neki
kend ezt: Tudom, hogy vas ládájában mind neki, mind főkép a
tiszteletesnek nagybecsű irásai vannak, ezeket tegye más helyre, s
őrizze jól. Neki hatalmas ellenei vannak, s bizonyos uraknak s
asszonyoknak nagyon fáj a foguk az irományok után. Értette kend?
Liptákné fejével jelt adott.
– Hát mondja meg kend aztán a nótáriusnak, s most Isten áldja meg.
S a zsivány a kertajtón kilépve, a kerítés felé sietett, midőn egyszerre
valaki bundájánál megfogá.
– Ki az? – kérdé Viola, baltáját emelve.
– Hát nem ismersz? – felelt Peti; – nos, mit mondasz az illuminatióhoz?
– Nem tudom, hogy’ jöttem volna ki sötét lyukamból, ha tüzet nem raksz,
mindjárt tudtam, hogy te voltál; Isten áldjon meg érte.
– De most hamar Szt.-Vilmosra – szóla Peti, a kerítés résén, mely jóval
szélesebbé vált, áthágva – nézz oda, – szóla tovább, a mellékházra
mutatva – mernék fogadni, hogy az az átkozott Macskaházy áll ott.
– Ha az ördög fia is, csak menjünk, – szólt Viola. S a két czimbora
gyors léptekkel haladott az utczán végig s a kovács háza mögött eltünt,
míg Macskaházy, mert csakugyan ő vala ott, megösmervén Violát,
fejcsóválva haladt a szérűk felé.
VI.
Az a nap, mely e történetdús éjszakát követé, vasárnap vala. A tiszaréti
templom harangja lassú kongásaival rég ájtatosságra hivta a népet, mely
Vándory vigasztaló szónoklatánál az előbbi est zaját s az élet egyéb
bajait feledé. Az úri házban, melynek vallásossága, mint más magyar úri
családoké, inkább közgyűléseken, hol a linczi s bécsi békekötés került
szőnyegre, mint templomban vala észrevehető, mindenki a várt nemes
vendégek elfogadására készült. Ákos és nővére Etelka a kertben sétáltak.
Egyike vala ez azon szép őszi napoknak, milyeket, honszeretet nélkül
legyen mondva, csak Magyarországban találtam, s melyeknél néha eszembe
jut, hogy nemzetünk is, miként hazája, csak a bizonytalan tavasz s
változékony nyár után fogja feltalálni állandóan derült napjait. Dél
közelgett, s a nap meleg sugárokkal tölté a tájat, melynek új vetései
ismét zöldelni kezdének, s csak itt-ott egy darab fölszántott, vagy még
tarlóban álló föld emlékezteté a nézőt, hogy a virágzás s gyümölcsözés
napjai mögötte, s nem előtte fekszenek. A fák szinezett lombján gyönge
szálak függnek, mintha az ősz tövéhez akarná kötni a fonnyadó leveleket,
hogy ne hulljanak el, s ne takarják száraz vázaikkal a még zöldelő
mezőt, hol a magas georginák s szerény őszikék, habár a dér egyes
leveleiket elfonnyasztá is, még derült szinekben állnak.
A testvérek hallgatva jártak egymás mellett a kert száraz levelekkel
takart utain, míg Tünde, az egy, kinek Ákos agarai között e kiváltság
adatott, majd egy madár vagy lehulló levél után futva, majd a sétálókat
körülugrándozva, s ismét elszaladva, saját módja szerint élvezé a kert
gyönyöreit.
– Mi bajod kedvesem? – szóla végre Ákos testvéréhez, ki ép egy fonnyadt
georginát néze meg, – te ma kedvetlen vagy.
– Én? – viszonzá a leány mosolyogva, midőn nagy fekete szemeit a
virágról bátyjára fordítá, – úgylátszik, nem vagy jobb Macskaházynál,
ki, ha évenkinti sárgaságában narancs szemeivel körültekint, az egész
világot egy roppant sárga dinnyének látja.
– Igazad van – mondá Ákos, maga is elmosolyodva, – szörnyű unalmas
vagyok.
– Kétségkívül; de ez a magyar nemesi jogok közé tartozik, s főkép
testvérek közt régi szokás, cseppet se erőltesd magadat. – S a víg leány
ismét virágaihoz fordult s Ákost gondjaira hagyá, mi a vigasztalásnak
majdnem mindig legjobb, de egyszersmind azon neme, melyet legritkábban
találunk. Minden fájdalom, s főkép azon rossz kedv, mely hozzá oly
hasonló, hogy nem ritkán annak tartatik, ha külső okoktól táplálékot nem
nyer, enyhülni szokott; s mindenki öneszével legjobban fel tudja találni
vigasztalását. Barátaink, kik inkább bármi mást türnek, mint hogy
magokat velünk elunják, nem engednek erre időt, s midőn vigasztalni vagy
mulattatni akarnak, nemcsak disharmoniába jőnek érzelmeinkkel, hanem
bánatunk ellen küzdve, eszünket annak védelmére buzdítják, s a
vigasztalásnak sikere közönségesen csak azon meggyőződés, hogy bajunk
nagyobb, mint elébb magunk gondoltuk. Ha olvasóim azon emberekre
visszaemlékeznek, kiket egykor barátaiknak neveztek, míg azon nagy
reménybankrotnál, melyen keresztül mentek, ismerősökké devalváltattak,
nem jut-e sok keserű óra eszökbe, mely ép ezen túlbuzgóság által
hosszabbíttatott meg? Ha szomorú vagy, s magad sem tudod miért, hű
pajtásod addig fog kérdezni, míg végre eszedbe jut; ha valamely kis
kellemetlenség ér, olyan, mely inkább boszantó, mint fájdalmas, s melyet
a jövő órában elfelednél, Piladesed annyira fárad még más nap is, hogy
felejtsd, annyira kötözgeti kis sebedet, mely magától sokkal gyorsabban
gyógyulna meg, hogy háládatlanság nélkül sem páratlan szeretetét, sem a
kellemetlenséget, mely arra okot adott, nem felejtheted. Igaz, ha nagy
bajba esünk s valóban segélyre szorulunk, barátaink e kellemetlen
hibájokat egyszerre le szokták tenni és nem igen alkalmatlankodnak
szolgálatukkal, de nem jut-e eszünkbe ilyenkor: mennyivel jobb lett
volna, ha e non interventio elvét előbb kezdik alkalmazni, vagy mindazon
jóakaratot, azon számtalan parányi áldozatokat, melyekkel terhünkre
voltak, ezt egy alkalomra teszik el, s mit szeretetök nekünk szánt,
inkább egyszerre, mint fillérekben nyujtják, azaz úgy, hogy kis összeg
is elviselhetetlen. De ki tehet róla! kereskedő században élünk, s nincs
mit bámulni, ha azok is, kik látszólag önzés nélkül ragaszkodnak
hozzánk, legalább az által nyerészkednek rajtunk, hogy a lehető
legolcsóbb áron legtöbb köszönetet aratnak, s minél kisebb
szolgálatokért a tehetőségig sok háladatosságot cserélnek be. Kinek az
ég oly barátot adott, kire ez észrevételek nem illenek, az áldja sorsát,
mert bizony a kivételek közé tartozik. Ákos ezekhez számítható, s azon
sok szerencse-adományok között, melyekért a tiszaréti úrfi a megyében
boldognak tartatott, mint például: hogy apja alispán, anyja született
bárókisasszony, hogy szép s nagyrészint pusztai birtok vár reá, én csak
egyért irigyelhetném, ha t. i. azt, mit a sors magunknak is adott,
mástól irígyelni lehetne, s ez nővére.
Fájdalom, hogy olvasóimnak nem mutathatom be; leirásommal nem fogják
beérni. Sok szeretetreméltó asszony száll sirjába, ki, mint Hegel,
elmondhatná, hogy csak egy ember által értetett, s hogy ezáltal is
félreértetett, mert az egy, ki előtt szivét egészen kitárta, lázas
állapotban csak képzelete szemeivel látta szépségét; hát a szegény
regényiró hogy’ boldoguljon nők leirásával, főkép ha tárgya Etelkához
hasonló, kinél maga a festő zavarodásban keresné szineit? Ily szőke haj
s fekete szem, ily szabályos vonások leirására tenta s papiros vajmi
szegény eszközök; s hát a nyájas arcz szinezetéről mit mondjak? Ha
havasról szólok, melynek csúcsát a nap első sugarai pirosra festik, míg
aljok tiszta fejéren csillog, s nem találhatod az egymásba folyó szinek
határait, talán legjobb képét adom, s mégis a hideg bércz, a mozdulatlan
jéghalom, eszedbe fogja-e juttatni a nyájas hölgy piruló arczait, sötét
szemének ragyogó tekintetét, a piros ajkak mosolyát, egy szóval a
lelket, mely szép arczain elédbe sugárzik, s mint nyári est bájos
világítása a legcsunyább tájt, úgy a legközönségesebb arczot is széppé
tehetné? Etelka azon ritka egyediségek egyike, kiknek egész valója oly
harmoniában áll, hogy nem is gyanítjuk, mennyire kitünők egyes
tulajdonaik, s ha azon előitéletnek, hogy ész és szív ellentétben áll,
mely nagy részint olyanok által terjesztetik, kik a kettőnek egyikét sem
birják, czáfolatra lenne szüksége, pár nap Etelka társaságában elég,
hogy alaptalanságáról meggyőződjünk.
Testvérénél pár évvel fiatalabb, mégis Etelka vala az, ki Ákos
szenvedélyességét mérséklé, ő, kire ez szíve titkait bízta s pedig
annyival szivesebben, mert tudta, hogy azok, mi ily titkoknál, mint
Ákoséi, egyike a fődolgoknak, legsebesebb úton jutnak Vilmához, kit
nővére mindazon barátsággal fogott körül, melyre asszonyok csak az ő
korában s akkor is vajmi rövid időre képesek!
A testvérek végre fölmentek a csigadombra, honnét a falu, a nyugodt
Tisza, s a határtalan róna meglátszott.
– Jőnek – szóla Etelka Szt.-Vilmos felé fordulva, honnét nagy porfelleg
a várt nemes vendégek közelítését hirdeté – egy óra mulva zaj lesz a
házban.
– Adná az ég, hogy száz mérföldre lehetnék – szólt Ákos sóhajtva.
– Talán kevesebbel is beérnéd, ott a faluban, nem messze tőlünk, a
jegyző házánál, nemde?
– Ne szólj erről, ha csak rá gondolok, sirhatnám; tudod, tegnap mi
történt?
– Elég lármát ütöttetek, hogy meghalljam.
– Én nem reménylek többé.
– Ne szólj ilyeket, Vilma szeret, te változni nem fogsz, s atyánk – –
– Atyám? ha más akadály nem lenne – szóla Ákos szenvedélylyel, – én
tisztelem őt, de e tiszteletnek megvannak határai, s ha Vilma s apám
egymás mellett nem férnek meg szivemben, kész lennék kiszakítani annak
képét, ki előitéleteknek fia boldogságát áldozza föl; de reménylhetem-e
ezt Vilmától? s hidd el, az öreg Tengelyi kérlelhetetlenebb atyámnál.
– Ne hidd, Tengelyi imádja leányát.
– Nem ismered őt. – Igen, Tengelyi imádja leányát; vagyona, élete, nincs
e világon semmi, mit érte föláldozni kész nem volna, egyet kivéve, s az
becsülete; de mi ezt csak távolról érdekli, abban az öreg kérlelhetlen.
Azon szerencsétlen beszélgetés után, melyben mostohánk, ki szerelmemet
észrevevé, értésére adta, hogy leányával ritkábban jőjön házunkhoz,
Tengelyi hozzám jött, s elmondva a történteket, kért, kiméljem meg házát
látogatásaimtól, miután – mint keserűen kifejezé – nem jó, ha ily magas
rangú ifjak szegény lánynyal társalkodnak. Azóta, ha az utczán találva
hazáig kisérem, valahányszor a kapuhoz érünk, mélyen meghajtja magát s
én mehetek. Szóltam nejével, ki, Isten áldja meg érte, mindig pártomat
fogta, de az asszony, ki nem épen vakon engedelmeskedik férjének, azon
válaszszal utasított el, hogy ez egyben férje kérlelhetetlen. Szóltam
Vándoryval s minden optimismusa mellett csak azon vigasztalását
nyerhetém, hogy várnunk kell. S most gondold magadnak ehhez a tegnapi
méltatlanságokat, melyeket Tengelyi egészen családomnak tulajdonítand, s
hogy a közelgő tisztujításnál ellenkező pártokon állunk, legalább mint ő
hiszi, mert magam részt venni e pártoskodásban nem fogok: – s azután
remélj, ha tudsz.
– S én reménylek – szóla nyugodtan Etelka, testvére kezét fogva, – hol
egy részről minden nemes érzémény, a másikról csak okok szólalnak föl: a
győzelem nem mindig azon ügyé, melyet legjobban védelmezni, de azé,
melyért legmelegebben érzeni lehet.
– Gondolod? – szóla örömében szenvedélyesen megcsókolva nővére kezét
Ákos, – ó csak ezt tudjam, csak arról legyek bizonyos, hogy elleneim
fondorkodásai nem fogják elidegeníteni tőlem szivét.
– Ákos, Ákos! miket beszélsz – szóla közbe mosolyogva Etelka – mily
ellenek? mily fondorkodások? Hogy ti ifjak, mint Vándory mondja,
csakugyan nem ismerhettek középutat semmiben, s mint az ujoncz, ki
először áll ellenség előtt, vagy vakon mentek elébe minden veszélynek,
vagy minden bokor megett egész tábort, minden hulló levélben ágyúgolyót
képzeltek. Ki fondorkodnék ellened? Hisz maga Tengelyi belsejében talán
fiát sem szereti inkább náladnál, s valahányszor lát, alig győzheti le
magát, hogy nyakadba ne boruljon; s hidd el, ha ez nem lenne is így, ha
apja, anyja, az egész falu vagy az egész ország frigyre lép ellened, s
egy évig szüntelen rosszat mond rólad, Vilmát nem fogja megtéríteni. Mi
lányok gyöngék vagyunk s nem tudunk akarni, azt mondják legalább, s
meglehet igaz; de ép ez biztosít szerelmünkről; ha százszor
bebizonyítják, hogy szivünket érdemetlennek adtuk, ha okaik meggyőztek
is, mit használ? nincs erőnk mást akarni.
[Illustration: Tengelyi hozzám jött s kért, kiméljem meg házát
látogatásaimtól.]
– Kedves Etelkám, mi boldoggá tészsz! hát néha szóltok felőlem?
– Ha magam vagyok Vilmával, nehéz volna másról szólani. Tudod, én
Tengelyi nagy proscriptiójától ment vagyok, s mint elébb, úgy most
majdnem naponként elmegyek barátnémhoz. Az öreg eleinte kissé dörmögve
fogadott, de miután zongorához ültem s egy pár kedves dalát énekeltük,
komolysága eloszlott, s valahányszor ismét eszébe jut, egy negyed óra
alatt lemuzsikáljuk. Vilma imád, kezdetben, mikor elmaradásod okát nem
tudta, szomorkodott, miután azt tőlem meghallá, nyugodt lett, s most
vigasztalásaim után ismét teljes reménynyel néz a jövőbe.
– Csak láthatnám, csak egyszer egy perczre ismét.
– Majd meglátjuk, ki tudja, talán nem sokára, ha az öreg Tengelyi majd a
tisztujításra megy, addig legyen türelmed. De most menjünk, a kortesek
mindjárt itt lesznek, érkezésök szép lesz, azt látnunk kell.
– Hát gondolod, hogy Vilmát látni fogom? – szóla Ákos visszatartva
Etelkát, ki már a ház felé indult; – kérlek az Istenre, ne vond el tőlem
pártfogásodat.
– Bizonyos lehetsz, csak még egy pár napi türelem s meglátod őt.
Ákos szenvedélyesen keblére voná a szólót, s a két testvér sietve indult
a ház felé, honnan távol fergetegként iszonyú rivalgások hallatszottak.
VII.
Nálunk magyaroknál minden teremtés, nagyban vagy kicsinyben, legyen az
barátságos ebéd vagy sarkalatos törvény, fájdalom, nem a világossággal,
hanem lármával kezdődik, s így olvasóim képzelhetik a zajt, mely most
Réty házát eltölté. Kocsisok s hajdúk, kik mindenfélét hordozva ide s
tova siettek, a konyhában a szakács kuktáival, a pinczében az ispán s
udvarbiró, a kamarákban a gazdasszony és szolgálói, mindenki lármáz,
parancsol, veszekszik, hogy kiki alig hallhatja saját szavát; s a
nagyságos asszony, ki a felső emelet közép ablakánál várja vendégeit, s
a csend helyreállítására már utolsó pesztonkáját is leküldé, a nélkül,
hogy más sikert tapasztalna, mint hogy a zaj egy hanggal erősebb lett,
alig tarthatja meg azon nyájas mosolygást, melyet a megye úgy is csak
három évről három évre, ép a tisztujítások előtt, bámulni szokott.
A tornáczon Réty alispán úr, Kislaky Bálint, Nyúzó főbiró s még néhány
tekintetes elvbarátai pipázgatnak, s a háznak egy pár szegény rokona, ki
ily alkalommal mindig meghivatik, majd valakinek pipát gyújtva, majd más
szivességgel szolgálja le meghivatásaért tartozó háláját; míg Macskaházy
a dóriai oszlopok egyikéhez támaszkodva alázatosan jártatja körül kis
szemeit az egész társaságon.
E társaság, melyhez Magyarországban, főkép tisztujítások előtt, majdnem
mindenütt, külföldön sehol hasonlót nem találhatnák, számra kevés, de
oly egyedekből áll, kik Taksony-megyében kétségen kívül a legkitünőbbek.
Az első, ki közöttük figyelmünket magára vonja: Kislaky Bálint,
ismerősünknek, kivel Réty Ákos társaságában a Török-dombon találkoztunk,
apja. A jámbor öregen sok van, a mit szeretni, kevés, mit leírni lehet.
A kis gömbölyded férfi, szép ezüst hajával s piros arczával, kinek ajkai
mindig mosolyganak, szép kék szemei mindig jószívűen tekintenek reád,
tárt kebellel áll előtted. Hosszú elbeszélései, melyeket minden
alkalomnál ismétel, s melyeknek nagy kárukra ép végét feledé el, néha
untattak, de észrevéve, hogy e férfiban ép oly kevés hamisság van, mint
meséiben, neki e kis hibát mindenki megbocsátá és jobban érzé magát
társaságában, mint a legelmésebb körben.
A többiek közül, kik az alispán tornáczán mulatnak, azonban leginkább
két személy vonhatná magára az idegen figyelmét. Szükség, hogy olvasóim
e két, a megyében kitünőknek tartott egyediségekkel megismerkedjenek. E
két férfiú minden esetre megérdemli figyelmöket, habár a teins alispán
úrral egy véleményben nem lehetünk is, hogy az egész világon
hasonlójukat nem lehet találni, – mert részünkről azt hisszük, hogy az
úgynevezett «originalis» emberek faja, mely, fájdalom, mindenütt
feltalálható, egymáshoz más közönséges embereknél még inkább hasonlít. A
megyeház győzhetlen várnagyát, Karvaly Ágostont, s legdrágább
adószedőjét, Sáskay Tamást értem, s annyit túlzás nélkül mondhatok, hogy
hozzájok hasonló egyediségeket az egész megyében hasztalan keresnénk, mi
az adózó népnek nem kis könnyebbségére szolgál.
Karvaly Ágoston régi nemes ember vala, – olvasóim természetesnek fogják
találni, hogy leirásomat e megjegyzéssel kezdem; nálunk, hol e néhány
szócskával: «nemes ember vagyok» hidon s utakon átmehetünk fizetés
nélkül, olvasóim talán szinte nem fognak semmit kivánni személyeimtől,
kiket ily előfigyelmeztetéssel vezetek elejökbe, vagy legalább, mint más
birák, kegyesebbek lesznek irántok. Multja, önmagára nézve, egyike a
legérdekesebbeknek és sajnálni lehet, hogy története, melyet egészen
Goethe modorában, azaz: életet s költészetet vegyítve, szokott
elmondani, a jövő kornak nem fog feltartatni. Édes apjának ötödik fia,
ki ismét édes apjának ötödik gyermeke lévén, a karvali birtoknak csak
számolás útján kitudható részét kapta örökségül (mert a
Karvaly-családnak nemzetségfája csaknem az öt szám sokszorozási
táblájához hasonlított), Ágostonunkra nem nagy kiterjedésű birtok ugyan,
– a közmondássá vált hét szilvafa már apjára sem illett, – de legalább
annyi jutott, miből magyar nemes ember, ki, mint tudva van, inkább
jogaiból, mint földjéből tartja magát, becsülettel elélhet. Gyermekségét
apja curiája körül nemes rokonaival birkózva vagy a libapáston falusi
fiúkkal verekedve tölté; s ezen – a classikus Homér hőseinek
neveltetésére emlékeztető – előkészület urán a pataki collegium, hol
társai közt mindig az utolsó, s az agarászat, hol mindig az első volt,
oly tökéletesen kimívelék az ifjú szunnyadó tehetségeit, hogy apja,
kinek szemei, ha fiát káromkodni hallá, nem tudni, örömében-e vagy talán
azért lábbadtak könyekbe, mert ilyenkor rég elhunyt édes apja jutott
eszébe, minden túlzás nélkül elmondhatá: hogy ily fiú az egész megyében
nincs. Testvérei néha panaszkodtak, hogy kissé verekedő természetű, de
becsületére mondhatjuk, hogy soha erősebb emberrel szembe nem szállt,
sőt inkább elfutott, mint hogy valakit azon kellemetlenségnek kitegyen,
mely major potentiae actióból következni szokott.
A Karvaly-család szerencséjére – mert máskép ennyi próbatételek után az
öt testvérfejeknek egyike mégis gyöngének találtatott volna – az
1809-iki fölkelés a bátor ifjút a haza védelmére szólítá fel, s nincs
mit csudálnunk, ha a nemesség őt, ki harczias tulajdonainak már annyi
jeleit adta, hadnagynak választá. E háború, melyet felejtenünk nem kell,
mert a magyarnak, vagy inkább nemességének nagy nemzeti adóssága ez,
melyet ha Isten megsegít, egykor kamatos tőkével fizet le, hamarébb
végződött, semhogy Karvaly rendkívüli vitézségét megmutathatta volna;
minden, mit felőle mondhatunk, az, hogy a nagy strategikus remekletben,
mely által Xenophon visszavonulása homályba állíttatott, senki által nem
előztetett meg, s hogy senki az egész megye ezredéből e veszélyes időben
saját tűzhelye védelmére nálánál elébb haza nem érkezett; mely érdemről
azonban ő, mi az erény jellemző tulajdona, inkább hallgatott.
Van, mint mondják, az egyenruhában valami, az asszonyokra nézve
ellentállhatlan; azért-e, mint némelyek hiszik, mert jövendő urokat
szívesben választják azon rendből, mely minden egyebeknél inkább
subordinatióhoz szokott, vagy azért, mert az egyenruha a férfiakat
egymáshoz hasonlóbbakká teszi, s ha, a mi néha mégis megtörténhetik,
előbbi kedvesöktől nem értve, változásra látnák magokat kénytelenítve,
mihelyt szívök ugyanazon ezrednél maradt s bálványozásuk tárgyában csak
az arcz változott, nem is vádoltathatnak állhatatlansággal? nem
mondhatom, de annyi bizonyos: hogy midőn Ráczfalvy asszonyság Karvalyt
huszárruhában látta, sugár termete s a remekül pödört bajusz oly
tökéletesen megtevék hatásukat, hogy ő – ki mint az egész környék tudta,
noha kötelessége lett volna, még egykori férjét sem szerette – soha a
kék eget nem nézhette többé a nélkül, hogy Ágoston kék dolmánya ne
jutott volna eszébe, ki mentéje sujtásaival a szegény asszonyi szívet
oly erősen fonta körül, hogy a varázst csak papi áldás oszlathatta el.