Hejh! ritka dolog ám az, barátom! főkép mai időben, de Isten meg is
áldja érte.
– Felebaráti szeretetből – mormogá Viola fogai közt, – hátha csak
cselszövény ez is? Nőm a jegyző kezei között, s tudod-e, hogy ki Zsuzsit
kezei közt tartja, az életemet tartja kezeiben?
– Most az egyszer csalódol, – viszonzá a czigány mosolyogva, – magam is
azt gondolám eleinte, ki tehet róla, ha az ember nem gróf, hanem
czigány, nem igen bizik a tisztviselőségben; – s midőn hallottam, hogy
Zsuzsi a nótáriuséknál van, igen megijedtem. De mikor megmondták, hogy
az öreg Tengelyi nem is tudja, s hogy az egész Vilma által történt,
megnyugodtam. Legyen az öreg akármilyen, hogy leánya angyal, arra
esküszöm. De most ne késsünk, még virradtig Szt.-Vilmoson kell lennem,
hogy levelemet átadjam; neked minden percz, melyet itt késel, éltedbe
kerülhet.
– Nem megyek egy lépést sem, míg Zsuzsim állapotáról nem tudósítasz,
előttem az egész megfoghatatlan.
Peti jobban ismeré Violát, mint hogy ilyen hangon kimondott kivánatának
ne engedett volna, s azért a lehetségig röviden s elhallgatva neje
bajának nagyságát, elmondá, mit olvasóim Viola családjáról már tudnak.
Viola fokosára támaszkodva hallgatott, szobornak vélnéd, ha néha nehéz
fohászok nem emelik keblét.
– Szegény asszony, hát annyira kelle jutnod – szóla végre, – arra, hogy
mint a koldus a könyörületesség keserű kenyerére szorulj, hogy mint a
földönfutó, másoknál keressed hajlékodat. Istenem! mit vétett ez áldott
teremtés neked, hogy őt is üldöznöd kell?
– Menjünk, menjünk barátom! – szakítá félbe Peti – feleségednek nincs
semmi baja, s nekünk nincs időnk, hogy itt a világ igazságtalanságai
fölött álmélkodjunk, talán akad egyszer alkalom a visszafizetésre, akkor
majd megadjuk mostani bajaink árát, én legalább úgy hiszem, még egyszer
herczegileg befizetek Nyúzó uramnak. Már nagyobb bajban is volt ember,
mint te most, s azért nem veszett el, ha csak föl nem akasztották.
– Ki szól rólam? én rég megszoktam a bajt; kezemet embervér fertőzteti,
s talán igazságos: hogy Isten átka feküdjék fejemen, de ő, ő, kit úgy
szeretek – – ki senkit sem sértett meg, senkit, mióta él, meg nem
bántott; ki mint jó angyalom áll mellettem s kezemet föltartja, ha
bosszumban fölemelem, ki órákig térdepel a templomban, kinek egyetlen
vétke, hogy engem szeret – mért büntetni őt is? Üldözzenek, kínozzanak,
nembánom; akaszszanak föl engem, de őt ne bántsák.
– De hisz ki bántaná őt? – szóla Peti mindig türelmetlenebbül, – soha
jobb gondját nem viselték; de menjünk, mert Isten bizony pórul járunk s
csak te lészsz oka.
– Az egész faluban, mondád, senki nem fogta pártját; senki nem akará
magához fölvenni, Tengelyit kivéve.
– Mondtam már, hogy nem, – a főbiró eltiltotta, s nem merték.
– Jól van, jól, számolunk ezért; soha az egész faluban nem bántottam
senkit, soha egy darab marha sem veszett el gulyájokból, s mikor
háznépem inségbe kerül, nincs egy az egész helységben, ki róla
megemlékeznék, kinek eszébe jutna, hogy mindez máskép lehet, hogy Viola
talán a vörös kakast is rá ereszthetné Tiszarét falujára, s hogy még
annyi baj s lárma sem volna érte, mint hires Sodoma s Gomora városaiért.
– Igazad van – szóla közbe Peti, megragadva kezét – néha egy kis bosszú
csöppet sem árt, legalább eszökbe jut az embereknek, hogy még igazság is
van a világon s jobban vigyáznak magokra; csak most jőjj velem
Szt.-Vilmos felé, ott az erdőben egy pár napig biztosan lehetsz, a
kanász a mi emberünk, oda hívjuk majd a többieket is s tanácskozunk.
Most itt a faluban úgy sem tehetnél semmit, valamennyien lábon vannak
ellenünk.
– Menj csak előre, nekem még dolgom van itt.
– Hol? – kérdé Peti, bundájánál visszatartva a másikat, ki a falu felé
indult.
– Menj, mondom előre Szt.-Vilmosra s várj meg a kanásznál, nekem egy kis
beszédem van a jegyzővel, hajnalig veletek leszek, addig főzzetek
valamit, éhen vagyok.
– Talán a varjuk is éhen vannak, s rád bizták, hogy eleségnek
függesztesd föl magad számukra. Ha a faluba mégysz s főkép Tengelyi
házához, halál fia vagy.
– Ejh majd bizon! hát annyira megijedtél e kis készületen? Violát nem
oly könnyen fogják el, mint gondolod. Még egyszer mondom, menj s
készíttess jó gulyáshust számomra, s ha épen nagy megnyugtatásodra
szolgál: a hajducommissariust kötözve elhozom magammal és statáriumot
tartatok fölötte.
– Ez mind helyén volt, míg a tiszarétiek melletted voltak, akkor
biztosan járhattál körül, minden ház menedékül szolgálhatott, s nem volt
ember az egész határon, ki egy országért elárult volna. De mióta a
tiszteletest kirabolták, minden megváltozott, esküsznek, hogy te tetted,
s mind ellened fordultak.
– Majd utóbb kisül ez is, s ép azért kell Tengelyivel szólnom, hogy ez
iránt tisztába jőjjünk. Soha életemben úrforma embernek köszönettel nem
tartoztam, a jegyző az első, s ne mondja, hogy háládatlan voltam.
Eressz. –
– De mi haszna a jegyzőnek abból, ha téged elfognak – szóla rimánkodva
Peti, ki Viola tántoríthatlan föltételét látva, őt most a falu felé
követé.
– Tengelyi ellen alávaló cselszövény készül. Ugyanazon kezek a munkások,
melyek a tiszteletesnél raboltak, tudtára kell adnom – –
– Még ma?
– Igen, még ma, ki tudja, holnap nem lenne-e már későn; e jó madarak
igen éhesek prédájuk után. Legfelebb egy óra alatt mindent rendbe hozok,
menj te addig Szt.-Vilmosra.
– Én? – szóla a czigány, fejét rázva – abból, öcsém, nem lesz semmi, ha
már megbolondultál s magadat visszatartóztatni nem hagyod, azt legalább,
hogy ennyi veszély közt elhagyjalak, nem parancsolhatod. Ha Violát
fölakasztják, Peti czigánynak nincs mit keresni e világon.
Viola hallgatva megszorítá hív bajtársa kezét, s gyors léptekkel
közelgett a két czimbora Tiszarét felé, hol azalatt a zsiványok
elfogására annyi készület történt, mennyire a falu legöregebb lakósai
sem emlékeznek.
Viola házán s a külső csárdán kívül, hol mint olvasóim tudják, pandurok
vártak, még a helység főbb utczáin, a csapszéknél s mindazon
gazdaházaknál, hová a zsivány néha betérni szokott, katonák, pandurok
vagy legalább egy-egy kisbiró őrködött, míg Réty cselédei vasvillákkal s
dorongokkal fölfegyverkezve a nagy pajtában, s minden gazda parancsolat
szerint tulajdon házában várá az elhatározó pillanatot, melyben a
templomharang megkondul s mindenki az egyetlen szörnyeteg ellen kitör.
Azonkívül néhány a közjóért buzgó táblabiró, ki gulyáját különösen
félté, s néhány lelkes hölgy száz pengő forintot adtak össze, annak
dijául, ki a rablót elevenen vagy halva, mi reá nézve úgy is csak
huszonnégy órai különbséget tenne, az igazság kezébe szolgáltatja; s ha
csakugyan az éjjel Tiszarétre jön, magam is osztom Nyúzó főbiró úr
véleményét: hogy csak csuda által menekedhetik meg. Ez elsőre, t. i.
arra nézve, ha eljő-e a faluba? azonban némi kételyek léteznek. Míg t.
i. Nyúzó s esküdtje agarászaton mulattak, Kánya commissarius, ki
távollétükben Tiszaréten parancsnokolt, minden rendeleteket huszonöt
pálcza sanctió hozzáadással kidoboltatott, s habár a főbiró e taktikáról
értesülvén, igen káromkodott s megparancsolta, hogy senki a faluból ki
ne eresztessék, félni lehete, hogy Viola az ellene tett készületekről
tudósíttatik. Ezen meggyőződés végre oly erőssé vált, hogy tíz óra után,
mikor Viola Petivel Tiszaréthez közelgett, a készületekben elfáradt
lakósok, sőt a panduroknak nagy része is nyugodni ment.
– Várj kissé reám – szóla Peti társához, mikor a szérűkhöz értek, – hadd
nézzek körül. Ide az út mellé állítottak föl egy pár zsinóros gazembert,
lássuk, mit csinálnak.
Viola megállt, s míg az öreg rókaként az árkon átcsúszva a boglyák közt
eltűnt, fegyvereit igazítva várá társát.
Pár percz mulva Peti visszajött. – Alszanak – szóla nevetve, – no ha
mind így teljesítik kötelességöket, akkor jól vagyunk – s átmenve a
szérűkön, csakhamar a faluhoz értek.
Minden nyugodt s csöndes volt, a korcsma s faluházon kívül csak itt-ott
világíta egy mécs a kis ablakokon át; Peti társával sebes, de zajtalan
léptekkel halada tovább a házak között, kerülve, a mennyire lehetett, a
jártabb utakat, s majd egy utczasarkon, majd kertek között vagy sövény
árkában vezetve Violát, ki őt hallgatva követé.
A kastély után kétségen kívül Tengelyi háza volt a legszebb Tiszarét
egész helységében, sőt oly külföldi, kinek ízlése még annyira kimívelve
nincs, hogy azon olasz és franczia építészeti zagyvalékot megkedvelte,
mely kastélyainkat jellemzi, talán szebbnek s kényelmesebbnek tartaná a
szerény s majdnem födeléig zöld venyigével befont jegyzői lakot, kis
négy ablakával a főutczára s a hosszú folyosóval, mely babbal befont
faoszlopokon nyugszik, s a tiszta udvar felé néz. Azonban ez most a
dologhoz nem tartozván, csak azt említem, hogy házát egyik oldalán
keskeny udvar, a másikán valamivel szélesebb kert környezi, hogy a ház
egyik szomszédságában a helység-, másikán István kovács háza állnak, s
ennek átellenében az utcza másik oldalán Iczik zsidó boltja, az
egyetlen, mely Tiszaréten található, de ép azért kétszerte kitünőbb
nemcsak mint Európa s a két India kelméinek raktára, de szép sárga
festése és azon világos kék oszlopokon nyugvó tornácz által is, mely
alatt szombaton Icziknek egész, tizenöt főből álló családja szép
bársonybugyogókban ülni szokott.
Tengelyi házához csak két úton lehete jőni, a helységház vagy István
kovács műhelye mellett elmenve, s noha a műhelyből még kalapácscsörgés
hallatszott, Peti mégis tanácsosabbnak tartá ez utólsót, főkép miután
látá, hogy Iczik házában már gyertya nem ég, s hogy a zsidó kigyó, mint
mondá, belső barlangjába tallérzacskóihoz vonult.
Kilépve tehát a sötét szögből, mely István kovács háza mögül a főutczára
nyílik, Tengelyi lakása felé sietének. A kovács tüze vörös világot
terjeszte az utczára s a zsidó házára, melynek zárt ajtaja s ablakai
mögött, mint látszott, mindenki aludt már. Átmenve e világos helyen,
Peti, ki jobbra s balra tekintve mindent látott, s minden neszre
vigyázott, egyszerre megfogja Viola kezét. – Megláttak – sugá a zsidó
házára mutatva, hol az egyik oszlop mögül egy emberi alak látszék ki,
mely egy percz után a ház ajtaja mögött eltűnt – menj hamar a nótárius
házához, mindjárt a fal mellett a kerítésen rést fogsz találni, bújj be
s rejtsd el magad, de az Istenért, be ne menj a házba; ha a lármának
vége lesz, s látom, hogy biztosan mehetünk, eljövök érted.
Peti az utcza másik oldalára sietve, eltűnt a házak között, Viola nem
minden nehézség nélkül végre föltalálta a rést, s alig vonult a fák
mögé, midőn meggyőződött, hogy a czigánynak aggodalma nem volt
alaptalan. Különböző hangok, melyek az utczán hallatszottak, egy-egy
sebesen átvitt lámpa, s végre a megkondult harang mutaták, hogy a
népesség lábon van, s ki még kétkedett volna, azt Nyúzó szolgabiró, s
Kenyházy esküdt versenyző káromkodásai meggyőzték, hogy az osztó igazság
néha kétnegyed tizenegykor sem alszik még e hazában.
Hogy Viola helyzete e pillanatban épen nem volt veszély nélküli,
olvasóim könnyen át fogják látni. Tengelyi kertje nem vala oly nagy,
hogy abban valaki magát biztosan elrejtheté, mihez még az járult, hogy a
ház azon ablakai, melyek a kertre nyíltak, világítva lévén, annak egy
részére világosságot terjesztettek. Jóformán nem is kelle más, mint hogy
valaki a kert sövényén meglátva a rést, őt keresni jőjjön, s nem
mentheté meg senki. Ő azonban megszokva az ily veszélyeket, nyugodtan
várá a dolgok kimenetelét, s bizva jó csillagában s bátorságában,
nyugodtan készítgeté fegyvereit.
A lárma rövid idő mulva ismét csillapodott. A keresők a falu más része
felé tolongtak, s a távolból hallatszó szavak, s a még mindig fölkonduló
harang Violának tudtára adák, hogy a veszély, ha nem is egészen,
legalább nagy részben megszünt. Hazánkban ugyanis zsiványoknak ily
alkalommal csak az első negyedóra veszedelmes, mely ha elmult, senki nem
keres mást, mint ürügyet, hogy minden kereséssel fölhagyhasson. Keleti
nép vagyunk s nem azért jöttünk nyugotra, hogy itt újra fáradjunk, sőt
miután egyik barátomnak talán igaza volt, midőn minap mondá: hogy
meggyőződése szerint őseink csak azért hagyák el honukat, hogy oly hazát
keressenek, hol a nap később kél, s tovább aludhassanak, való
igaztalanság volna tőlünk utódaiktól azt kívánni, hogy Isten által a
legnemesebb népnek teremtve, életünket hosszú robotnak tekintsük. Viola,
ki már többször hasonló helyzetben lévén, e nemzeti jellemet ismeri,
nyugodtan, mintha nem is ő lenne, a ki kerestetik, fölállt s a ház felé
lopódzott.
E házban, ezen ablakok megett volt neje, az egyetlen lény, ki őt e
világon szereté, az egyetlen, kit magáénak nevezhetett, kinek nyájas
szavánál a zsivány érzé, hogy kitaszítva az emberek köréből, üldözve a
közhatalom, elítélve a törvények által, valamije még maradt, mitől őt e
világ meg nem foszthatá, s mi által ez élethez s Istenéhez kötve érezi
magát; s Viola szive, mely veszélyek között nyugodtan maradt, erősen
dobogott, midőn ablaktól ablakhoz lopódzva, végre az utólsóknak egyike
előtt megállt.
A szobában, melybe látott, mínden nyugodt vala. Az ágyon alvék, vagy
legalább mozdulatlanul feküdt neje, mellette a beteg felett őrködő Vilma
ült, távolabb az asztal mellett régi bibliájában az öreg Liptákné
olvasott, s időről-időre lábával egy mellette álló bölcsőt ringatott;
közel hozzá, széken, arczával ép az ablak felé fordulva, Viola kis fia,
korának boldog kiváltsága szerint aludva felejté bajait. A szobában
minden hallgatott, s Viola benézve, sokáig élvezheté a viszontlátás
keserű boldogságát, mely rég száraz szemeit tiszta cseppekkel tölté el.
E nő, ki betegen, talán a halál küszöbén önlakából elűzetve mások
könyörületére szorult, e fiú, ki megbecstelenített névvel, barátok s
rokonok nélkül, koldulva fogja föltartani életét, hogy ha majd megnő,
mint apja, zsiványnyá váljék ő is; e csecsemő, kinek még anyja sem
kívánhat egyebet, mint hogy minél előbb hagyja el e világot, melyben ha
anyja mellétől elvált, csak keserűség vár reá – lehet-e szomorúbb
látmány, mint ez? S mégis volt-e az üldözöttnek más valamije, mit e
világon magáénak nevezhete? Ha az erdőkben vagy a róna nádasai között
napokig bolyongott, mi vigasztalta, mi tartá föl lelkének erejét egyéb,
mint azon viszontlátás reménye, mely szemeit most könyekkel tölti? Oh
nem gyanítja senki, mennyi fájdalom fér meg egy emberi kebelben; nem
sejdítjük, mennyi nemes gondolat, mennyi szép s fönséges érzemény
rejtezik sokszor még annak kebelében is, kinek feje fölött a világ rég
eltörte az ítélet pálczáját!
A csecsemő most egyszerre sírni kezde. Liptákné karjaira vette, s föl s
alá járt a szobában. A kis Pista szemeit dörzsölve tekintett maga körül,
mintha nem tudná, hol van. Egyszerre a kis fiú az ablak felé tekint s
Violát, ki mindenről megfeledkezve mozdulatlanul álla ott, meglátja,
leugrik székéről s kezeit összecsapva – Apám, apám! fölkiáltások közt
feléje fut.
– A kegyes Isten ne adja, hogy itt legyen – szóla Liptákné, ki az alatt
szintén az ablakhoz jött – álmodban beszélsz jó fiú, hallgass, hogy föl
ne költsd anyádat.
– Édes lelkem nénikém – szólt a kis fiú suttogva, – nem álmomban
szóltam, bizony itt volt, ott állt az ablaknál, még kurta bundája
virágait is láttam.
– Hisz látod, senki sincs itt.
– Igaz – felelt a fiú félig sírva – most nincs itt, de itt volt, ezt
elhiheti nénikém; mikor az ablakhoz jöttem, egyszerre eltűnt ott a
bokrok közt, de bizonyosan a kertben van, mindjárt kimegyek, s előhivom.
– Mi jutott eszedbe fiú? – szóla Liptákné a gyermeket kezénél föltartva,
– hisz apád – – – és a jámbor asszony elhallgatott, nem találva szót,
melylyel a fiúnak azt, mit apjáról mondani akart, szeliden kifejezhetné.
– Igaz – viszonzá a fiú, szemeit törülve, – apámnak el kell bujni, de
úgy-e az nem igaz, hogy apám zsivány, mint a pandurok mondák?
– Nem, nem fiam – felelt Liptákné suttogva – csak maradj te nyugodtan, s
ne szólj senkinek; érted, senkinek, még a kisasszonynak sem, én majd
kimegyek s ha apád a kertben van, beszélek vele.
Vilma, ki a kis fiú kiáltásánál első pillanatban igen megijedt, most
maga is elhivé, hogy csak álmában szólt, s magához szólítva Pistát, az
ágy mellett maradt; Liptákné a kertbe ment.
Viola helyzete az alatt igen kétségessé vált. Visszavonulva az ablaktól,
hol fia által megismertetett, észrevevé, hogy mozdulatai még valaki
által kémleltetnek. A rés mellett, hol előbb bejött, valaki állt. A
kétes világban, melyet az ablakok e helyre vetének, nem ismerheté meg a
leskelődőt, de látta, hogy az alak, mihelyt észrevevé, hogy láttatott,
azonnal visszavonult, s tisztán hallotta, hogy futva távozik. Mit
tegyen? A kertben nem maradhatott, sokkal kisebb s minden oldalról
nyiltabb volt, mint hogy abban magát elrejthette vagy védelmezhette
volna. Az utczákon a falu népességén kívül katonák s pandurok álltak,
benn a házban csupa idegenek, kikre magát nem bizhatá. Már újra
megkondult a harang s közelgő lámpák s lépések arra intének, hogy
üldözői, hollétéről tudósítva, ismét talpon vannak. Ily körülmények közt
jött Liptákné, s halkan kimondva Viola nevét, ez, mert más módot nem
látott, egyenesen hozzá ment, s elmondá helyzetének egész
veszélyességét.
– Ej, ej miért jöttél öcsém épen ma? – szólt az öreg – holnaputánig az
egész lármának vége lesz, s bátran jöhettél volna.
– Jól van jól, de mit tegyünk most? Bevezethet kend a házba, a nélkül,
hogy észrevennék?
– A nélkül, hogy észrevennék – nem, de a nótárius nincs honn, s Vilma
nem lesz Judásod, csak várj itt reám. – S az öreg bement, s Viola falhoz
támaszkodva nyugodtan várá jöttét. A lárma az alatt még nagyobb lőn,
künn az utczán kardcsörgés, s a szolgabirónak mérföldre ható káromkodása
hallatszott, midőn a háznak kertfelőli ajtaja megnyilván, Liptákné a
várónak jelt adott, s Viola a fal mellett csuszva, úgy hogy az ablakok
világa őt nem érheté, eljutott menedék helyére.
– Hol van, hol? – harsogá Nyúzó a kerítés mellett, – hát végre hurokra
kerül a drága madár.
– Csak bátran fiúk – kiabálta az esküdt jóval hátrább, – csak bátran,
nincs mitől félni. A ki őt megfogja s kötözve a nemes vármegye kezébe
szolgáltatja, száz forintot kap. Csak előre fiaim, hogy az ördög vigyen
el.
– Hát a kert másik oldalán van-e valaki? – kérdé egy óriási hang,
melyben mindenki a csendbiztos szavára ismert.
Nem felelt senki.
– Átkozott naplopók, mit ácsorogtok itt? – ordítá ismét Nyúzó Pál. –
Miért nincs senki a másik oldalon?
– Azt parancsolta a teins úr, hogy ide jőjünk – szóla közbe remegve egy
pandur, mire feleletül csak egy csattanás, melyet ily sötétben könnyen
pofoncsapásnak is gondolhatott volna valaki, hallatszott.
– Lóduljatok át a másik oldalra, de ne felette sokan, kössétek meg jól.
– Ha ellentáll – kiáltá ismét az esküdt, – csak mindjárt agyon kell
lőni.
– Majd bizony – vága közbe az érdemes főbiró – a ki agyon lövi, azt én
verem agyon. Azon satisfactiótól, hogy én akasztatom föl, nem fosztatom
meg magamat.
Ily készületek, s rendelések között, melyek a szokott magyar
pontossággal adattak s teljesíttettek, Liptákné a zsiványt a kamarába
egy pár hordó mögé rejtette el, s nyugodtan bölcsőjéhez ült, mint
annakelőtte.
Vilma egész testén remegett.
– Ne féljen kisasszony – szóla Liptákné nyugodtan, – hisz nemes házban
vagyunk, ide nem jöhetnek be, már ha ilyen miféle szegény embernél
volnánk, az más, ott földúlnának mindent, de nemesi curián biztosan van
mindenki.
Ez egyszer Liptákné azonban csalódott, s nem sokára meggyőződhetett,
miszerint oly hazában él, hol az, hogy valami törvényben áll, arra, hogy
megtartassék, még épen nem elegendő ok, s hol a nemesi kiváltság
valamint donatió által nyeretik, úgy csak donatiók által élveztethetik
egész mértékben. Miután t. i. Nyúzó Pál úr a kertet minden oldalról
körülvevén, hatalmas kiáltásaira, melyekkel Violát megadásra fölszólítá,
s tüsténti fölakasztatás igéretével kecsegteté, feleletet nem nyert,
bővebb vizsgálatot tartva szükségesnek, minden cerimonia nélkül embereit
a résen, s másfelől a csak kilincscsel zárt ajtón bevezeté, s lámpákkal
s dorongokkal, virág- s dinnyeágyakon keresztül, legázolva Vilma rózsáit
s Erzsébet asszony szép nagyfejü káposztáját, előre nyomult a rendetlen
vad csapat mindkét oldalról, míg végre a kert közepén összetalálkozva,
az «akasztófáravaló» helyett, kit kiáltott, a csendbiztos teins Nyúzó
Pál urat látá maga előtt, s az egész tömeg ostoba bámészkodással nézett
egymás szemei közé.
– Bizonyosan a házban van – szóla végre Nyúzó; s mint minden tömegnél,
melynek valamely tárgyról még elhatározott nézete nincs, a legjózanabb
vagy legostobább ötlet azonnal közvéleménynyé válik, egy percz mulva nem
kétkedett senki Violának a házban létéről, s Kenyházy, ki azalatt
biztosítva, hogy ellenével találkozni nem fog, hasonlókép a többiekhez
jött, azon tanácscsal lépett elő, hogy föl kell kutatni a házat, mi
általános helybenhagyással fogadtatott. Nyúzó, ki a biztost hajdujával a
ház udvarába küldé, már közelgett a kert felé nyiló ajtóhoz, midőn
egyszerre Erzsébet asszony álla előtte, s gyöngéd asszonyi hangjának
fortissimójával az egész sereget megállítá.
Erzsébet jó s szelid teremtés volt, szeretve, sőt a bálványozásig imádva
férjét s Vilmáját, nyájasabb, nyugodtabb háziasszonyt széles e hazában
nem találhatunk, de volt egy pont, melyen túl férjén kívül senki
türelmét próbára nem teheté, a nélkül, hogy észrevegye, miként magyar
asszonynyal van dolga, s miként az asszonyoknak ezen neme, mely, mint a
rózsa, zsenge korában tán legszebben virít, őszi napjaiban erősebben is
szúr; – s e pont el vala érve.
Erzsébet az eddig történtekről nem tudott semmit. Tengelyi kilencz óra
felé az ispántól bizonyos sürgetős tárgy iránt levelet kapott s oda
ment; Vilma, mint tudjuk, Violáné betegágyához, Erzsébet ágyába vonult,
hol hamar elaludva, sem arról, hogy Viola házában elrejtezett, sem hogy
itt valaki által kerestetik, legkisebb fogalma nem volt. Midőn tehát a
lárma oly fokra hágott, hogy gyönyörű egészsége s még jobb lelkiismerete
mellett sem aludhatott tovább, kiugorva ágyából a kertbe nézett, s mikor
a káromkodást hallá, s eltiprott büszkeségét, a nagyfejű káposztát
látva, mindennek okát megtudá: olvasóim, kik mindenesetre mágyarok, s
talán házasok is, képzelhetik a nemes haragot, mely e női kebelt
földúlá.
– Hát mi ez? – szóla nem épen kellemes, de annyival inkább szívreható
discanttal, – ki mer sötét éjszaka becsületes emberek házára törni;
micsoda haramiák, zsiványok, gyilkosok dulongnak itt? Ki, mindjárt ki,
takarodjatok azonnal, ez nemes ház, itt nincs keresete senkinek, a kit
nem én hívok meg. A kárért majd lakolni fogtok.
Nyúzó, kinek ezen szavak között, nem tudom miként, a violentialis
törvények jutottak eszébe, s ki más részről tekintélyét veszélyeztetve
látta, kissé megzavarodva igazolni akará cselekvése módját.
De Erzsébet, zavarodását észrevevé s jól tudva, hogy a jog mellette
szól, nem akará hallani igazolását, s annyival hevesebben támadta meg a
főbirót, mennyivel inkább utálta őt, s mennyivel tökéletesebben akarta
használni ez alkalmat arra, hogy neki azt, mit közönségesen egy kis
poesissel igazságnak szoktunk nevezni, megmondja. Hiába! minden embernek
megvannak szenvedélyei, s azok többnyire annyival ellentállhatlanabbak,
mennyivel nemesebb a kútfő, melyből származnak. Miként volna a
többiektől különböző Erzsébet, miként kivánhatnók, hogy midőn keblének
egész haragja föltámadt, eszébe jusson: a főbiró bosszúja mennyit árthat
a legtökéletesebb jegyzőnek is.
– Tengelyiné asszonyom – szóla végre a főbiró, mérgében elfojtott
hangon, – mérsékelje magát. Én a nemes vármegye nevében jövök, gondolja
meg, hogy előljárója áll előtte.
– Előljáróm! – kiálta Erzsébet, – zsiványok, latrok előljárója az úr,
nem az enyim. Mit nekem vármegye, mit szolgabiró; én nemes asszony
vagyok, s majd meglátom, ki mer engedelmem nélkül házamba jönni?
Nyúzó ildomos úri ember volt, ki magát szükség esetében lábbal tiportatá
– ha t. i. valami haszonnal járt, – de végre türelmének főkép egy
jegyző-család irányában megvoltak határai, s azok rég áthágattak.