mint a ma született gyermek.
– Tudjuk, tudjuk, – viszonzá a főbiró, szavának legkeserűbb hangján, –
te nem is ismered Violát; nem is te patkoltad meg minap a lator
paripáját úgy-e?
– Hisz az igaz, hogy ismerem – sóhajta a czigány, – de mit tehetek én
róla, hogy húsz esztendeig egy helyen laktam vele. Hisz mielőtt először
a vármegye kezére került, oly becsületes ember volt, hogy birónak
választhatták volna. – Az igaz, hogy lovát egyszer megpatkoltam, de ily
öreg ember mit tegyen, ha csákányos, pisztolyos zsiványok jönnek hozzá,
s patkoltatni akarnak – szörnyű halált haltam volna, ha nem teszem.
– Hát becsületes kovácsokhoz mért nem járnak a zsiványok? – kérdé a
szolgabiró, esküdtjére nézve, ki mosolygó helybenhagyással integete
fejével.
– Én csak azt gondolom – viszonzá Peti nyugodtan, – hogy zsiványok azért
járnak inkább hozzám, mint más kovácshoz, mert én a falun kívül lakom.
– És mért lakik kend (a czímeket, melyeket az érdemes tisztviselő ide
ragasztott, ortographikus nehézségek miatt elhagyjuk) a falun kívül?
– Mert a teins viczispán úr, mióta egyszer Barna Jancsi viskójában tűz
támadt, nem tűri, hogy mi czigányok benn a faluban lakjunk – felelt a
czigány alázatosan, – elég baj ily öreg embernek!
Nyúzó, kinek az irás szavai szerint: egy eltévedt bárány, kit az igaz
útra – azaz a megye házához – vezethetett, kilenczvenkilencz olyannál,
mely soha a jó ösvényről el nem tért, kedvesebb volt, minden feleletben,
mely valamely vizsgálat alatt álló személy által adatott, a birói
méltóság megsértését látta; s nem képzelhetik olvasóim a hatást, melyet
szegény Peti egyszerű válaszai az érdemdús tisztviselőre tevének. Minden
embernek megvan hiúsága, melynek megsértését más lényegesebb károknál
nehezebben tűri; maga a jobb ember is neheztel, ha ítéletében csalódott,
s embertársai hibáit könnyebben bocsátja meg néha, mint azt, ha őket
jobbaknak találta, mint gondolá; mi csoda tehát, ha Nyúzó Pál – kit
önismeret (mely, bár mint tagadjuk is, emberismeretünknek alapja)
pessimistává tett, – senkit, kit egyszer gonosztevőnek tartott,
ártatlannak ismerni többé nem akart, s főkép ez esetben felbosszantva
Ákos tréfái által, mindent elkövetett, hogy az öreg czigány bűntettei
napvilágra jőjenek.
– Jól van jól – szóla elfojtva, a mennyire birá, mérgét, – majd
meglátjuk, ily hetykén viseled-e magadat nálam is; holnapig hires
czimborád meglesz, s majd szembeállításkor meglátszik. – Vezessék őt
kendtek hozzám; s hogy el ne szökjék, mert –
A czigány rimánkodott, s már a pandurok igazítani kezdték a hegedűt,
midőn Ákos megkönyörülve könnyein, kezességet ajánlt a főbirónak, s
kéré, bocsássa szabadon. Nyúzó örvendve, hogy tréfáit kérése
megtagadásával megbosszulhatja, tagadólag rázta fejét.
– Tudod – szóla a lehetségig nyájasan – örvendek ha kedvedet tölthetem,
de most az egyszer megbocsátasz; lehetetlen! Holnap reggelig Viola
kezeink közt lesz, s meglátjátok, e czigány czinkosaihoz tartozik.
– Ha Petit addig tartod magadnál – szóla Kislaky nevetve, – míg Violát
elfogod, örökös kenyérre fogadtad.
– Majd meglátjuk – viszonzá a főbiró gúnyosan, – én csak azt mondom,
hogy Viola még ma kezeim között lesz, s ha nem, nevessetek szemembe.
Bizonyos hirből tudom, hogy estve s pedig magánosan a tiszaréti
csárdához jő. Mihelyt elsötétedik, – a csapláros cselédei s mind, kik ép
a csárdában lesznek s hirt vihetnének, összekötözve a pinczébe záratnak,
s helyökben parasztos ruhában a commissarius és pandurjaim várják a
vendéget. – A többi magában értetődik.
– Igen, ha eljő – szóla közbe Ákos – de –
– Ez egyszer el fog jőni – viszonzá tisztviselői méltósággal az előbbi.
– Nyúzó Pálnak vannak kémei, kikben bízhatik. Most – szóla a pandurokhoz
fordulva – induljatok.
Ki e rövid beszélgetés alatt figyelmét az öreg Petire fordítá,
észreveheté kérdésen kívül a hirtelen változásokat, melyeken barna arcza
átment. A legnagyobb érdektől, midőn Viola elfogatása először
említtetett, egész a kétségbeesésig, midőn a készületeket hallá, tíz
érzelem vala kimondva keleti vonásain, de szerencséjére csak Tengelyi
vevé észre megindulását, s mikor Nyúzó figyelmét ismét reá fordítá, az
öreg könyörgő helyzetben álla ott a pandurok között, kik főbirájuk
parancsára lökdösve indulásra inték foglyukat.
– Kérem alássan nagyságos úrfi – szóla ez Ákoshoz fordulva, – ha már
épen mennem kell, s ártatlan öreg ember létemre tömlöczbe hurczolnak,
mondja meg a nagyságos úrfi édes atyjának, hogy az öreg Petit elfogták s
hogy nem én vagyok oka, ha a leveleket át nem adtam.
– Mily leveleket? – kérdé Ákos.
– Hát azokat, melyeket a teins viczispán úr reám bizott – szóla a
czigány, egy pár, ruharongyokba takart levelet vonva ki mellényéből,
melyet Ákosnak átadott. – Mindig én vagyok a nagyságos úr expressusa s
most sem késtem volna el, mert a nagyságos asszony is jó borravalót
igért, ha a leveleket még napvilágon Sz.-Vilmosra viszem, mert mondta,
hogy igen fontos dolog; s ha ezek… – a substantivumot Peti csak gondolá
– ott az erdőben el nem fognak – –
Soha iromány nagyobb változást nem tett még ember sorsában, mint mely e
levelek átadása után szegény Petire nézve történt. – S midőn Ákos az
egyik nyitott ivet átfutva Nyúzónak adá s ez rajta végig nézett, nem
képzelheti senki a zavarodást és bosszút, mely arczain mutatkozott.
– Meg kell vallani, ezt ügyesen intézted el – szóla Ákos valamivel
halkabban a főbiróhoz. – Ha a tisztujításnál kimaradsz, legalább azzal
vigasztalhatod magad, hogy az ellenfélt győzelmében segítéd, mert hogyha
a sz.-vilmosi háromszáz voks ellenetek szavaz, valamennyien kimaradtok,
arról még kétség sincs – ez pedig alkalmasint úgy lesz.
– Dehogy lesz – mormogá Nyúzó fogai közt, míg esküdtje a kimaradást
hallván említtetni, fejét csóválva nagyokat sóhajtott – dehogy lesz,
hisz a sz.-vilmosiak –
– Téged úgy sem igen szeretnek – vága szavába Ákos – s ha választanak,
csak atyám, vagy inkább jegyzőjök kedveért teszik, ki ismét nem
szemeidért, hanem más lényegesb okok miatt ragaszkodik atyámhoz. – Ma
reggel hirt kaptunk, hogy a Bántornyiak notárius uramékkal egyezkedni
kezdtek, de nem jöhettek rendbe. Atyám használta az alkalmat s e zárt
levélben mindent megigér, mit a falusi penna kíván, egyszersmind
holnapra meghívja az egész sz.-vilmosi nemességet, hogy velök kezet
fogjon s most ide állsz te panduraiddal s elfogod a hirnököt, hogy
ellenségeid, kik az alatt zsugoriságukat megbánták, megelőzzenek. – Ha
ez nem vígjátékba való – én nem tudom, min nevethetnék jobbizűt.
– De ki gondolta volna – szóla Nyúzó, – hogy apád ily fontos üzeneteket
ily ember által küld.
– Mikor már mondtam – viszonzá Ákos, látszólag örvendve a főbiró
zavarodásán, – hogy az öreg Péter hű emberünk s évek óta hordja
leveleinket; kinek juthatna eszébe, hogy az alispán fűtő czigányát
minden ok nélkül elfogják s hegedűbe teszik, s még kezességre sem
bocsátják ki.
– Igaz – szóla Nyúzó, kinjában fejét vakarva, – de mikor nem szól, mikor
egy szócskával sem mondja, hogy ily fontos levelekkel jár. Átkozott vén
gazember, – folytatá legnagyobb mérgében a szolgabiró, ki azon
kellemetes lények közé tartozott, kiknek mérge minden alkalommal
fölforr, s kik soha sem gorombábbak, mint midőn engedelmet kellene
kérniök; úgy hogy ha ők hágnak lábadra, majdnem nagyobb veszedelemben
forogsz, mintha te tetted volna – mért nem mondtad, hogy a teins alispán
úr parancsolatában jársz? Kedvem volna olyan huszonötöt vágatni rád,
hogy –
A czigány, ki most az egyszer hátulról biztosítva érzé magát, mondá,
hogy a pandurok úgy bántak vele, hogy még azt is elfeledé kinjában,
honnan jő. – Azonkívül – folytatá – a nagyságos asszony azt parancsolta,
hogy ez irásokat senkinek se mutassam, főkép, ki a teins vármegyéhez
tartozik, s én azt gondoltam, hogy végre úgy is kisül ártatlanságom.
– Ártatlanságod? szörnyűség! – szóla kezeit összecsapva Nyúzó, –
táskájában levelet hord az alispántól, s ő ártatlanságában bízik. De
most menj, lódulj, takarodj’, itt vannak leveleid s ha estig
Sz.-Vilmoson nem vagy, vigyázz magadra.
A czigány, noha a nap már a láthatárt éré, ellentmondás nélkül fejet
hajtva főbirája teljesíthetlen parancsára, Sz.-Vilmos felé sietett.
Nyúzó a czigány távollétében egész mérgét pandúraira fordítva, sok
káromkodás között álmélkodott szemtelenségökön, hogy az alispán tulajdon
czigányát elfogni merészlették. – Az esküdt vasraveretéssel vigasztalá a
bámulókat, kik csak pár perczczel előbb már kancsó borról álmodoztak.
Ákos s a többiek, majd Nyúzó hadarászó gesticulatióin, majd a czigányon
nevetve – ki időről időre visszanézve, Lóth nejének ellentéteként mindig
sebesebb futásnak eredt, valahányszor a fergetegként háta mögött zúgó
főbirót látá – útra készültek; s csak a jegyző és lelkész tarták meg
komolyságukat, s mikor a víg vadásztársaság tőlök búcsút véve, a falu
felé ügetett, s Nyúzó káromkodásai s a hahota, melylyel a többiek által
kisértetett, a távolból többé nem hallatszott, Tengelyi megfogá barátja
kezét s így szólt: – Mit mondasz, hát nincs-e igazam? az agarászat nem a
legkegyetlenebb időtöltés úgy-e, melylyel ez urak mulatnak?
– Oh Istenem – sóhajtá Vándory, – s ha arra gondolok, hogy ezek
tisztviselők, hogy ezerek sorsa oly emberek kezeiben fekszik, kik
szenvedő embertársokat látva még nevetni tudnak!
– S ki az, ki nem nevet embertársai szenvedésein? – szóla Tengelyi
keserűen; – a gyermektől, ki társának játék közt lábat tart alá, hogy
megbotoljék, a férfiúig, ki a láb-alátartásokat nagyban űzi vagy
legalább látja, nincs egy, ki embertársai botlásán ne örülne néha, ki az
elbukottat, főkép ha nagyobb bántalma nem történt, ki ne nevetné, miért
volnának ezek jobbak másoknál? De – tevé rövid hallgatás után hozzá – a
nap leszállt, menjünk mi is haza felé.
Vándory, ki most az egyszer ellentmondani nem mert, fölkelt s a két
férfiú hallgatva indult egymás mellett a falu felé.
– Nézd csak – szóla Tengelyi, ki egy perczre vissza fordulva megállt s
egy pontra mutatott, – nem vén czigányunk-e az, ki ott fut?
– Bizonyosan – viszonzá Vándory. – Szemmel követem, de nem tudom, nekem
úgy látszik, mintha inkább felénk, mint Sz.-Vilmos felé sietne.
– Úgy látszik barátom – felelt Tengelyi – ez egyszer a teins alispáni
parancsolatok nem fognak teljesíttetni. Peti vagy megvesztegettetett az
ellenfél által, vagy ki tudja, talán Nyúzónak némileg igaza volt s ő
csakugyan szövetségben áll Violával, s most hírt visz a készületekről,
melyek ellene tétetnek, s melyeket a főbiró oly igen bölcsen közlött
vele. De mi közünk hozzá, menjünk haza, hűvesedni kezd.
S ezzel a két férfi ismét elindult s gondolatokba mélyedten, szó nélkül
haladott a falu felé, honnét az estharang szelíd hangjai szálltak
üdvözletként a közelgők felé.
De hagyjuk őket most gondolataikra, éltök leirása – melyet a jövő
fejezetben találandunk – közelebb fog vezetni jellemök ismeretéhez,
mintha jelenöket bármi részletesen leirnám. Csak a mult azon egyetlen
kulcs, mely által az egyes emberekben látszólag létező ellentétek
megérthetők. Mint a folyónál, úgy többnyire az embereknél is nem annyira
természetök, hanem inkább azon út, melyen átfutottak, határoz
jellemökről; ki ezt figyelemmel követi, néha messze távolban, de mindig
föl fogja találni okát: miért zavarosak a folyam habjai? miért veszté
tisztaságát az emberi kebel? s Isten csak mert mindentudó, azért
véghetlenül irgalmas és igazságos egyszerre.
II.
Ott, hol a Kárpátok hegysora lejebb s lejebb szállva, végre zöld
dombokban ereszkedik Magyarország nagy rónaságára, két hosszan elnyúlt
halom között, melyeknek egyikét sürű tölgyesek, másikát szőlők fedik,
fekszik Bárd helysége. Szegény külsejű magyar falu, melyet – az
országúttól távol, mintegy elrejtve fekvén – még közel szomszédai is
alig ismernek, de melyhez az, ki egyszer ott volt, nyájas fekvése miatt
szivesen visszatér. E faluban élt majdnem félszázad előtt Tengelyi
Ézsaiás, a bárdi reformált község lelkésze s Jónás apja, kivel most mint
tiszaréti jegyzővel ismerkedtünk meg. Ez a hely, hol szent munkásságában
folyt élete, kevesektől ismerve, de szeretve mindenki által, ki vele
egyszer találkozott.
Ki a református lelkészek helyzetét e hazában ismeri, könnyen el fogja
hinni, hogy ötven év előtt, főkép oly kis helységben, mint Bárd, az öreg
Ézsaiás helyzete nem lehete fényes, s mégis olvasóim között (ha e könyv,
melyet rokonszenvei kunyhókhoz vezetnek, valaha termekbe jutna) kevés
van, ki termeiben annyi derült, annyi valóban boldog órákat élne, mint
az őszhajú bárdi tiszteletes házának szalma-fedele s a kis szoba
időbarnított gerendái alatt. Voltak napok, midőn szobája ablakát
valamivel nagyobbnak kivánta, sőt egypárszor életében föl is tevé
magában, hogy lakának e hiányát, mely őt főkép borús napokon szentirása
olvasásában akadályozá, maga költségén helyrehozatja. A kályha, mely
fűtésen kívül kenyérsütésre is használtatott, a szobának egy hatodát
foglalá el, s főkép nyári napokon, ha benn sütöttek, inkább melegített,
mint azt a kényelem megkivánta; s valahányszor a szomszéd lelkészek
látogatóba eljövének, nagy ócsárlás és lárma támadt a bárdi község
ellen, mely lelkészének még szobáját sem padlóztatja ki. Nem hiányzottak
fölszólítások s unszolások, hogy miként mások szobáik agyag alapja ellen
rég beadták alapos észrevételeiket a tractushoz, úgy ő is, kinek
hallgatását nekik szemökre hányják, végre szólaljon föl a papi méltóság
védelmére. De ha az idő ismét kiderült s Ézsaiás javítandó ablakát
megnézve, arra emlékezett, hogy hány szent igét olvasott mellette,
hányszor látá, ha estve házához visszatért, nejének kedves arczát a kis
táblák mögött; s midőn eszébe jutott, hogy e nagy kemencze télen mily
hosszú kemenczepadnak ad helyet s meggondolá, hogy ez agyag talap,
melyen föl s alá jár, ugyanaz, melyen apja, az egykori lelkész
prédikátióin gondolkozott, s ő első lépéseit mászta, akkor átlátá, hogy
végre is ablak, kályha s szobatalapzat legjobbak úgy, mint állnak; hogy
semmi kényelem azon emlékkincseket, melyek velök összekötvék, nem
pótolhatná ki: s a ház ott maradt régi egyszerűségében, szerény külső
alatt, mint a gyöngycsiga, egy házi boldogság egész kincsét rejtve. S ha
van, ki azt hiszi, hogy megelégedésünk földi javaktól függ, az e tűzhely
nyugodt körébe lépve meggyőződhetett, hogy a valódi szerencse nem külső
állásunk következése, s hogy kár annyit fáradni oly dolgokért, melyek
keblünk érzelmeit ép oly kevéssé változtathatják meg, mint a bibor vagy
dísztelen kötés azon könyv értelmét, mely belé foglaltatott.
Egy természetes, de váratlan eset földúlta e szerény házi boldogságot.
Erzsébet meghalt; s a szív, melyben egykor annyi szerencse megfért,
azóta csak egy nagy fájdalmat horda magában. Az öreg lelkész nem
panaszkodott, nem szóla mély bánatáról, nem tett semmit, hogy nevelje
vagy feledje keservét, de ki őt előbb ismerte és most, az érzé, hogy
fájdalma egyike azoknak, melyek idővel enyhülni nem szoktak, s hogy
vágya s reményei már csak a síron túl teljesülhetnek.
Egy volt, mi az öreg lelkészt e földön visszatartá: kis fia, Jónás. A
gyermek, mikor anyja meghalt, alig tölté be negyedik évét, s mi
történnék vele, ha apjától is megfosztatik? Az emberek többsége alig bir
elég szívvel, hogy csak övéit is igazán tudná szeretni; az idegen
árvának hol jutna egy kis szeretet e nagy világon? S mégis – a gyermek
oly szép vala. Égszinű szemei anyja szelid tekintetével nézének a bús
apára, beszéde annak szavára emlékeztetett, kitől az első szavakat
rebegni tanulá, arany fürteiben még mintegy nyomai látszottak a kéznek,
mely által oly szorgosan ápoltattak; mi legyen e gyermekből, ha szüléi
helyett csak kettős sírt találna a világon, hová bajai közt sirni
mehetne? S ha van élet a síron túl s a halál jégkeze a fonalat, mely az
egymást szeretőket összeköti, nem szakítja szét, Erzsébet boldog
lehetne-e Isten mennyországában, ha fiát magánosan tudná e földön? Az
öreg Tengelyi meggondolá mindezt, s mint annyi becsületes embernek, kit
egyéb vigasztalások elhagyának – kötelességérzete erőt ada neki életének
elviselésére.
A kis Jónás azalatt vigan fejlődött apja ápolása alatt. A boldog nem
gyanítá még: mi szomorú anyátlanul állni e világon, hol a szív mindig
szerelmet kér, s az anyai keblen kívül nincs hely, hol azt biztosan
találhatná. A gyermeki kebelben, hol annyi öröm megfér, nagy fájdalom
nem talál helyet. Mint a facsemete felszivja gyökerével a langy nyári
esőt, s a nap meleg sugárai alatt nő s fejlődik, de nem ismeri még a
vihar hatalmát, melynek nyugodt rejtekében eleibe nő: úgy az ember
létének bajaival csak később ismerkedik meg. A kis Jónás, ki az első
napokban, melyek anyja halálát követték, tízszer kereste őt, s ha nem
találta, sirva egy szegletbe ült, s éjjel kiterjesztve kis karjait,
anyja nevét rebegé álmai között, később mindig ritkábban említé kedves
ápolóját, míg végre a boldogság, melyet egykor anyja ölén élvezett, csak
mint egy szép álom, vagy lassanként elhaló zene kedves emléke tartá fenn
magát szivében, melynek bájló hangjaiból csak azon hatás marad meg,
melyet a hallgatóra tettek. Miként is lehete máskép? talán
legirigylendőbb kiváltsága a gyermeknek, hogy hamarébb felejthet.
Körülötte száz virág nyilik, – a mult sötét aknáiba miért merülne?
Körében ezer hang szólal föl, melyre szive földobog, s miként hallhatná
a távolból gyöngén fölszólaló szavakat?
Semmi sem zavarta kis Jónásunk boldogságát, s ki olvasóim közül
gyermeksége emlékeit megtartá, jobban elképzelheti azt, mint én
leirhatnám; elég ha mondom, hogy miként a fűszerrel telt edény illatát,
úgy e gyermeki sziv a boldogságot, melylyel csordultig telve vala,
elárasztá egész körére, s hogy az öreg Ézsaiás maga, kinek haja
évről-évre szürkült, midőn tekintetét az égtől, hol éltének szerelme
vára reá, földi körére fordítá, itt sem találta magát öröm s remények
nélkül.
Így multak az első évek. Jónás nyolcz esztendős vala s az öreg
tiszteletes elkezdé nevelését.
Ne várja senki, hogy neveléstani részletekbe ereszkedem. Az öreg
Ézsaiásnak egyetlen nevelési elve azon meggyőződés vala, hogy miután az,
ki meleg szerelmet nem érez keblében, sem valódi boldogságra, sem valami
nagynak kivitelére nem képes – az embert csak szeretet nevelheti az
életre. Ezen elv szerint bánt fiával, mi már azért is czélszerűnek
mutatkozott, mert ezen elv szive érzelmeivel ellenkezésben nem állván,
általa következetesen alkalmaztatott, s mert ez uton fiának legalább
azon kincset biztosítá, mely tanulmányaink egész tömegénél többet ér:
boldog gyermeki emlékeket, melyekre a férfi visszatekintve, végzetével
kibékül. – Tudományunk úgy is elég öröm árán vásároltatik meg, miért
áldozzuk fel e kincsért – mely után fáradva szivünk elszegényedik a
nélkül, hogy fejünk magát gazdagnak érzené – még a gyermek ártatlan
örömeit is, éltünk ez egyetlen tiszta élvezetét? – A gyermek kérdezett,
az apa felelt, a mennyire lehet részletesen s növendékének fölfogásához
mérve, s így lőn, hogy a kis fiú már tíz éves korában eszmék s fogalmak
tisztaságában semmi, vele egykorú gyermek mögött nem állt, habár nem is
azon rendszer szerint neveltetett, mely iskoláinkban divatozik, s
melynek egyetlen jó oldala talán csak az, hogy a gyermek idegen nyelven
kapván oktatást, mindazon esztelenségek által, melyeket tanul, kevésbbé
zavartatik meg, mintha azokat anyai nyelvén tanulná.
Ne gondolja azért senki, hogy Jónás azon csudagyermekek közé tartozott,
kiknek – főkép szép anyáknál, vagy oly házakban, hol jó ebédek adatnak,
– egész seregével találkozunk. Az öreg Ézsaiás, ki szegény legény lévén,
maga is komoly tudományos nevelést szerze magának, sokkal józanabb vala,
mint hogy fiát erre nevelné. Fogalma szerint valamint a morál nem egyes
fönséges tettekben, hanem abban áll, hogy éltünk minden tettei bizonyos
erkölcsi elvek szerint intéztessenek, úgy a valódi tudomány is kevés
elvek tökéletes fölfogásában s alkalmazásában keresendő; s minden
törekvése csak arra vala irányozva, hogy szűk körre szorítva észbeli
munkásságát, se el ne nyomassék a tárgyak súlya, se fölületességhez ne
szokjék azoknak sokasága által. Régi nyelvek s classikusok, mennyire a
gyermek azokat fölfoghatá, hozzá egy kis természet- s történettudomány,
épen annyi, hogy az anyagi világ csudálatos rendében Teremtőjét bámulni,
erények nagy példáiból az embereket szeretni tanulja, s mindenek előtt a
vallásnak tiszta, erkölcsi fölfogása, ez vala minden, mire az öreg
Ézsaiás fiát oktatá, s mit arra, hogy fia hivatásának megfeleljen,
szükségesnek gondolt.
Az öreg Ézsaiás t. i. jókor, sőt mint hiteles kútfőből tudjuk, már pár
órával születése után szép pályát választa kicsi Jónásának; s habár jobb
vala s józanabb, semhogy fiát arra kényszerítse, mégis a meggyőződés,
hogy Jónás őt egykor hivatalában követni fogja, oly erős vala az öreg
lelkészben, hogy a gyermek jövőjéről gondolkozva, más lehetőség még
eszébe sem jutott. Mint ha a bárdi lelkész-hivatalon kivül oly valami,
mi után a bárdi lelkész fia vágyódhatnék, nem is volna a világon; –
mintha gondolni sem lehetne, hogy fia máshol pihenjen agg napjaiban,
mint azon fák alatt, melyek egykor apja ősz fürtjeit árnyékozák. Ő, ki e
házban született s növekedett, ki e falak közt szorítá apját utólszor
kebeléhez, ki, mióta az meghalt s őt hivatalában követé, itt tölté
életét, kit a faluban minden ház, a temetőn minden sír olyanokra inte,
kiknek ő volt legjobb vigasztalója, s ki a pálya vége felé közelgve
érzé, hogy emlékei közt más keserűek nincsenek, mint melyeket a halál
hagyott: – miként álmodhatott más szerencséről, miként kivánhatott volna
fiának más pályát, mint melyen önmagát oly boldognak érzé? S miután
szerény kivánatoknak az épen legszebb jutalmuk, hogy mindig reményekké
válnak – miként kétkedhetett volna ennek teljesedésén?
De van valami minden gyermek kebelében, mire a nevelés hatalmát ki nem
terjesztheti: a gyermek képzelő tehetsége; s ez az, amitől az út, melyen
haladni fogunk, többnyire függ. Miként a gyümölcs, melyet a fa őszkor
hord, azon virágokból fejlődik, melyek tavaszkor ágain illatoztak: úgy
fejlődik a férfiúi tett a gyermek könnyű álmaiból, s ki fogja ezeknek
kijelölni határait? Igy volt ez a kis Jónással is. Míg apja jövőjéről
terveket alkotott, s kertében egy pár gyümölcsfát, udvarában szép
terebély hársat ültetett, sőt még arról is többször gondolkozott, miként
padoltathatná ki szobáját legolcsóbban, csak hogy szive kedvesének, ha
majdan a bárdiak lelkészévé válik, helyzete kényelmesebb legyen: addig a
tíz éves fiú más körökben járt gondolataival, s az ifjú lélek, mely e
szerény lak otthonos kényelmei közt már is megszorítva érzé magát, egy
távol szebb jövő reményei közt tévelyegve keresé örömeit.