Tudósaink szerint e hazát szittya vér lakja. Vannak napok, h

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

15. KÖTET

A FALU JEGYZŐJE

Irta

BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF

I.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

[Illustration]

A FALU JEGYZŐJE

REGÉNY

IRTA

BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF

ELSŐ KÖTET

TULL ÖDÖN RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1911

Révai testvérek tulajdona.

Franklin-Társulat nyomdája.

I.

A ki tiszai alföldünknek egy részét bejárta, vagy annak bármely táján

csak pár napig tartózkodott, bátran mondhatja, hogy az egészet ismeri.

Mint bizonyos családok arczain, úgy itt az egyes vidékeknél csak

közelebbi ismeretség után vehetni észre egyes különbségeket, s az utas,

kit homokos síkjainkon kocsijában álom nyomott el, ha pár óra mulva

fölébred, csak izzadó lovain s azon, hogy a nap alább szállt, veszi

észre haladását. A vidék általános jelleme, sőt egyes részletei ép oly

kevéssé emlékeztetik őt erre, mint azt, ki a tenger közepén duzzadó

vitorlákkal előre halad. A messze elnyuló legelők, melyeknek

változatlanságát csak itt-ott váltja fel egy vedertelen gémes kút, vagy

félig kiszáradt láp körül sétáló gólya, s a rosszul mívelt szántóföldek,

melyeknek tengerijét s buzáját Isten után csak az őrzi meg, hogy a lopás

is némi fáradságba kerül; itt-ott egy magányos tanya, hol bozontos

kuvaszok ugatva a birtok szentségét hirdetik, s a mult évről fölmaradt

széna- s szalmaboglyák arra intenek, hogy a birtokosnak vagy fölötte sok

takarmánya, vagy igen kevés marhája van; – ezt látta, midőn szemeit

behunyta, ezt, midőn azokat ismét fölnyitá. Magok a tornyok, melyek,

midőn utószor körültekintett, hegyes oszlopokként álltak a róna távol

határain, úgy látszik, mintha vele utaztak volna, legalább köztök s azok

közt, melyeket most lát, ép oly kevés különbséget vehetni észre, mint a

falu, melyhez akkor közelített s azon helység között (habár város volna

is), mely felé lovai most ügetnek. S ha kocsisától megtudja, hogy déltől

esti hat óráig aludva, egy egész mérföldet s egy darabot haladt,

elálmélkodik a csoda fölött. Ismert dolog, hogy kedélyünkre semmi nem

hat inkább, mint azoknak jelleme, kikkel társalkodunk s így természetes,

hogy a Tisza is eltáblabirósodott jurátusként felejtve vagy megbánva

ifjúságának Máramarosban elkövetett kicsapongásait, végre azon tájnak

jellemében – melyen tekervényes utakon tovább halad – részesül s kivévén

azon eseteket, hol mértéktelen sarkantyúzások miatt türelmét veszti vagy

valamely biztosság által tulajdon ágyából igaztalanul kiszoríttatott,

még kiöntéseiben is megtartja azon mértéket s méltóságos lassuságot,

melyet az iránta kiküldött választmány tanácskozásain s a folyó magyar

juris pereken kívül semmi, mi széles e világon foly, megtartani nem tud;

úgy hogy ezen áradásokat is, melyeknek időszakát ismerjük s melyeknek

kiterjedése földabroszainkon följegyeztetett, ép oly kevéssé nevezhetjük

kicsapongásoknak, mint azt, ha hivatalviselt tekintélyes férfiak

installatiók, tisztujítások vagy lakodalmaknál minden becsülettel

eláznak. Ha az áradás ideje megszünt, a víz, miként zaj nélkül jött, úgy

zaj nélkül távozik ismét s a szőke Tisza nyugodtan foly tovább alacsony

partjai között, valamint legjobb polgára hazánknak (mert hány van

nagyjaink közt, ki csak honában osztja el kincseit!), úgy egyszersmind a

legboldogabb, mert csak az ő szabadságát nem gátolja senki s Európa

nagyobb folyói közt ő az egyetlen, ki nemes öntudattal elmondhatja: hogy

egészen az maradt, mivé Isten teremtette.

Valahol a tiszai alföldön tehát – hogy végre történetemhez fogjak – a

tiszáninneni vagy túli kerület valamely megyéjében, nevezzük

Taksony-megyének, szorosan a folyó partja mellett, ott, hol az nagy S-sé

kanyarodik, nem messze három nyirfától, melyek kétöles homokdombon

állanak (ezt jegyezzék meg különösen olvasóim, mert miután mérföldekre

domb s főkép olyan, melyen fa állana, nincs, ezen jel által

legkönnyebben akadhatnak történetünk szinhelyére) fekszik Tiszarét

helysége, a Réty-családnak a magyarok első foglalása óta birt tulajdona,

mint ezt a nemzetség ügyvéde, teins Macskaházy Jónás hiteles s

ugyanakkor készült irományokkal minden órán bebizonyítni kész, ha

tudniillik Taksony-megyében valaki találkoznék, ki a Réty-család ázsiai

eredetét kétségbevonni bátorkodik.

A Réty-család egyike a leggazdagabbaknak. Fiai született táblabirák.

Mint a mostani családfőnek boldogult apja egyszer nemes büszkeséggel

mondá: nem halt meg egy is közülök, kiben a megye alispánját ne siratta

volna (reménylem haláluk után); s így természetes, ha azon fényből, mely

a családot környezé, kiáradtak egyes sugarak Tiszarét helységére is s

határát – a megye mérnökének állítása szerint, ki azt fölmérve, a

fönnemlített dombon kívül semmi egyenetlenséget nem talált – valódi

paradicsommá varázsolták.

A nagy kiterjedésű angolkert, melynek már majdnem harmincz év előtt

ültetett fái a homokos földben hihetetlen magasságra nőttek; a nagy tó,

melynek vizét némelyek ugyan kevesellék, de melyben a kevés víz szebben

zöldelt, mint maga a pázsit, valamint ez ismét esős napokban sokkal

homokosabbnak látszott az utaknál, melyek noha mindig új meg új földdel

hordattak meg ilyenkor, a kertész csodálkozására, idegenek által

sárosaknak tartattak; a nagyszerű kastély, melynek kúpos födelét arany

gombok ékesíték s melynek doriai rendszer szerint épült tornáczán az

alispán úr délután pipázni szokott s góth kapuja előtt mindig az

instánsoknak egy egész serege mélázott; a nagy udvar, jobbra

istállóival, balra nagy üvegházzal, mely mellett több emeletű tyúkólak

látszottak, nem is említve itt a nagyszerű szemétdombot, mely az

istállónak egyik felét majdnem eltakarta, – minden a kényelem s

nagyszerűség nyomait hordozá; s ha főkép a kapu elébe lépve egyszerre

töltésen találtad magad, mely a háztól kezdve egyenesen a megye

főhelyére vezet s csak ez egy ház számára épült – érzed, hogy alispánok

közelében járnak lépteid.

Minden, a mit a Rétyek építének, monumentális jellemet horda magán s a

mennyiben közemlékeknek egyik fő megkülönböztető jelök az, hogy

közköltségen épülnek, ez ismét egyike azon tényeknek, melyeken, mint a

család százados nemességén Taksony-megyében, nem kételkedett senki, s

mit ha némelyek rosszaltak is, a bölcs többség azon igazságos nézetnél

fogva helybenhagyott, hogy miután a közmondás szerint is: egyik kéz a

másikat mossa, itt még azt sem állíthatá senki, hogy ezen műtétnél –

mely a Rétyek s a megye adózói közt annyi idő óta folyt – az alispánok

kezei tisztákká váltak.

De minthogy e történet folyamában úgy is alkalmam leend olvasóimat a

Rétyek lakhelye s Tiszarét helységének minden szépségei s kényelmeivel

ismeretségbe hozni, most az egyszer legyen szabad a hosszú utczán végig

velök egyenesen a mezőre sétálnom, azon dombhoz, mely mint előbb

említém, mintegy negyed mérföldnyire áll a falutól s Török-dombnak

nevezik; s ha három fa nem volna is fölötte, már azért megérdemli a

látogatást, mert egészen tiszta napokon – minő az, melyen történetünk

kezdődik – tetejéről a tokaji hegy csúcsa sötétkék boglyaként látható.

Egy októberi nap meleg sugarai önték el fényöket Tiszarét messze terjedő

határára. Az égen nem vala felleg, mely tiszta kékjét elsötétítné; a

téren, merre csak a szem érhetett, nem volt egy szekér, mely zöld szinét

porfellegekbe boritná, csak a pacsirták ezerhangú éneke, mely az eget

eltölté, a távolban legelő falucsordának kolompolása s itt-ott egyes

munkás, ki kaszájával vállán, danolva hazafelé ballagott – szakíták

félbe az ünnepélyes csendet, mely között a nap a láthatár felé szállott.

A dombon, honnan a sz.-vilmosi erdőig láthatni s ha Tiszarét

akáczkerített házain túl tekintünk, a Tisza folyását mérföldekre

követhetjük, két férfi ült egymás mellett, elmerülve a vidék látásában,

vagy talán azon gondolatokban, melyek sokszor látott tájak előtt az

emberi szívet mintegy önkénytelenül megragadják s régmult napok emlékeit

hívják vissza. Van egy érzelem, a honvágyhoz majdnem hasonló, mely

minden emberi kebelben, ha éltének férfikorán túllépett, fölszólal s a

pálya végéhez közelgőt gyermeksége szebb napjaira inti; s mennyivel

kevesebb az, mit valóban emlékezetre méltót tevénk vagy tapasztalánk:

annyival szivesebben tekintünk azon korunkra, midőn legalább

feltételeink voltak dicsők s ezekből látjuk, hogy ha nem is a

kiválasztottak, legalább a meghivottak közé tartozánk mi is. S ha a

férfiak, kiket itt a dombon találunk, éltöket egy alföldi faluban

töltve, midőn agg korukban hosszú munkásságuknak terén körültekintének,

néha fölsóhajtnak, mert eszökbe jut: hogy egykor az élet is messze

rónaként terjede körülöttük, hol a szem akadályt nem talált s hogy a

messze terjedettnek csak oly kis darabját járhatják be, mert itt is

előbb nem gyanított határhalmok állának, melyeken túl munkásságukat nem

terjesztheték, valóban nincs mit bámulnunk. De bármiként legyen ez,

gondolatok – melyek még annak is, kit épen eltöltenek, többször urai,

mint tulajdonai – a történetiró birtokához nem tartoznak, azért nem

háborítva új barátinkat kényelmes ábrándaikban, csak azon leszek, hogy

személyöket ismertessem meg olvasóimmal.

Az ember külseje egy része sorsának. Az arcz, melylyel a társaságba

lépünk, néha részvétet, sokszor elidegenedést szül, s valamint Angliában

a teknősbéka hátára iratik a nap, melyen föl fog emésztetni, úgy sok

ember arczán a nélkül, hogy maga gyanítaná, fölírva hordja végzetét; s

talán olvasóim is, bármi gyönge leirásom után, több érdekkel tekintenek

személyeimre, kiket a Török dombon eleikbe vezetek, mintha száraz

szavakkal csak azt mondanám, hogy Tengelyi Jónással, Tiszarét

helységének jegyzőjével és Vándory Boldizsárral, ugyane falu reformált

lelkipásztorával találkoztak.

E férfiakra az, mit előbb külsőnknek életünkre gyakorlott befolyásáról

mondék, többé nem illik ugyan; előttök arczuk a szerencse kapuit

megnyitni vagy bezárni nem fogja többé. Őszülő fürteiken látjuk, hogy az

élet azon szakához értek, hol bármi rossz legyen a sorstól vetett ágy,

nincs egyéb hátra, mint lepihenni s elvárni az álmot; de ha az

emberismerő e férfiak arczain jóslatra nem találna is alkalmat, annyival

több s érdekesebb vala az, mit e vonásokon a multról olvashatott, s az

idő – mely mint uralkodók pénzeikre, az emberarczra mindig rányomja

bélyegét – talán soha ismerhetőbb nyomokat nem hagy maga után, mint e

két férfi tiszta vonásain, épen mert talán soha nemesebb anyagra nem

gyakorlá hatását.

Minden aristokratiának megvannak jelei, melyek tagjait a tömegtől

megkülönböztetik. Itt hosszabb körmök, ott inkább tätovirozott arcz; egy

hazában, mint Törökországban, zöld, másban, mint Velenczében, fekete

öltözet; néhol egy gomb a süvegen, más helyen szalag a gombházban,

fegyver az oldalon, vagy mint a régi perzsáknál, kezökben bot s rajta

alma, lovaikon czafrang vagy magokon egy pávatoll. Ki számíthatná el e

jelek s kiváltságok hosszú sorát, melyeknek mindegyike vágyakat ébreszt,

irigyeket s gyülölőket szül s melyek az embereket, ha a természeti

állapoton túl emelkedtek, azaz, mint egy elmés barátom néha mondani

szokta: vadállatokból háziállatokká fejlődtek, születésök első órájától

az utolsóig egymástól elválasztják s némely helyen, hol a művelődés még

továbbra haladt, az akasztófánál is arra emlékeztetik az átmenőt, hogy

ki ott függ, nemcsak tolvaj, de nem-nemes vala. A természetnek is megvan

a nemessége s nemeseinek ő is különös jeleket ád, melyek által

kiválasztottjait a tömegben megismerheted, bármennyit peroráljon is

istentelen korunk az egyenlőségről. Nem mondom én, hogy a természet oly

tökéletesen tudná elérni czélját, mint államaink. A természet nemesítési

hatalmát soha annyira nem terjesztette ki, hogy mint a chinaiaknál,

valakinek már meghalt elődei, vagy mint máshol, meg nem született utódai

egyszerre nemesekké emeltessenek; s a megkülönböztető jelekre nézve is

csak magasabb civilisatiónk emelkedett e részben oly tökélyre, hogy

minden egyén magasabb állását világosabban látjuk be, mielőtt hintajából

kiszállt, mint miután vele beszéltünk. De vannak esetek, hol a

természetadta nemesség mégis világos jelek által mutatkozik némely

egyedekben s ki például Tengelyi Jónást, a falusi jegyzőt csak egyszer

látta s ezeket olvasandja, kétségkívül el fogja ismerni, hogy reá nézve

ez állításom helyes, minek magyarázatára egyébiránt szükségesnek látom

megemlíteni, hogy Tengelyi százados nemes lévén, a fenforgó esetben a

természet az usus által is segített.

Ha Tiszarétre érve, hogy lovakat válts, a jegyző csinos háza elébe

hajtatál s régi szabású, de tiszta köntösében Tengelyi lépe elédbe, a

kiáltó hang, melylyel alsóbb osztálybeliekkel beszélni szoktunk, –

mintha azt gondolnók, hogy a természet által kevesebb füllel áldattak

meg, mint mi, – akaratlanul szelidebbé változott. Előtte a katonai

biztos nem mívelé szenteit s maga a főbíró, mire – bármi hihetetlen –

szemtanukat tudnék állítani, le szokta venni azon süveget, melyet talán

azért, hogy magasabbnak látszassék vagy hogy testének leggyöngébb részét

a levegő gonosz befolyásának ki ne tegye, más jegyző előtt levenni

egyébiránt még nem láttatott, noha ily alkalommal, nehogy tekintélye

szenvedjen, mindig rendkívüli meleg vagy az által iparkodék

megmagyarázni e szerfölötti megalázását, hogy hajait igazítá. Tengelyi

mintegy ötven éves lehetett s a ritkuló hajfürtök, melyek már régen

őszülni kezdének s a mély barázdák, melyeket az idő homlokára szántott,

még idősebbnek hirdeték őt. De valamint a tölgynek rögös kérge s görcsös

ágai századokról szólnak, holott ha föltekintesz, lombjainak vidor

zöldje csak tavaszra int s az agg fának dús életerejét hirdeti: úgy ha e

redős homlok alatt e szem lángoló tekintetét, ha ez ősz fürtök után a

magas, férfias termetet nézéd, meggyőződél, hogy azoknak egyike előtt

állsz, kiket az idő inkább megkeményített, mint megtört s kik e hosszú

életcsatában, mint zászlók a harcz között, csak ékességeiktől fosztattak

meg.

A férfi, ki Tengelyi mellé ülve, míg amaz a tokaji hegy kékellő csúcsára

függeszté szemeit, egy pár virág magszálait számlálá – valamivel

idősebbnek látszott s szabályos arczának szelid kifejezése mintegy

ellentétet képezett a komoly szigorral, melyet Tengelyi arczain

észrevevél. Ha Tengelyi érdekes vonásain hosszú küzdések nyomát látád,

melyeket az idő még el nem takarhata s szemeinek sötét lángjai arra

intenék, hogy e kebel szenvedélyei nyugosznak, de nem úgy, hogy többé

fölébredniök ne lehetne: Vándory arczai mint az ég, melynek színén az

átvonuló vész nem hágy nyomot maga után, zavartalan nyugalomban

mosolyogtak elédbe. Ott látád a küzdőt, látád a férfit, ki a sors

igazságtalanságát érezve, magát legyőzni nem engedé s küzd remény

nélkül, de bátran, mint a bajnok, ki csak még azért ví, hogy magát

győzöttnek vallani kénytelen ne legyen. Vándorynál papi köntösére nem

vala szükség, hogy eszedbe juttassa, miszerint azon férfiak egyike előtt

állsz, kiket Isten helyetteseinek küldött földünkre, hogy szenvedő

embertársaiknak vigasztalói legyenek, s ha az előbbinek látása azon

szomorú gondolatot ébreszté benned, hogy ismét egy becsületes emberrel

találkoztál, ki a világon boldoggá nem lett, a másik arczairól azon

vigasztaló meggyőződés mosolyga rád, hogy az erénynek nemcsak külön

szenvedései, de külön, semmi által föl nem ért örömei is jutottak e

földön.

Vándory végre letéve virágait, félbeszakítá a hallgatást, melyben a

barátok majdnem fél óra óta ültek egymás mellett.

– Hol járnak gondolatid, barátom?

– Tudom is én – viszonzá Tengelyi, barátjára fordítva szemeit; –

iskolaéveim, Heidelberg s jurátus korom körül. Emlékezel-e még

Heidelbergre barátom? Jó ideje, hogy nem láttuk, közel harmincz éve,

hogy az egyetemet elhagytam, de valahányszor e dombra feljövök s a

tokaji hegy csúcsát látom, a kedves város tűnik fel emlékemben; a zöld

hegyek s szőlők, a nagyszerű rom, mely a város fölött emelkedik; s ha

ezt vidékünk véghetlen unalmasságával összehasonlítom, sírhatnám a sors

óriási igaztalansága miatt, mely emberi lényeknek ily sivatagot adhata

lakhelyül.

– Ismét kedves vidékünket ócsárlod – szólt Vándory mosolyogva, megfogván

barátja kezét, – e mező nem zöldel-e szépen itt, mint bárhol a világon?

A folyó, mely ingó füvek közt kigyódzva tovább halad, ott az erdő

sötétje s távolban tornyok s a tokaji hegy: nem szép-e mindez? ha már az

égre föltekinteni nem akarsz s megfeledkezel, hogy tiszta kékje s az

alkonyodó nap sugárai mindenütt egyenlő szépek. Az igazságtalan, te vagy

barátom, ki végzeted adományait megismerni s éldelni nem akarod.

– Optimisták legnagyobbika! – szóla közbe nevetve Tengelyi, – nem

elég-e, hogy nincsen ember, kinek jó tulajdonait elszámlálni ne tudnád,

ha még Tiszarét vidékére is kiterjeszted oltalmadat, valóban azt kezdem

hinni, hogy Isten maga egész mindenhatóságával nem birna semmit

teremteni, miben te valami igen jót ne találnál.

– S rosszabb vagy szerencsétlenebb vagyok-e, mert Isten bölcs

határozataiban megnyugszom – szóla mosolyogva Vándory, – s mert e síkon

s ez emberek közt, kikkel napjaimat töltöm, a lehetőségig sok jót

keresek? A vidék, mely nagyszerűsége által bámulatra ragad, ha

részleteiben nézed, többnyire szegény, s így jársz az úgynevezett

nagyobb emberek közelebbi ismeretségével is. A sík, melynek unalmas

egyenlőségén szemeid elfáradnak, közelebbről nézve annyi termékenységet,

annyi egyes szépségeket mutat, hogy szinte elfelejted, mennyire

szegénynek látszott az egész. A magas csillagoktól a föld legmélyebb

gyomráig, hol rejtett erekben ágazik el az arany, nincs semmi, min az

ember gyönyört ne találhatna magának; miért ne keresnők hát e számunkra

rejtett kincseket? Miért ne választanánk oly álláspontot, honnan

szemeinknek a legszebb kilátás nyilik?

[Illustration: A barátok majdnem félóra óta ültek egymás mellett.]

– Azaz, ha ezt tenni birjuk.

– Birjuk – viszonzá nyájasan megszorítva barátja kezét Vándory, – hidd

el, birjuk, született optimisták vagyunk valamennyien, te mint én, vagy

akárki más. Isten boldogságra teremté lényeit s valamint a szent könyvek

szerint a pokol és mennyország a paradicsomból népesíttetett, úgy minden

szenvedés s öröm nem természetünk, hanem önakaratunk műve.

– És tapasztalásaink? – szóla közbe Tengelyi.

– Csak azt bizonyítják, mit velök bizonyítni akarunk, – viszonzá

Vándory. – Ki a jelennek jó oldalát föl tudja találni, multjában is elég

olyasra fog akadni, mi őt vidám életnézetében megerősíti. Annak, ki

vidám arczczal néz az élet folyójára, sima tükörén vidám arcz mosolyg

elébe, s a föld minden helyén öröm hangzik vissza bérczeiről, ha

örömhangokat küldél feléjök.

– Látom, nem birok veled – szóla nevetve Tengelyi, – reménylem, ha

majdan Macskaházyt szentnek nevezik, te lépsz föl mint az angyalok

prókátora s be fogod bizonyítni, hogy soha ember több erénynek oka nem

volt, mint ő, miután mindenki, a ki őt meg nem verte, a legnagyobb

győzelmet vívá ki önmaga felett; s maga a nyúl, melyet az úrfiak ott

űzőbe vettek – szóla, ujjával nyugat felé mutatva, hol a távolban több

lovas vágtatva közelgett agaraival, – ha téged kérdez, azt fogja nyerni

válaszul, hogy nyúlnak szebb halála nem is lehet, mint halálra

űzettetni. Hisz ha vasárnapokon hiveidet boldogságukra emlékezteted s

mindarra, miért a gondviselésnek köszönettel tartoznak – tevé keserűen

mosolygva hozzá – nem sokkal könnyebb feladatod.

– Ez durva, emberhez illetlen mulatság – szóla Vándory, egész figyelmét

az agarászatra fordítva, mely épen a Török-dombnak vevé irányát. – Meg

nem foghatom, mívelt ember miként gyönyörködhetik benne?

– Nemde s mégis akaratlanul magára vonja figyelmedet – szóla Tengelyi –

s érdekkel nézed az egyenetlen harczot?

Olvasóim között kevesen lesznek, kik az agarászat örömeit legalább

ifjúságukban ne élvezték volna. Férfiaknál az első elfogott nyúl ép oly

eltörülhetlen emléket hagy maga után, mint első szerelmök, sőt vannak,

kik talán alig mondhatnák, melyik kellemetesebb az emlékek közt. A

gyöngéd nők pedig, kik e falusi történetet figyelmökre méltatják,

bizonyára annyiszor hallották sokkal kedvesebb ajkakról az agarászat

örömeinek részletes leirását, hogy én ezuttal Szellő és Czigány

hőstetteit, s mennyiszer fordult meg a nyúl s miként szaladt végre

ellenkező irányban s miként fogatott el ez alkalommal épen a legutolsó s

legrosszabb agár által, – bátran elhallgathatom.

A nyúl végre el vala fogva, az agarászó társaság leszállva lovairól, a

lihegve köröskörül fekvő kutyákat czirogatá, s Tengelyi vágyteli

tekintetet vetve a csoportozatra, fölsóhajtott: – Hejh barátom, beh

boldogok ezek!

– A mi engem illet, – ismétlé Vándory, – én nem foghatom meg, mívelt

ember hogy’ találhat örömet ily durva időtöltésben?

– Elhiszem barátom, – szóla Tengelyi mosolyogva, – ritkán értjük más

emberek bánatát s még ritkábban örömeiket; de mindent összevéve, mivel

esztelenebb ez más örömeinknél, melyeket képzelt erőnk érzetében

találunk? A ki a czélt, melyet magának kitűzött, szemmel tartva, magát

hozzá minden perczben közelíteni érzi s azt végre elérheti, az boldog;

egy nyúl elfogása vagy egy világ meghódítása legyen az, mit magának

kitűzött, az érzet egy marad. Csak a nézőre s nem a cselekvőre nézve

létezik különbség.

– És a kegyetlenség, – szóla Vándory, – nem jut-e eszedbe e szegény

állat szenvedése, a tusának egyenlőtlensége, annyi kutya s lovas egy

gyáva nyúl után! Szinte undorító.

– A vita egyenlőtlensége – sóhajta Tengelyi – igaz, de a nagy küzködő

világon ugyan hol találsz egyenlő harczokat? Az angol gyáros napszámosa;

az amerikai gazda s rabszolgája, a gazdag s a szegény közt e világ

minden részeiben egyenlőbb harcz foly-e, mint milyet most látál? S ha

azokat, mik a mindennapi életben körülted történnek, figyelemmel

tekinted, nem jut-e eszedbe, hogy ama római császár, ki mulatságára

fegyvertelen szolgákat ölt meg circusában, bármennyi undorodással

említjük nevét, több követőkre talált, mint bármily más példa, mely a

történet évkönyveiben számunkra fentartatott. Oh hidd el barátom, az úri

mulatságok legkegyetlenebbike nem az agarászat, vannak olyanok,

melyeknél az üldözött nem élt üldözője vetésein, mint e nyúl, s nem

futhatott a kegyetlenség előtt.

Vándory csak nehéz sóhajjal felelt e kemény szavakra s ha optimista

lévén, talán belsókép azt gondolá is, hogy Tengelyinek igaza nincsen,

hallgatott.

A vadászatnak vége lévén, Réty Ákos, ki barátainkat messziről meglátta,

vadásztársaival hozzájok a Török-dombra jött s jó estét kivánva

beszélgetéseiknek véget vetett.

Ha nyájas olvasónőim a társaságot, mely az öreg lelkész s jegyző körül

összegyült, szemről-szemre láthatnák, nem kétlem, Réty Ákos s Kislaky

Kálmán vonnák magokra figyelmöket. Szebb fiatal embereket, mint

Taksony-megyében mondani szokták, hat vármegyében sem láthatni s főkép a

vadászat után, midőn az ifjak arczai lángolnak, sötét hajfürteik, miután

kis kerek kalapjokat levevék, rendetlenségökben még szebben körítik

homlokaikat s a kék agarászómentében sugár termetök jobban kitűnik –

mely női szem nem pihenne ez ifjú barátokon örömmel? Képeiken ép annyi

szép dolgokat olvashatni, mint Tengelyi vagy Vándory redős vonásai közt,

csakhogy mindez az ifjú sima arczokon szebb betűkkel áll feljegyezve s a

szemeknek becsületes tekintete melegebb. Én magyar iró lévén, ismerem

állásomat, s tudva miként e hazában a szolgabiróval tulajdon járásában

senki sem versenyezhet, mindenekelőtt erre s esküdtjére, kik Rétyt a

vadászatban s most a Török-dombhoz követték, fordítom figyelmemet.

Tudósaink szerint e hazát szittya vér lakja. Vannak napok, hol erről

megfelejtkezhetünk, sőt azok között, kiknek neveik legvilágosabban

bizonyítják ázsiai származásukat, nekünk nem-philologoknak néha egészen

más dolgok jutnak eszünkbe.

De Nyúzó Pál, e járás főbirája, ki fakó – s pedig nem forspontos – lován

az agarászatban részt vett s épen pipára gyujt, mintegy vigasztalásul

áll előttünk, hogy a szittya vér, melyből fajunk származik, még el nem

apadt e hazában.

Ha külföldieknek irnék, most * alatt szép értekezést irhatnék a

szolgabirói teendőkről s talán nőnemünk, mely éltében annyi

szolgabiróval társalkodott, nem is gyanítja mindazon terhes

foglalatosságokat, melyek legjobb tánczosaik vállain fekszenek s egy

másik irónk által két vastag kötetben leirattak; azonban elbeszélésem

távol lévén minden politikai czélzástól, elég legyen a tudatlanok

számára mondanom, hogy a szolgabirói hivatal minden kérdésen kívül a

legnehezebb, legtöbb bajjal s fáradsággal járó, mely széles e világon

valaki által viseltetik. Ő a közrend fentartója, a gazdag s szegény

védője, birája s apja járásának, kinek közbenjárása nélkül igazságot

senki sem találhat, kinek kezein alulról minden panasz, felülről minden

parancs keresztülmegy. Ő a vizek szabályozója, utak s hidak építtetője,

szegények pártfogója, iskolák fölvigyázója, fővadászmester, ha farkas

mutatkozik, protomedicus, ha dögmirigy közelg, békebiró,

váltótörvényszékek végrehajtója, büntetőtörvényi vizsgálódó, rendőrségi

biró, hadi biztos a szállásoló katonákra nézve, mezei rendőr, kórházak

felügyelője – szóval minden, in quo vivimus, movemur et sumus.

Ha azon öt-hatszáz férfi közül, kik hazánkban e hivatalt viselik,

hanyagságból egy nem teljesíti kötelességét, ezrek szenvednek. Ha egy

közülök részrehajló, több négyszögmérföldnyire az igazság

kiszolgáltatása megszünt e hazában. Ha egy tudatlan, legalább az adózó

népre nézve országgyűlésünk hasztalan alkotja törvényeit. S ha kegyes

olvasóim e terhekhez azoknak jutalmát mérik s meggondolják, hogy ez,

évenkinti száz vagy százötven forint fizetésen kívül azon biztos

kilátásban áll, hogy ha hivatalában részrehajlás nélkül járt el, három

év mulva valamely hatalmas ellenség által hivatalától megfosztva,

táblabirónak neveztetik, meg fogják vallani, hogy honunknak vagy

öt-hatszáz vagy legislegalább épannyi százezer szenvedő polgára van.

A szolgabirói hivatalnak e szerint, mint mindenki láthatja, két nagy

hibája van: fölötte sok munka s fölötte kevés fizetés; s ha egyesek, kik

e hivatalt viselik, ez alkotmányos bajon nem segítenek s egyikből –

értem a munkát – jó részt el nem hagynak, míg a másikból – értem a

fizetést – többet vesznek magokra, mint minek elvállalására törvény

szerint kényszeríttetnének, sőt ha a legügyesebbek, kik hivataluk

titkaiba beavatvák, e két javítást, melylyel hibás polgári

szerkezetünkön segítenek, nagy bölcsességgel nem egyesítik, úgy hogy

azt, mit hivataluk oly bőséggel nyujt – a munkát – csak akkor vállalják

el, ha egyszersmind abból, minek hiányában vannak, t. i. a fizetésből

valamire számolhatnak, nem láthatom át, miként nevelhetné tekintetes

Nyúzó Pál négy fiát a haza istápjainak, s miként léphetne fel főkép azon

méltósággal, melyet hivatala megkiván s mely az egész tiszaréti járást,

valahányszor főbirája határain átment, jótékony rémülésbe helyezé, –

értve természetesen ennek legaljasabb, t. i. azon részét, mely a polgári

szabadság legdrágább kincsét, az igazságot ingyen követeli.

De nem is szükséges ezeket tudni, hogy Nyúzó Pál előtt mindenki azon

szent félelemmel teljék el, mely a rend föntartására szükséges. Már maga

külseje rémüléssel tölté el, s pedig nemcsak a vétkest, hanem az

ártatlant is. Csontos szikár termete, a redős arcz, melynek mord

kifejezését sötét szakálla s hosszú lelógó bajsza még inkább növelék,

zöld villogó szemei, melyek Istentől nemcsak hogy lássanak, hanem hogy

sértsenek is, látszának teremtve; hozzá a rövid szárú pipa, mely nélkül

az angaricalis gyűléseken kívül a szolgabirót még senki sem látta, s

mely e szerint mintegy testének tagjai közé tartozék; s a rikácsoló

hang, mely minden vallatásnál vagy más törvénykezési eljárásnál az egész

falut rémülésbe hozá, oly egészet képezének, mitől a járásban –

gazembereket kivéve – mindenki remegett; s főkép ki őt kocsijában látá,

kénytelen vala megvallani: hogy az igazság sehol rettenetesebb alakban

nem lépe föl. A négy forspont ló, hadarászó kocsisával, ki, bármit

mondjanak némely elménczek, legjobb bizonyságot tehetne: mennyire siet a

magyar biróság; a lovagló kocsis után czifra forgós hajdú, – post

equitem sedet atra cura, a hajdú után egy egész kötelék bot, mely a

classikus régiségek búvárát akaratlanul a római lictorokra emlékezteti;

s a botok után a pipázó s néha káromkodó szolgabiró; végezetül az üres s

ah oly bő bőrzsák! mely – quia natura horret vacuum – azért utazott

urával, hogy betöltessék; – nagytól nagyobbhoz az ijesztő eszközöknek

oly fokozatát képezé, mely előtt nyugodtan a legbátrabb sem állhata meg.

Szolgabiró esküdt nélkül nem is képzelhető. Valamint a természet párosan

alkotá lényeit, úgy a magyar alkotmány, mely, mint tudjuk, egészen a

természet rendszabályain alapul, csak két lény: szolgabiró s esküdt

együttmunkálása által hozza létre az igazságot; s miután Nyúzóról

szóltam, Kant szerint a gyakorlati ész postulatuma, hogy Kenyházy urat

állítsam olvasóim elébe, ki nem épen mellette, de valamivel hátrább a

főbiró egyik agarával a legérdekesebb beszélgetésbe ereszkedett, s szive

jó kedvében némely nemzeti kifejezésekkel élt, melyek miatt az utolsó

törvényszék alatt egy pásztorember megfenyíttetett.

Kenyházy András vagy Bandi bácsi, miként leghivebb barátai által

közönségesen neveztetett, főbirájának jobb keze vala, s pedig nem olyan,

milyenek az esküdtek között néha találhatók, kik az irás szavai szerint,

nem tudva mit a bal – t. i. – szolgabirájok – tett, annak ép

ellenkezőjét teljesítik; hanem olyan, kik előljárójának minden akaratát

ismerve, csak azon iparkodik: hogy az egész, melynek felét képezi, minél

inkább gyarapodjék. Jó keresztyén létére Kenyházy főesküdt egészen az

irás azon szavaihoz alkalmazá életét, melyekben rendeltetik, hogy: ha

egyik pofánkon megcsapattunk, a másikat is tartsuk oda, – s valahányszor

főbirája megsértetett, – értvén a sértés alatt azon legnagyobbat, mely

birót érhet, t. i. a megvesztegetést – ő is oda tartá kezét, sőt kész

volt a legnagyobb haragra lobbanni, ha ezen méltatlanság rajta el nem

követtetett. Azonban csalatkozik, ki Kenyházyt ezért könnyen

megvesztegethetőnek gondolá, sőt e világon nem volt nehezebb, szinte

veszélyesebb dolog, s ki azon gorombaságnak, melylyel az esküdt nemes

fölindulásában minden megvesztegető iránt élt, egyszer tanúja volt,

bizonyosan remegve nyújtá ajándékit a szilárd jellemű birónak, ki

egyébiránt ilyen megbántások után is soha esküjéről meg nem feledkezett,

s olyanoknak, kikre ily alkalommal leginkább megbosszankodott, nehogy

indulatának engedjen, inkább szerfölött kedvezett, ha csak az ellenfél

még nagyobb megbántásokban nem keresé üdvét, mely esetben az esküdt

mindenkinek, ki, bízva ajándékában, őt már megvesztegetve gondolá,

legszebben bebizonyította függetlenségét.

S most a helyett, hogy Kenyházynak, kivel úgy is e történet alatt

sokszor találkozandunk, személyét leirjam, s ruházatának egyes

részleteit festegessem, a kék spenczlitől, melynek hajdanában egy gombja

sem hiányzott, a mellényt, mely mostani szinét csak a nap befolyásának

köszönheté, az idő által öszvezsugorított nyakravalót, mely most urán,

de melyen ura ép oly kényelmesen füghetett volna, a lovaglás alatt egész

a térdekig fölcsúszott szép egérszinű lábravalókat, s így le a

sarkantyús csizmáig, mely a kerek kalappal együtt az esküdt személyének

különösen nemzeties kinézést kölcsönze: – legyen szabad olvasóimat egy

előítéletre figyelmeztetnem, mely ha köztünk, hála az égnek,

gyakorlatilag nem létezik is, legalább elméletileg közönségesen

elfogadtatott: értem azt, mely megvesztegethető birák ellen létezik, s

teljes meggyőződésem szerint egyike azon igaztalan állításoknak, melyek

a millió száju közönség által ellenünk miveltebbek ellen csupa

irigységből terjesztetnek.

Ugyanis – nem szólva itt hazai törvényünkről, melyek szerint az

ajándékok elfogadása biráinknak megengedtetik, s melyek e részben még a

legmerészebb ujítók által sem neveztethetnek elavultaknak – vajjon nem

alapja-e minden morálnak a háladatosság? Nem egyike-e azon erényeknek,

melyek nélkül jó embert nem is képzelhetünk? s van-e jogunk azt kívánni

a birótól, hogy csak ő maga legyen háladatlan az iránt, ki vele jót

tett? «A mit magadnak kívánsz, azt tedd másoknak is» ezt parancsolja

vallásunk; már föltéve: hogy a biró annak helyzetében volna, kitől most

ajándékot fogad el, azaz ha oly perben állana, melynek igazságáról

tökéletesen meggyőződve nincs, nem kivánná-e ezen esetben ő is, hogy

birája tőle ajándékot fogadjon el, s kedvezőleg ítéljen? S nem

kötelessége-e tehát, midőn hatalmában áll – azt tenni felebarátjával,

mit ily alkalommal magának kívánna? A törvény általános elvei szerint

minden biró csak a perben előadott s bebizonyított dolgok szerint

mondhatja ki ítéletét; már ha az egymást majdnem fölmérő okok közt az

egyik fél még egy pár bankjegyet rakott irományai közé, s az ellenfél

ezen közhitelességű adatokra épen nem felelt, – a biró tehet-e mást,

mint annak adni az igazságot, kinek ügye jobban védelmeztetett? S nem

int-e ugyan erre a história, mely Jákób lencsetálától a párisi

békességig, sőt talán annál még valamivel tovább, a megvesztegetéseknek

hosszú sorát állítja elénkbe, például a jövő ivadékoknak, melyből

tanulhassanak. Ha az Alkmaionidák a delphii oraculumot meg nem

vesztegetik, Athén a Pisistradáktól talán meg nem szabadul; s ha a

megvesztegetett pásztor Thermopyláknál a perzsákat át nem vezeti az

ösvényen, Leonidás nem viheti véghez hős tettét. Ha az euboiaiak

Themistoklest, Themistokles pedig a többi vezéreket pénzen nem

vásárolják meg, a görög hajóssereg visszavonul, s a görög szabadság s

vele talán a polgárosodás elvesznek; – s csak hely hiányzik, hogy hosszú

árjegyzékben előadjam, mennyibe került minden népnek s korszaknak, hogy

szabad vagy szolga legyen. S kívánhatja-e valaki, hogy biráink ennyi

magas példa követésére föl ne buzduljanak? Hogy e nagy vásáron csak ők

osztogassák ingyen a kincset, mely reájok bizatott, vagy hogy e kis

becsületért adják azt mindenkinek, mi által, – mert hisz a köztisztelet

a tömegtől függ – aristokratikus országunk nem csekély veszélybe

jöhetne. Igaz, voltak esetek, hol egyes uralkodók ez előítéletben

osztozkodva, egyes birák iránt kegyetlenkedtek. Így tudjuk Herodotból,

hogy Cyrus egy királybirót, mert pénzért igaztalanul ítélt,

megnyuzatott, s bőrét azon székre vonatta, melyen helyébe lépett fia

később mint biró ült. Hasonló okból Darius egy birót felakasztatott; de

hála az égnek, ez időn rég túl vagyunk, s ha néha itt-ott botrány

történik is, – mert hisz az irás szavai szerint: szükséges, hogy

botrányok történjenek – legalább biztosak lehetünk, hogy ilyenen az irás

azon szava is: «de jaj a botrányt okozónak» kétségkivül be fog

teljesedni, s hogy példája bizonynyal vissza fogja azokat ijeszteni, kik

mint ő, elég szemtelenek lennének biráik ellen kikelni.

Azonban nem törvénykezésünk, hanem egy falujegyző történetének leirása

lévén feladatom, térjünk vissza a társasághoz, melyet a Törökdombon

hagytunk. Kálmán az öreg Vándoryval az agarászat kegyetlenségéről

vitatkozott; Tengelyi s Ákos csak kevés részt vettek a vitában, amaz,

mert a mint mondá, e tárgy azok közé tartozik, melyekre nézve, mint a

párviadalról, elméletileg csak egy véleményben lehetünk, s gyakorlatban

mégis valamennyien ép annak ellenkezőjét teszszük; ez, mert szivét más

szenvedélyek, eszét egészen más gondolatok tölték el, s ki őt, midőn az

öreg Tengelyit Vilma leányáról kérdezé, látta, meggyőződhetett, hogy

vannak dolgok, melyek Ákost az agarászatnál sokkal inkább érdeklik.

Tengelyi száraz rövidséggel s látszólag rosszkedvűen felelt, s másról

kezde beszélni.

Nyúzó, esküdtjével a tisztujításról s a közbizalom megszerzésének

módjairól szóltak, mely beszélgetésből azonban távolabbról csak egyes

helységek nevei s e szavak: tíz hordó, egy ezüst tallér stb. valának

hallhatók, melyeknél Kenyházy mindig egy: «No úgy megmaradunk»-at

mormoga fogai közt, nem birva örömével, sarkantyúit csapta egymáshoz,

mintha tánczolni akarna, s oly füstöket ereszte pipájából, hogy teljes

erővel járó gőzerőműhoz hasonlítanám, ha ily szünetlen dolgozó tárgyat

magyar nemes emberhez hasonlítani nem tartanám illetlennek.

A társaság indulni készült, midőn a cselédek által két lovasra tétetett

figyelmessé, kik, míg a beszélgetés a dombon folyt, ahhoz mindinkább

közeledtek. – A lovasok előtt s néha közöttök egy gyalog ember járt, s

Nyúzó, kit e jelenet különösen érdekelt, többször kérdé, vajjon nem

pandurok-e? Miután a lovasok közelebb értek, az ütlegekből, melyekkel az

előttök gyaloglót időről időre illették, csakhamar minden kétségen kívűl

kitünt, hogy a nemes megye szolgái közelgnek, kik a letartóztatotton

szokott előleges eljárást megkezdék.

– Lovagoljon valaki oda a pandurokhoz, s mondja nekik, hogy a

delinquenst egyenesen ide hozzák – szóla Nyúzó esküdtjéhez; – hihetőkép

egyike Viola bandájának. Statariális eset, s kár volna őt a faluba

vinni. Nemde mondtam – tevé hozzá Ákoshoz fordulva, ki az alatt szinte a

lovasokra fordítá figyelmét, – megkerítjük a madarakat? Ha már kitesznek

is hivatalomból, legalább azzal szolgálom meg a megye eddigi bizodalmát,

hogy a tisztújítás előtt itt e dombon még három ily semmirekellőt

akasztatok fel.

– Azaz: ha megkapod, – monda Ákos mosolyogva, – min, engedelmeddel, még

egy kissé kétkedem. Eddig Tengelyi úr nézeteinek czáfolatául, ki mindig

azt mondja, hogy e világon nehéz becsületes embert találni, – ti csak

ilyeneket kerítettetek hálóitokba; s ha nem csalnak szemeim, az, kit itt

hoznak – – Viola czimborája – tevé hozzá nevetve – a hatalmas zsivány,

kinek fölakasztásával megyénknek kedveskedni akarsz, az új Jaromir s

Angyalbandi – vén czigányunk.

Kislaky, ki most az öreg Petit – ez hires neve – hasonlókép megismeré,

szintén nevetni kezde, s az egész társaságból Vándoryn kívül – kinek

szive a rab szenvedésein megesett – senki sem tartá meg komolyságát.

– Szegény Peti – szóla tréfás sajnálkozással Ákos, – a hazának nincs

hasznosabb polgára; ha ház épül, ő veti tégláit; ha valahol lakat

romlott, ő igazítja meg, hogy a birtok biztosabb legyen; ha a ló

patkóját, vagy valamely táblabiró sarkantyúját veszti, ő veri fel; – a

lakadalmaknál ő húzza a brúgót, s ő ássa a sírt, ha valakit eltemetnek;

– sőt a rossz világ azt beszéli, hogy egyszer ifjúságában az államot még

hóhér alakban is szolgálta, s most így bánnak vele! Csak hiába, mindig

hálátlan a világ, s pedig még inkább hasznos, mint nagy emberei iránt.

– Nem tudom, miként enyeleghetsz – monda Nyúzó, mindinkább ránczokba

szedve homlokát, – a dolog statáriális eset lehet; én részemről legalább

nem hiszem, hogy a kit pandurjaim hoznak, az vén czigánytok és ha –

– Ha nem az – szakítá félbe Ákos nevetve, – ha valahogy fehér merészlene

lenni, természet szerint a felakasztásnak nem áll útjában semmi.

– Már most elég – szakítá félbe a főbiró Ákos enyelgéseit, egy pár szót

ragasztva beszédjéhez, mely minden eredeti magyarsága mellett is a

tudóstársaság szókönyvében eddig hiányzik; – ki mondta azt, hogy ez nem

czigányotok? de ki tudja, a vén gazember, kit ártatlan brúgosnak

gondoltál, –

– Nem tetette-e magát csak czigánynak, úgy-e? – kaczagott föl Ákos, kit

az érdemdús tisztviselő haragja mind inkább mulattatott – s most majd

kitűnik az igazság. Te kivetkezteted barna bőréből a gonosztévőt,

megmutatod, hogy a hires Viola, kitől az egész vidék retteg, nem más,

mint Peti czigány, és – –

– Nem fogom tűrni, hogy valaki által bolondnak tartassam – harsogá a

felbőszült főbiró, kinek mérgében még pipája is kialudt. – Kövesse meg

magát akárki, de Nyúzó Pál nem arra való, hogy vele tréfát üzzenek,

egyébiránt majd meglátjuk, ki nevet utoljára. Ki tudja, az oly igen

becsületes vén czigány mikkel foglalatoskodik még téglavetésen kívül, s

ha már egyszer a hóhér szerepét vivé, nem játszhatik-e ép oly jól más

szerepet valamely akasztófa körül. – A vén gazember, úgy hiszem, lógva

nem rosszul vehetné ki magát.

Mire a szolgabiró, elmésségén magát nevetésre kényszerítve, pipáját

ismét meggyujtá, s káromkodva az izetlen tréfák, a nem égő tapló, a nem

eléggé sebesen siető pandurok s a vén czigány miatt – várá a

szerencsétlen rabot.

Szegény Peti, ki azalatt a Török-dombhoz mindig közelebb jött, s már

ötszáz lépésnyire hajlongani kezde, nem is gyanítá a förgeteget, mely

közelítése alatt feje fölött öszvevonult, s melyet Ákos, tréfáinak

következését gyanítva, most minden módon enyhíteni iparkodott, – de

hasztalan. Nyúzó bosszúsága teljes dagályban emelkedett, neki kelle

valaki, kin mérgét kiadhassa, s Peti az első szavaknál, melyekkel birája

által fogadtatott, látá, hogy rossz pillanatban került a tekintetes úr

elébe.

– Hát végre hurokra kerültél, te drága madár – így harsoga, miután

inquisitusának teremtését arra, hogy vele becsületesen szólhasson,

eléggé keresztül mívelte, – no ne félj, lakolni fogsz, vén gazember.

– Ugyan kérem a nagyságos teins főbiró urat – sóhajta fel a

szerencsétlen, hegedűbe szorított brúgós rekedt torkának legnyájasabb

hangjával, – én –

– Hallgass – dörge közbe a biró, – én tudok mindent, s ne félj, majd

eszedbe juttatom neked is, ha tagadni akarnád.

– Nagyságos, méltóságos uram – hisz én ártatlan, szegény, vén ember

vagyok – sóhajta föl Peti, – én – –

– Ne ugass – lármáza Nyúzó – vagy úgy pofon nyallak, hogy még

föltámadáskor is emlékezni fogsz reám. Lássa csak az ember – az alávaló

még tagadni mer.

– Hisz én nem tagadok semmit, édes nagyságos uram – semmit sem – tevé

sirva hozzá – csak…

– Jobb is, ha nem tagadsz; úgy is téged nem igen kérdezünk – szakítá

félbe az öreget Nyúzó, – a tisztviselők mindent tudnak, s most – szóla a

pandurok egyikéhez fordulva – beszélje el kend János, miért hozták

előmbe e vén gonosztevőt?

– Hát csak úgy teins uram – viszonzá a megszólított, – mert azt

parancsolták, hogy minden gyanús embert fogjunk el.

– S azért – szóla közbe Ákos, ki az egész jelenet alatt látszólag

felgerjedve többé nem mérsékelheté haragját – a vén brúgóst fogták el,

kendtek valóban aranypénzt érdemelnének.

– Az majd később válik meg – mondá Nyúzó, mérges tekintetet vetve a

közbeszólóra, – szóljon kend bátran tovább – folytatá panduraihoz

fordulva, – hát mit tett ez a vén gonosztevő?

– Hát – folytatá a pandur, ki Ákos szavain, a mint látszott, kissé

meghökkent, s főbirája szokatlan nyájassága által ismét neki bátorodott

– az egész dolog csak úgy volt. Már délután valami három óra felé

lehetett, úgy-e Pista – szóla pajtásához fordulva, ki helybenhagyólag

inte fejével – midőn a Gyilkos csárdából, hol kissé megpihentünk s

falatoztunk, a sz. vilmosi erdő felé ballagtunk. Napkeltétől már délig

lovagoltunk, s félni kezdtünk, hogy a teins úr parancsolatának,

miszerint mindenesetre hozzunk valakit, nem fogunk eleget tehetni; midőn

Pista – kinek jobb szeme van – a sz. vilmosi erdőnél egy lovast lát s

mellette egy embert, ki vele beszélget. – Hátha ez Viola volna – szólt

Pista, ki ép pipára gyujtott. – Ejnye, ha ez Viola volna! – szólék én, s

odanézve csakugyan meglátom – –

– Violát? – kérdé Nyúzó oly hangon, melyből, ki őt úgy ismeré, mint

pandurja, könnyen észreveheté, mily felelet kivántatik.

– Őt, teins uram – viszonzá a kérdett, – mernék fogadni, hogy ő volt.

– Kend rosszabb szemeivel – szóla közbe Ákos – valóban csudálatos! Hát

még Pista miket láthat, ha kend is fél mérföldnyire ismeri meg az

embert.

– Majd megválik – szóla bosszúsan Nyúzó. – Ha rablók s utonállók ily

protectiót találnak, az ördög tudja fentartani a rendet. Szóljon kend

tovább, mi történt azután, nem látták-e közelebbről a gonosztevőt?

– Dehogy láttuk teins uram – viszonzá amaz, – alig indítottuk meg

lovainkat – szegény párák oly fáradtak voltak, hogy alig birhattuk

farkas-ügetésre is – s a zsivány elillant, s mikorra oda értünk, csak e

vén czigányt találtuk, ki sz. Vilmos felé sietett.

– No és – szóla türelmetlenül a főbiró, ki, mint látszék, reményében

megcsalatott.

– Természetesen mindjárt hegedűbe szorítva ide hozták – vága közbe Ákos,

– hisz ki tudja, mily szörnyűségeket vihetett volna véghez, ha egész sz.

Vilmosig eresztik! Ha a rablók űzésére mindig ily okos embereket

küldenek ki, maholnap vége lesz az utonállásnak, mert becsületes ember

nem mer kimenni házából.

Az öreg czigány, ki az alatt hallgatva sötét villogó szemeit

körüljártatá, észrevevé, hogy pártolókra akadt. Bátrabban álla

vizsgálója előtt, s csak azért rimánkodott, hogy hegedűjétől, mely kezét

már egészen feltörte, megszabadítsák.

– Majd bizony – kiáltá a főbiró, – kend megszokta a brúgót s e kis

hegedű igen jól illik kezére. – S itt Nyúzó s esküdtje az elmésségen

nagyot kaczagtak. Miután azonban Vándory, ki az egész jelenet alatt

látszólag meghatva, érzelmeinek többé nem parancsolhatott, a főbirót

kéré, s Kálmán és Ákos kérelmét pártolák, s Tengelyi embertelenségről

kezde beszélni: Nyúzó főkép azért, mert e kérelmekre, melyek a cselédek

jelenléte miatt diákul intéztettek hozzá, nem tudott felelni,

megparancsolá, hogy a hegedű vétessék le, s csak patibulandus s fautores

criminum-ról mormogva valamit fogai között – tovább folytatá

benevolumát.

– És azután, mikor a czigányt elértétek, mi történt? – szóla Nyúzó a

pandurokhoz fordulva, kik bámulva főbirájok szokatlan kegyességén, épen

a hegedű leszedésével bajlódtak, – elfogása után mit vettetek észre? Nem

találtatok semmit ez öreg akasztófáravalónál, mi őt különösen gyanussá

tenné?

– Hát az csak úgy volt – viszonzá a pandur, pederve bajszát s úrias

méltósággal s nemes öntudatának érzetében egyet köpve, – mikor a

czigányt utól értük – s ez pedig jó későn volt, mert az öreg more

átkozottan szaladt – Pista megszólítja – a czigány szörnyen megijed –

– Megijed? – szóla közbe Nyúzó, – szeretném tudni miért?

Mire az esküdt, fejét csoválva szokása szerint, egy «valóban gyanus»-sal

felelt.

– Kérem alásan – ellenzé, fájó kezeit dörzsölve a czigány, – mikor csak

úgy káromkodva rám fogják a pisztolyt, nem is gondolhattam mást, mint

hogy haramiák.

– Hallgass, átkozott barna kutya – kiáltá a szolgabiró, – mert úgy

megrakatlak, hogy fél esztendeig ki nem hevered, – beszélj tovább

Jancsi.

– Azután – folytatá ez – Pista kérdezi: merre ment Viola? s ő azt

mondja, hogy nem látta.

– Mikor mi pedig láttuk, hogy vele beszélt – szóla közbe Pista, ki

észrevéve főbirájának helybenhagyását, részesülni akart a becsületben,

mely belőle pajtására háramlott, – ez nem igaz, Péter czigány – mondtam

én, – kend itt beszélt vele szemünk látára, s ha nem vallja meg,

mindjárt más nótán tánczoltatjuk. A czigány még mindig tagadta. Hát ki

lett volna azon lovas ember, kivel kend előbb beszélt?

– No s mit mondott erre a czigány? – kérdé az esküdt, mély belátású

kifejezésre kényszeríte arczát.

– Hát csak azt felelte: hogy nem ismeri – felelt János, – s mikor erre

fölpattantam – mert hisz a mint a teins úr is tudja, Peti minden embert

ismer – szaladni kezdett.

– Oh édes nagyságos teins uram – rimánkodék a czigány, – hogyne

szaladtam volna, mikor agyba főbe kezdenek verni, s a hegedűt is rám

akarják tenni.

– Becsületes ember – szólt közbe az esküdt – nem fél a hegedűtől.

– Azt gondolám én is – viszonzá János, – mihelyt tehát tudtuk, hogy

gonosztevővel van dolgunk, mindjárt utána mint a forgószél – s fejére a

hegedűt s ide a teins úr eleibe – itt majd kisül az igazság.

– Kendtek becsületesen viselték magokat – szóla Nyúzó, – most vezessék

előbb hozzám ez öreg rókát s maradjanak ott; szükségem lesz kendtekre,

majd holnap talán a megyeházhoz küldjük e drága virágot.