úgy az, kit az élet még nem hányt körül – a nyugalom élvezetét nem
foghatja fel; s minden ifjúnak első szüksége oly kört keresni magának,
melyben küzködve erejét megkisérthesse. Közelebbi alkalmat e gondolatok
ébredésére s irányozására a véletlen adott. – Az öreg Ézsaiás, ki ifjú
korában néhány német s hollandi egyetemet bejárt, más könyvek között egy
szép bőrkötésű Plutarchot is hozott magával, melyet egy akademikus
barátjától ajándékba kapott, s melyben minden életrajz előtt a leirt
férfi arczképe vala rézmetszetben látható. Ez lévén az egyetlen
képeskönyv házánál, természetes, hogy a kis Jónás vele jókor
megismerkedett, s valahányszor apja engedé, órákat töltött a komoly
férfiarczok nézésével, mig minden kép ösmerősévé, s szinte barátjává
vált. Apja, ki fiának tudvágyán örült, sok boldog órát töltött e képek
magyarázatával, s Jónás nem vala nyolcz esztendős, s már majdnem minden
kép nevét s történetét oly szépen tudá elmondani, hogy az öreg Ézsaiás
szemei néha örömkönyűkbe lábadtak, s habár sajnálta is, hogy az említett
könyv nem a biblia, mely mellett fiának a vallás történeteit mondhatta
volna el, valahányszor a gyermek Aristides erényeiről lelkesedve szólt,
s lángoló arczczal Leonidás vagy Sokrates hősi halálát elmondá, az apai
szív örömében dagadozva áldá a pogány irót, s barátját, ki neki e
könyvet ajándékozá, s mindazokat, kik elkészítésében részt vettek, le a
könyvkötőig. Hisz mi készítheté fiát jobban a vallás oktatásainak
elfogadására, mint azon férfiak története, kik először sejdíték a
morált, melylyel a keresztyénség általánossá lett?
E könyv Jónásnak egész életére elhatározó befolyással birt, s habár apja
nem mulasztá el őt figyelmessé tenni, hogy a szentirásnak, melyet később
tőle ismerni tanult s mely mélyen érdeklé a fogékony gyermeket, morálja
sokkal magasabban áll annál, melyet kedves Plutarchjában tanult, az első
benyomás megtartá hatását s valahányszor ideje engedé, visszatért kedves
arczképeihez, melyekhez lelke több rokonszenvet érzett s melyeknek
példái keblét inkább felmelegíték.
Sokszor, ha apja a szomszéd falukba ment, vagy hivatalos
foglalatosságiban eljárt, Jónás kiment a hegyek közé, czél s ösvény
nélkül tévelyegve a sötét erdőségben, míg lelke kedves ábrándjait
követé. A lakosok sokszor a bárdi rom mellett látták a gyermeket, majd
az erdős hegyeken jártatva szemeit, melyek azt egy részről környezék,
majd a távolban határtalanul terjedő rónaságon, míg az est pirosan
elvonult a határ fölött s ábrándjaiból fölébredve hazatért. S ki képzeli
a boldogságot, mely lelkét e pillanatokban eltölté? Nincs magasabb öröm
e világon, mint az, mely romlatlan szivet egy valóban nagyszerű tett
vagy ember emlékénél áthat. Mint minden nép kifejlődése első
korszakában: úgy a gyermek félistent lát minden nagy férfiúban, s Jónás
azon korban vala még, hol e gyönyört egész tisztaságában élvezheté.
Valamint az anyagi távolságról csak később támadnak fogalmaink, úgy van
az a szellemi világ körében is. A gyermek, a mit csak lát, azt egyenlőn
közelnek tartja, s bátran terjeszti karjait minden után. Az életet,
melyben még azt is, mi úgy szólván mellettünk áll, sokszor csak hosszú
kerület után érhetjük el – ő nem ismeri még; ő nem tudja, hogy a világ
magaslataira többnyire csak egy oldalról juthatni föl, s hogy mi egynek
könnyű, másoknak lehetetlen, s pedig csak azért, mert azon helyről, hol
ők állnak, út nem vezet a tetőre. A nagy férfi, kit bámul, a gyermeknél
egyszersmind példa, mely után törekszik, remény, melynél szive földobog,
s ez teszi boldogságát. Mint minden magánosan, azaz más gyermekek
társasága nélkül nevelt gyermek, – mert csak hasonlók társaságában nem
állunk egyedül, – úgy Jónás is ábrándozóvá s komolylyá vált, s ha valaki
a gyermeket hallá, midőn a Periklesekről s Gracchusokról szólt,
meggyőződött, hogy azok egyike előtt áll, kiket a végzet elítélt, hogy
nagyok vagy szerencsétlenek legyenek embertársaik közt; úgy is e kettő
nem igen távol áll egymástól!
Szerencsére e gondolat az öreg Ézsaiásnak nem zavará nyugalmát. A
lelkesedés, melylyel fia a régiek erényeiről szólt, a lángoló gyűlölet,
melylyel az emberi nem elnyomói ellen kikelt, s szánakozása mások
szenvedései iránt, az apát csak arról győzék meg, hogy fia jó lelkész
lesz. De az, hogy e lelkesedés másban, mint lángoló egyházi szónoklatban
törjön ki: gondolatainak körén kívül feküdt. Sőt maga is csak azon
fáradozott, miként erősítheti meg fiát még inkább e nemes érzelmekben.
Sokszor szólt a szegények szenvedéséről, a gazdagok szivtelenségéről, az
embereknek Isten előtti egyenlőségéről s hogy mennyire kötelessége
mindenkinek embertársai javára szentelni életét. S így lőn, hogy mikor
Jónás tizenhárom éves korában a debreczeni reformált főiskolába
küldetett, minden jó s rossz tulajdonai, melyek őt később jellemzék, már
kifejlődve voltak lelkében. Határtalan lelkesülés minden jó s nemesért,
minden alávalóságnak lángoló gyűlölése, rokonszenv minden szenvedés
iránt, bátorság mindig s mindenütt, hol igaztalanság ellen szóval vagy
tettel fel kelle lépni, de egyszersmind azon elvbeli szigor, mely néha
maga igaztalansághoz vezet: egy szóval mindazon tulajdonok, melyek
Utópiában Jónást a polgárok legerényesbikévé, magas civilisatiónk
közepett pedig tűrhetetlen vagy legalább oly emberré teszik, kit kerülni
szoktak. Az iskolában azonban, hol minden férfinak nyilvános élete
kezdődik, mindezen tulajdonok még tiltva nincsenek. Gyermekek között az
erény mindig többségben van, s azért nem csudálhatja senki a méltányló
szeretetet, melyet Jónás mind tanítói, mind pajtásai között talált. Azok
örültek gyors előmenetelén, melyet növendékjök, nagyravágyása által
buzdítva, a tudományokban tett; ezek tisztelték igazságszeretetét,
bátorságát, s habár komoly pajtásuk ritkán osztá gyermekjátékaikat,
mihelyt egymás közt összevesztek, vagy valakinek tanácsra vala szüksége,
ő volt békebirójok, tanácsadójok.
Igy mult el majdnem öt év boldog változatlanságban. Jónás éltének
legszebb, legtisztább élvezetű korszaka, azon korszak, melyben szíve a
világ követeléseivel még ellenkezésben nem állt, s a büszkeség és
nagyravágyás, melynek csiráit lelkében hordá, szabadon követheté czélját
a nélkül, hogy valakinek gyűlölségét fölébresztené. Maga a tanulás is,
mely más ifjaknak legnagyobb, sőt egyetlen kínja, tudomány után szomjuzó
lelkét azon gyönyörrel tölté el, melyet a tudományos pályának csak
kezdetén találhatunk, midőn – mint a hajós, ha duzzadó vitorlákkal
megindul – csak azt érezzük, hogy haladunk, s még nem gyanítjuk az elem
mérhetetlenségét, melynek magunkat átengedjük, s nem gondolunk arra,
hogy nehéz napok várnak reánk, melyek alatt nem érezve haladást, nem
látva czélt s partot magunk előtt, tévelyegni fogunk a véghetetlen
síkon.
Az öreg Ézsaiás az alatt nyugodtan folytatá életét. A szerény lak még
csöndesebb vala ugyan, mióta a kedves fiú köréből távozott, s az agg
lelkész, kinek már ezüst fürtök környezék homlokát, kertének gyümölcsfái
alatt, hol egykor gyermekének játékait nézé, most magánosan járt körül;
de lelke nem veszté derültségét. Mint a könnyű felleg, melyet a nap
ragyogó sugarai átvilágítanak, maga a vágy, mely távol kedvesei után
szivében néha támadott, csak egy örömmel több vala e tiszta kebelnek.
De, valamint a folyó bármily nyugodtan haladva végre a tengerhez jut; s
a virág szellő nélkül is elveszti leveleit, ha az idő lefolyt, mely a
természettől illatozására adatott: úgy az emberi élet szintúgy múlik
csend, mint vészek között. Ezsaiás érzé, hogy napjai számítvák, és e
gondolatban nem vala semmi, mi lelkét nyugtalansággal töltené. A halál
eszméje csak addig rettentő, míg benne az elválás eszméjével a
viszonlátás gondolata nem egyesül, s Ézsaiás meg vala győződve
halhatatlanságáról. Mint a fa, míg él, zöldelni meg nem szűnik, úgy e
jámbor kebel el nem veszté reményeit végső leheltéig, csakhogy azok most
egy más szebb hazából intének feléje.
Egy kivánata vala még: az, hogy fiának karjai közt végezze életét, s az
ég teljesíté e kivánatot is. – Jónás az őszi szünnapokban Bárdra jött.
Tiz hónapig nem látták egymást, s midőn a fiú apját oly évtörötten s
gyöngén, ez fiát oly épen s erősen látá, sirva szoríták egymást karjaik
közé, amaz fájdalomnak, ez örömnek könyeit hullatva. Jónás nem volt
pessimista. Valamint az emberek, úgy sorsunk iránt csak a tapasztalás
tesz gyanakodókká, s ő még azon boldog korban állt, hol minden fájdalom
váratlanul éri sziveinket, de mind a mellett apjára nézve nem kétkedett,
hogy e kedves lénynek napjai meg vannak számlálva. S Jónás nem
csalódott.
Egy hét – melyet apa s fiú szeretetöknek élvezetében töltöttek – elmúlt,
a nyolczadik nap első sugárai a jámbor öregnek hideg arczaira veték
fényöket; s a bárdi közönség könytelt szemekkel kiséré barátját
nyughelyére, melyen paraszt kezektől faragva, egyszerű kő jelöli a
helyet, hol a legnemesebb szívek egyike hamvad el, mely valaha emberi
kebelben dobogott.
Jónás egész életének új irányt adott apjának halála. Ismerve apja
kivánatát, eddig a theologiára fordítá egész szorgalmát. Minden
életpálya szép, mely által azt, kit szeretünk, boldoggá tehetjük, s ha
apja él s neki a bárdi lelkészséget átadja, ő kivánatinak kielégítésére
helyet s alkalmat talált volna ezen körben is. De most, miután az ok,
mely őt az egyházi pályán visszatartá, többé nem létezett, szabadon
követé saját vágyait s ezek őt zajosabb mezőre hívák. Azon korban,
melyben Jónás akkor állt, keveset találunk, ki nyugodt életpályát
választana magának. Az ifjú csak a hullámzó s nem a csöndes tengernek
érzi nagyságát, s erejének érzetében csaták s küzdelmek után vágyódik.
Jónás tehát a politikára szánta magát, s miután e pályán nálunk
jogtudomány nélkül haladni nem lehet, a jusra veté magát egész erejével;
s rövid cursusa alatt annyira haladt, hogy tanárainak ajánlatára
ösztöndijt nyerve, jogi tanulmányainak bevégzésére német egyetemre
mehetett.
Valamint kevés ember van, ki a honvágyat nem ismeri, s ha hazája
határain soha túl nem lépett is, nem érzene néha leirhatatlan vágyat
legalább azon hely után, hol született vagy ifjúságát tölté: úgy ritka,
ki főkép ifjú korában hazája határain túl ne vágyódott volna, s a
kálvinista diákok közt talán egy ilyen sem található. Természetes, hogy
ez érzemény Jónásunknál sem maradhatott el. Pénzzé tevé tehát mindenét,
mi apjától rá maradt, s mintegy hatszáz forinttal zsebében, útnak indult
egy pár társsal Németország, a tudományok ezen áldott Kolchisa felé, hol
mogorva arczú német professorok által őrizve, a speculativ philosophia
arany – s ép ezért oly nehezen emészthető – almái függnek, s honnan
tógátusaink aranygyapjú helyett az egyetemi matriculát s
bizonyítványokat hozzák magokkal. Mondám, elmene ő is tudományt keresni,
s három évig ülte a német egyetemek collegiális padjait. E három év
részleteitől azonban keresztyén szeretetből megkimélem olvasóimat, csak
azt említve itt, hogy idejének nagyobb részét Heidelbergben tölté, s a
többi között, mert hisz mely ifjúnak ne volnának számos barátai,
Rétyvel, ugyanazon teins alispán úrral, kinek falujában őt most mint
jegyzőt találjuk, a legszorosabb barátságban élt.
E három év – kétségen kívül a legboldogabb, mely e becsületes szívnek a
világon jutott – elmúlt, s Tengelyi Jónás egy pár forinttal zsebében
Pesten, azaz gyakorlati pályája küszöbén találta magát.
Egy öreg barátom – (szegény jámbor ember, míg élt, mindig azt hittük,
sokat beszél, csak most tudjuk, mi nagy baj az, hogy oly egészen
elhallgatott) – valahányszor egy-egy fiatal ember bohóságot követett el,
vagy ellenkezőleg valamely öreg ember oly czélt ért el, mely után soká
fáradott, azt szokta mondani: – Beh kár, hogy nem mint aggok születve,
visszafelé éljük létünket, az agg koron kezdve s hideg téli napjaiból a
férfikor derült s az ifjúság forró napjai felé haladva. Ha agg fővel,
hideg kebellel lépnénk az életbe, könnyen s olcsóbban nyernők
tapasztalásainkat, s midőn fáradságaink után végre czélt érünk, legalább
volna még erőnk szerencsénk élvezésére. – Az öreg, ki csaknem mindig ily
hasznos tárgyakkal foglalkozott, sokat törte fejét e thesis
bebizonyításán, s ha a világ kormánya csak oly constitutióval birna is,
mint hazánk, kétségen kívül indítványba hozta volna retrograd
rendszerét, – de én nem osztozhatom véleményében. Meglehet, kevesebb
ostobaságot követnénk el e rendszer mellett s egyenesebben haladhatnánk
czélunk felé, de törüld ki életedből bohóságaidat, vedd el azon
tévedéseket, melyek között haladtál, s ha csak a czél maga marad s azon
poros egyenes országút, melyen azt elérhetnéd – megelégszel-e? Igaz, nem
fogsz megbotlani, nem fogsz felbukni soha; de ha például, midőn
rókavadászatra készülsz, az elfogott rókát akkor adják kezedbe, mikor
épen lóra ülsz – örülni fogsz-e? s nem épen azon botlások s fölbukások
lehetősége-e az, mi vadászatodban legtöbb gyönyört ád? A világ, mint dr.
Pangloss mondá, legjobb úgy, mint Úristen teremé. Igaz, sokat
tévelygünk, sokat botlunk, sokat esztelenkedünk rajta, de végre e botlás
és tévelygés közt nem hiányzanak örömeink, s még nagy kérdés: ki
irigyelhetőbb, az-e, kinek léte legédesb gyümölcsöt hozott, de mint a
fügét virág nélkül, vagy kinek bájos, de gyümölcstelen virágzása juta
osztályrészül? Én az utóbbival tartok, s valahányszor bohóságaim eszembe
jutnak, mindig áldom Istenemet, hogy nem teremtett józanabbnak. Tizenegy
év alatt, meddig iskolába jártam, többet tanulhattam volna; s mint
jurátus sokkal hasznosabban tölthettem volna időmet; de hová lettek
volna mindazon szép labdázás s verekedés, séta s pajkosság és később
édes ábrándaim, ha szorgalmasabban járok iskolába s mint jurátus többet
az ülésekbe? Még egyszer mondom: legjobb a világ úgy, mint teremtetett.
De most, miután kis kerüléssel ismét a jurátusokhoz értem, térjünk
vissza Jónásunkhoz, (Ne vegye rossz néven senki, hogy többesben szólok,
mint az más, nem tudom hamarjában melyik magyar irónak rossz néven
vétetett – én mindig legalább tízezer olvasót képzelek hátam mögött, kik
történetem tekervényes útjain lépésről lépésre követnek, s azért nem
szólhatok máskép.) Nálunk magyaroknál a politikai, mint a házas élet,
mindig esküvéssel kezdődik, s pedig, mert Pythagoras elődeinknél
hihetőleg nagy tiszteletben állt, a hallgatás esküjével, melynek azon
sikerét nem tagadhatja senki, hogy jurátusok magok között törvényes
tárgyakról nem szólnak. Jónás tehát fölesküdött s másfél évig csörögteté
kardját a fölséges curia lépcsőin föl s alá; s így elkészülve ügyvéddé
vált.
Ezen egész idő alatt hősünk életében semmi rendkívüli nem történt, mit
följegyezni szükségesnek tartanék, kivévén azon egy negativ csudát, hogy
Tengelyi jurátus létére másfél év alatt csak kétszer volt kávéházban,
senkit meg nem vert s ki nem fütyült, minek természetes következése az
volt, hogy tekézni nem tanult, s csakugyan kevés barátot számíthatott
pajtásai között. Említhetném még az érdekes események között azt is,
hogy a censurán fáradozásainak daczára csak dicséretest kapott, de
miután ennél sokkal csudálatosabb az, hogy egy pár úrfi, kiket ő
készített a vizsgálatra, kitünővel bocsáttatott el, – kár volna tovább
tartózkodni e ténynél, főkép miután Jónásnak ez első igaztalanság,
melyet a gyakorlati életben tapasztalt, fájt ugyan, de csak épen addig,
míg szekerére ülve szerény alkalmatosságán Taksony-megye felé indult, mi
még ugyanaznap délután történt. Szekere első döczögéseinél, melyekkel az
ifjú ügyvéd éltének szinhelyéhez közelgett, a jövő fényes ábrándai
tölték el lelkét, s a multnak nem maradt helye annyi gondolatok között.
Kiváncsiak lesznek kérdésen kívül olvasóim, miért választá Jónás épen
Taksony-megyét jövő tetteinek szinhelyéül? s azt hiszik: vagy birtok,
vagy hatalmas összeköttetések várják e megyében, melyek nélkül, mint
valamennyien tudjuk, törvény s mindennapi tapasztalás szerint semmire
sem mehetünk; de kénytelen vagyok megvallani, hogy olvasóim ez egyszer
csalódnak. A legfőbb ok, mely hősünket e határozatra birta az vala, mert
Magyarország ötvenkét megyéje közül nem volt egy, hová menni több oka
lett volna, mihez még az járult, hogy minden taksonyi ismerőinek
állítása szerint míveltebb megye az országban nem található, míg a
szomszéd megyékből való pajtásai mind azt vitatták, hogy a hazában nincs
tövényhatóság, mely az értelmiségnek nagyobb szűkében lenne, s így
mindkét esetben ily szép készültségű ifjúnak, mint Jónás, jövője
biztosítottnak látszott; az elsőben, mert érdemei el fognak ismertetni,
a másodikban, mert szükég lesz reájok. Végre Réty, kivel még mint
jurátus a legregényesebb bárátságban élt, Taksony-megye alispánjának fia
lévén, aranyhegyeket igért, ha e megyében telepedik le.
Dobogó szívvel s mindazon érzeményekkel, melyek ifjú kebleket azon
számos pillanatokban eltöltenek, melyeket tapasztalatlanságukban
fontosaknak gondolnak, ért végre hősünk Porvárra, Taksony-megye
főhelyére. Ha ép vásárkor jő, az utas észrevehetné, hogy városban van.
Köznapokon Porvár közönséges falunak látszanék, ha az emeletes megyeház,
melynek kapuja előtt naponkint több javítandó gonosztevő hirdeti a
deresről jajgatva a magyar törvények hatalmát, nem emlékeztetne
mindenkit, hogy azon helyek egyikén áll, hol az igazság sujtó karja
pihenni nem szokott.
Átadta leveleit, melyekben a fiatal Réty őt apjának és porvári
ismerőseinek ajánlá, a kántornál egy kis szobát bérelt magának,
kihirdetteté ügyvédi oklevelét s munka után látott.
Orvos s ügyvéd mindig szegények testén s birtokán próbálják
mesterségöket, s azért hősünk is csak ezen kezdheté munkásságát; de
szíve kedvessé tette a nem jövedelmező munkát és soha szegények ügyvéde
több lelkesedéssel, több örömmel nem folytatá nemes mesterségét, mint ő.
Az ember- s igazságszeretet kisebb-nagyobb mértékben megvan minden
ifjúban, mindenik a jó s nemesnek egy kis tőkéjét hozza magával, melyet
küzdései közt később néha elveszt, de melyet egészen nem nélkülöz senki.
Jónásnál ez érzemények egész lelkét tölték el. Benne minden elnyomott,
minden szenvedő, kit mások elhagyának, barátot s védelmezőt talált. Ő
martyrja, vagy mint Porváron nem sokára mondák, egész bolondja volt az
igazságnak. Most mindenki gondoljon önmegyéjére s képzelje, mily sebes
előmenetelt tett volna hősünk azon körben. Porváron nem sok sikerrel
dicsekedhetünk.
Eleinte, míg csak büntető perekben dolgozott, állása még meglehetős
maradt. Igaz, hogy az egyik rab, kit ártatlannak tartott, halálra
itéltetett, s hogy egy pár más, kinek tettét menthetőnek állítá, a
közönségesnél szigorúbban fenyíttetett meg, mert mint a táblabirák
mondák: – Az ember csak megboszankodik, ha egy ily jött-ment prókátor az
egész törvényszéket leczkéztetni akarja, s ép azért meg kell neki
mutatni, hogy haszontalan beszédre nem hallgat senki, – de legalább ő
maga nem üldöztetett s csak vállat vonító szánakozással tekintetett még.
Miután azonban polgári perekben is megkezdé ügyvédi tevékenységét s egy
fő-fő táblabiró ellen, ki egy szegény adósának fizetni nem akart, oly
hatalmas replicát irt, hogy az perét még a taksonyi törvényszék előtt is
majdnem elvesztette: akkor a közbotránkozás nem ismert többé határt s
tizennégy napig, valahányszor két porvári az utczán egymással beszédbe
állt, nem volt szó másról, mint az ifjú ügyvéd szemtelenségéről. Az
ifjak, kikkel eddig megismerkedett, visszavonultak tőle, a kántor maga
fölmondá lakását, s kétségen kívül silentiumot kapott volna, ha az
alispán, fia kedvéért, nem szólal föl mellette s nem teszi figyelmetessé
a rendeket, hogy még ifjú, s kétségen kívül, ha egy ideig köztük lakik,
ifjúságának ezen hibáit megbánva, kitünő ügyessége által igen hasznos
szolgálatokat tehet a nemes publicumnak.
Ezek valának Jónás ügyvédi pályájának első léptei, s noha nem kedvező
körülmények között történtek is, hősünk talán tovább folytatja e pályát,
ha egy becsületes collégája, kinek ezennel mind magam, mind kiadóm
nevében köszönetet mondok, őt más gondolatokra nem hozza. Minden ember
fején – Gall szerint – a küzdés organuma (l’organ de combativité)
kisebb-nagyobb mértékben kifejlődve található, s ez organum, mely békés
századunkban csak szóvitákhoz vezet, sokszor ellenállhatlan hatalmú.
Tisztelt olvasónőimre hivatkozom, nem tapasztalták-e ezt – nem magukon,
mert hisz erről szó sem lehet – de férjeiken, rokonaikon? s nem
boszankodtak-e, hogy minden szelidségök mellett szóvitázni
kényteleníttettek? Ez vala Jónás főhibája is. Nincs ember, ki
szivesebben vitatkozott, mint ő, s természetes, hogy az ügyvédi pálya,
mely e hajlandóságnak oly tágas tért nyit, annyival kedvesebb lőn
előtte, mert rajta azon másik szenvedélye kielégítésére is alkalmat
talált, mely őt az elnyomott igazság pátolására készteté. Ezen kívül még
egy ok vala, mely őt e pályán visszatarthatá. A Kályhásy-család
táblaügyvéde ép akkor halt meg, s miután ezen becsületes ember az irás
szavai szerint, semmit sem vihetett magával, a Kályhásyak pereit is itt
hagyta, s a családfő, ki Porváron Tengelyivel megismerkedett, majhnem
eltökélte magában, hogy törvényes ügyeit reá bizza.
A mint mondám, egy embernek köszönhetjük, hogy ez nem történt. – Hajtó
Pál, Porvárnak eddig leghíresebb ügyvéde (megkimélem olvosóimat
leirásával, hisz megyei ügyvédeink nagyrészint ép úgy hasonlítanak
egymáshoz, mint pereik, egyik valamivel hosszabb, másik rövidebb – a
physiognomia ugyanaz) Hajtó Pál, mondom, rendkívüli hajlandósággal
viselteték hősünk iránt. Ha mások hevességét rosszalák, ő (ha maguk
voltak) egyre biztatá, hogy még élesebben támadja meg a törvényszéket, ő
őrzé meg erényét most is azon veszélyektől, melyek, mint sokan hiszik,
az ügyvédi pályát környezik.
– Barátom, te nem vagy ügyvédnek való – így szólt ifjú kedveltjéhez, –
téged magasabbra teremtett az ég. Ha úgy lennék, mint te, egészen a
politikára adnám magam, hisz látod, csak ez úton használhatsz igazán. A
mint a dolgok állnak, minden iparkodásod daczára egy pert vesztesz a
másik után, s fáradságod nemcsak hogy nem jövedelmez, hanem még
haszontalan is. Magyarországot reformálni kell, s erre épen te
születtél; hisz a politikával együtt űzheted ügyvédségedet.
E szavak sokszor s mindenféle alakban ismételtetve, végre meggyőzék
Jónásunkat; s a kinek ifjúkorában ily dolgok mondattak s ki el nem hivé,
az bátran hiú bohócznak vagy akárminek nevezheti; elég az hozzá, hogy
gyűlés közelgvén, egész komolysággal készült új hivatásához.
A nap eljött, Tengelyi elmondá beszédét, s az egész közönség elbámult
rajta. Nem a beszéd maga, mely, mint mindenki gondolhatja, diákul
tartatott, s melynek nyelve Ciceróét utánozva, annyira elavult, s elvei
annyira újak valának, hogy bámulásra már ez is elég okot nyujthatott,
hanem hogy egy fiatal ügyvéd, alig huszonnégy éves, nem is táblabiró s
még kevésbbé birtokos, szólni mert, ez oly meglepő, oly hallatlan dolog
vala már magában véve is, hogy a nemes táblabirói sereg első pillanatban
alig találhata szót indignatiója kifejezésére. Végre a sokáig
visszatartott nemes harag kitört egész hatalmában. Alispán, főjegyző,
főügyész és a fő-főtáblabirák egész serege fölzúdult a szerencsétlen
ellen, ki nemes czéhök körében kontárkodni merészelt. Tengelyi,
mindenről megfeledkezve, viszonzá csapásaikat s mosott alispánt,
főjegyzőt, ügyészt s fő-főtáblabirákat, egészben s egyenként, míg e
hosszú vita végén az egész közönség actiót kiáltott fejére. Utolsó
huszonöt forintja, melyet magával hordott, ott maradt a kegyetlen
főügyész kezei közt, s Jónás haragtól lángoló arczokkal tért vissza
lakába, esküdve, hogy bosszút áll e méltatlanságokért.