Óh jó illatú szép virágim
Gyönyörűségim, mulatságim!
A nagy forróságok megfőznek,
Vizeim enyhítni nem győznek,
Plánták! kiket magam vetettem,
Különös gonddal ültetgettem,
Már fejetek le kezd hajolni.
Nem győzlek eléggé locsolni.
Hát ti megragadt kis óltások!
És ti jól indult fakadások!
Szép növéstek megszűnt újúlni,
Gyenge hajtástok kezd sárgúlni.
Reményemet óh! ne fojtsátok,
Élteteket tartóztassátok;
Ne sápadjatok óh levelek!
Ma reggel hogy öntözgettelek,
Ragyogónak láttam a napot,
Hogy a láthatárra felkapott,
Fényes képe még alig volt fent,
Hogy mindjárt egy kis fellegbe ment.
Mikor a nap ekképpen jő fel,
Nem marad akkor az eső el.
Forróságát a levegőnek
Régen értem ily rekkenőnek;
Óh zőldségeim! reményljetek,
Az ég jól tészen ma veletek.
Mint mikor a vizen cziczázik
Zefir, s pelyhecskéje megázik,
És úgy nyirkos lebegésekkel
Játszik a rá néző képekkel:
Épen ollyan ez a kis szellet,
A mely most éppen rám lehellett.
De ím! már amott az ég alján,
A nyári napnyugotnak táján
Mintha nagy füstöt látnék gyűlni,
A láthatár kezd setétűlni.
Örűljetek óh szomjú kertek!
Még ma tápláló nedvet nyertek,
Postái a terhes felhőnek:
A szelek jobban-jobban jőnek,
S felfúván a pitlélt porokat,
Mint keverik velek magokat!
Most mintha pusztítni jőnének,
Úgy dűlnek a fák tetejének,
Mintha le akarnák nyomkodni,
De kezdenek immár lassodni.
Már emelkednek tolongással
A fellegek tele áldással
Mint lobogtatják el az eget,
Rátolván a habos szőnyeget.
Már lobognak a villámások,
Már hallik is lassú morgások.
Az aprócseprő muzsikások,
Pacsirta, filemile s mások
A természet nagy basszusának
Dörgésire megnémúlának. –
Nyomúl a felleg, jobban dörög,
A csattogás ropogva dörög
A megsűrűdött levegőbe,
Ím! most lecsapott a mezőbe.
Minden állatok ijjedtekbe
Futnak, s repűlnek enyh helyekbe;
Csemeték! elevenedjetek,
Félhólt plánták! emelkedjetek.
Szép virágaim! vídúljatok,
Nektárral majd megrakodjatok.
Mintha látnám már a gyöngyöket,
Melyek meglepnek benneteket.
Majd a leányok leguggolnak,
S titeket gondosan szagolnak,
Mondván egymásnak gyönyörködve,
Óh! jobb szagúk így mint leszedve.
Majd hogy mutogatják újjokkal!
Hogy fog függő gyémántotokkal
A megmosdott napfény játszani,
S benne rezgő tűznek látszani;
A kezemre egy szem cseppent már,
E’ maga után több cseppet vár.
Óh mely méltóságos szemlélet!
Mely egy rossz lelkűnek ítélet,
Kit a villám, pattogván széllyel
Fenyeget megannyi veszélylyel.
Melyben a bőlcs tégedet fellél
Fő jóság! ki által minden él. –
Még eddig csak nagy cseppek húlltak,
Már egyszerre neki zúdúltak,
A mint sűrűn lefelé jőnek,
Mily ezüst színű reczét szőnek.
Melyet – míg közte szaladoznak –
A villámok megaranyoznak.
Ők zendűlnek, ezek zuhannak,
S együtt be szép hangzatot adnak!
Barátim! édes lesz a falat
E mennyei muzsika alatt,
Jertek örvendjünk az egekkel,
Együnk igyunk vídám lélekkel,
Áldván a természet jó atyját,
Ki táplálja minden állatját,
Ki a láthatatlan párából,
S sok ezernyi szerek langjából
Felhőt hirdet a levegőben,
S esőt ád alkalmas időben…
De már ritkúlnak a fellegek,
Tisztúlni kezdenek az egek,
Jerünk szíjjunk friss illatokat,
Lássunk tajtékos patakokat.
Ni! a gyermekek feltürkőzve
A sok gizgazt hogy dúlják öszve!
S átadván a sebes folyásnak,
Benne lábokkal gödröt ásnak.
Amaz mélységét méregeti,
Elcsúszik, s a többi neveti.
Oh bóldogok! kik így játszatok,
S a jövendőre nincs gondotok.
Melyben talán a bajok árja
Élteteket nagy zajra várja. –
Ni csak! a ludak mint kötődnek
A zajjal, s benne hogy fürödnek
S hátokat megmosván állokkal,
Mint csapják a vizet szárnyokkal,
A toronkász libákat fére
Hogy csapja a víz a szélére!
Ott egyik nyakát nyújtogatja,
Másik a tollát tisztogatja. –
De jerünk, hagyjuk itt ezeket,
S nézzük az elment fellegeket,
Áldott szolgálatjokért, jertek,
Nézzük az egektől mit nyertek.
Látlak már felhők koronája!
A természet legszebb munkája!
Te benned látom egy rakásban,
A mit festett mindenben másban,
Téged a nap tett örömébe
Pálmáúl a felhők fejébe.
Nézzük már a virágokat is,
Lássunk kis szivárványokat is,
Nézzük a napra hogy nevetnek,
Kitől már ismét nem félhetnek.
Némellyik kinyílt örömébe,
Másik cseppet szorít keblébe.
Némellyik tömjénzi jó szagát,
Másik bókol leiván magát.
Eggyen oly szép a csepp játszása,
Mint egy síró szűz mosolygása,
Másiknak úgy fűgg leveléről,
Mint a gyöngy a szépek füléről…
Hogy Márstól végkép búcsút vettem,
Nyúgodalmamat itt kerestem,
Mások baját nem irigyelve
A természetet énekelve,
Ott egy kis bodzafa árnyékában
Emelkedett szívem magában,
Gyakran onnan szánom azokat,
Kik bódulva ölik magukat
Vagy a szívrontó fösvénységgel,
Vagy lélekvesztő kevélységgel…
Szép nyughelyeim! virúljatok,
Kellemes árnyékot adjatok,
Hol vidúlásomat lelhessem,
S kis lantom’ kedvemre pengessem.