Egy szép nyári estvén csak naplement tájban,
Még környékünk szinte nem borúlt homályban,
Még a természetnek lángszínű bársonyja,
A melylyel elnyúgvó napunkat bevonja,
Mutatta mennyei pompával terjedve,
Milyen nagy méltóság legyen vele fedve,
Még kevés csillagok tudtak erőlködni,
A napnak sugára alól kivergődni,
Mig az apróbbakat, bár magát elvonta,
Hosszan utánna nyúlt fénnyével bévonta,
Midőn gyepágyamról néztem fél könyéken
E szép változást a szunnyadó környéken.
Mint a szívem, csendes volt a levegő is,
A nap után bámúlt tán még a szellő is.
A dishármoniás békák piánója,
A tactusra zúgó malom zubogója,
Vízi bika, buggyok, füttyök, hápogások,
A pittyet czifrázó fürj-pallattyolások,
Egy panaszát nyújtó kis fülemülének
Hangszálai között a mint őgyelgének,
Az elfáradt erőt nyúgvásra rengették
És a higgadt elmét andalgóvá tették.
Álmélkodva néztem e nagy játékszínben,
Hogy a bölcs természet mennyiféle színben
Hordja fel játékát a néző elébe,
S hányféle hangokkal zengedez fülébe.
Nemem méltóságát egészen érzettem,
Látván, hogy ez mind ő érte van, s érettem,
Erzém, mely nagy lelkem, állattársim felett,
Kikbe ily bölcset a fő jó nem lehellett.
Mi tudunk az égi testek közé menni,
A láthatatlanból megláthatót tenni.
Útját, messzeségét, s nagyságát vizsgáljuk,
S a nagy természetet keresztűl bújkáljuk.
Ez érzés felséges vóltával megtelvén,
S gyepágyamról mint egy kis isten felkelvén,
Mennyezete alá mentem kis kertemnek,
És ott szabad folyást engedtem eszemnek,
Mely a nyúghatatlan vizsgálás szárnyain
Túl száll a halandó látás határain
S a nagy mindenségnek már csaknem felette
Lengvén, kis lakhelyét el is felejtette.
Már az örök végzés szent kabinétjába
Csaknem belenézett az egek titkába;
Ily kis istenségnél főbb méltóságomba,
Az elbútt Ámeli ugrik a nyakamba,
Csókot igér, csak ne duzzogjak játékán,
S virágokat szór bé ingem hasítékán;
Azzal friss forgással a fák közt eltűnik,
S onnan is virágot szórni rám nem szűnik,
Mert sehol sem látom, majd elémbe lebben,
Senkivel sem játszott még a zefir szebben.
Egyszer, a mint lopva hátam megé kerűl:
Gyorsan megfordúlok, s kezem közé kerűl:
De a lóra! lóra! zajra felugrottam,
Mi a patvar! hát én ezt mind csak álmodtam.