AZ ÖRÖM TÜNDÉRSÉGE.

Egy szép nyári estvén csak naplement tájban,

Még környékünk szinte nem borúlt homályban,

Még a természetnek lángszínű bársonyja,

A melylyel elnyúgvó napunkat bevonja,

Mutatta mennyei pompával terjedve,

Milyen nagy méltóság legyen vele fedve,

Még kevés csillagok tudtak erőlködni,

A napnak sugára alól kivergődni,

Mig az apróbbakat, bár magát elvonta,

Hosszan utánna nyúlt fénnyével bévonta,

Midőn gyepágyamról néztem fél könyéken

E szép változást a szunnyadó környéken.

Mint a szívem, csendes volt a levegő is,

A nap után bámúlt tán még a szellő is.

A dishármoniás békák piánója,

A tactusra zúgó malom zubogója,

Vízi bika, buggyok, füttyök, hápogások,

A pittyet czifrázó fürj-pallattyolások,

Egy panaszát nyújtó kis fülemülének

Hangszálai között a mint őgyelgének,

Az elfáradt erőt nyúgvásra rengették

És a higgadt elmét andalgóvá tették.

Álmélkodva néztem e nagy játékszínben,

Hogy a bölcs természet mennyiféle színben

Hordja fel játékát a néző elébe,

S hányféle hangokkal zengedez fülébe.

Nemem méltóságát egészen érzettem,

Látván, hogy ez mind ő érte van, s érettem,

Erzém, mely nagy lelkem, állattársim felett,

Kikbe ily bölcset a fő jó nem lehellett.

Mi tudunk az égi testek közé menni,

A láthatatlanból megláthatót tenni.

Útját, messzeségét, s nagyságát vizsgáljuk,

S a nagy természetet keresztűl bújkáljuk.

Ez érzés felséges vóltával megtelvén,

S gyepágyamról mint egy kis isten felkelvén,

Mennyezete alá mentem kis kertemnek,

És ott szabad folyást engedtem eszemnek,

Mely a nyúghatatlan vizsgálás szárnyain

Túl száll a halandó látás határain

S a nagy mindenségnek már csaknem felette

Lengvén, kis lakhelyét el is felejtette.

Már az örök végzés szent kabinétjába

Csaknem belenézett az egek titkába;

Ily kis istenségnél főbb méltóságomba,

Az elbútt Ámeli ugrik a nyakamba,

Csókot igér, csak ne duzzogjak játékán,

S virágokat szór bé ingem hasítékán;

Azzal friss forgással a fák közt eltűnik,

S onnan is virágot szórni rám nem szűnik,

Mert sehol sem látom, majd elémbe lebben,

Senkivel sem játszott még a zefir szebben.

Egyszer, a mint lopva hátam megé kerűl:

Gyorsan megfordúlok, s kezem közé kerűl:

De a lóra! lóra! zajra felugrottam,

Mi a patvar! hát én ezt mind csak álmodtam.

Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet) · 第 52 / 95 题