Már hát Ámelim elviszed
Fellengőn repeső játszi reményemet?
Már hát elviszed e soha
Bé nem forradozó szív kiszakadt felét?
Már hát elviszed, elviszed
Édes mindenemet; mert magad itt hagyol?
S itt hagysz hát, ha nem álom ez
Mellyet képzeletem féltibe rajzola?
Óh e nem lehet az, mivel
Még álmomban is e színleni nem tudó
Jó szív nem csala meg soha,
Oly tisztán kifoly e szép ajakak között
Minden gondolat, a minő
Édesden petyeg el rólok az édes íz
A forró ölelés alatt;
E két mennyei kis bóltozaton belől
Szint olly angyali szív dobog,
A millyen babonás gyenge tapintata.
E gyöngy szem sebet ejt, hanem
Meg nem csal. Ne ragadd tőlem örökre el
Őket kis szerelem fija.
Nem! nem! sőt puha kis szárnyad alá szorítsd
S úgy vidd által az útjain
Leskődő bajokon, s gyenge kezed tegye
Nem hívebb noha bóldogabb
Más szívéhe’: tanítsd vak követőidet
Édes honjok eránt való
Szent hűségre, ezen áldozatunk nemes
Példáján. Koszorúk alá
Nőtt virtus! te kiért gerjedezéseit
Megfojtá, vezetője légy.
Menj hát Ámelim, a leggyönyörűbb napok
Kísérjék jeles érdemed;
Menj, áldjon meg az ég! jussak eszedbe ha
Rózsák közt foly el életed.
Már én eltakarám a szerelem tüzét
Béfedvén vele szívemet,
Nem tesz már akadályt czélod iránt vivő
Útadban, kegyes Ámelim!
Vedd még e keserű csókomat, ő legyen
E könnyekkel örök jele
Szívünk rettenetes szétszakadásinak.
Szépen festegető remény!
Igy hát rajzolatod mind csupa füst vala!
Elszámlált gyönyörű napok!
Mellyekből az öröm karjai közt a hiv
Kellemkék puha szárnyai
Lengék a szerelem fűszereit felém,
Csak képzet buborékjai
És egy szenderedés álmai voltatok!
Eltüntök! megyen Ámelim,
S nyúgalmam vele. Oh lelkemet éltető
Kedves színeim, a kiket
Gonddal festegetett a kegyek Istene
Kis szájára! ti bájoló
Jó ízű ajakak, s édes ölő szemek!
Szépségtekre megesküszöm,
Hogy bár nékem ezen angyali kis kezet
Durczás sorsom irigyli is,
Szívem sebjeiből nem fogy el Ámeli.