A mi Matyink, könnyen lehet elgondolni, hogy anyja
Háza felé képpel sem fordúlt; búgva morogva
Elment földetlen földig; s elvitte magával
A bosszúállás lelkének is ördögi mérgét.
Hogy dühe czéljához juthasson, pénz-kuporásra
Adta magát; jócskán keresett is, hol napi számmal,
Hol szolgálattal; s néhány nyelvekbe eléggé
Jártas lett, mert sok nagy városokat bebarangólt;
S annyira mennyire sok mesterségnek kitanúlta
A csínját-bínját. Bízván hát mind az eszéhez,
Mind erszényjéhez: «Hogy Döbrögi meg ne csalódna,
– Úgymond, – már egyszer vele számot kellene vetni.»
Képe azólta nagyon elváltoza néki; azomba
Döbrögi házánál elenyészett híre nevével.
Bátrann elmegy hát a nyílt udvar kapujáig,
A melynek küszöbén nem igen kedvére hasalt volt.
Látja, hogy a füstös nagy ház hellyére azólta
Pompásabb palotát újabb ízléssel emeltek,
A fala fel van már építve, de a fedeléhez
Még faragatlan fák vagynak halmozva rakásra.
«Meg lesz már, így szólt Matyi, meg lesz Döbrögi verve.»
Elfordúl onnan, veszen egy félkézi szekerczét,
Zsebbeli ölmérőt, s plajbászt egy irha kötővel;
És egy vándorló olasz ács formába jelen meg.
Eljutván a nagy kastélyhoz, mint ahoz értő
A falnak szélét hosszát mérkéli szemével;
Onnan vizsgáló képpel megyen a farakáshoz;
Olykor fel-fel-néz, a fákat megmosolyogja;
S csóválgatja fejét. Meglátja az úr is az embert,
Arra felé sétál; mit akar? megkérdezi. «Semmit,
– Úgymond – méltóságos uram! csak ezen vala útam,
Meg sem is állhatnám, hogy az illyent meg ne tekintsem,
Mert mesterségem; látom, hogy akárki csinálta,
A palotában a kőmíves munka királyi,
Bár csak már fedelét láthattam vólna; reménylem
E díbdáb fákkal nem akarja az úr bekeverni.»
Mondja az úr: «Ezeket bizony én vágattam az erdőn
Csak hozzá vetvén.» «Jók, jók, – úgymond Matyi, – apróbb
Házaknak, de nem illy kastélynak; Róma felé kell
Forgani, hogy pompás fedelet láthasson az ember.
Én, nagyságos uram! láttam s dolgoztam is egy-két
Herczegi munkákat: de bizonynyal mondom, ezekből
Nem képes takaros mívet készítni.» – Kirántja
Mérőjét, – mérkéli – «Be kár, hogy öt ujjnyi hibázik;
Ám de hisz e’ nem az én dolgom, senkit se gyalázok,
Sem magam ok nélkűl más munkájába nem ártom.»
Menni akar; de az úr megtartóztatja. «Barátom!
Még nekem – úgymond – nincs egy ácscsal is alkum. Az úr hát
Járt az olasz földön? – tessék béjönni! – Ebédje
Volt-é már ma? – Ha a munkám fog tetszeni, nem fog
Nálam az országban nemesebb gazdára találni.»
Elmosolyodja magát Matyi és dícséri az úrnak
Építésbeli ízlését, sajnálja, ha itten
Tán alkalmatosabb fákat nem lelni ezeknél.
«Óh! – mond Döbrögi, – nincs a földön oly jeles erdő,
Melly az övénél jobb s gyönyörűbb fát tudna nevelni.»
Látni szeretné azt Matyi. – Döbrögi pontba parancsol
Egy hintóba fogatni. – Szakács tálaljon azomba!
Míg bémennének, Matyi mondja, hogy arra való fák
Hogyha találtatnak, jó volna talám kijegyezni,
Sőt tán egyúttal vágatni is. – Egybe az ispánt
Szóllítsák! – kétszáz fejszést rendeljen az erdő
Sarkához. – Készen az ebéd; jól laknak; a hintó
Ott terem. – Egy pillantat alatt kinn vagynak az erdőn.
A fejszések is ott vagynak már. – Járja az úrral
A roppant tölgyest Matyi, és vágatja, ha szép fát
Sejt meg. – Már minden munkást elrendele széjjel,
Kedve szerént: nem tud még egy szál fára találni.
Beljebb mennek hát, – vizsgálódnak, Matyi egyszer
Mondja, hogy ő már lelt. – Egy sűrű völgybe lecsalja. –
«Illyen lenne derék, hahogy ölnyi kerűlete volna.»
Döbrögi mellé áll s által próbálja ölelni.
Akkor megkapván Matyi túlnan két keze szárát,
Egy gúzszsal, mellyet csak azért font, öszveszorítja.
«Nem vagyok én, uram, ács, hanem a Lúdas Matyi – úgymond, –
Kit kend megcsapatott, és elrablotta libáit,
S háromszor fogadá, hogy visszapüfölgeti kenden.
E’ most hát első.» Vág egy jó tölgyfa husángot,
S azzal tarkótól-talpig meghányja keményen.
Döbrögi hasztalanúl hánykódott, mert fa mohával
A száját jól bétömködte; azomba az erdő
Rengett a sürű kopogástól, s a rohanó fák
Vad morgásaitól. – Mátyás az urat megagyalván
És a lúd árát a zsebjeiből kikeresvén,
Törli szemét száját, és a sűrűbe elillant.
Már a fejszések, nem lévén munka, pihentek.
Már jobbára ledöntve hevert a czímeres erdő
Legszebb része; menő félen már a nap: az ember
Bárha dologtalan is, de az ácsorgást is elúnja:
Még sem jő sem az úr, sem az ács. Végtére az ispán
Nem veszi a dolgot tréfának, hoppogat: erre
Hoppot mond itt, ott, meg amott a rengeteg erdő.
Hallgatnak: de csak a baglyok huholási szakasztják
Félbe az alkonyodást követő vadon estveli csendet. –
Már most mindnyájan kurjantnak; a hangok özönje
Zengeti a zordont; beljebb-beljebb morog, a míg
Mélyen elnémúl. – Figyelem van utánna, sehonnan
Egy kukk hang se felel. Most-most szeppen meg az ispán,
Széjjel rendeli a látványságot, hogy az erdőt
Hajtsák meg, mert már bajnak kell lenni akárhogy. –
A mint egynéhány hajtók a völgyet elérik,
Hallanak egy ollyan horkantást, mint mikor a kant
Megdöfik, és szívét-ért sebje miatt az utolsót
Elhergette. Mi az? megdobban az ijjedezésre
Rákapatott jobbágy; hátrál; ordítja az ispánt;
Ott terem az, s félénk népét bíztatva lemégyen
Ólálkodva az aljra velek: – mit látnak? az Isten
Mentse az illyentől még a jó krími tatárt is!
Fához kötve urok, fa mohával szája betömve,
És a drága ruhák szét vannak rajta feselve.
Elvágják a gúzst, és szájából kifeszítik
A mohot; a réműlt ispán instálja alássan,
Hogy mi pogány gyilkos kínozta meg illyen erősen
A nagyságos urat? Felelet hellyébe aludt vér
Ömlött Döbrögiből; sok csuklás közbe sokára
Úgy nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi meggyilkolta.
Egyik jobbágy a másiknak kurta gubáját
Megrántá; más a mellette valóra könyökkel
Titkon bökdöse, míg urok óbégatva könyörgött:
«Óh fiaim! vigyetek szaporán, mert meghalok», úgymond.
Megfogadák ezek a jó emberek, és az ölökben
Vitték a kocsihoz, mások famohát szedegettek
És derekának lágy fekvést puhogattak, az egyik
Szűrét tette alá, másik betakarta gubával. –
Hogy haza czammogtak vele a lovak, egy banya két pint
Szappanos égett bort kent széllyel rajta; az udvar
Egy kis mákszemnyit sem aludt, minden köhenésre
Öt-hat férjfi cseléd, és szintugyanannyi fejér nép
Ütköze egymáshoz; nagy volt egyszóval a hűhó!