Hajdann egy falubann, a Nyírenn-é, vagy az Erdő-
Háton, vagy hol esett, jó szerrel nem jut eszembe,
Már csak elég az, hogy: volt hajdann egy öreg asszony,
Özvegy volt, s egy rossz fia volt. Ez munka fejében
Nyáronn a legyet a szárán csapkodta napestig,
Télenn a tüzelő mellett a piszkafa végén
Ácsorgott el egész napokat. Jó anyja eléggé
Zsémbelt rá; de akár a száraz falra marokkal
Borsót hintett volna, szitok, mocsok és a hurítás
Annyit tett Matyinak (Matyi volt neve a sihedernek).
Ily tunya életet élt ő jó ideig; hanem egyszer
Holtra elúnta magát; hosszúknak kezdte találni
A napokat s nem elég tágasnak az anyja telekjét:
Addig nyújtódzott hát, hogy valahára szokatlan
Bajra vetette fejét, s kigyaloglott a falu végén
Lévő dombig, a hol szoktak volt mindenik innep
Délyesténn az időtöltők karikába’ hasalni. –
Mint sziszeg a fót lúd idegenre: Matyinkat is akként
Gúnyolták ki az ő vele nőtt egyforma korású
Virgonczok; de csak ott volt már ő s nem sok időre
Öszvegyalúlódott velek. – Innen láta először
A mi fiúnk, nézvén szana-széllyel, az ég karimáján
Dalmahodó hegyeket; más részről mint ugyanannyi
Nyársakat a távol helységek tornyait; itten
Vette ki a szóból, hogy szomszéd vármegye is van;
És a többek közt, hogy a híres döbrögi vásár
Egy hét múlva esik. – Felperczene benne az ország
Látására való kívánság; már az eszében
Kezd sok gondolatok forrása mozogni, pezsegni;
Nincsen nyugta; fejét töri, míg végtére előtte
Rés nyílik, mellyen szándéka folyásnak eredhet. –
Anyjának húsz szép anyjányi libái valának
Egy vén gúnárral, s egy pár öregecske tojóval,
Jókor költek azok, maga bajmolt véllek az özvegy,
Hogyha szerencsésen, úgymond, fel tudja nevelni,
Majd egy kis télére valót árúlna belőllök.
E lúdakra fené fogait Matyi, kéri az anyját,
Bízná rá azokat, hogy hadd próbálna szerencsét;
A vásárra bemenne velek; jó móddal eladná;
S így kapadozva talán kupecz is kerekedne belőlle,
Melly úton sok rácz úr lett abbann az időben. –
«Korhely! léhűtő! majd a vásárra, pokolba!
Mit keresél az egész nyáron? jobb hogyha dologhoz
Látsz itthonn»: – az anyó így s így mocskolta le Mátyást.
Ő pedig a vásárra menést feltette magába,
Már pedig ő, a mit feltett furfangos eszébe,
Azt onnan sem tűz, sem víz nem ütötte ki többé;
És addig kunyorált, hogy csak rávette az anyját:
«Ám no hiszen legyen úgy, úgymond, áldjon meg az Isten,
Csak lendíts valamit, mert héj nagy bűn a henyélés.»
Kedve derűl Matyinak, szerez egy jó kézbeli fütyköst,
S a sutból kivon egy pókháló-lepte tarisznyát,
Melly öreg apjának sohasem szállott le nyakából.
Ebbe az anyja rakott túrót, hájat, kenyeret, sót
S fokhagymát; azalatt ő a vén lúdakat arrább
Hessegeté; az eladni való húszat kiszakasztá,
És egy körmöm font ostorral az útra riasztván,
Anyjának minden jót kíván s ballag utánnok.
Döbrögben vala hát ekkor vásár, a hatalmas
Döbrögi úr örökös jószágában, ki magáról
Azt tartotta, hogy ott neki a felség se parancsol;
A mit akart, a volt törvény, s tetszése igazság. –
A portékáknak maga szokta kiszabni az árát,
És a mely darabért többet mert kérni az áros,
Elconfiscáltatta, meg is büntette keményen.
Hogyha pedig nétán más ólcsón vett meg akármit
És neki megtetszett, csak azért kivetette belőlle,
Hogy fenntartódjon fegyverrel nyert ösi jussa. –
A mint Döbrögi úr ekkor sétála alá s fel
A mi Matyink és a szép húsz liba tűne szemébe,
Annyival inkább, mert minden süvegelte személyét,
Csak Matyinak volt fenn egyedűl a főre valója.
Kérdi az úr: «Ki ezen lúdak gazdája?» «Magam la!»
Így szólott nagy nyers-nyakason Matyi. «Ejnye gazember!
Nem tudod itt ki az úr? majd emberségre tanítlak!
Hol vagyon a süveged? mi ezen lúdaknak az ára?» –
Bényomván süvegét s megrázintván kaczagányát:
«Három márjás», úgymond, «párja az illyen amollyan!» –
Kérdi az úr: «Id’adod fele áránn?» – «Ő biz az apja
Lelkének sem alább párját egy kurta forintnál.»
Döbrögi vág egyet sinkójával; nosza három
Fogdmeg toppan elő; Matyit a kastélyba czibálják;
Lúdjait elhajtják; és a kapu közt hevenyébenn
Ötvent vágnak rá, mellyet süvegelve faránál
Egy ispán híven számlált, és Döbrögi bőrös
Karszékből szemlélt. – Matyi így szólt, hogy felereszték:
«Én uram a fizetést köszönöm; ha az Isten erőd ád
S életben megtart, majd megszolgálom; azért csak
Róvja fel e kapufélfájára, hogy el ne felejtse:
Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!»
Ezt csak alig végzé, néhány zöld ingesek agyba-
Főbe verék, s kiveték jól meghurczolva hajánál
Fogva, hogy a földet még a lábújja sem érte.
Míg húzták-vonták, még egyszer vissza kiáltott:
«Osztán háromszor veri meg Lúdas Matyi kendet!»
Hogy már ott kinn volt, így szólott a sokasághoz:
«Majd meglássátok, háromszor megverem azt la!»
Ezt minden neveté; de kivált a Döbrögi-háznál
Őrültes szavain Matyinak hahotára fakadtak.