Tovább is előbeszélli hosszasan, miként még másokat is csúfolt,
kiváltképpen egy magyar lovas kapitánynyal esett dolgát.
Magam is elmentem én innénd azután,
Egy rendes iffiu jött szemközt az útczán,
Arany készűlettel vólt rajta a dolmán,
Szintén ollyan nadrág, topánka a lábán.
Aranynyal koczkázott öv vólt erre kötve,
Kávészínű _kaput_ dolmányára őltve,
Függött az oldalán kard zománczczal öntve,
Megállott mellettem magyarul köszöntve.
Idegennek lenni engemet megesmért,
Honnan való legyek, mondjam meg, azon kért,
Hogy kérdez engemet, tám azzal meg nem sért,
Mi járatba légyek? Budára jöttem mért?
Kivánsága szerént mindent megmondottam,
Honnan jöttem, s miért? annak okát adtam,
Mivel egy jószívű embernek őt láttam;
Végre ezen szókra véle én fakadtam:
Jó uram! az égen nem látni felleget,
Mért vett hát magára az úr köpönyeget?
Már sokaktól talám meg is ítéltetett?
Hogy tiszta időben hord illy viseletet.
Felelt: Ezt nem hívják uram! köpönyegnek,
Hanem kaput vagy _smisz_ igaz neve ennek,
_Komód:_ haszna is nagy van ez öltözetnek.
Módi is és azért tetszik is mindennek.
E könnyü és benne sokat elrejthetek,
Sok zseb vagyon rajta, mindent eltehetek,
Nem szorítja testem, én könnyen mehetek,
Olcsó; ha elnyövem, hamar mást vehetek.
Mondám: Uram! német ha venne magára
Magyar dolmánt, övet felűl a plundrára,
Húzna sárga csizsmát azutánn lábára,
Kérem: nézhetne-é nagyobb maskarára?
Többen közzűlök is magok így hordhatnák,
Ez _komód_, ez módi: ők is azt mondhatnák,
A világon nincs szebb öltözet: tarthatnák,
Ez olcsó, ez hasznos: arról állithatnák,
Úgy-é? még sem venné az úr azt magára,
Mért? azért: mert lenne csak világ csúfjára;
Gondolja, hogy így is nincsen az úr arra?
Arra van: ugy tetszik, nézek _chimerára_.
Mint magyar gavalér, kérem, ne csúfítsa,
Nemzetét, köntösét így ne korcsosítsa,
Inkább a kaputját pokolba hagyítsa,
Vagy azzal valamelly _slaifert_ gazdagítsa.
Mosolygott, s fogadta azt parolájára,
Hogy soha kaputot nem őlt fel magára,
Magát ki nem tészi világ piacczára,
Főhajtása utánn elment szállására.
Ez alig mene el, ihon jött egy rendes
Haditiszt, a ki is vala tekíntetes;
Termete, mint nádszál szép vólt és egyenes,
Ábrázatja tetsző, szava kellemetes.
Magas veres kalpag vala ennek fején,
Szép bokor kócsagtoll nyusztja kerűletén,
Vitézkötésének rojtja feküdt melyén,
Bécsi munka vólt ez, kitetszett krepényjén.
Viselt publikán zőld posztóból ő dolmánt,
Kit arany sujtással _Lakatos_[24] czifrán hánt,
Tett-szín nadrágján is kimélletlenül bánt,
Illik ha katona mutat kevés pajzánt.
Öt sorral pikhelyek, s gomb melyét takarta,
Skófiom gombházát lánczolás zavarta,
Sárga czizsma lábán, eztet _Sartli_[25] varta,
Ugy szép a katona, mint stiglicz ha tarka.
Tarka őv övedzte, csörgött kard oldalán.
_Josephus Secundus_ varrva vólt tarsolán,
Arany _pordepéje_ függött markolatján,
Egész Márst mutatott vala e kapitán.
De – halálas vétek! kaput vólt a hátán;
Majd el nem ájúltam, eztet én meglátván,
Véltem, előbb járok gyalog tenger habján:
Mintsem huszárt lássak őltözve illy csúnyán.
Forrott bennem a vér, mérgemben reszkedtem,
Szóljak-é hozzája? magammal küszködtem,
Hadi tiszttel magam ha perbe eresztem:
Majd karddal _allegál_; tám éltem is vesztem.
Reménységem felett mégis szerencsémre
Megszóllít: rá esmért csekély személyemre,
Jó barátom! mondá veszed-é eszedre:
Hogy tanúlni együtt mentünk Eperjesre?
Mihént ezt mondotta: magam elnevettem;
Mert sok pajkosságot vele elkövettem;
De most mint kapitányt, őtet úgy tiszteltem,
És hogy itt láthattam, nagyon örvendeztem.
Kért, hogy kísérjem el őtet quártéljára,
És maradjak nála egy kis vacsorára.
Megköszönvén mentem parancsolatjára,
Mindjárt fel is adtak mindent asztalára.
A hadi életről szűntelen beszéllett,
Hogy ez víg, ez nemes dícséreteket tett.
Sokért azt nem adná, hogy katonává lett,
Illy szép _uniformist_ hogy magára felvett.
Mondám: a hadirend minden rendet hatja,
A többi rendeket, hogy rendek, ez tartja,
Király koronáját hogy fején hordhatja,
Hadirend cselekszi: azt kiki tudhatja.
Ha hadirend nem lesz: monárchák elmulnak,
Trónusok, kővárok, templomok lehúllnak,
Vadságnak tüzétől országok meggyúlnak,
Látni fogjuk, ezek egymás közt mint dúlnak.
Nemes rend és ebbe sok herczeg s gróf bélép,
Víg, ha tagjaiban egészséges, és ép.
És _uniformissát_ ha felveszi olly szép:
_Delphis_ templomába’ állhatna illyen kép,
Tovább is hallgasson, kértem, beszédemre,
Meghallván feleljen az én kérdésemre,
Bánatom kiöntöm, melly áradt szívemre,
És a melly is vagyon nem kis gyötrelmemre,
Jó kapitány uram! ugyan mit ítélne
Ollyas német tisztről, ki csákót viselne?
Vagy _kamizóljára_ magyar mentét venne?
És illy öltözetbe mindenüvé menne?
Felelt: azt ítélné, hogy bódult fejében,
Bolondság maszlaga légyen velejében,
Máskép illy viselet hogy jutna eszében?
Hogy felelt, könyvezett szeme nevettében.
Az urról is, mondám, szintén ezt mondhatják,
Kaputot dolmányon viselni ha látják:
Mente _kamizólra_ úgy illik, tarthatják,
Mint illik ha dolmánt kaputtal borítják.
Ha német tiszt kardot tarsolylyal magára
Kötne: egész világ menne csodájára.
Sok huszártiszt köti így azt kaputjára:
Itt is világ hát néz maga bolondjára.
Nádasdi, Károlyi ha feltámodnának,
Így őltözve huszár tisztet ha látnának:
Kérdem, akkor ezek hogy mit csinálnának?
Nem mást, hanem megint újra meghalnának.
Avagy a kaputját lehasogattatnák,
Lábtól egész nyakig őtet vasaltatnák,
Regementjeiktől pokolba hajtatnák,
És úgy mint bódultat őt _cassíroztatnák_.
Külső monárkáknak az ő huszárjai,
Magyar huszárinknak csupán csak majmai;
Mégis magyarabbak azoknak gúnyai,
Mentéket viselnek, nincsen kaputjai.
Kapitány uram! hát csúfot nemzetéből
Ne tégyen, maskarát szép öltözetéből.
Ha talán kórságnak nyelt bé mételyéből:
Végyen _laxativát_, hajtsa ki testéből.
Vesse le kaputját, kösse egy póznára,
Tegye ki kölessel vetett táblájára:
Meglátja, hogy lészen ez nagyobb hasznára,
Verebek nem fognak soha szállni arra.
Véltem, a kapitány rám fog neheztelni
Ezen szókért, talán másra is fog kélni:
Vitéz ember, tudtam, lehetett hát félni,
Hogy dirib-darabra ne találjon tépni.
Látom kirántotta kardját hüvelyéből;
De hogy nem haragszik, kitetszett szeméből,
Mosolyog, nem mérges, kiláttam színéből,
Tréfásan megijeszt, azt véltem, jeléből.
De ágyról kaputját hírtelen felkapta,
Kardjával felőlről aljáig hasgatta.
Nem tett szabó ezen ily vágást, hogy szabta.
Mondá: soha rajtam nem lészel ebatta!
Ezt látván a székről felugrottam, keltem:
Nyakába borúltam, őtet megöleltem,
Csókoltam s örömtől könyveket ejtettem,
_Te deum laudamust_ végre éneklettem.
A miket mondottam, mind igaz, rá tére,
Fogadta, hogy meddig lesz benne a vére,
Magyar ruhán kívűl más nem jön testére,
S általa több mocsok nem száll nemzetére.
Több tiszt urakat is, mondá, fogja kérni:
Reményli is, hogy el fogja aztat érni:
Hogy ő kérésére reá fognak térni,
Német szabó nékik köntöst nem fog mérni.
Újonnan is kértem, hogy ha igaz híve
Hazájának és ha vagyon magyar szíve;
Ne engedje: érje azt korcsosság íve,
Megrontsa, és légyen annak büdös nyüve.
A Bakter kiáltott tizenkét órára,
Késő volt, borúltunk egymásnak nyakára,
Szeméből gördűltek könyvek arczájára,
Hogy búcsúzott, én is majd fakadtam arra.
Szállásomra menvén, már kiki nyúgodott,
_Morpheusnak_ édes álmában aludott;
A szomszédház padján egy bagoly húhogott,
Mind borz, olly csúfosan némelykor szuszogott,
Azért is sokáig én el nem alhattam,
Hol jobbra hol balra magamat forgattam:
De _Endimiótól_ végre elnyomattam,
A falhoz fordúltam és úgy felvirradtam.