Ebben előbeszélli, hogy a Tabánban a rácz bírónak temetésén lévén, az
mint ment véghez. Azon nap estve Pestre a bálba által menvén, leírja a
bálházat, abba miket látott, mint vacsorált, egy maskarába őltözött öreg
úrral miként bánt, mindaddig mi történt ottan, míglen a szállására
aludni ment.
Más nap ünnep levén, _sessio_ nem vala:
Hanem a rácz bíró Tabánban meghala,
Fekete posztóval egész háza fala
Bé vólt vonyva; mivel gazdag ember vala.
Hallván, temetése hogy pompásan lészen,
Sok pap, sok _kalugyer_[26] állna immár készen,
Maga a _Vladika_[27] hogy majd _Slusbát_[28] tészen,
Sok nép már megtölté udvarát egészen:
Ott vóltam; de annyi szakálos rácz papot
Eggyütt még nem láttam; csak itt tizenhatot,
Láttam eggyet köztök fél szemére vakot,
Melly a füstölőhöz legelőször kapott.
Sok temjént kanállal ez a tűzre vetett,
Mellytől is hírtelen olly nagy láng gerjedett,
Hogy hosszu szakállán végig elterjedett,
Vállaira fésült haja is perzsedett.
A vak pap kiáltott; mert a láng égette,
Perzselte arczáját és fejét felette,
De sok kalugyerek állván ő mellette,
Kitől hogy lehetett, őt úgy segitette.
Egyik szentelt vizet öntött szakállára,
Másik _pluviálét_[29] boritott hajára,
Sokan nagy könyvekkel csapkodtak vállára,
Elólták a lángot mégis utóljára.
A vak papnak elmúlt az _authoritása_,
Tekíntetes vala szakállal állása,
Nem vólt darab főldön e szakálnak mássa,
Ez vólt az ő dísze, az ő _gravitássa_.
Most a temjén lángja ezt csutává tette;
De hamvát a ráczság seprette, s felszedte,
Ennek kis _dósissát_ kiki a mint vette,
_Amulétum_[30] helyett nyakra függesztette.
Két vén rácznéval ő elment szállására;
Sok olajt felkentek ezek az állára,
Lángtól felhólyagzott sebes arczájára,
Szakáll s bajuszszától maradt tarlójára.
Más pap állott ennek legottan helyére;
De ez már vigyázott a füstölőjére,
Ez is szakálos volt, tartá aztat félre,
Hogy ha láng lobban fel, ne érjen melyére.
A _vladika_ hozzá fogott a _slusbához_,
Papság, _kalugyerek_ a sok térdhajtáshoz,
Számtalan _hoszpodi pomiluj_ mondáshoz,
A sok atyafiság pedig a síráshoz.
Mesterek, deákok itten éneklettek,
A testnek gyakorta hajtásokat tettek,
Mellyet is a papok szűntelen füstöltek,
És sok szentelt vizet arra kizsebeltek.
Láttam rokonyságát és a gyermekeit,
Vén atyjok arczáját csókolni s kezeit,
Szóval megköszönni jótéteményeit
Drága _tátát_ mondván hullani könyveit.
E _ceremoniát_ a mint elvégzették,
A testet szent Mihály lovára feltették,[31]
A temetőhelyre fáklyák közt kivitték,
Koporsóját sírnál itten bészegezték.
Sírját is a papok szűntelen füstölték,
Köröskörűl szentelt vízzel azt öntözték,
Testét a sír-ásók sírba eresztették,
Földet reá vágván, azzal bétetézték.
Az egész rokonyság megcsókolván halmát,
Mély főmeghajtással kérték a _vladikát_,
Hogy másnap lelkéért tartson _lithurgiát_[32]
Elmentünk, meglátván ezen _tragédiát_.
A temetőhelyről többekkel mint mentem,
Egyszer jobboldalom felé tekíntettem:
Egy rendes iffiú megy, látom, mellettem,
Hogy csintalan lehet, azt észrevehettem.
Hozzám szólott, s mondá, de szólván nevetett:
Uram ez a vén rácz, ki eltemettetett,
Legalább is ötszáz köböl bab az lehet,
A mennyit ő míg élt, olajjal megevett.
Ma estve házánál fogják lakni torát,
Láttam, vittek oda sok ezer _pruszkorát_[33],
_Bozseniczát_[34], azaz kecskebak sódorát,
_Kalugyerség_, papság majd fogyasztja borát.
Jó _sclavoniai_ erős _rakiában_[35]
Lesz részek, mert fogják inni azt héjában;
De csak tor ez és nem lésznek olly vigságban,
A mint még ma estve lészek én a bálban.
Gyakorta hallottam én már e szót: hogy _bál_,
De nem tudván mi az, a dolog miből áll,
Véltem, hogy ott mindent ingyen kiki talál,
És hogy a sűlt galamb ember szájába száll.
Kérdem az ifiat: a bál hogy hol lészen?
Mond: hét _Electornál_ Pesten, hol már készen
Minden vagyon, s kiki mit akar azt tészen,
Játszik, tánczol, a mit kiván, iszik, észen.
És hogy ez kezdődik estve nyólcz órakor:
De a mikor tetszik, mehet kiki akkor,
A nagy urak jönnek majd csaknem fél éjkor,
Vacsorájok utánn hamarébb is ollykor.
Feltettem magamba, hogy én is elmegyek,
A _bál_ mivoltáról hogy tanulást vegyek,
És annak javában hogy én részes legyek,
Úgy sem tudom, már ma egyebet mit tegyek.
Három fertályt ütött éppen tíz órára,
Hogy Dunának értem _Pest_ felől partjára
De itten nem tudtam, menjek melly útczára,
A hol találhassak a bálnak házára.
Sípolva jött mellém egy perecz-eladó,
Ettől kérdém, hol van hét _Kurfürst_ fogadó?
Mondá: ez útczán menj, majd megmondja _echó_;
Mert ott már a bálban zeng a muzsikaszó.
Úgy is lett; mert menvén a fülembe hatott
Trombita, dob, sípok, hegedű hallatott,
Az útcza fáklyáktól világosíttatott,
Sok a hintók előtt szolgáktól tartatott.
A mint kapujának alatta megálltam,
Itt azon iffiút véletlen találtam,
Ki a temetésből vélem jött, s hogy láttam,
Hozzá menvén, néki jó estvét kívántam.
Kértem, vezessen fel engemet a bálba,
A hol az tartatik, azon palotába,
A szokást nem tudom, hogy menjek vaktába,
_Peleskén_ nem láttam bált én, sem Szathmárba.
Felvezetett, látom, az első ajtónál
Hogy két _granatéros_ fegyverben strázsán áll,
Itten a folyosón egy kis asztalkánál,
Űlt egy vastag német rakás papirosnál.
Hozzá vitt, és mondá: itten kell fizetni
_Bilétért_[36] két _rénes_ forintot letenni,
E nélkül senkinek bé nem lehet menni,
Alkunak nincs helye, annak meg kell lenni.
Így hát négy forintot mi ketten letettünk,
Egy kis papiroskát ezért én, s ő nyertünk.
Nem ért az egy krajczárt; hogy annyit fizettünk,
Csodáltam! Iffiú mondá: már mehetünk.
A palota előtt egy tornáczot érvén,
Űlt itt is egy német, ki _bilétünk_ kérvén,
Oda adtuk néki, és tőle eltérvén
Bémentünk; már többé senkitől nem félvén.
Bent lévén mint bálvány egybe megállottam,
Szemeim meredtek, a szám feltátottam,
Hogy _Elysiumban_ légyek, azt gondoltam;
Paradicsomnak is e helyt állítottam.
A tánczpalotának szép vólt bólthajtása,
Mellyen festve vala _Trója_ pusztúlása,
_Helenának_ az ő elragadtatása,
Párisnak öröme, _Genius_ szállása.
Pallérzott _kristályból_ tizenkét lámpások
Benne sorba függtek, nagy vólt ragyogások;
A viaszgyertyáktól esett villámlások,
Szememet sértették a sok sugárzások.
Fala oldalain két sorral függöttek
Tűkörös lámpások, mellyekbe tétettek
Két-két viaszgyertyák, kiktől úgy fénylettek,
Mint a gyémánt fénylik, mellyt gyűrűbe tettek.
Ezek között olly jól helyheztetve függött
Tizenkét nagy tűkör olly fortélylyal csüggött,
Ellen ütésektől palota kettődzött,
E szembetűnésre szem nézni nem győzött.
Vóltak szép zőld fenyők falra kötöztetve.
Ágokon madarkák fészke helyheztetve,
Porczellán fazékak virággal tétetve;
Tavaszt mutatott ez, mint úgy vólt illetve.
Al-végén egy karba harmincz muzsikusok
Hallatták magokat, mint _virtuosusok_,
Ezeknek olly kegyes vala a _tónusok_,
Hogy _syren_ s _nympháknak_ tartotta őket sok.
E szép muzsikától a palota zengett
Tánczosnak lábai alatt padlás rengett,
A _taktust_ jól tették; mert az egyre csengett,
Sok magyar sarkantyú itten pengett-bengett.
De hogy tekíntettem én a tánczosokra,
Nézek ördögökre, vagyis angyalokra,
Nem tudtam, hogy vetém szemem gúnyájokra,
Irtóztató csúfos úkor lárvájokra.
Egyiknek görbe vólt órra vagy vólt szája,
Másiknak himlős vólt sok görcstől arczája,
Félig fejér, félig fekete pofája
Vólt soknak, másoknak macska vólt formája.
Ki göböt magának a hátára csinált,
Kinek mint egy czipó a melyje ugy kinn állt,
Ki káponyát tett fel, mutatott ez halált,
Tetszett, hogy emberből itt ördöggé sok vált.
De vóltak ellenben sok szép őltözetek,
Aranytól s ezüsttől gazdagok, nehezek,
A dámák nyakai, fejek és a kezek
Brilliánttal tele: égtek mint tűz ezek.
A tánczok többnyire álla keringésből,
Forgó szél port mint hajt, ollyan tekergésből,
Gondoltam, viradtig sok meghal ezekből,
Guta következik a fejszédűlésből.
Az én iffiúm is közöttök fetrengett,
Egy csínos lyánkával mint többi keringett,
Izzadt vólt, mondotta, mindjárt vesz más inget.
Úgy is tett, hogy ezen csúf táncznak vége lett.
E táncz után leűlt a székre mellettem,
Mindjárt inni akart; de azt nem engedtem,
Nagyon meghevűlt volt, azért ítélhettem,
Ha iszik, hektikát nyer, attól féltettem.
Kérdém: Uram! ugyan mi neve e táncznak?
Mert egyszer, keringős hogy lett ökröm, annak
Szint’ illyen táncza vólt, mint itten forganak,
Az is csak keringett, itten sem ugranak.
Felelt: Uram! hiják eztet _Voltzerisnek_,
_Voltzen_ kallót teszen, s természete ennek
Szűntelen forgani, mint malomkeréknek,
Kallótáncz ez tehát, mellybe keringenek.
Higyje az úr nékem, hogy lészen az nagy kár,
Hogy ha el nem megyen, egy _Voltzerist_ nem jár;
Ama dáma ollyan könnyű mint a madár.
Vigye el, mert látom, hogy csak az úrra vár.
Uram! bolondgombát még soha se ettem,
Mint a bódúlt marha, nem is kerengettem;
Ha tánczoltam, tehát igaz tánczot tettem,
Mellyből a fejembe szédűlést nem vettem.
Inkább ehetném én, és inkább ihatnám,
Higyje el azt az úr, mint sem tánczolhatnám,
Kitől kéne kérni, ha aztat tudhatnám,
Azon lennék, hogy azt én megszóllíthatnám.
Erre az iffiú megfogá kezemet,
Egy oldalszobába vezete engemet,
Kért, hogy vígan légyek, mutassam kedvemet,
Mindjárt enyhíteti szomjúm s éhségemet.
Egyet kiált: _Kellner!_ hát mindjárt itt termett,
Szép fejér köténynyel egy fiatal német,
Németűl szólt vele, nem tudott más nyelvet:
Nékem monda: az úr mostan mindjárt ehet.
Egy kis asztalkát ez gyorsan megterített,
Ezüst villát és kést, kanalat készített,
Mint a hó olly fejér zsemlyét tányérra tett,
Melyet szép _damaska_[37] keszkenyővel fedett.
Somlai bort hozott egy jó butellával,
Másba pedig vizet, s pohárt hamarsággal,
Ezüst gyertyatartót szép viaszgyertyával,
Gondoltam: hogy eszem bezzeg ma pompával.
Hozott ezüst csészét, melly vala fedeles,
Apró árpadara vólt ebbe a leves.
Czitronyos vólt, mivel valék igen ehes.
Mind megettem, nékem vólt ez igen keves.
Leves után hozott egy ezüst tálacskán
Igen rendes étket, kitálalva czifrán,
_Ragú ist das_; kellner én hozzám így szólván,
Megrágom, feleltem, sógor, jó fogam van.
Vagdalt étel vólt ez, s vala foghagymával,
Nem kellett ehez kés, ettem azt kalánynyal,
Meglehetős vólt ez, s vala szalonnával,
Mint foghagymás kolbász, olly vala szagával.
Csakhamar béjöve más ezüst tálával,
Ezen vólt sűlt kappan, fennyűmadárkával,
Olajos, eczetes, fejes salátával,
Mondám: jobb vólna ez, sógor, szalonnával.
A kappanhoz ugyan magyarossan láttam,
Egésszen megettem, csak a nyakát hagytam,
A madarkát évén csak újjaim nyaltam,
Azért mint kappanyon, ezen úgy nem kaptam.
Jóllakván, a boros butellát felvettem;
De a bort pohárba koránt sem tőltöttem,
Sőt a számtól aztat addig el sem vettem,
Üres fenekére még nem tekíntettem.
Ezt látván a Kellner, _ist gút_? aztat kérdé,
Mondám: bizony _ist gút_, de üres már ládd-é!
Azért lódulj! újra töltsd meg ezt, hallod-é,
E vizet magadnak tarthatod, tudod-é?
Hozván más butellát, előmbe letette.
_Kontratánzt_ iffiú a mint elvégzette,
Hozzám jött s mellettem magát pihentette,
A kellner: eszem-é _austrigát_? kérdette.
Nem tudtam, hogy mit mond, és mi az _austriga_;
Mondám, ma nincs péntek, nem kell nékem csiga
Iffiú nevetve mondá: az _austriga_,
Jó uram, tengeri állat és nem csiga.
Ha ugy vagyon hozzál; hozott egy tányérral,
_Czitront_ is hozott ő, mert eszik _czitronnal_,
Rá nézvén nem tudtam, mint bánjak én azzal,
Késsel nyúljak hozzá, avagy csak marokkal.
Tányérról én eggyet hírtelen felkaptam,
Majd kitört a fogam, hogy beléharaptam,
Fogam között felnyílt, bent mi van hogy láttam,
Hogy ez nyálas, nyúlós mint taknyot csodáltam.
Dolgom az iffiú felette kaczagta;
De hogy kell ezt enni, nékem megmutatta.
_Czitronnak_ a levét reája csafarta,
Nem előbb, csak mikor már habzott, felnyalta.
Maga nékem eggyet szépen elkészített,
Nyeljem le csak frissen, arra kénszerített,
Mondá: hogy már láttam ő azzal hogy mint tett
Láttam is, mert akkor ő már tízet megett.
Id’ adá és aztat hírtelen lenyeltem,
Tajtékos levét is mind felhörpentettem,
Alig vólt gyomromban, már is azt ítéltem,
Hogy _kólika_ jön rám, mellytől nagyon féltem.
Úgy tetszett, nyeltem le nem mást, ha jégcsapot,
Érzettem: hűl gyomrom, rágásokat kapott,
Gondoltam, nehezen érek én más napot;
Tám szükség is lészen hívattatni papot.
Izzadtam, ződűltem, hol pedig sárgúltam,
Nagy undorodástól majd hogy nem ájúltam;
Bé fog fagyni gyomrom, azon is búsúltam,
Nehezen pihegtem és csak alig fújtam,
Látván az iffiú nagy változásomat,
Majd leszakította, úgy rázta órromat,
Dörgölte csömöröm’ az egész hátomat,
Verejtéktől törlé gyakran homlokomat,
Nagy nehezen mégis én magamhoz tértem,
_Somlai_ boromat adja ide kértem,
A _butellát_ itt is egészen kimértem,
Mellytől mindjárt régi egészségem értem.
De meg is esküdtem a nagy _Jehovára_,
Hogy sohasem nézek én az _austrigára_,
Kívánom én aztat azoknak fogára,
A kik pöknek, nézvén a nyers szalonnára.
Ezek így történvén, a tánczpalotába
Kimentünk; s megvontam magam egy szuglyába,
Látok egy vén urat lenni _maskarába_,
Iffian öltözve, de nem vólt _lárvába_.
Szemöldökét a vén béfeketítette,
Ősz haját hajporral vastagon hintette,
Arczája ránczait pirosra festette,
_Parfumírozva_ vólt[38] mind ruhája s teste.
Rózsaszínű selyem vala öltözete,
Vont arany paszomány annak prémezete,
Mint _Laufernek_, úgy vólt egész készűlete,
Egy iffiú dámát fel s alá vezete.
Hajlongott mellette, angyalának hítta,
Mint egy húsz esztendős, szívét ez úgy vítta,
Ha ez a _kávéját_ keverte, úgy itta,
Csúfság vólt, mit nem tett ezen _Susannita_.
Hogy mellettem elment, hihető megesmért,
Hogy idegen legyek, magyarúl arra kért,
Hogy tánczolni menjek, de mindjárt méreg ért
Azért így szóllottam hozzá, hogy felém tért.
E dáma az úrnak talám unokája?
Nem lehet: hitvese légyen, vagy mátkája,
Mert nagyatyát mutat már az úr formája,
Ránczai tetszenek, bár festett arczája.
Valamint a tűztől puskapor fellobban,
Vagy kit mennykő megüt, hírtelen letoppan,
Ez is sok szitkokkal én előmbe dobban,
Szidott ő, szidtam én őtet annál jobban.
Végtére azt mondám: hallja ked nagyapó!
Kedhez az iffiú dáma már nem való,
Hogy ha Kempis Tamást olvassa, lészen jó,
Mert fogytig ha így él, elviszi a _manó_.[39]
Dörmögve mellőlem ő elsompolyodott,
Mondá, hogy eszemben vagyok tébolyodott,
A dámája láttam, hogy elmosolyodott,
Ő is, azt jól tudom, hogy így gondolkodott.
Mint borúl fölyhőtől a szép napnak fénye,
Úgy rútult e véntől e dámának kénye,
Inkább tetszett néki ennek az erszénye,
Mintsem ezen vásott természetnek vénje.
Ezek így történvén, én megszólitottam
Az iffiat, néki ezeket mondottam:
Négyet már elütött az óra, hallottam,
Haza megyek, a más éjjel sem aludtam.
Hanem a vacsora árát megfizetni
Akarnám, ha tudnám mennyit kell letenni,
Nem sok vólt, tán sokat nem fog érte venni,
Tudja meg: _kelnerrel_ tud ő beszélleni.
Kérdezvén a _kelnert_, az egybe így felelt,
Nem sok, csak hat arany; a hideg majd kilelt,
Mondám: hogy kevés bort adott, kevés ételt,
A török földjén sem hallottam illy vételt.
Mondá az iffiú: az úr csak híjába
Beszél, mert a dolog így vagyon a bálba,
Itt mindent, a ki mit tészen a szájába,
Drágán kell fizetni, nincs mód alkujába.
Kivettem az erszényt, de a szívem vérzett,
_Kelnernek_ hat aranyt fizetvén rám nézett,
_Schon gut_, azt mondotta, de búm lett tetézett,
Fejem aranyimért fájdalmakat érzett.
Mindjárt megesküdtem, s feltettem magamba,
Soha még én élek, hogy nem megyek bálba,
Mert hat aranyakért tíz hétig _Szatmárba’_
Lett vólna mint borom, mint sűlt-főtt a tálba’.
Ott hagytam én a bált, és haza siettem,
De az aranyimat el nem felejthettem,
Ágyamra bús szívvel magamat vetettem,
Átkot _austrigára_ s _kelnerre_ ejtettem.