A mellyben a nótárius előbeszélli, mint mene Tisza-Füredig, ott a
vasas-németekkel melly nagy baja vólt, mint méne el onnét Örsnek
eránnyába, jól tartván magát, és Árokszállása felé megindúlván éjtszaka
mint tévelyedett el; mennyit szenvedett égi háború támadván, mint esett
bé a Csősz árkába, miként mászott ki, és egy csikóstanyát érvén, ott
megszárasztván magát, elindulásáig szóll.
Füredre érkezvén mégis éjtszakára
Hallal bővelkedő Tiszának partjára,
Hogy ne legyek másnak én akadályjára,
Azért a helységnek szállottam házára.
Gondoltam, hogy itten leszek békességgel,
Majd jól tartom lovam, alszom csendességgel,
Lesz nyugvásom utánn testem erősséggel,
Regvel követhetem útam serénységgel.
Három vasas-német a szobába dobban,
Két czigány hegedűlt ezek után nyomban.
Újjongatott egyik, mint a másik jobban.
Pallosok kivonyták; mert jól ittak borban.
Nótárius levén, a kalapom mellett
Penna volt; mert sokszor frissen írnom kellett;
De ha bikák, s gulya nálam réműlést tett:
Lettem pennám miatt mostan megijedett!
Hogy a három német pennámat meglátá:
Komissár! komissár! mind három kiáltá,
Mindenike szörnyen pallossát forgatá,
Ijedtembe bújtam vólna a főld alá.
Mondák: ha katona kis tuk hus megenni,
Kéd mindjárt sok exces a papiros tenni,
Azután komputus mikor kéd elmenni,
Vitz’ ispány csinálik, sok fizess meglenni.
Kuthja lerki Spitzbub, kéd azt úgy csinálik,
Most én az enim kard kéd fejet levákik,
Ha többé komissár más falu meglátik;
Más kadona exces nincs meg van mondanik.
Eggyik fricskát adott, másik üstökömet
Czimbázta; harmadik döfölte testemet,
Talán le is vágtak vólna ők engemet,
A falu gazdája tartá meg éltemet.
Szólla: jó uraim! Kegyelmetek! kérem,
Ez szomszéd falusi kántor, jól esmérem,
Távodadról való atyámfia s vérem,
Egész helység tudja, tudja a testvérem.
Szavára katonák mind megjuhászódtak,
Nékem békét hagytak, többé nem czivódtak;
De egy bajból megint más bajba béhoztak;
A gazda szavai új rosszat okoztak.
Mondák: nagy haragszik mi nem fog csinálni;
Nem meg vagy komissár; mi azt jól már látni;
De meg van kend kántor, szép ének kántálni,
Ha kántál nem csinál, sok priglit megadni.
Uraim! nem lehet, igen rosszul lettem,
Ketek pallosától nagyon megijedtem,
Minden tagjaimban lankadtságot vettem;
Még jó, hogy halálra le nem betegedtem.
Kotz tausend fikkerment! ked megénekelni,
Ma kántor, katona lusztig meg kell lenni.
Kuthja lerki ha kend ének nem megtenni,
Sok erdek a tied gyomrod meg fog enni.
Látván hogy itt vagyok nagy veszedelembe’,
Eztet éneklettem nékik ijedtembe’;
Hogy: _Csorda pásztorok midőn Bethlehembe_,[12]
Mert hirtelen épen ez jutott eszembe.
Ezt hallván egyike forgott, tánczolt, ugrált,
Másika: hajjassza, raszasza kiabált,
Harmadik bort ivott, az asztalra felállt,
Mondá: Kántor fifát! szép ének megcsinált.
Azután czigánynak vonni parancsoltak,
Szint úgy rengett a ház, sarukba tánczoltak,
Engem is hol jobbra, hol balra vonczoltak,
Hol jóval, hol roszszal tánczolni unszoltak.
Magamat előttök eleget mentettem;
Mondottam: jól látják, hogy megbetegedtem;
Hogy így légyen dolgom, hittel pecsételtem.
De mégis semmire vélek nem mehettem.
Músz szain: alló frissen, her kántor tánczolik
Morblé! nem tánczolik, sok három pácz adik,
Tudni én: her kántor! szép tánczolni tudik,
Sok kicsin táncz csinálsz: her pruder maradik.
Gondoltam, sok bajon immár által mentem,
A részegek előtt magamat mint mentem.
Gorombaságoknak végét ha tekíntem,
Rosz lesz: itt a tűzre a büdöskőt hintem.
Azért bokáimat egymáshoz ütöttem,
Mint kinek háza ég, olly tánczolást tettem,
Emberből lengyelnek medvéjévé lettem,
Az bottal, én karddal tánczolni kéntettem.
Hap lustig Herr Kántor, egyike kiáltott,
Alló kéd fordúlik, másika megrántott.
Harmadik előmbe vetett lábbal gáncsot,
Bétoppant a káplár, látta ezen tánczot.
Parancsolá, kiki menjen quartéllyára,
Eggyik fejeskedett: nem hajtott szavára;
De hogy pálczájával rákapott hátára:
Elment és a dolgot nem vette tréfára.
A hegedűlésért czigány fizetést kért,
Hogy én is tánczoltam, megérdemlik a bért:
Úgy felforrasztotta szavok bennem a vért,
Hogy testemben a nagy méreg csak alig fért.
Kardom rántván mondám: mindjárt megfizetek:
Jól megkardlapozlak: az lesz a tietek,
Látván a czigányok; kifelé siettek,
Illy’ a berek; mentek mint megy a fergeteg.
A kik eztet látták, kaczagtak s nevettek,
Mondák, a czigányok bezzeg megijjedtek!
Udvaron keresztűl ollyan futást tettek;
Hogy három ugrásra az útczán termettek.
Ezek így történvén, jó abrakot adtam
Lovamnak, és reggel meg is patkóltattam,
Mint illik: reája mindenem felraktam:
A Tisza partjáig csak gyalog ballagtam.
A hídasba itten lovamat vezettem,
És a révészeknek előre fizettem,
Csendes idő lévén, bátran evedzhettem,
Hamar is a túlsó Tisza partján lettem.
Innét két mértfőldet, de jót elléptettem
Örsnek eránnyába, le is telepedtem,
Pányvára lovamat, jó fűbe kötöttem,
Köpönyegre néki abrakot öntöttem.
Aczélomat frissen s kovám’ elővettem,
Erre jó megérett bükkfa taplót tettem,
Két három csapással tüzet is ütöttem.
És száraz perjével lángot gerjesztettem.
Erre száraz fűzfa ágat bőven raktam,
Kecskerágó fából nyársacskát faragtam,
Szalonnát rávonván a tűznél forgattam.
És zsírját szép fejér czipómra csorgattam.
Melly részi cseppentett vala, elharaptam,
Erre borral töltött kulacsomat kaptam,
Szemem könyvbe lábbadt, azt úgy kotyogtattam
Illy herczegi módon magamat traktáltam.
Mivel a múlt éjjel semmit sem alhattam,
Mert hol éneklettem, hol tánczban ugráltam,
Álomtól a tűznél itten elnyomattam,
Fáradságim után borral hogy jóllaktam.
Egyszer felébredvén napra tekíntettem,
Jól lehanyatlott az, nagyon kételkedtem,
Hogy oda érhessek, a hová feltettem,
_Hoc est certum:_ mondám, be soká hevertem!
Kivettem karika réz _compassusomat_,
Zöld galándon függött, feltartám karomat,
Még meddig mehetek, mint végzem dolgomat,
Ne érje mint tegnap bal fátum sorsomat.
Órámnak kis lyukán a napnak súgára
Átsütvén, mutatott éppen hat órára,
Örűltem találván _polus_ grádussára,
Még ma eljuthatok Árokszállására.
Megindúlván alig egy pósta mértföldet
Mentem el, és máris úgy bésetétedett,
Hogy főldet nem láttam, csak csillagos eget,
Az útat elvesztém, lettem eltévedett.
De mivel tanúltam az _astronomiát_,
Gondoltam, hogy mostan vehetem én hasznát,
Majd fogom vizsgálni a _via lacteát_,
_Jupiter_, _Saturnus_ és _Vénus_ csillagát.
Azért egy halomra lovammal felálltam,
Kalapom szarvából én _tubust_ csináltam,
A fenn nevezteket azon át vizsgáltam,
S illy _consequentiát_ azokról formáltam.
Balra megy Jupiter _satelesseivel_,
Fiastyúk is úgy megy maga csirkéivel.
_Vénus_ is arra tart pávás szekerével,
_Saturnus_ is siet sebes lépésével.
A három Kaszások, látom, balra térnek,
Balra áll a rúdja a Gönczölszekérnek,
Tehát én is útját követem ezeknek,
Balra megyek, mivel ők is balra mennek.
A Tisza vizének jobbról van folyása,
Van most pedig ennek nem kis áradása,
Fakómnak ha jobbra lenne a hágása,
Béesvén elnyelne tekergős habzása.
Így az én testemből a harcsák falnának,
Csukák a lábomnak szárából rágnának,
Agyamnak velején a rákok híznának,
Többi tagjaimon rút békák másznának.
_Consequentiámhoz_ tehát magam tartám,
És mágnes tő helyett orromat csafarám
Balra: lovamat is én arra fordítám
_Holb-linksre_, nem _rechtsre_ menne, azt akarám.
Most láttam, az okos ember jó a háznál,
Hogy nincsen tudomány szebb a mathésisnál.
Örűltem, tanulván ezt Szabó Jakabnál,
Kaplonyi barátok orgonistájánál.
Nagyon setét vala, fakóm izgott, mozgott,
Folytába nem lépett, tipegett, tapogott,
Prüszkölt; mert felettem tar-varjú krákogott,[13]
Egy füles bagoly is csak közel huhogott.
Hirtelen jobb kézről támada nagy zúgás,
Hab formán keverte _aert_ a szélfúvás,
Poesishez értvén, mondám: jön _Boreas_,
Vagy sárkányon deák űl, mely garabonczás.
Mátrahegy tájáról írtóztató zörgés
Közelgetett és vólt rettentő mennydörgés,
Csattogott, ropogott, mint az ágyúlövés,
Hallatott pusztákon a nagy marhabőgés.
Villámlott szűntelen, húllott a sok mennykő,
Ki tüzes, ki olly nagy, mint egy kasza-fénkő,
Más szag nem érzetett, hanem csupa kénkő,
Ki itt nem félt vólna, lett vólna szíve kő.
Fekete fölyhőkkel borítva vólt az ég,
Zápor esett, a közt mint dió olly nagy jég,
Láttam, itten boglya, amott egy kazal ég,
Gondoltam: Istenem! mikor lesz már itt vég.
A lovam rettegett, nem mene folytába’,
Ide-oda csúszott vagy egy, vagy más lába,
Mivel a setétben lépett csak vaktába’,
Velem együtt bédült a Csősznek árkába.[14]
Uram Jézus! segíts, nagyon kiáltoztam,
Irgalmazz lelkemnek! buzgón imádkoztam,
Ne hagyjál elveszni, kérlek, fohászkodtam;
De Budára felvett útam’ is átkoztam.
Mert aztat gondoltam, hogy Tiszába estem,
Mikor nyel örvénnye, már csak aztat lestem,
Véltem, hogy halaknak tora lészen testem,
A zavaros hénárt majd véremmel festem.
Ez árokba sok víz esőtől bétódult,
Gondoltam: hogy Tisza; mert fejem vólt bódult,
Mellyért nagy ijedtség szívemre rátódult;
De nyavalyájából ez hamar felgyógyult.
Látván, hogy a zajtól el nem borítattam,
S hogy lovamnak hátán nyeregben maradtam,
Felálla: nem úszott, megbátorítattam,
Árok túlsó partját villámnál láthattam.
Mind a két sarkantyúm fakóm oldalára
Bévágtam, hát egybe ezen szegény pára,
Mint vad kecske szokott szökni kősziklára,
Úgy felszökött velem az árok partjára.
Megszünt a mennydörgés, már nem is villámlott,
Felette setét vólt, csak a víz csillámlott,
Megindítván lovam, lába megsikámlott,
Partról farán csúszott, szőri is lehámlott.
De felkelt és róla én is leszállottam,
Megtágúlt hevedert jól megszorítottam,
Bagázsiámat is megigazítottam,
Felűlvén hátára, újra gondolkodtam:
Hogy merre indúljak; nem tudtam, hol vagyok,
Setét volt; az égen, mondám, hóld nem ragyog,
Fölyhőszakadástól vizek igen nagyok,
Virradtát megvárom, útnak békét hagyok,
Hát egyszer jó távúl, valamit fényleni
Látván, mondám, nem más, csak tűz fog ez lenni,
Lobog ez, s lobogást csak láng szokott tenni,
_Deliberatum est_, arra fogok menni.
Menvén a setétbe egy nagy sereg gődény
Felrepült előttem, zúgása volt kemény,
Véltem, hogy előttem zúg megint vízőrvény;
Kezdé bántni szívem halálos kelevény.
Észrevettem osztán, hogy ez madárszállás,
Nagyon örvendeztem, hogy nem vólt vízfolyás,
Esett ezek között fütyűlés, kiáltás,
Mondám: ezért légyen az Istennek áldás.
Egy óráig mentem, mig a tűzhöz értem,
Csikós tanya vólt ez, itten szállást kértem,
Mivel sok híg sarat, sok vizet ma mértem,
Felette jól esett, hogy itt tűzhöz fértem.
Csikós lova mellé köté paripámat,
Karámjába[15] rakta minden portékámat,
Nádat hányt a tűzre, szárítsam gúnyámat,
Mondotta s lehúzta lábamról csizsmámat.
Önnön maga vízből holmimet csafarta,
És csak melegedjek s nyúgodjam, akarta,
Bojtára lenyergelt lovamat vakarta,
Etette, itatta, pokróczczal takarta.
Szerszámom s csizsmámat hájjal jól megkente,
Megszáradott rajtam, mint dolmány, mint mente.
Új keresztyén kését aczéljához fente,
Ezek után szemmel bojtárjának inte.
Tudott ez deákúl, tudta ez szándékát,
Hozott a karámból két berbécs lapoczkát,
Maga megspékelte, meg is adta sóztát;
Tett a tűz mellé még egy bogrács káposztát.
Ez már főzve meg volt, csak melegítette
Berbécsbe a spéket foghagymával tette,
Hogy megsűlt, a fent kést s villát elővette,
Egy fejér kenyérrel mellém helyheztette.
Mig a berbécshús sűlt, én addig nyúgodtam
Megszáradván tűznél jó álmat aludtam;
Felébredvén egyem, kínált: hozzá nyúltam,
Megvallom: erőmben nagyon megújúltam.
Kéz kezet mos; azért én útitársomat,
Előlhozám borral tőltött kulacsomat,
Jól iván, felejtni kezdém balsorsomat,
Meg is részegítém csikós szakácsomat.
Míg ettem, az egész _atmosphera_ tisztúlt,
Sem mennykő, sem zápor, jég fellegből nem húllt,
Rózsaszín szekerén _Aurora_ megindúlt,
_Zephirus_ követte, már _Boreás_ nem dúlt.
Aranyos serényű lovakon jött _Phoebus_,
Mondám: jó lesz dolgom _stantibus his rebus_,
Ugyan ebűl voltam _elapsis diebus_,
Örvendek: támadott _post nubila Phoebus_.
A csikósbojtárral lovam nyergeltettem,
Az egész lomomat reá mint vólt, tettem,
Kótyagos gazdámtól végbucsumat vettem,
És Jászberény felé egy pusztán ügettem.