A mellyben a szerző kiteszi, ki légyen, hol lakjon és mi okra való nézve
tökéllette el magában Budára elmenni. Miképpen készűl fel és miként
indúlt ki házától, előbeszélli, és minden történetjeit előszámlálja,
valamik estenek, mindaddig, miglen Tisza-Füredet érte.
Tekéntetes, nemes Szathmár vármegyében,
A kecsegés Szamos viznek lementében
Lakásom én nekem van Nagy-Peleskében,
Nótárius vagyok ennek helységében.
Híres Budavárát még soha sem láttam,
Krónikában róla bár sokat olvastam,
Aztat hogy láthassam, mindenkor kívántam,
El is tökéllettem oda tenni útam.
Olvastam: hogy hajdan királyinknak széke
Itt vala s itt lakott nemzetünknek éke,
Rákosnak mezején, melly ennek vidéke,
Tartott országgyülést a nemzetség szépe.
Mostan minden táblák tétettek Budára,
Azon okból, hogy az van ország javára,
Mert hazánk közepén fekszik Budavára.
Mindennek eggyenlő majdnem útja arra.
Mindenféle dolgok ottan folytattatnak,
Sok törvényes perek előhozatatnak.
Igazságtételek ott kiadatatnak.
Egy szóval: mindenek ott kormányoztatnak.
Dolgaim nékem is nehezek és nagyok,
Mivel én falusi nótárius vagyok,
Feltettem, hogy minden dolgomon felhagyok,
Elmégyek, lesz hőség, legyenek bár fagyok.
Budán ha meglátom táblák _systémáját_,
Mint foly, majd felveszem annak a formáját,
Ha onnét megtérek, falunak tábláját,
Ugy fogom intézni a _cynozúráját_.
Nyergem zsufa fakó lovamnak hátára
Feltettem, s kulacsom az első kápára;
Iszákom kötöttem a hermecz szíjára,
Úgy hogy ne okozzon túrt ez a hátára.
Mennyi költségem telt, erszényembe tettem,
Szalonnát is vinni el nem felejtettem,
Sót és vereshagymát iszákba vetettem,
Szathmári jó borral kulacsom töltöttem.
Abrakos tanyisztrám egy szép fehér czipó
Megtöltötte, kefe és a lóvakaró,
Efféléket vinni magával igen jó,
Az útban jól esik egy kis _provisio_.
Elbúcsúztam szépen falú községemtűl;
Feleségem, komám, minden gyermekemtűl,
Fogadom nékiek, higyjék el azt szentűl:
Nemsoká meglátjuk egymást szembe szemtűl.
Kivezetvén fakóm házam udvarára,
Üstökét megvonytam felülvén hátára,
Eggyet rikkantottam rajta utóljára,
Nyargalva mentem ki a falú farkára.
Itten tenyeremmel nyakát veregettem,
Melly játékkal őtet lecsendesítettem,
Azután két szemem az égre vetettem,
Illyen fohászkodást Istenemhez tettem:
Égben lakó nagy Úr! felségedet kérem,
Nékem, a ki ezen hosszas útat mérem,
Legyél kalaúzom, legyél én vezérem,
Mindaddig, a meddig Budát el nem érem.
Azután szép lépést zsufa fakóm hágott,
Csak egyszer bal lábbal, kantárszárba vágott,
Csikó ló volt, azért zablájával játszott;
De engemet éppen menése nem rázott.
Tótfalusi hidon ált’ menvén, elhagytam
A Szamost: Csengerben semmit sem mulattam.
Kocsordnak[1] töltésén vígyázva ballagtam,
Délre harangoztak, hogy Nagy-Károlyt láttam.
Piaczczán ált’ menvén Katona-utczába,
Esmérőm házának mentem tornáczába,
Szívesen fogadott s bevitt szobájába,
Vezette lovamat az istálójába.
Asszonya jól tartott hajdúkáposztával,
Maga pedig kínált bélteki borával,
Lovam is jól tartá abrakkal s szénával.
Friss vizet is adott néki egy dézsával.
Barátságát néki szépen megköszöntem,
És felvett útamhoz gyorsan felkészűltem,
Jól tartott lovamra udvarán felűltem,
Károlyból kimentem; de borától hűltem.
Alkonyodott, mikor értem Piricsére,
A dinnyés Nyirségnek[2] legelsőbb helyére,
Szabolcs vármegyének éppen a szélére,
_Collégámhoz_ szálltam a falu végére.
Jó szívvel házánál szállást nékem adott,
Mint telhetett, lovam s engem úgy fogadott,
Hibás lévén nyelve, törvényről dadogott,
Sok _deutrumokról_ szóllott és habogott.
Akkor estve tőle vég búcsúmat vettem,
Hajnal hasadtával útamat követtem.
Homokos ligetjét Nyírnek hátra tettem;
De még általmentem, sok dinnyét megettem.
Vámos-Pircsen délbe nem sokat mulattam,
Nehéz útam lészen, mivel aztat tudtam,
Homokban fakómat csak alig hajthattam,
Forró meleg lévén, lovastól izzadtam.
Debreczennek estve értem városába,
Egy szűcsnél megszálltam a Csapó-utczába,
Lovamat kötöttem pincze gátorába;
Mivel istálója nem vólt udvarába’.
Látván, felesége terítti asztalát,
Vetreczén pecsenyét, egy tál katrabuczát[3]
Teve fel; de mivel nem vólt látni borát,
Kulacsomból töltém kettőjök poharát.
Sok beszédek között találám kérdeni:
A _districtuális_ táblán itten menni
Mint szoktak a dolgok, a törvények lenni,
És mi véget szoktak processusok venni?
Felelt a szűcs: Uram én szolgálni avval
Nem tudok; mert közöm nincsen a táblával,
Van egyedül dolgom nékem a csávával,
Bőreket a hústól tisztító kaszával.
Ó be nagy különbség! gondoltam magamba,
Egy illy nótárius, s egy szűcs, melly otromba;
Verbőczivel tele fejem: övé gomba,
Bölcs, tudós a munkám: az övé goromba.
Elmúla az éjtszak, másnap virradóra,
A veres toronyba négyet ütvén óra:
Felkészűltem, és felűltem a fakóra;
De borom megitták: vettem gondolóra.
Azért a Fejér ló[4] felé útam tettem,
Diószegi borral kulacsom töltöttem.
A piaczon czipót s fenék szappant[5] vettem.
Debreczenből Látóképig[6] kiléptettem.
Úgy tetszett, csömör bánt; testembe’ borzadtam,
Hol fáztam, hol pedig nagyon is izzadtam;
Azért a csaplárost itt kiszóllítottam,
Pohár _ákovitát_ kérvén, azt megittam.
Onnét a sivatag _Hortobágy_ pusztáját
Értem: de számtalan kárakatonáját[7]
Csodáltam: kócsagok s túzokok summáját,
Lepte sok ezer lúd s récze ennek táját.
Nincsenek itt faluk s várasok építve,
Útazók számára fogadók készítve.
Szállásokat látni szalmával kerítve,
Némelly rongyos csárdát sárból cseperítve.
Egy jó forma legényt találtam egy tanyán,
Zsiros ingbe’ oldalt heverni a bundán:
Hátán volt juhbőrből fekete kaczagán[8],
Egy pár kérges habdák[9] a két lába szárán.
_Isten jó nap! bátya:_ néki így köszöntem,
_Hozta Isten kedet_, feleletét vettem.
Szállást kértem, adott: azzal lenyergeltem,
Iszákom nyergestűl a földre letettem.
Míg a lovam fűbe kötöttem pányvára,
Akasztott egy bogrács húst a szolgafára[10],
Megborsolta, s veres hagymát metszett arra,
Kért, hogy a míg megfő, üljek a szalmára.
Egy szép fejér czipót, ollyat mint kalácsot,
Tett a bundájára. Fogta a bográcsot,
Egy jó rázást tévén; de illyent ki látott?
Magamnak is szemem meredt volt, s szám tátott.
Mert az egy rázással, melly hús volt fenekén,
Egybe felűl esett, vala a tetején.
Egy darabocska is főldre le nem esvén,
Csodálkoznom kellett a gulyásnak tettén.
A melly hús felőről esett az aljára,
Nyers vala egészlen, alig érte pára:
A felső, melly esett ennek a hátára,
Jól megfőtt, úgy tetszett, hogy nézek rózsára.
Mondá gulyás: Uram! immár lehet enni,
Ezen pásztor étel tetszésére lenni
Fog reménylem, azért abból tessék venni,
Itt van a czipó is, azt is meg kell szelni.
Jobb ízűt éltemben én ennél nem ettem,
Sokat evén abból majd megbetegedtem,
Azért a kulacsot kápáról levettem,
Ezen jó szakácscsal kiüresítettem.
Jól ivott a gulyás; megtölté pipáját,
Nékem is szironyos, sallangos zacskóját
Nyujtotta, azután meggyujtván taplóját,
Pipámra rátette egy darab ors fáját.
De íme! mely nagyon s szörnyen megréműltem,
Az ítélet napját jelen lenni véltem,
Most mindjárt végződik, azt gondoltam, éltem,
Ne hagyjon megölni: az Istenre kértem.
A vad gulya felénk oroszlány bőgéssel
Futva jött; izzadtam s vóltam ijedéssel.
Mint szarvas, a tulykok jöttek olly szökéssel
Farokat felhányták fark felemeléssel.
Felugrott a gulyás, eztet rikkantotta:
_Nem oda:_ a gulyát, hogy így szóllította,
Mint a kőfal, egybe úgy megállította,
Isszonyú bőgését lecsillapította.
Gémes kútból tele tölté válójokat,
Köröskörűl fogták a barmok azokat.
És, hogy eloltották magok szomjúhokat,
Sóhelyekre vették gyorsan az útjokat.
Akkor tértem én is eszemhez, magamhoz,
Mindjárt el is mentem pányvázott lovamhoz,
Felkészülvén szóltam én gulyás gazdámhoz,
Mindent megköszönvén fogtam az útamhoz.
Egy órát halladván, kilencz bikát fekve
Találtam út mellett; (gondoltam: mind medve)
Árpában jól lakván hevertek kérődve;
Valék a gulyánál: vóltam itt ijedve!
Mert éppen előttök a mint lovam hágott,
Felálla a hárma, lábok főldbe vágott,
Bömböltek, mutatott szemek tűzvilágot,
Recsegett a szájok, bogács górét rágott.
Azonban mérgesen megrázván szarvokat,
Közel föld színéhez vitték ők azokat;
De hogy felém jönni láttam mozdúltokat,
Be nem vártam hozzám való eljuttokat;
Hanem frissen kaptam kantáromnak szárát,
Megcsapkoztam azzal fakómnak a farát,
Oldalának vetém a sarkantyú tarát,
Hogy jól szaladhasson, nem húztam agyarát.
Mentem, mint mehettem; de halálveréték
Ütött ki testemen; hogy hátra tekínték:
Sarkamba a bikák, már alig meheték.
Csikó vólt a fakóm, felvágni ő kezdék.
Véres tajték csorgott főldre zablájáról,
Három patkót is már lerúgott lábáról,
Elszakadt heveder csüggött le hasáról,
Szinte lefordúltam nyergestűl hátáról.
Itt juta életem végső perczenére,
Gondoltam: magamnak s lovamnak a vére
Bikáktól ontatik, s most itt halál ére;
De egy nagy júhnyájhoz értem szerencsére.
Egy jó erős juhász két jó bojtárjával,
Hat erős, gabanczos, örvös kutyájával
Őrzé ezen nyáját fokos báltájával,
Sétált körűlötte üstökös hajával.
Látván, bikák engem hogy miként üldöznek,
Ha rajtam nem segít, most mindjárt megölnek:
Egy nagyot rikkantott, _kurja!_ ebeinek,
Látom felém azok sebes futva jönnek.
Itten a kutyáktól, bikáktól is féltem;
Mert rám jönni őket bikák helyett véltem.
A mint _Akteon_ járt, úgy járok, ítéltem,
Vagy egytől, vagy mástól halálom reméltem.
De van az ebeknek nagy _phantasiája_,
Esmérik, micsodás az ember formája:
Ha embernek vagyon a vaddal csatája,
Nem engedik, vadnak hogy légyen prédája.
Ő is bojtárival futott és sietett,
Hamar mind a hárma mellettem is termett,
Usszú! Kormos, Talpas, Bodri, Sajó, Dervet,
Rajta Lompos![11] nékik ilyen bíztatást tett,
Elmentek mellettem ebek nagy futással,
A bikákat érvén kemény ugatással,
Lefordíták rólam szörnyű szaladással,
Visszatértek ezek kegyetlen morgással.
Osztán mondá juhász: nincs messze szállása,
Mennék vele, lesz ott testemnek nyúgvása,
Lovamnak is abrak, széna, jó állása,
Nincsen tanyájának körűlbelől mássa.
Köszönni akartam; de nyelvem rebegett,
A szívem dobogott; mert vala ijedett,
Lábaim reszkedtek, hideget s meleget
Érzettem és orczám halavány sárga lett.
Látván magam kívűl vagyok, szamarára
Feltola engemet, elvitt tanyájára,
A lovamat bízta egyik bojtárjára,
Magamat fektetett egy puha bundára.
Míg azon nyúgodtam, frissen melegített
Pálinkát, a mellyben mézet keverített,
Abba borsot, gyömbért jó bövecskén hintett,
Mindjárt jobban leszek, inni kénszerített.
Úgy is lett, mert abból ittam bár nem sokat,
Mindjárt nem érzettem szívdobogásokat.
Nem tűrtem hideget, sem izzadásokat,
Az egész testemben tett jobbúlásokat.
Érzékenység nélkűl eddig mindég voltam;
Tetszettem magamnak, hogy félig megholtam;
De erőm megtérvén már most felláboltam,
Juhász kezét fogván hozzája így szóltam:
Drága juhász bácsim! én _Hypocrátesem_!
Te nagy bölcsességű kedves _Szokrátesem_!
Én vitéz _Hektorom_, vitéz _Ulissesem_!
Engemet vezérlő hiv _Ganimédesem_!
Ezt hallván a juhász szavam szakította,
Hogy deákúl nem tud, nékem azt mondotta.
Ezen szentek nevét soha sem hallotta,
Azokra apja is őt nem tanította.
Jó bácsi! jól tudom, hogy te nem tanúltál,
Tudjad, a melly deák szókat most hallottál;
Mivel nótárius te soha nem vóltál,
Nem érthetd, a dolog nagy tudományból áll.
Tehát anyanyelven szólok most te hozzád;
Ezer köszönetet szám szívem neked ád.
Te vagy, a bikák közt éltem ki megtartád;
Orvosságod által egészségem adád.
Még élek, te néked kész leszek szolgálni,
Mindent fogok tenni, a mit fogsz kívánni,
_Processusaidban_ fogok _allegálni_,
Jobb _prokurátorra_ nem is fogsz találni.
Uram! _processusom_ nincs nékem másokkal,
Mondá juhász, hanem csak a farkasokkal;
De csak hamar végzem peremet azokkal,
Rájok ütvén örvös _prokurátorokkal_,
Ember az embernek látván veszedelmét
Tartozik sietve adni segedelmét;
Felebarátjának nem érzi szerelmét,
Sőt nem is keresztény, nem nyujtván védelmét.
Azért is tartoztam segitségül lenni,
Mint felebarátod mentségedre menni,
Te hat kuvaszomnak köszöneted tenni
Tartozol: nem hagyták életed elvenni.
Ezek után mindent lovamra felrakott,
Törött szíjból egy új hevedert is adott,
Megölelvén juhászt, hogy értem fáradott,
Köszöntem elmenvén; ő tanyán maradott.