[Illustration: GUZSALYFONÁS ORSÓVAL, KÖRÖSFŐN. (343)]
Jó. A mag hát künn van, a fődbe. Ha esőt ád a jó Atya, akkor lesz szép a
kender. Nem gyomlálunk. A mag tizenhárom hétig ül a fődben. Aratástájt
lesz csak véle dógunk: akkor nyűjjük ki a virágost, rá három hétre
(szeptember) meg, nyűjjük a magoskendert. E mán asszonymunka, ebbe az
ember nem elegyedik. A nyűvés? Három markot nyüvünk egy fűbe, békötjük s
odaállogatjuk csomóba, – ott «megüvödik» s negyednapra kiterítjük, ott a
fődjin. Ott is marad, amíg megszárad. Akkor szekérre teszik s hazahozzák
az emberek; itthon a csürbe leteszik s elcsépelik. A magot is még az
emberek szórják föl. Az asszonyok újból felkötözik, tizennégy fűbe
egy-egy csomót s kirakjuk üket az ereszhéjjára, telelni. Tavaszszal,
Szent György nap után, elvisszük a tóba, eláztatjuk. Ha tó nincs, – mer’
nékünk sincs, – ahol vizet kapunk, oda, a réten a göbölydékekbe, ahol a
hóvíz megmaradt. Kövekkel lenyomjuk. Ázik vagy két hétig. Aztán
kivetjük, szétterítjük s megszárad. Itthon elcsapjuk, tillóval. Elcsapás
után megheheljük; először levevődik róla a jobbik szösz, a tövi szösz
(abból kerül az osztovátára a nyújtó-szál), aztán a hegyi szösz, ami a
behelen megmarad (abból adják a beverő szálat), – ehun e’, ami a karomon
marad föltekerve, e’ pedig a fűkender. Eztán letesszük a pincébe, hogy
pihenjen. Amint és az eső, akkor ecseljük, – tövirül jön a pátyaszösz,
fejirül az ecselszösz. Hogy miért akkor, amikor és az eső? Mer’ akkor
nem kopik úgy, nem fullasztja a szegény asszonyt annyira.
[Illustration: CSÜLLÉS A VETŐKARÓRÓL. (348)]
[Illustration: VETŐKARÓ. (347)]
[Illustration: TEKERÉS. (350)]
[Illustration: VARRÁS. (351)]
[Illustration: AZ ESZTOVÁTA MELLETT. (351) (B.-HUNYAD).]
Hogy aztán? Van még véle munka, van, aranyom úrfi, elég. Fűkendert, hét
fűt, feltépünk egy guzsalyra, aztán azt fonjuk «nyújtani» orsóval, vagy
guzsalyról a kerekre (a rokkára), ha akinek a keze fárad. Így készül a
vékony fonál. Annak a sárga fodorvászonnak, akit úgy szeret az úrfi,
annak, édes, ilyen vékony fonál a nyújtószála is, meg a verőszála is. A
fonalat aztán felmatoláljuk az orsóról a matolára. Mikor tíz pászma egy
darab (negyven «íge» egy pászma; egy íge négy szál), levesszük a
matolláról s vetjük rá a többit.
Mikor minden asszony elvégzi, lesz a szapulás. Ki milyen ügyes
gazdasszony, de mán Szent Pál nap után nem soká hagyhatjuk. A szapulóba
kereken, jó lucskosan, belérázzuk, husz-harmincat, egy szapulóba, –
béterítjük lepedővel, a «hammassal», ráteszünk két véka rostált
cserfahamut s egy nap mind szapuljuk, főzzük, öntjük, mellőle egy
asszony sehá nem mehet. Tüzesített kővel forraljuk éjfélig is.
Megforgatjuk, ha fótos, úgy pállózzuk (párában melegítés) újra, hajnalig
is. Egy nap s éjjel asszonynak nyugodalma nincsen, hogy fekete ne
maradjon. Régente, még reggel egyszer kirázták s kezdték újból. No!…
Mikor fehér, kimossuk tiszta hideg vízben a kútnál; itt, Bikalon, ki van
erre nevezve a Fűzkut, ott mossuk, – kicsavarjuk, kirángatjuk, spárgára,
itthon az udvaron, kiteregetjük. Megszárad, mikor milyen idő van, két
nap alatt is, három nap alatt is, akkor kirángatjuk. Szegény asszony!
csoda, hogy meg van a lelke!… Feltesszük a tekerőre s a tekerőről
gombolyégba szedjük, osztég a nyújtót megvetjük a vetőkaróra s
leszedjük, – most kerül az esztovátára…
Így a munka a szöszszel is, akiből a verőszál lesz. De a szöszt nem
lehet kerekkel fonni, csak orsóval.
Hogy mitől lesz fodros a vászon, amikor lekerül az esztovátáról?… Az
asszony munkájától, csak. A mi verejtékünktől, úrfi aranyom! Belényomjuk
a vásznat egy csöbör vízbe s verjük a kis székhez, szaporán, sokáig. Ha
jó súlyosan fontuk az orsóval, girengyezik (göröngyösödik), megfodrodik,
– a’ lesz a fodorvászon. Mert, hej, szép is a’! Koporsómban is jobban
pihenek meg, elhiszem, ha a’ lesz párna a fejem alatt…
Erre a szépséges fodorvászonra került hajdan – kerül még ma is, de már
ritkábban, – a varrás, az írás után való varrás. Mert ez a szép, ez a
művészi, nem pedig az az emésztő tucatmunka, ami «kalotaszegi varrottas»
néven kerül ma piacra s ami kenyérkeresetnek kenyérkereset, de a
művészetnek semmi köze hozzá.
[Illustration: EGERES FALUBÓL.]
[Illustration: IRÁS. (352)]
[Illustration: IRÁS. (353)]
[Illustration: IRÁS. (354)]
[Illustration: IRÁS. (355)]
[Illustration: IRÁS. (356)]
[Illustration: IRÁS. (357)]
[Illustration: IRÁS. (358)]
[Illustration: IRÁS. (359)]
[Illustration: IRÁS. (360)]
[Illustration: IRÁS. (361) _Mejjrevalóhoz s dulandlé sarokhoz._]
[Illustration: EGERES FALU.]
«Beszéljek a kalotaszegi varrottasról is? – írja munkatársunk, Kriesch
Aladár. Arról a szegény varrottasról, mely a legelevenebb intőpéldája
annak, hogy mint tünik el a semmiségbe a művészet géniusza, amint valami
dolog tisztán pénzért, kereskedelmi célokra készül! Mi az a mai,
világoskék vagy rózsaszín selyembe hímzett, idegenbe olcsó pénzért
készülő terítő ahhoz az őserejű, régi varrottashoz képest, amit pusztán
csak a maguk örömére, ünnepjeik és köznapjaik szebbé tételére
készítettek! Emitt a teknikák alkalmazkodása az élet szükségletéhez, a
feladathoz s a virágként mindenfelé fakadó motivumok tengernyi
sokasága.[6] Amott egyetlenegy tehnikának az unalomig való ismétlése
két-három elsorvadt motivummal».
A régi kalotaszegi varrottas nagyjából háromféle volt: 1) _Az írás után
varrott_, – melynek öltése rendkívül egyszerű és érdekes. Ez úgy
készült, hogy minden egyéb próbálgatás nélkül – koromlébe mártott lúd-
vagy sastollal felrajzolták a diszítményt (352–360) s utána kivarrták.
(363) Most már nagy ritka öreg asszony ért az írásához. 2) _A szálán
varrott_, – midőn minden előrajzolás nélkül, a vászon szálait olvasva
öltöttek s használták az e tehnikánál dívó összes öltéseket, úgymint pl.
a keresztöltést, száröltést, stb. (362, 378) 3) _A vagdalásos_, – amidőn
a vászonból, közzel-közzel belévágva, szálait kihúzkodták s az
ornamentet helyenként fonállal kitöltötték, körülszegték. (380. 381)
Eme harmadikból fejlődött aztán a modern kalotaszegi varrottas, amely
fölött most apraja-nagyja naphosszat görnyed, pár garast keresve s
elmúló művészetük morzsáit széjjelszórva a világ minden tája felé.
Az írásos és szálán varrott mindig színes volt, fehéres vásznon színes
fonal. A vagdalásos régebben soha szines nem volt, szürke alapon fehér
fonállal dolgoztak.
Ma már, nehány gyakrabban ismétlődő mintát leszámítva, nagyon bajos az
egyes minták elnevezését megállapítani; számtalan régi minta divatját
multa, a legszebbeket nem is igen varrják ma már s aki varrja,
elnevezését az sem ismeri, hisz régente is, az elnevezés faluk szerint
változott, sőt egyazon faluban három-négyféle ugyanannak a formának az
elnevezése. Faluról falura gondosan nyomoztuk s gyűjtöttük a már-már
végképp pusztuló régi mintákat, – munkatársunk, Juhász Árpád is sokat
vesződött az elnevezések kutatásával, amiben segítségére volt Edvi Illés
Aladár munkatársunk is. Magával a formakincscsel szakszerűen eddig
kevesen foglalkoztak, nagyobb gyűjtemény csak egy jelent meg
(Pentsy-Szentgyörgyi: Kalotaszegi Varottas Album), ennek is csak az első
kötete, amiből hiányzik éppen az igazán művészi, az írás után való
varrottas ismertetése; lehet, a második kötetben készültek véle
foglalkozni. A megjelent gyüjtemény elmélete hemzseg a tévedésektől s
alaptévedése, hogy a varrottasokat a nép az uri osztálytól vette át…
Kutatásaink folyamán számtalanszor meggyőződtünk, hogy ez az elmélet meg
nem állhat. Föltéve, hogy az erdélyi fejedelmi udvarokból került minták
után dolgozott a nép, – mi bizonyítja, hogy e mintákat az uri osztály
eszelte ki s nem éppen népies hagyomány juttatta föl a kastélyba? Ellene
mond a nép konzervativ természete, nem egykönnyen vesz át a nép valamit
s ha vesz, kevés abban a köszönet; ami nem az ő lelkének talaján fakadt,
az satnya marad, az nem tud fejlődni, annak nincs gyökere, – már pedig,
milyen gazdagság volt itt valaha éppen varrottasokban! Okoskodásunkat
igazolják azok a félig, vagy rosszul értett formák, amelyekkel ma már
lépten-nyomon találkozunk s amelyek a modern tehnika révén kaptak lábra.
Ne kételkedjünk: azok a régi varrottasok a nép művészi érezésének ép s
egészséges alkotásai, – bár közkincse Kalotaszegnek, mindenki a magáénak
tartotta s tartja még ma is, változtat rajta, hozzá ád, elvesz belőle,
új kombinációkat próbál, sőt ugyanazt a mintát néha annyira
elváltoztatja, hogy csak nagy figyelemmel akadhatunk az eredeti
rokonságra. Kívülről tudták a mintákat a régiek; még most is akadnak,
akik ismernek sokat s ha jó kedvük van, csakis ilyenkor, csodálatos
könnyűséggel és olyan kéz gyakorlattal vetik vászonra, papirosra, hogy a
gyakorlott rajzolót is bámulatba ejtik (352–360).
[Illustration: SZÁLÁNVARROTT, SZEDETTES. (362)]
[Illustration: IRÁS UTÁN VARROTT, JÁKÓTELKÉRŐL; LÁTSZIK AZ IROTT S MÉG
KI NEM VARROTT RÉSZ. (363)]
Más sora van a modern, többnyire sárga vagy halvány rózsaszín, vagy
világos kék selyemmel varrott kézi munkának! Azon bezzeg nem
változtatnak, nem is igen alkalmas rá az a szabályos, mértanilag,
szemekre kiszámított minta; ezt bizony, valamint a jobbmódúaknál divatos
horgolt vánkosbetéteket, kétségkívül az uraktól tanulta el a nép, – de
nem is fejlődésképes ez, az ő kezűkön halott marad, nem nékik való, ki
is rí a falusi szoba környezetéből, ha ugyan maradt még valami igazán
népies abban a szobában. De hát ez a nép az uraktól tanulta volna a
kapuk faragását, hímes kapatisztítóit, a súlykot, a színes jármot!? Vagy
csak éppen a varrottasoknál szorult volna másra, ott ne tudta volna
megtalálni forma nyelvén azt a mondandóját, amelylyel egyéb holmiján oly
szépen beszél hozzánk!
Mindig a nép volt a művészetek anyja, teremtője, nevelője Homérosztól
kezdve minden művésznek; és a néphez tér vissza ismét minden művészet új
anyagért, ha a néptől kapott régit már agyon csépelte. Ez a természetes
folyamat; a nép a természettel folyton érintkezésben áll s a
természetnek képekben, formákban gazdag tüneményei, jelenségei folyton
hatnak rá, gazdagítják képzeletvilágát, megtermékenyítik s be is vetik
gondolkozásuk talaját a művészi érzék magjával, amikből oly szép virágok
teremnek; sokszor tapasztalhatja, például a városi ember, ha megfigyelő
képességet tud vinni magával a városból, hogy nyelve, az a tanult nyelv,
milyen csinált papirvirág a nép nyelvének élő virágaihoz képest.
De szükség van ilyen ép megfigyelő képességre a nép művészetének
méltatásánál is. A varrottas, kivált a tömött mintájú írás után készült,
valósággal összefolyik eleinte szemünk előtt, de megismerkedvén,
megbarátkozván vele, mintegy érezzük, látjuk kisugározni belőle a
ráfordított munkát, kedvet és szeretetet. Mert valóban kedvvel,
szeretettel készülnek, vagyis inkább készültek e régi varrottasok, nem
pénzért megrendelésre másoknak, hanem maguknak varrták, diszítvén vele
magukat és hajlékukat.
A leggyakoribb diszített fehérnemű Kalotaszegen, a kis kendő, a
nászkendő, a nagyobb kendők, a törülközők, a rúdra valók, meg a párnahaj
(párnacsúpnak is nevezik) vége.
A kis kendők hosszú, másfél méter keskeny (35–40 cm.) fodorvászonból
készülnek s két végükön 30–40 cm. hosszú, egyforma vagy néha különböző
diszítéssel, és pedig oly módon, hogy keskeny diszített szegély van a
két végén, melytől a tulajdonképpeni nagy díszt egy kis keskeny üresen
hagyott hézag választja el; lehet keskenyebb, lehet szélesebb a szegély,
meg a hézag is, de úgyszólván egyetlen kis kendőn se hiányzik ez a
tagozás. Hasonló a nagy kendők vagy törülközők beosztása is, – hasonlóan
hosszúkásak, de kétszer-háromszor szélesebbek, nagyobbak.
Más fajta a párnahaj ornamentuma, amelyet sokszor egyenes vonallal vagy
valamely dísz tengelyével, illetve középvonalával két szimmetrikus
részre osztott díszítés képez. Magát a lényeges díszt, mely jobbra és
balra újra szimmetrikus, (tehát az egésznek két keresztben álló
szimmetralis tengelye van, amitől a nevét is kapja a varrottas) egyenes
vonal keríti kétfelől, s erre következik a szegély dísze, mely folyton
változik és külön önálló formájú; a szimmetrikus két részre osztó vonal
a vánkosról levéve éppen a szélére esik, úgy, hogy csak az egyik fele
látszik a dísznek, a másik a túlsó oldalra kerül (legnagyobbrészt így is
vannak bemutatva e könyvben). Az írás utáni varrottas szabadon van
rajzolva; szabályos merev részarányosságot egyen se találunk, de éppen
ez a szabadság különbözteti meg minden gyári és gyári módon készített
kézimunkától; akad azonban olyan is, mint például a kapusi forma,
amelyen csak a szegély és csak a jobb- és baloldali rész szimmetrikus. A
varrásra használt fonál, ahogy ők nevezik, a fejtő színe rendesen vörös,
vagy kék, van fekete s elvétve akad zöld is: mosás után szépen fakul a
vörös és a kék.
Hasonló tagozásúak a lepedők is; tulajdonképp ágyterítők ezek s az ágy
oldalára lecsüngő rész, a «hajtás» van szélesen (30–40 cm.) kivarrva.
Maga a vászon nem elég széles terítőnek, tehát kettőt, hármat toldanak
össze, szintén házi készítésű csomózott csipkével, mint ők mondják,
recével (379); újabban már bolti csipkét használnak. A terítőnek azt a
részét, amely az ágy tetejére kerül, vagdalásos rózsákkal, csillagokkal
diszítik, kivált a gyerőmonostoriak.
Hasonló, de méreteiben kisebb az úgynevezett ágyfűtől-való.
Szép az abrosz is, amelynek sajátságos külön diszítési módja van, s ezt
az ornamentumot más varrottason is alkalmazzák, abroszformának nevezve:
körformát betöltő, elszórt nagyobb-kisebb diszek ezek s a toldások
kiemelése széles fogazatos varrással vagy csipkével történik. Még ide
tartoznak a női ingek gallérjai, vállfüi s oldalvarratai is.
Formai szempontból vizsgálva a varrottasokat, legfontosabb a formai
alapgondolat, amely mintegy váza az egész diszítésnek. Ezt a rendesen
egyszerű, vonalakkal kifejezhető alakot ruházzák fel a varrási
tehnikának megfelelő szerkezeti és formai elemekkel s változatokkal,
olykor annyira dúsan, hogy maga az alapgondolat, a váz, csak figyelmes
vizsgálat után ismerhető fel; vannak oly sűrűen bevarrottak, hogy így,
képen, be sem mutathatjuk, bár eredetiben, minden túltömöttségük mellett
is, elég jól hatnak. Maga a formai alapgondolat nem túlságosan sok, de
feldolgozása annál változatosabb; úgyszólván fel van használva minden
lehetőség, amit a varrottasok különben egyszerű varrási tehnikája nyújt.
A kis és nagy kendők fő motivumai képviselik az egyik leggyakoribb
alakot s mint mellékdíszek, szegélyek, előfordulnak lepedőkön,
párnacsupokon is.
Leggyakrabban az egy tövön nőtt öt-virágos motivum ismétlődik; ismerős
alakítás ez a magyar népművészetben egyebütt is, előfordul kapukon,
butoron, gazdasági eszközökön, elő a szűrökön is. A kendő szélességének
közepéből indul ki a szár, tetején van az egyik virág, mellette két
oldalt vagy kissé lejebb egy-egy virág s legalul ismét kettő. Magából a
tőből indulhatnak a mellékvirágok, átlósan, vagy pedig a szárból,
valamivel följebb; az alsók pedig a tőből vagy cserépből felfelé
fakadnak vagy lefelé hajlanak, kunkorodott száron. Rendesen öt virág van
e száron, de előfordulhat hét is, amikor újabb két száron ülő virág van
beiktatva a közepén. Többnyire egy-egy ilyen virágzat képezi, vagy kettő
egymás mellett, úgy az írás utáni, mint a szál utáni varrottasok
egyetlen alapmotivumát; alattuk kis szegély, hézag s a szélén ismét
szegély. E forma pompásan belé illik a hosszú, keskeny kendőkbe, jól
hangsúlyozván a felfelé menő irányt. A párnacsupoknál már többféle a
formai alapgondolat. Két – olykor csak egy – részarányos tengely körül
helyezkedik el e dísz, a párna élét a vonal képezi, amely alatt és amely
fölött a duzzadóra tömött vánkoson látható a varrás. E szimmetrális egy
pontjában, mint egy négyzet közepében, átlók kereszteződnek, akár
egyszerű egyenes vonallal kifejezve, vagy néha csak alig vehető ki e
vonal a reá halmozott formák sokasága miatt; ez az úgynevezett
«selyemkeszkenő forma». Ritkább a «kapusi forma»; ennél nem a
középvonalból, hanem az egyik szélsőből indul egy virág a másik vonalig
terjedő nyulványokkal s mellettük ferdén felfelé haladó széles vonal;
egy-egy ilyen motivum mellé, megfordítva, sorakozik egy másik vagy több
is. A «pápaszemes» vagy «jármos» valóban szemüvegre emlékeztet
hullámvonalával és ebbe helyezett virág díszével, – a középvonal alatt
és fölött egymásfelé fordított alakzatok vannak. Ilyen forma a
«hintókerekes» is. Az «abroszformánál» egy csigavonalú vagy köralakú
száron nőnek ki a virágok, befelé és kifelé, – az első esetben egy
nagyobb virággal végződnek a középen, ha pedig körbe van fogva a szár, a
diszítés közepét külön álló rózsa foglalja el. Virágból és levélből
váltakozva, párhuzamos, függélyesen álló, külön felismerhető oszlopok
adják a «dorombos» formát. Van sok egyéb elnevezésű, de a formai
gondolat alapjában csakilyen.
[Illustration: RÉGI KALOTASZEGI CSOMÓZOTT RECEMINTÁK. (379)]
Az írás utáni varrottas öltésformája a «sinyór», mely, mint neve
mutatja, a zsinór fonását tünteti föl: a két, felülről befelé menő
szálak közepütt hegyes szögben találkoznak; ugyanennek az öltésnek
szélesebb fajtája, amikor középen még egy keresztben fekvő rövid szál is
látszik, – az írás utáni varrottasok javarészén ilyen az öltés.
Egyszerű, párhuzamos, egymás mellé simuló öltéseket is használnak, ezek
alkalmasak különösen a szélesebb formák és közök kitöltésére.
Beszegésre, toldások összevarrására valami különös, fogazatos, fürészes
varrásmódjuk van, hogy ezzel is szélesebbé, gazdagabbá tegyék e vékony
diszítési elemet.
Szerkezetileg is nagy a szerepe az egyszerű sinyóröltésű vonalnak; ez
tünteti fel gyakran a formai alapgondolatot, ez adja a virágszárakat, s
a virágokat befoglaló körvonalakat; egyenes mivoltában mint elválasztó
rész szerepel; a szegélyeknek ez képezi alapját s ugyancsak a fődísznek
is; egyenes vonalak közé kerül a párnacsupok, az ágyfűtől valók,
valamint a lepedők főornamentuma is.
A diszítési elemek magából a tehnikai, a varrási módokból könnyen adódó
egyszerű alakulásokat mutatnak; nyugodt s kellően síkhatású az egész
kézimunka, az erősen stilizált növényi részek s virágok kifejlett,
helyes szépérzékre vallanak. Soha a varrási tehnika határait túl nem
lépik s amit csinálnak, az könnyen, mintegy játszva folyik munkájuk
természetes jellegéből; ismerik jól a maguk egyszerű eszközeit s derüs
kedvük, szépet áhító lelkük látszik meg munkájukon, – aminthogy
meglátszik a városi nők kézimunkáján, a hajszálvarrásokon, a
tűfestéseken az unalom, a görnyedő fáradság, a karaktertelen nemzetközi
mintákba posványosodott stílus érzéketlenség.
Térjünk vissza a legművésziebb, az írás utáni varrottas elemzéséhez.
Az egyenes szárból vagy konturból kiinduló és oda újra visszatérő zsinór
kisebb-nagyobb láncokat, csipkéket, zeg-zugokat képez, ha pedig az oda-
és visszatérő rész egymás mellé szorul, kis leveleket, kinyúló
nyelvecskéket formál, amelyek hosszúra elnyulva, bizonyos konturák közti
részt egészen betöltve, annak sujtásszerű hatást kölcsönöznek. Van olyan
alakítás, hogy a sinyór a szárból indul ki, de nem tér vissza, hanem
bekunkorodva, csigaszerűen végződik; az ilyet horgasnak nevezik.
Előfordul a sinyórnak kis köröcskévé alakulása, amit «tyúkszem»-nek
neveznek; ilyesmivel a tömör ornamentikát kedvelő kalotaszegiek a
hézagokat, a varrás közt maradt közöket töltik ki. Egészen telivarott
kis pontokat is használnak ilyen célra, de egyszersmind konturák körül
is alkalmazzák finom csipkézetnek, sőt a nagyobb tyúkszem köré is
elhelyezik. Ugyanily szerepe van annak a kérdőjel (?) kacskaringónak,
amire sok varrottason rá találhatunk. Az egymásmellé fektetett
párhuzamos öltések sora a konturák közti tér masszás kitöltésének egy
másik módja. Ilyen öltésekből nagyobb pontokat és karikákat is képeznek.
Az írás utáni varrottasok diszítése rendesen növényi formák stilizálása.
Szár, virág, levél, kacs, gyümölcs, – ezek a főbb motívumok, ehhez járul
még itt-ott az ismert cserép, amiből a virág kinő s előfordul a
pávaszem, a csillag, a «lapicka», – ez utóbbi csak egy elszegletesedett
rózsaalak külső hasonlóságától vette nevét, amint a «tyúkszem» elnevezés
is így került a növényi nevek közé a sinyórból alkotott apró karikából
közepén maradt kis lyuk miatt.
A virágok közül a rózsa, félrózsa, tulipán, a bimbó, majoranna, a
gyöngyvirág, – gyümölcsök közül, a mák s a körte az, amit a
leggyakrabban stilizálnak.
Hogy ez említett elemekből mint szerkesztik meg a formákat s mikép
változtatják, ez legtanulságosabb része a varrottasoknak. A vékony,
sovány alapformákból mint lesz ennek szinte a fölismerhetlenségig tömött
s gazdag kialakítása, a gömbölyű növényi részek miként lesznek sarkos,
négyszegletes alakúvá, miként hangsúlyozzák itt az indát, a szárt, amott
pedig a virágot, a levelet, mint hangsúlyozzák a szerkezetet vagy a
formai alapgondolatot vagy mint nyomják el más motivumokkal: mindezekre
szép példákkal szolgál az írás utáni varrottas.
Ismételjük, legelterjedtebb az a forma, amit «öt virágos»-nak lehetne
nevezni, a kalotaszegiek «félágú»-nak, «rózsás»-nak is nevezik, hiányzik
azonban olyan összefoglaló elnevezés, amely e határozott formát jól
kifejezné. Kis és nagy kendők vannak ezzel diszítve, párnacsupokon s
lepedőkön is előfordul. Igaz, hogy nem mindig öt virág van rajta, akad,
gyakran még a szárakon, s elszórva az üres közökön is virág, – de mégis
határozottan felismerhető öt főbb s a többinél nagyobb virágalak.[7]
Összehasonlítva sok ilyen varrottast, bizonyos változatok tipikus
ismétlődése új felosztásra ád alkalmat. Több ily csoportot találunk, bár
lesznek olyanok is, amelyek vagy teljesen egyéniek, vagy nagyon ritkák,
annyira, hogy egy második egészen hasonlóra már nem akadunk.