egyszerre, mert porhanyóbb lesz az agyag, ha soká áll; javítja a fagy
is. Amikor arra kerül a sor, hogy munkába vegyék, gondosan
megtisztogatják csigától, kövecskétől; különösen a csigahéj és a
mészkődarabkák veszedelmei a fazekasnak. Az ilyen észre nem vett, benne
maradt darabok oltott mésszé égnek ki a kemencében, az ujonnan készült
edényt ugyan nem bántják azonnal, a munka épnek látszik, – de a legelső
nedvesebb napon megszívják magukat vízzel s kipattantják az edény
oldalát. Ahonnan pedig lepattan az engobe réteg és a máz, ott átszivárog
a víz is. Olyan helyt, ahol sok ilyen meszes edény áll egy rakáson,
egy-egy borusabb napon állandó a percegés. Ezért ül neki a fazekas a
nyers agyagnak és két kézre fogva görbe kését, vékony szeleteket vág az
agyagból, hogy megtisztítsa. Erre való szerszámja a szelő. Következik az
agyag meggyúrása. A kövecskétől, csigától, ágacskától megtisztított
agyag felkerül a verőszékre (butyókával verik fel), de hogy formálhatóbb
legyen, előbb jól meg kell gyúrni. A bánffy-hunyadi fazekas lábbal
tapodja az agyagot; a rakásnak, amit a földre terít, előbb a szélét
tapossa, úgy halad beljebb, a rakás közepe felé; azután asztalon gyúrja
tovább, úgy, mint a tésztát. Neki feszíti tenyerét, öklét s lapos
lepénynyé túrja szerte az agyagot, majd összehengeríti s addig sodorja,
amíg hosszúra nem nyúlik, akár a fonatos kalács tésztája; akkor aztán
összehajtja kétrét vagy négyrét s újra kezdi a sodrást. Amikor már jó
egyenletes az agyag, aszerint, hogy mekkora edényt akar készíteni,
kiméri, kiporciózza az egészet, csak úgy szemmérték után, de elég
pontosan. Mert ha egyszer beléfog, jóideig ugyanazt az edény fajtát
csinálja; ha váltogatná, nem menne a munka oly szaporán.
[Illustration: «GYŐRI KANCSÓK» DISZÍTÉSE, M.-BIKALRÓL. (König György
gyüjteményében.) (312)]
[Illustration: KANCSÓDÍSZÍTÉSEK A MULT SZÁZAD ELEJÉRŐL. (Magyarókereke,
B.-Hunyad, Zsobok.) (313)]
[Illustration: RÉGI EDÉNYEK KALOTASZEGRŐL. (XVII. tb. a.)]
[Illustration: RÉGI EDÉNYEK KALOTASZEGRŐL. (XVII. tb.)]
[Illustration: «GYŐRI KANCSÓ» DÍSZÍTÉSE. (GYARMATHY ZSIGMONDNÉ
GYŰJTEMÉNYÉBŐL, B.-HUNYADRÓL); «GYŐRI KANCSÓ» DÍSZÍTÉSE,
MAGYARÓKEREKÉRŐL. (314)]
[Illustration: TÁNYÉROK A MULT SZÁZAD ELEJÉRŐL (B.-HUNYAD.) (315)]
[Illustration: KANCSÓDÍSZÍTÉSEK (M.-BIKAL, ZSOBOK) A MULT SZÁZAD
KÖZEPÉRŐL. (316)]
Koronghoz ül, bal lábát, amire támaszkodik s mely a tartást adja,
felteszi az arra való lécre (a lábítóra) és jobb lábával hajtani kezdi a
korongot; innen nyul az agyag után, azt még egyszer szerte szaggatja s
jól összetapsolja, mielőtt a korongra tenné.
[Illustration: MAGYARÓKEREKEI KANCSÓK A MULT SZÁZAD ELEJÉRŐL. (317)]
Nagyon ügyes, gyakorlott embernek kell lennie a korongosnak és sok időbe
telik, míg belétanul ebbe a mesterségbe. Mert vannak nehéz fogásai, hogy
jól és gyorsan menjen a munka. (302) Első törekvése, hogy az agyagtömeg
pontosan a korong közepére, a tengely vonalába jusson; ügyes kézzel
csapja kellő helyére s azután két tenyerével befogva az agyagot, szinte
ránehezkedik az agyagra (2–3), a korongot meg, közben, erősen hajtja.
Érzi a forgáson, mikor válik keze alatt az agyag olyan meredek kis
dombbá, mely aztán egészen centrális helyzetű. Azután belémélyeszti jobb
hüvelykujját erősebben a balt kevésbé és lyukasztja (4.). Ezt a lyukat
tágítva öblösíti, nyújtja felfelé a falát, «_csűbehúzza_», lassan
vigyázva, hogy az edény fala egyenletesen vékonyodjék. (5., 6., 7.) Igen
kell vigyázni a sebesen pergő, lágy jószágra, hogy szerte ne fusson. A
szájnál mindig valamivel vastagabbra fogja az agyagot (8.), mert ott
szakad ki legkönnyebben; többi részét bátrabban húzza föl (9.). A munka
további menete azután ez: szájat csücsörít (10–11.), fakéssel kerekíti
(12.), hasat csinál (13–14.), csinálja ismét a szája szélit (15.),
fenékszeget kerít neki (16.), fenekét bévül takarítja, olyan
háromszegletű, de nem hegyes fakéssel, aminek közepébe hüvelykujját
dugja a lyukba s úgy forgatja (17.), végkép megadja a szája formáját
körömmel, vagy egy bőrdarabkával, amelynek csípő a neve (19.). Ha azután
a munka eddig sikerült, ha nem «srófos», ha elegendő erős a feneke,
levágja a korongról vékony zsineggel vagy dróttal, ráállítja a
zsendelylapátra és szikkadni teszi, csak úgy fületlenül. Csak amikor
megszikkad valamennyire, akkor veszi le és körömmel bevagdalván,
megvizezvén azt a helyet, ahová a fület illeszteni kivánja, a fület
tapasztja hozzá. Amikor a nyers edény elég száraz, következik a leöntés
(focskolás, engobálás). Finom agyagréteggel, festett iszappal öntik le a
szikkadt agyagot s ez a színes iszapréteg ád színt és simaságot az
edénynek. Bánffy-Hunyadon a leöntés agyagjának festőanyaga a barnakő
(manganhiperoxid) s az ilyennel leöntött edény, ha sikerül az égetés,
szép fényes barnásfekete lesz. A fehér agyag engobe is divatos náluk. A
fekete edényt fehérrel cifrázzák, a fehéret feketével. Manapság egyetlen
diszítő szerszámjuk a festékcsurrantótülök (304.), a gurgulyának egy
fajtája, a «szalu». Ökörszarvnak a vége ez, amelynek csúcsát kifurják és
lúdtollából vágott csapot illesztenek beléje. Ha fekete edényt akarnak
cifrázni, a tülökbe fehér festéket (agyagot) öntenek s ezt csurgatják
belőle, úgy, hogy mindenféle mustra keletkezzék. Ha meg fehér edényt
díszítenek, fekete barnaköves festék kerül a tülökbe. Sebesen jár a
cifrázó keze, mert a tülökből folyton csöpög a festék s nincs idő
«irásközben» a tétovázásra. A cifrázás kis kerek pettyeit is a tülökből
cseppentik; a nagyobb pettyeket pedig úgy csinálja a fazekas, hogy egy
ujját a festékbe mártja s úgy cseppent az edényre, helyes kerek petty
marad az ujja nyomán. Ecsettel már alig cifráznak Bánffy-Hunyadon; a
kaparás, vágás (sgrafitto) pedig soha nem is volt divatban. A cifrázott
edény ismét szárad s pihen egy ideig, csak a teljesen száraz munkát
rakják a kemencébe, hogy először is kizsengéljék.
[Illustration: MÁKÓ FALUBÓL.]
A bánffy-hunyadiak tapasztott kemencéje nyilt katlankemence. Kerek,
felül nyilt, fala domborodik, felfelé szükül s fölül, a pereme, kissé
kihajló. Legalul, egymással általellenbe, két nyilás szolgál a
tüzelésre. (306)
A zsengéléshez nem szükséges olyan vigyázva rakni be a munkát, mint a
második égetéshez, nem kell attól félni, hogy az edényeket
összetapasztja a megolvadó máz. De azért gondosan rakja a fazekas,
kisebb edényt a nagyobba, hogy mennél több férjen a kemencébe, mert
költséges a tüzelés. Az első, a szárító tűz lassú, majd szítják addig,
amíg elég keményre ég az agyag. Az égetés idejét a kemence nagyságához
szabják. A jól kiégett mázatlan cserépnek olyannak kell lennie, hogy a
hegyes kés ne igen fogja.
Végin jön, de nem utolsó dolog, az edény megmázolása és a máz kiégetése.
A fazekasmáz egyszerű ólommáz. Főalkotórésze az ólomgelét; ehez vesznek
körülbelül félannyi súlyú kvarczot (kavicsot, békasót), igen kevés
borokalcitot és kaolint. Mindezt, hogy egyenletes legyen, gondosan,
lassan megőrlik kézimalmon, őrlés közben vízzel föleresztve s ha a
lecsurgó máz nem elég finom, ha még szemcséit érezni az ujjak közt, át
«örményezik» még egyszer. Ez hosszú, időemésztő, fáradságos munka s a
fazekasok legfőbb vágya, hogy valami tökéletesebb őrlőszerszámot
szerezhessenek be. Vastagon megmázolva kerül az edény másodszor a
kemencébe. Most már igen vigyázva rakják, nehogy összetapadjanak, amikor
a tűzben megolvad a máz. Amikor megtelik a kemence, tetejét megrakják
cserépdarabokkal, mert azok áteresztik ugyan a levegőt, de a meleget
valamennyire mégis megmarasztják. Az égetéshez is érteni kell. Némely
kemence oldalán kis üveges kukucsáló lyuk van, azon ügyeli a mester,
megolvadt-e eléggé a tűzben a máz s eszerint igazítja a tüzet. Csak
jóval a tűz elalvása után, a kissé már kihült kemencéből szedik azután
ki az edényt.
[Illustration: MAGYARÓKEREKE FALUBÓL.]
[Illustration: KALOTASZEGI KEMENCE. (318)]
A bánffy-hunyadi korongolt edények (309) ornamentikája, mint már
említettük, nem gazdag, kevés motivummal írják. Diszítő formáik nagyobb
része geometrikus. A legékesebb tálat, például, középen egyetlen tőből
kinövő három nagy kelyhes tulipán, néhány kisebb inda és virág diszíti
(_a._). A nagy kelyhek szélét pettyek veszik körül s az indákat
tüskeforma, szaluval csöppentett diszítés borítja. Ennek egyszerűsített
változata az, amelynek közepét egyetlen virág foglalja el (mintha
letépték volna) s a csonkaságért kárpótol a félköríves, kunkorodó
vonallal töltött gyűrűs fríz, mely a tálon körülfut (_b._). Csinálnak
Bánffy-Hunyadon olyan tálat is, amelyeknek közepét fenyügaly- (csetenye)
forma diszítés tölti ki, vagy úgy, hogy egymás mellett (_c._) állanak a
galyak, vagy egy középpontból ágaznak négyfelé (_d._). Az ilyen
csetenyés diszítést úgyszólván megteremti maga a szalu; varrásban,
faragásban nem is fordul elő ilyen motivum. Így teremnek a tálon
körülfutó körök és hullámos vonalak is, – csak oda kell tartani a
csurgatót a korongon pergő edényre s ha ügyel a fazekas, a folyton ömlő
kis tülök nyomán szabályos vonal keletkezik. A kört s a hullámvonalat
szeretik; akad azonban egyenes vonalakból szerkesztett sakktáblaszerű
diszítés is (_e._), amelyen minden második mezőt kipontoznak; van olyan,
amelyen egy nagy csigavonal alkotja a diszítés magvát, ebből küllők
erednek, közben nagyobb és kisebb pontokkal (_f._). A tányér peremén,
mint a legtöbbön, itt is hullámvonal fut végig. Arra is van példa, hogy
a tál közepére meghajlított vesszőt rajzolnak (_g._) s erre bogyókat;
olykor a tányér egész fenekét egyetlen sűrűen sodrott csigás vonal
foglalja el. A födőket is egészen úgy diszítik, mint a tálakat.
[Illustration: LUKÁCS MÁRTON FARAGÓ KÁLYHA CSEMPÉJE, B.-HUNYADON. (319)
]
A fazekak diszítésében is találunk egynehány típust. Kedves cifrájuk,
például, a félkörives fríz; a félköröket pettyek, megkunkorodó vonalak
(_h._) és fenyügalyforma figurák élénkítik; megvastagított,
hullámvonalas indával is szívesen díszítik a fazekat (i. j.). Azokat a
sajátságos alakú, ételhordásra készült fazekakat («rátó»), amelyeknek
fogantyúját a perem diametrális pontjairól áthajló íves abroncsféle
képezi, rendesen függőleges osztású ornamentika díszíti; mintha dongákra
szelnék a felületet a pontsorok s az így kapott mezőkbe illeszkedik a
fenyügalyacska, vagy valami színes virág (k. l.). Eredeti kalotaszegi
fazekasmunka a vőfélykulacs és a tojástartó. (310–11). A vőfélykulacsot
hat egymásra helyezett kis kulacs, illetve hordócska képezi, amelyek
azonban közlekednek egymással; ugy van készítve, hogy szíjra akasztva
hordhassák. Testvére ennek elmésség és újság dolgában, a fantasztikus
koronának épített tojástartó; alsó része széles abroncs, ezen áll két
egymást derékszögben metsző ív, úgy az alsó tartó rész, mint az ívek,
meg vannak rakva kisebb csészékkel és madáralakokkal. Mindkettőt zöld
máz borítja, írott cifrázás nincs rajtuk.
A kalotaszegi fogasok és tálasok legfőbb, legbecsesebbnek tartott
ékessége azonban nem a kalotaszegi edény, hanem azok a régibb színes,
ónzománcos edények, amelyeket ők győri kancsóknak, győri edénynek
hivnak; kivitelük csinosabb, színesebbek, rajzosabbak, hogyne kedvelnék!
E győri kancsók a kereskedelem révén jutottak Kalotaszegre s nem
lehetetlen, hogy az első példányok éppen győri műhelyekből kerültek a
vásárokra, bár az sem lehetetlen, hogy a régi gyerővásárhelyi műhelyek
is gyártottak ilyesmit s a győri elnevezés a gyerői elnevezésből
származik; a nép ma széltében azt tartja, hogy elsülyedt már az a bánya,
ahonnan e kancsók agyagját ásták. Annyi bizonyos, hogy hasonló holmival,
a mult század közepe táján, még telve volt az egész Felvidék és a
Dunántul. Legjobban megbecsülték Kalotaszegen s itt maradt belőlük
legtöbb. Annak a virágzó agyagiparnak a termékei ezek, amit a céhbeli,
ónzománchoz értő fazekasok míveltek az egész Felvidéken, kezdve
Pozsonytól egész Sárospatakig. Kevesebb került Kalotaszegre azokból az
erdélyi szász kancsókból, amelyek teknika és rajztudás dolgában felette
állván az előbbieknek, könnyen felismerhetők.
Az agyagipari tevékenység, mely a kalotaszegi házakat is ellátta parádés
cserépedénnyel, a XVIII. század elején már igen élénk; sokat nemesített
rajtok a Habánok bevándorlott törzsének tudása, de ornamentika dolgában
teljesen helyi jellegű, népies ízű maradt mindvégig. A XVIII. század
hetvenes és nyolcvanas éveire esik e fazekasság fénykora. Ornamentikája
dús, az egész edényt elborítja, de eredeti, nem érzik rajta túlságosan a
barokk hatás; a rajz gondos, elég finom, egyenletes, bár nem oly
tökéletes, mint az első habán fazekasok munkáján. A XIX. század elején
azonban – úgy látszik, a külföldi gyárak versenyének hatása alatt, amely
kiszorította fazekasaink munkáit az úri házakból, – erősen hanyatlik a
teknika, sőt az ornamentika is módosul, silányodik. Az ónzománc már nem
oly fehér, hanem fakó s likacsos; a rajzon látszik, hogy sebbel-lobbal
van odavetve, – de maguk az ornamentális formák népiesebbek,
eredetiebbek lesznek. Még a XVIII. század második felének
diszítményeiben sok a közösség a morva és cseh fazekasmunkák
ornamentikájával, de a következő században már megszakad ez a kötelék.
Látszik, hogy a céhbeli fazekas nem vándorol el messzire, hanem otthon
tanul, kevesebbet tud ugyan, de cifrája eredetibb lesz s inkább a népies
szűr és subahimzések felé húz. A mult század közepéig haldoklik nálunk
ez a teknika, végre is elpusztul, hogy helyet adjon az engobbal dolgozó
fazekasságnak. Innen datálódik agyagiparunk elparasztosodása. Azok a
képeink, amelyek ilyen Kalotaszegen talált győri kancsókról készültek,
módot nyújtanak, hogy az ónzománcos fazekasság fejlődésének fokait
megfigyeljük, már amennyiben ez a módosulás az ornamentikán is
meglátszik. Színes táblánkon (XVII. tb.) például, mellképpel díszített
szász kancsó van; a szász fazekas munkája a XVIII. század második
felében igen gondos, – ornamentikája nem népies, de a rokokó figurákat
ép úgy, mint a szenteket, elég jól rajzolja meg. Szász ember munkájának
látszik még ugyanezen a lapon két kancsó amelyek az arcképesnél
valamivel később készülhettek. A többi edény azon a lapon, magyarországi
készítés; háromnak kiterített rajza 1780 tájáról való és jó mutató
azokból a gonddal, szeretettel cifrázott edényekből, amelyek abban a
korban kapósak voltak; a felület beosztása elég szigorú mind a három
darabon, vízszintes ővek futnak körül a kancsó testén s ezek az
abroncsok, ha keskenyek, egészen geometrikusak, ha szélesebbek,
egyszersmind szabadabbak is; napraforgó rózsája, levélfüzér- vagy
hullámvonal alakú figurákat adnak. A kancsó hasán maradt legszélesebb
övbe jönnek a legjelentékenyebb díszítések. Színes lapunk e három
kiborításain a díszítéseket, edényből kinövő bokor, vagy egyes nagyobb
letépett virágok képezik, erősen körülhatárolt mezőben, – de van
szabadabb kitöltés is. Így egy Gyarmathy Zsigmondné gyűjteményéből való
kancsón (314), két ővben egymás fölött, tornyos házakat, jegenyéket s a
jegenyében óriás madarakat látunk. Divatos a kockás minta is a XVIII.
század vége felé (XVII. tb.). Ékesek a mesterségkancsók, olyanok amelyen
egy-egy mesterség szerszámai vannak megrajzolva. Legkedvesebb állatja ez
időben fazekasainknak a szarvas (313); a madár és a nyul később lesz
divatossá (317) s az a két kancsó, amelyeket ezek az állatok díszítenek,
már a hanyatlás korából, a XIX. század legelejéről való.
[Illustration: _a)_ _b)_ _c)_ KIS LŐRINC EZERMESTER KÁLYHACSEMPÉI,
KETESDEN. (319) (_A csempék körülbelül háromszoros kissebbitésben._)]
[Illustration: KÁLYHACSEMPE KIS-PETRIBŐL. (320)]
[Illustration: BÁLINT JÁNOS KÁLYHACSEMPÉJE, SZTÁNÁN. (321)]
[Illustration: KÁLYHACSEMPE BOGÁRTELKÉRŐL. (321)]
[Illustration: MAGYAR GYERŐ MONOSTOR. (322)]
[Illustration: M.-VALKÓ.]
[Illustration: MÁKÓ. (323) _Undi Mariska gyüjtése._]
[Illustration: INAKTELKE.]
[Illustration: M.-VALKÓ.]
[Illustration: MÁKÓ. (324)]
[Illustration: M.-VALKÓ.]
[Illustration: M.-VALKÓ.]
[Illustration: M.-GY.-MONOSTOR. (325) _Undi Mariska gyüjtése._]
[Illustration: M.-VALKÓ.]
A lassú hanyatlással az ornamentika módosulását követhetjük tányérjaink
rajzain (XVII. tb.). A két külön álló tányér 1800 tájáról való (315) s
egykorú velük a színes lap két tányérja. A színes lap másik két tányérja
1830 felé készülhetett s díszítésük már igen messze áll a József császár
korabeliektől. Apróbb, pávatollra emlékeztető szálak nőnek ki sűrűn a
szárból, a rózsa, vagy margitvirág újabb, apró leveles ágat hajt s a
nagy rózsából fakadó hajtások ágain kisebb virágok ülnek, egészen a mi
népies ornamentikánk felfogása szerint. Sűrű levéllel benőtt hullámos
menetű indák is divatosak, olyanok, amilyent szűcseink szoktak kivarrni;
a szines lap egy kancsóján meg épenséggel ki vannak rajzolva a nagy
rózsákban a himzett szálak vonalai. E korból, az ónzománcos fazekasság
haldoklásának korából való a színes lap négy kancsója. Szövegábráink
között, kiborításban, látható két M.-Bikalról és két Zsobokról való
kancsó; köztük legrégibb a sárgazománcos zsoboki (1810–20 tájáról),
(312. 316).
Bezzeg más a kalotaszegi agyagművesség gyöngyének, a kályhacsempéknek
diszítése! Annak a gazdagságnak, eredetiségnek, annak diszítő erőnek
láttára, igaz gyönyörűséget érezhetünk.
[Illustration: BÁCS FALUBÓL.]
A régi erdélyi kályhacsempékből a Kolozsvári Erdélyi Muzeumnak,
Budapesten az Iparművészeti Muzeumnak igen becses példányai vannak, de a
kalotaszegi kályhák, bár atyafiságban állanak vélük, sokkalta
becsesebbek számunkra, mint azok, mert motivumaik eredetében
magyarabbak. A XVII. és a XVIII. századbeli városi kályhásmesterek
munkáján, minden magyarságuk mellett, érezzük a renaissance és a barokk
hatást, hol gyengébben, hol erősebben, – a kalotaszegi csempék diszítése
tiszta, zavartalan megnyilatkozása a népies felfogásnak és
képzeleterőnek. E csempék régiek, vagy legalább is régi, egy-két száz
éves minták utánzatai. A régi minták utánzása sohsem történt s nem
történik némi módosítás nélkül. A lágy hársfa, amibe a csempék
cifrájának viszáját faragják, megengedi könnyen a változtatást s a
faragó ember, ha egyebet nem változtat nagyapái mintáin, hát megtoldja a
saját esztendeje számával; bizonyos, hogy az idők folyamán másolás
közben történt apróbb változtatás magán a diszítésen is. A régi városi,
céhbéli kályhások munkája befolyással volt a kalotaszegi fazekasokra is,
mint ahogy viszont a céhbeli mesterek népiesen magyaros felfogása
érvényesült a renaissance és a barokk-stilus korában. Ami idegen
stilusbéli elemet átvett a XVII. és következő századok folyamán a
kalotaszegi kályhadíszítés, azt a minták utánzói, vagy mondjuk inkább
szaporítói s megújítói szépen kiküszöbölték onnan, úgy, hogy most alig
ismerünk rajtuk idegen stilus hatásának nyomaira. Felötlőbb az, hogy
idegen teknika díszítő elemeit keverték a cifrázásba; legtermészetesebb,
hogy olyan vésett, geometrikus tagolású rózsákra is akadunk, amilyent az
utcaajtó félfáira is vésnek, mert hisz a kályhacsempe mustráját is
vésik; sok a régi varrottasi motivum is. Akad, itt-ott, egy-egy kellően
meg nem értett renaissance elem is, például kagylóforma (amely apránkint
szekfűvé vált), olyan oszloppár szélről mely a barokkban ívet tartott,
már egész népies elváltoztatással. Legszokásosabb díszítés az egy tőből
eredő hatalmas bokor, amelynek lombjai s virágai, több-kevesebb
szabadsággal, olykor egész szigorú tengelyes szimmetriával töltik be a
csempe hosszúkás négyszögű mezejét. Hogy ez az ideális lombozat mennyire
változó, mennyire különböző művészi jelleg dolgában, azt a rajzokból is
látni, pedig ezek nem mutatják a domborodást. Egyiken, amit
gyerőmonostori Debreczeni János gondolt ki s Undi Mariska fedezett föl,
laza, vékony indák nőnek ki egy edényből s a gyöngéd, hajladozó ágak
rózsái, tulipánjai, gyöngyvirágjai is könnyűek, oly finomak (322/2),
hogy még aki nem hivatásos ornamentikus is, át kell, hogy érezze ennek
az ideális virágzatnak az üdeségét. Másutt (319 _c._) egy jókora kosár
az ornamentális szerkezet súlypontja s ebből nőnek ki a laza virágos és
leveles ágak, amelyek között csak egy, a középső virág (a régi erdélyi
himzésekről ismerős) erőteljesebb s ez végzi be, fölfelé a kompoziciót.
Páros tömegelosztást, mondhatni két súlypontot látunk a 323. ábra 3.
rajzán, melyen a befoglaló idom elliptikus, a díszítés töve szívforma s
ebből ered a két nagy rózsa. Néhol az edény, amelyből a bokor kinő,
aránytalanul kicsiny, mint egy Mákóról való csempén (324/2) pedig a
belőle eredő hatalmas kehely, mely uralkodik az egész mezőben s mintegy
második tövét képezi a többi kinövő ágnak és virágnak, igen súlyos. Hogy
elvész alatta a két kis madár! Ez a díszítés különben, különös,
szokatlan felépítésének ellenére vagy talán épp ezért, egyike a
legbájosabbaknak. Éppenséggel nem organikus egy Magyar Valkóról való
kályhacsempe ornamentikája (324/3): tövét hatalmas virágkehely képezné,
de a kehely kicsiny edényt fog körül s ebből erednek a keresztforma
merev szárak, amelyek igen régi, XVII. századi szabású virágokat
hordanak; úgy látszik, ez esetben két különböző csempedíszítésnek nem
sikerült összeházasításával van dolgunk. Azok közül, amelyeknek
elosztása hossztengelyes, említsünk meg még kettőt; az egyiknek (323/1)
középső virágja a XVI. század legelejének díszítményeivel rokon, a
másiknak (325/3) egész felépítése, sőt motivumai is a gótikára
emlékeztetnek. Mindkettő Magyar-Valkóról való. Történeti nevezetességű
az a csempe, amelyet ugyancsak Undi Mariska talált és rajzolt le
Gyerőmonostoron (321/1); mintáját Debreczeni Pál, Debreczeni Pál, a
«Kiovi csata» szerzőjének, Debreczeni Mártonnak testvére gondolta ki.
Érdekes benne, mint ölt a kehely, melyből a bokor ered, virágformát.
Centrálisan arányos minta, tehát olyan, amelyik alulról s felülről
egyaránt nézhető, kevés van Kalotaszegen. Egyet mutatunk be ilyent.
(324/1) ugyancsak egy igen régi formájút; rajza a XVI. század elejéről
eredhet, abból a korból, amikor Erdélyben a haldokló gótika
ornamentikája keveredni kezd a magyar népies elemekkel, aminthogy ez a
dályai templom festett menyezetén és az őralljaboldogfalvi templom
ablakbélletein is látszik.
[Illustration: KENDERÁZTATÓK. (326)]
[Illustration: KENDERTÖRÉS. (327)]
[Illustration: KENDERTÖRŐ (NYÁRSZÓ). (328)]
[Illustration: KENDERTILÓ (KETESD). (331)]
[Illustration: TILOLÁS. (329)]
[Illustration: TILOLÁS. (330)]
[Illustration: TILOLÓ ASSZONYOK, KÖRÖSFŐN. (332)]
A férfiember dolgával s a közösen végzett munkával foglalkoztunk eddig,
– szóljunk most arról, ami javarészt a fehérnép munkája, amit a nők
végeznek. (326–351.)
Szabó Pali Püspök felesége, Léti Annus asszony oktatott bennünket
Magyar-Bikalon, mint készül az a pompás vászon, a kalotaszegi híres
fodorvászon, amire «írás-után» varr a fehérnép. Beszélt Annus asszony
szaporán s eközben még szaporábban kapkodta egyik «fűkender»-t a másik
után a «hehelő»-re.
… Hogy van-e munkánk véle? Elhiszem! Kilencvenkilenc munkája vagyon a
kendernek, drágám!
– Épen kilencvenkilenc?
Jórészt. Mert mán a főd is! Válogatni kell azt. Csak az a helyes néki,
aki torha, jó puha, meg egyenes, az az ügyes kenderes főd. Azt oszt’
télbe marhaganéval jó vastagon megganézzák az emberek, márciusba
megugarolják, májusba keverik újból, megszántják mag alá, elvetik s
beléboronálják. Mer’ minden rendes háznak szokott lenni kenderes fődje,
olyan egy vékárul vetett, de soknak csak félvékás. Hogy mennyi terem?
Egy vékáról megterem négy kalangya, egy kalangya pedig huszonnyolc fű.
Hogy mennyi vászon telik belőle? Telik vastag is, meg vékony is, vagy
száz sing; egy sing négy fertály, éppeg négy arasz, mert mi csak úgy
mérjük. A vastag vászon? A’ négy nyüstös, a vékony csak kettő.
[Illustration: TILOLÁS. (334)]
[Illustration: TILOLÁS. (333)]
[Illustration: TILOLÁS. (335)]
[Illustration: «FŰ» ÖSSZEFOGÁS. (336)]
[Illustration: HEHEL (KETESD). (338)]
[Illustration: ECSELÉS. (337)]
[Illustration: HEHELÉS. (339)]
[Illustration: ECSELÉS. (337)]
[Illustration: FONÁS A GUZSALYRÓL FONÓKERÉKRE. (344)]
[Illustration: MOTOLLÁLÁS. (346)]
[Illustration: FONÁS GUZSALYON. (342)]
[Illustration: HEHELŐ ASSZONY, EGY «FŰ» KENDERREL, M.-BIKALON. (340)]
[Illustration: KENDERTÉPÉS, KÖRÖSFŐN. (341)]