van lefaragva, hogy a sár eltávolítására alkalmas legyen; rövidke nyele
van, a fogásra szükséges hosszaságban. Egy darabból készül a lapát és a
nyele is, az utóbbit gombbal vagy lyukkal látják el, hogy zsinegre fűzve
hordhassák. A kapatisztítók faragást biró, tömött puha fából készülnek
rendesen, csak elvétve csinálják vasból. (275). A sok közül csak
egy-kettő (276) van föstve. Ólombeöntésű dísz van némelyiken, bizonyosan
hogy súlyosabb is legyen; az egyik vasból levőnek (275) a nyele csavart,
lapátja félkörű, a másikon egyszerű pont és karikadísz. Rendes alakja a
hosszabb vagy rövidebb négyszög; egyenes vonalú a négyszög három oldala;
legalsó vonala, a lapát éle, föltétlenül egyenes, a két oldala is, bár
néha görbe vonal határolja, de a nyéllel érintkező oldal (a
legegyszerűbb dísznélkülieket kivéve) mindig két kis ívecskéből áll,
mely a nyél felé kunkorodó kis szarvacskákban végződik. Nagyjából, az
egész bizonyos nyílalakot ölt ez által, jól kifejezve használatának
célját, de másrészt, az egyszerű ívecskék támaszul is szolgálnak az
ujjaknak. A nyíl, legtöbbször, közepe felé fogásra alkalmas módon vagy
megvastagodik, vagy köralakú gombot visel; ilyen gomb van a nyél felső
végén is, hogy zsinegre fűzhető, vagy megköthető legyen. E célra gyakran
át is van lyukasztva ez a rész, vagy maga a dísz képez ily lyukat. Az
egyenes nyilformájú mellett, néha az ívalakú is előfordul. A lapátrész
közepét rendesen valami rózsácska hangsúlyozza, vagy a négy csúcs van
kiemelve ilyenfélével, vagy pedig egyesítve van mind a kettő. E
rózsácska köré, mely lehet áttört is, csoportosul a többi dísz, egészen
kitöltve a teret. Ritkábban indul ki virág a nyélből vagy más dísz;
elvétve a szerszám hosszát hangsúlyozó vonalas is előfordul. A rózsácska
négy-hat-nyolcszögű csillagalak, teljesen azonos a kapukon látottakkal;
a középső díszt könnyen véshető apró háromszögek veszik körül, áthúzódva
a nyélre is. Néha nincs is egyéb dísz, olykor rózsácskák is vannak vagy
pedig a nyél szélesbített középrészét foglalja el ilyen; vannak áttört
nyelűek, de némelyik már a túlzásig ki van cifrázva s hasznavehetetlen
volta ront szépségén. Egy-egy példányon évszámra is bukkanunk.
[Illustration: ZSOBOKI KARIKÓK. (279) (_Eredeti nagyság._)]
A sulyok mintájára készül a lapicka, (278) a kézi mángorló fa, – lapátja
jóval hosszabb szabású, rendeltetése szerint sokkal súlyosabb a
sulyoknál s alsó oldala, mely a gúnyát mángorolja, természetesen, síma.
Felső lapja, ahol a gazdag díszítés van, kissé domború, így formásabb és
súlyosabb. A hosszukás lapátalak formájához jól megértetten
alkalmazkodik a himes díszítés; a hosszúkás alak középponti kiképzésre
alkalmas nem lévén, a nyélből nő elé a díszítés: az indaszerű szár,
amelyen, két oldalt, levelek, virágok, csillagmotivumok ülnek, betöltvén
szint’ az egész fölületet; a díszítés mögé mintegy háttérrel szolgál az
apró háromszögvéset; a nyél vége kiszélesedő szívforma, két oldalán a
szokásos csillaggal.
[Illustration: VISTA FALUBÓL.]
Kedves kis holmija a kalotaszegi fehérnépnek az orsónehezítő «karikó»
is, (279–283) amit az orsó aljára illesztenek a fonás megkezdésekor,
amikor nem lévén még elég fonál az orsópálcikán, az orsó magában nem
elég súlyos a pörgetésre. Az orsóra illeszthetés végett van a karikán az
áttört lyuk s ha gömbalakú, ha buzogányformájú, a bemélyedő nyilás. A
karikó rendes alakja az aránylag nem vastag korong, amelyből kereket,
csillagot formálnak; vannak hengerkeszerűek, vannak teljes gömbök s
vannak díszes buzogányfej-formájúak. Készül fából, márványból, kőből,
alabástromból s öntik ólomból is, (285) fából készült öntő mintába.
[Illustration: ZSOBOKI KARIKÓK (ÓLOM ÉS ALABÁSTROM). (280) (_Körülbelül
felenagyság._)]
Az Egeres-menti falvakban és Zsobok vidékén, ahol alabástromot s
márványt bányásznak, remek kőpéldányokat találtunk, valóságos ékszer,
olyan csinosak, ügyesek. Csudálatos, hogy e kis holmi alakjának
kieszelésében, a csekélyke fölület díszítésében mennyi az elmésség, az
ízlés, az ötvöshöz méltó díszítési érzék. Legegyszerűbbek az öntött
példányok s nincs is rajtuk nagy változatosság. Annál változatosabb a
fából faragott karikó. Köralakja mintegy magától kinálkozik a
rózsácskadísz kialakítására s valóban, mindazok a rózsácskaformák,
amelyeket kapukon, kapatisztítókon, sulykokon láttunk, mind meg vannak a
karikókon is, sőt sokkal nagyobb a változatosság. Új meg új megoldását
eszelik ki a kör kitöltésének, természetesen mindig mértani formákkal; a
tárgy kicsinysége alig engedne meg a rendelkezésükre álló egyszerű
faragó eszközökkel egyéb szabadabb díszt. A fából készült karikók csak
alacsony, keskeny hengeralakúak, ritkán áttört kerékformák. A kőkarikók
legnagyobb része szintén ilyen s ez esetben ugyanolyan a dísz rajtuk,
mint a fakarikón, de a kő anyagának megfelelőleg vastagabb henger
oldalfelülete is díszítve van, olykor írással s évszámmal. A kör
középpontjából, az orsólyukból sugarasan kiinduló csillagalak mellett
kisebb csillagidomokat és rózsácskákat helyeznek a lyuk köré, gondosan
kitöltve minden megmaradt helyecskét kisebb-nagyobb háromszöggel. Míg a
kő és fakarikóknál jellemző a vésett homorú rajz: az ólomból öntötteknél
domború a rajz s ez természetes is, mert nemleges alakját, az öntő
mintáját faragják ki. Az egyszerű, megfordított alakok mellett sokszor a
teknikának jól megfelelő formákat találunk, ami ismét csak a
kalotaszegiek helyes ízlésére és pompás formaérzékére vall.
[Illustration: BOGÁRTELKI KARIKÓK (ALABÁSTROM, ÓLOM, FA). (281)
(_Körülbelül felenagyság._)]
[Illustration: DARÓCI KARIKÓK (ALABÁSTROM, ÓLOM, FA). (282) (_Körülbelül
felenagyság._)]
A szépen diszített apró holmi közé tartozik, ennek az ékszert nem viselő
gazdag ízlésű népnek fényűzése még a himes diótörő, mogyorótörő, az
almapotyoló, a templomban használt zsótárszorító (284–285). A
mogyorótörők díszes példányait mutatjuk be itt, olyikon rajt van a
temetői fejfák csillaggombja is. Furfangosabb kitalálás az a csavarra
járó diótörő, amelyet a ketesdi ezermester eszelt ki: a házikóba
szorított diót a csavarral roppintja össze; de milyen ügyes annak a
házikónak a díszítése, milyen formás, milyen újjak közé illő a csavar
fogantyúja is. Aféle kis almacsép az almapotyoló, – inkább
gyermekszerszám ez, a nehezen érő savanyú almát potyolják puhára,
levesesre a kis nyélen csuklóra járó gömbalakú hadaróval. Díszes,
ismétlődő tulipánalakokból formált villa a zsótárszorító, – ma már nem
igen használnak ilyesmit, a régi világból valók ezek a Kis-Petriben lelt
példányok is.
[Illustration: DARÓCI, BOGÁRTELKI S EGYÉB KALOTASZEGI KARIKÓK
(ALABÁSTROM, ÓLOM, FA). (283) (_Körülbelül felenagyság._)]
[Illustration: HIMES MOGYORÓTÖRŐK (KÖRÖSFŐ, KETESD, MÁKÓ, NYÁRSZÓ)
CSAVARRAJÁRÓ DIÓTÖRŐ (KETESD) ALMAPOTYOLÓ (KIS-PETRI.) (284)
(_Körülbelül felenagyság._)]
[Illustration: ZSÓTÁRFOGÓK (KIS-PETRI.) – KARIKAÖNTŐ MINTA (ZSOBOK.) –
FARAGÓ BICSKA (B.-HUNYAD.) – CIRKALOM (M. GY.-MONOSTOR.) – FÜRÉSZ
(B.-HUNYAD.) – KANTAHORDÓ FA (B.-HUNYAD.) (285)]
[Illustration: B.-HUNYADI TALYIGA. (291)]
[Illustration: HIMES FEJSZE. (285)]
[Illustration: MÁKÓI SZEKÉROLDAL VASALÁS. (288)]
[Illustration: «LYUKAS FA», CSIRKEITATÓ. (286)]
[Illustration: BIVALYSZEKÉRRE VALÓ SARAGLYA, ABBÓL AZ IDŐBŐL, AMIKOR MÉG
VASUT NEM JÁRT; MIKLÓS MÁRTONNÁL, NYÁRSZÓN. (289)]
[Illustration: HIMES KÉSZSÉG. – HIMES JÁROMFŐ. – HIMES KOCSI LAJTORJA,
B.-HUNYADRÓL. (290)]
[Illustration: JÁROM, B.-HUNYADRÓL. (292)]
[Illustration: MÉRA FALU.]
[Illustration: A SZEKÉR. (287)]
Külön szóljunk a gazdasági eszközökről, mert diszíti a kalotaszegi
magyar, hogyne díszítené, az ő kedves kenyérkereső szerszámait.
Alig akad eszköz a gazdaságban, ami ha gyakran kézben jár, faragott,
himes, vagy föstött ne lenne. Ezzel becsüli meg a maga holmiját,
szeretetét így mutatja. Himes a faragó szerszám nyele, a fűrész
fogantyútól a szekercenyélig, a kaszanyél s a kaszakőtartó, himes a
kapanyél, himes a járom, az ostornyél, himes a szekér fája, de még a
vasára is jut cifra (288) Tudni kell, hogy a kalotaszegi földmíves, ha
csak lehet, összes gazdasági eszközeit maga cselekszi télidején, a
nyáron eltett szerszámfából. Legnevezetesebb szerszáma ehez a «kézvonó»,
két fafogantyúval ellátott ivesen hajlított éles vas, amivel a
kézvonószékbe lábítóval maga elé szorított nyers fát simítja; ilyen
kézvonóval vájja a kis teknőt is. Nevezetes szerszámja a «furu», a
csaperesztő-, a légyszegeresztő- és gereblyeszegeresztő furu (ilyennel
készül a «lyukas fa», (286) a csirkeitató). Munkálkodik már
gyermekkorában, akkor végzi a fonási munkát; gyerekmunka volt hajdan a
«kerekkas», a venyigéből font, «küllül-belül» sárral tapasztott kosár,
amiben a gabonát tartották; gyermek fonja ma is a juhlászát, a lészát; a
legénynép ügyesen bánik a fürészszel (amelynek négy részét rámának,
köznek, csattolónak és fognak nevezik) s a hornyolóvassal, a kis horgas
favésővel, amivel egy-egy gyönyörűen rajzol a fába.
Hogy szekerük (287–90) díszes, az természetes. A szekér vasrészeire, a
marokvasas rúdfűre, a hatlóra, a fojtóvasra (ami a simejt fogja le a
tengelyhez) a kovács kalapál cifraságot; a farészeket, a hosszú vagy
kurta lajtorjafákat, a lajtorjafogakat (a hét zápot), de még a
kerékküllőket is, maga a gazda vési csillagosan, tulipánosan cifrára.
Díszes a járom, himes vagy föstött, de gyakran jár együtt a két mód: ki
is föstik a faragott díszt pirosra, kékre, zöldre, nemzeti színűre.
(292–93) A járom ornamentumai között legszokásosabb a magyar címer, két
galamb között s ilyenkor a többi rész, az egész «készség» (a járom felső
része), a bélfák és a két járomszeg (261.) is, holdacskákkal,
rózsácskákkal, ágas, tulipános motivumokkal van borítva; a bélfákra
edényből felfutó ágon virágot, gyümölcsöt s tulipánt vésnek. A készségre
kerül a faragó neve és a dátum s két végén fejfamotivumok vannak.
Egy-egy jármon, például a damosi Vince Ferkő munkáján, megmarad a fa
természetes színében a himes rész s a többi kékre van mázolva (294).
A gereblyék közt, – a fehérnép holmija s ezzel is a szerelmes legény
kedveskedik választottjának, – sok a himes (295–96); a díszítés szabad,
csillag, rózsácska a gereblyefogak fölött s végig hornyolva a többi, föl
a nyélen is, mintegy középig, hogy a kézbe kerülő rész síma maradjon. A
kaszanyélre apró homorú, félholdszerű bemetszések kerülnek, így a
kaszakőtartóra is, amelyet néha színeznek is, zöldre, kékre (293). A
csép, motolla, kapanyél, ostornyél (261) s bot is himes, olykor föstött,
helyes beosztással; a «strázsabot», amit a falu soros éjjeli őre hord,
gondosan van díszítve, ez is faricskál rajta, amaz is, amig «példa» lesz
belőle. (296, 297, 298) A vízhordó-, a kantahordó fák közt, amivel a
leány megyen kutra, sok ügyes példány akad (285, 296).
[Illustration: 1., 2. KASZAKŐTARTÓ, KÖRÖSFŐRŐL, AZ 1. ZÖLD ALAPRA
FARAGVA. 3. KASZAKŐTARTÓ, JEGENYÉRŐL. 4. DAMOSI JÁROM, VILÁGOSKÉK ALAPON
PIROS FEHÉR ZÖLD FÖSTÉSSEL A FARAGÁSON. 5., 6. HIMES KASZANYELEK
MAGYAR-GYERŐ-VÁSÁRHELYRŐL. (293)]
[Illustration: FÖSTÖTT ÉS HIMES JÁRMOK, DAMOSRÓL. (294)]
A könnyű, puhafából készült fapoharakra, (299) az úgynevezett
pásztorkalánra is jut a díszből. Fogásra és tarisznyához függesztésre
alkalmas fülük szokott lenni, a fül néha egész nyéllé növekszik s az
ilyen pohár már inkább kanálalakú. E két részt díszíti a pásztor
unalmában egyszerű motivumokkal; a fogantyú állatfejben is végződik,
leggyakrabban azonban kis háromszögek, pontok, körök, vonalak, kis virág
s a sűrűn előforduló kigyó kerülnek díszül a pásztorpoharakra.
Térjünk át a házban található cserépholmira. Egy értelmes faragó ember,
Istók Pista Szemes, bikali földmíves szedegette elé a füstös
mestergerendáról, sok noszogatás után a «míveket», a miket a télen
cselekedett. Mert csak télen nyúlhat a faragó késhez, a «nyiszoró»-hoz,
– amikor a bihaly dolgától jut hozzá érkezése. Volt ott sok holmi:
sulyok, csüllő, serítő, borotvás iskátula, sikkantyú, kis tükör, készen
vagy megkezdve, – hát ez mi? kérdem, egy félig himzett iharfa
táblácskára mutatva. A fatáblára valami mácsonyavirág forma volt vájva,
olyan stilizáló érzéssel, a tér dekorativ kitöltésének annyi ösztönszerű
ízlésre valló gazdagságával, olyan gyönyörű arányosan, hogy
elcsodálkoztunk rajta.
– Ez? Hát csempe nyomtató, Topónak – válaszolt Istók Pisti Szemes. – Az
a gaz, amit ráfaragtam, az künt terem a gyepű alatt. Mondok, valami
haszna kerüljön… Mer’ hogy olyan formás, az aszály pusztítaná el!
Így lesz a mácsonyából diszítő motivum. Arra is megtanított Istók Pisti
Szemes, hogy mi az a csempe? A csempét «kályhá»-nak hívják Kalotaszegen,
a «kályha» pedig «kályhafiókot» jelent s ilyen kályhafiókokból rakja
össze furfangosan kemencéjét a kalotaszegi magyar, beföstvén a
cseréplapok eresztékjeit miniumos pirosra, vagy kékre, vagy zöldre, – de
inkább pirosra, mert a piros, az a kedves színe ennek a derűs lelkű
népnek.
– Ki az a Topó?
[Illustration: HIMES GEREBLYE, GYERŐ-MONOSTORRÓL. (295)]
[Illustration: KALOTASZEGI HIMES HOLMI. (296) (DAMOS, B.-HUNYAD,
M.-BIKAL, KÖRÖSFŐ, DAMOS.) (Strázsabot, kantahordó, guzsaly, csép,
vetőkaró.)]
[Illustration: 1., 2. HIMES STRÁZSABOT. 3. HIMES GUZSALY. 4. HIMES CSÉP.
5. HIMES VETŐKARÓ. (DAMOS, KÖRÖSFŐ.) (297)]
– A Nagy János Topó? Fazekas… osztán! (Az «osztán» csudálkozást jelent,
hogy annyit se tud az urifajta.)
– Hol lakik?
– Hogy hol? Hunyadon lakott annak a hetvenhetedik bopája is (bopa:
nagyapa, bonya: nagyanya), mer’ hogy fazekas volt az egész nyámság
(rokonság) örökké.
Egy reggel, Hunyadon, betelepedtem Topóhoz. Mintha hazaérkeznék itt az
ember, minden házba s alig hogy szóba ereszkedett a háznépével, mintha
mindig ismerte volna őket.
Csurgott az ég, a házban erősen félhomály volt. Mert külön műhely
nincsen, arra nem telik; a kis ház egyetlen szobájában, az utcasorra
nyíló ablak előtt, az «első padon», a ház oldalfalába vágott, tenyérnyi
«tekintőlyuk» mellett ült Topó mester s előtte a «korong». Keze alá,
munkájához, a tekintőlyukon át adódik bé a világosság. Felesége, formás
derekú eladó leánya és az inasa is ott dolgozott véle.
– No, gazd’ uram, meg akarom tanulni a mesterséget én is, – mondék,
helyet foglalván a «balpadon», az inas korongja mellett. És akarom
forgatni a korongot, – zökken egyet-egyet, de bíz az nem forog.
– Hm! – bólint Topó, egyet sunyítván, – mer’ hogy az a paripa nem
mindenkit ismér! Nem türi az magán a cipellős úrfit.
Hát levetjük a cipellőt. Csakugyan: ahogy mezítláb támaszkodtam a
koronglábítóhoz s meztelen lábbal lökdöstem a korongaljat, nyomban
engedelmeskedett az ősegyszerű masina és forgott a korongtál helyesen.
Topó elémcsapta a korongtálra a marék agyagot s nézte egy darabig
kedvtelve, mint kínlódom vele; aztán megsajnált:
– No! abból se lészen ma csatlós kancsó, elhiszem, – és oktatott
türelmesen, jósággal, a fazekas tudományra. Ezalatt leánya «írta» a
tálakat «szalú»-val, felesége a sörményen (örlő) a gelétet örményezte.
– Az a’, – kezdte, mialatt ügyes újjai nyomán szédítő gyorsan
formálódott a síkos agyag s mutatta, mit csináljak, – persze hogy a’
vót, agyaggal mocskolódék az egész nemzetségem. Vélem az esett, hogy
apám elhótt, mielőtt engem ráoktatott volna. Az öreg Miklós Ferenc keze
alá kerültem… Szerettem, biztos, hogy szeretem ezt a lucskos
mesterséget. Ha apád az vót, mondok, légy té is az, ne vesszen a
mesterség… Miklós Ferenc gazdám eleénte kicsig ütögeté az újjamat, de
Isten azér’ áldja meg. Másként lettem vón’ tekergő. Aszondják, egy tűt
aki tud csinálni, az is jó!
[Illustration: DAMOSI STRÁZSA, A STRÁZSABOTTAL. (298)]
– Hány éves kigyelmed, Topó?
– Köszönöm, egészséges vagyok.
– De mégis?
– Hászen, én csak ötvenkettő.
– Meddig tanult kigyelmed Miklós Ferencnél?
– A tanulás öt esztendő. Aztán akinek ha addig nincs esze, mehet a
vízzel verset. Apám ebbe a helybe lakott, iparkodék biz’én ide magam is.
Biz az, úrfi, lelkem! száz esztendeje is mult, hogy az a verem ott az
ágy mellett a sarokban s itt löcsölik vízzel benne az agyagot! Az ajtó
mellett meg a sörmény. Bo-bonyám (szépanya) sörlésközben ahajt szoptatta
apámat. Most is csak azon a lyukon köpik egyet-egyet a kű.
Künt zuhant valami. Az inas matatott a hiúban, lepotyantott egy csempét.
– Egy kályha lecsepege a hiuból, – mondotta nyugodtan Topó, és
feleségéhez: – Mán kettő e héten! Ha még egy, a gyereket megtaslizod.
Kértem, mondaná el, legelejétől kezdve, hogy lesz a fazék?
– A fazék?
És minden irányítgatás nélkül, apróra, így tanított:
– Már mi csak a határunkból való agyaggal dógozunk. A Hados ódala a mi
jogunkban van. Az ember szekeret kerít, hárman-négyen bémegyünk a fődbe
s kihányjuk fődszinire. Isten ügyel, hogy nyakunkba ne szakadjék a főd,
mer’ a bíz’ ott nyomná az embert, pedig még előbb kontyoló alá szeretném
adni a jányomat.
[Illustration: TOPÓ ÉS AZ INASA, B.-HUNYADON. (300)]
[Illustration: TOPÓNÉ A SÖRMÉNY MELLETT, B.-HUNYADON. (301)]
[Illustration: FÖLDMIVES- ÉS PÁSZTOR IVÓKÉSZSÉG. (299) 1.
Magyaró-Kereke. 2., 3., 5. Magyar-Bikal. 4. Ketesd. 6., 7., 8. Körösfő.
9., 10. Nagy-Almás.]
[Illustration: SZARKALÁBAS, KIS-BABÓS, NAGY-BABÓS, KOSZORÚS, BUZAFŰS,
TULIPÁNTOS, SÚNYOROS DISZÍTÉSŰ EDÉNY, B.-HUNYADRÓL.]
[Illustration: B.-HUNYADI ÚJ EDÉNYEK. (303)]
[Illustration: A FAZEKAS SZERSZÁMAI. (304) 1. Butyóka, amivel fölverik
az agyagot a verőszékre. 2. Szelő, amivel vékony forgácsokban leszelik
az agyagot, hogy a kavicsok előkerüljenek belőle; könnyű kéz kell hozzá,
többnyire az asszony csinálja. 3. Agyagrögök. 4–5. Fakés, amivel az
agyagot alakitják a padon; zsendelylapát, amivel a kész nyers edényt a
szárító polczra helyezik. 6–7. Ecset s a festék csurrantó tülök.]
[Illustration: B.-HUNYADI ÚJ TÁLAK. (305)]
[Illustration: HOGY KÉSZÜL A FAZÉK? (302) 1. Összatapsolja az agyagot.
2. Húzza föl. 3. Lenyomja. 4. Lyukasztja. 5., 6., 7. Csűbe húzza. 8.
Fogja a szájat. 9. Húzza föl megest. 10., 11. Szájjat csücsörít. 12.
Fakéssel kerekíti. 13. 14. Hasat csinál. 15. Csinálja ismég, a szája
szélit. 16. Fenekszegélyt kerít neki. 17. Feneket bévül takarítja
kézzel. 18. Most csinálja készre a szájat körömmel meg csipővel
(bőrdarabka). 19. Levágja a padról dróttal. 20. Leveszi készen. (302)]
[Illustration: 1. AGYAGTAPOSÁS. AGYAGVERŐSZÉK A BUTYÓKÁVAL. 2.
AGYAGTERITÉS. 3. AGYAGRÖGÖZÉS. 4. A FAZEKAS KORONG. 5. ÉGETŐ KEMENCE.
(306)]
Itthon a fődet béhányjuk verembe, oda né, az ágy mellé. Kis-kapával
összevagdaljuk, béáztatjuk. Mikor beázik, beverjük a tőkén, butyókával;
aztán szelővel leszeljük. Így lesz a forgács. Az a’, lucskos mesterség
e’! Lám a forgácsot megest csak áztatjuk, majd letakarjuk zsákkal s
megtapodjuk háromszor. Most gyűn a padra. Itt begyurjuk háromszor. Aztán
szabjuk, amennyi köll belőle egy fazakhoz.
Mán itt a markomban!… Verem belőle a szelet kifele, a tenyeremben, –
most csapom a korongra!… Ehun e! Most csücsörítem… most húzom csőbe…
vájom a fakéssel, hogy szélesedjék… mind csak szélesítem… Megvan!… Húzok
néki egy degyeget az újjommal, hogy így kerüljék elé a szájja… Most
fakéssel húzom föl utána újból… csinálunk néki hasát… Most fenékszeget
vetünk néki… gömbölyítjük a hast szaporán… Eztán kifogjuk csípni a
csípőbőrrel… közbe lehetne az embernek pipálni is, de az agyagtól
elnehezedik a pipa… Aztán simítunk… Így… Már most csak megjegyezzük… az
újjambögyivel öt karikát a nyakára, egyet a hasára… Lám!… Már most csak
levágjuk a korongról a dróttal… Avval osztán kész van a csupor.
És gyöngéden, mintha pihés fecskefiókát emelne ki fészkéből, serény
újjai közt emelte át az asztalra a még puha edényt (302).
– Tovább is van még, úrfi lelkem. Hacsak ennyi vón’! E’ majd aztán, ha
szikkad, kap fület. Egyet, mer’ csupor, kettőt, ha rátó (amiben a mezőre
hordják az ételt) lenne. Aztán még kicsit ha beszikkad, fehér főddel
beöntjük. Fődet, a fehéret, Révről hozzák. Abból készül a lugmelegítő,
abból a vízmerő fehér kanta is. A csuprot csak kűlül öntjük bé fehér
főddel, bévül csak a szájjánál. Aztán, ha egyszer kiszárad, bérakjuk a
csűrben, kemencébe, péntek reggel. Ha megégett, más reggel kiszedjük.
Mert a kemencében kétfelül ég a tűz, kilenc-tíz óra formáig, akkor utóbb
béfojtjuk és hülni hagyjuk. Úgy! Reggel szedjük ki, szombat reggel.
Akkor sorba rakjuk s bévül, egyszer, megöntjük sárga mázzal.
[Illustration: RÉGI KALOTASZEGI EDÉNYEK. (SÁRVÁSÁR, NYÁRSZÓ.) (307)]
[Illustration: B.-HUNYADI ÚJ EDÉNY. (309)]
[Illustration: KANCSÓK A MULT SZÁZAD KÖZEPÉRŐL. (NYÁRSZÓ.) (308)]
[Illustration: SZUCSÁK FALUBÓL.]
[Illustration: MÉRA FALUBÓL.]
A sárga mázat? Az a sárga gelét. Nagy-Bányáról hozzák, az asszony
vesződik véle a sörményen, amíg liszt lesz belőle. Ha a sárga egyszer
megvan bévül, a szájjat zöld mázzal kenjük.
A zöld máz? Hát úrfi lelkem, az úgy van, hogy megveszünk egy-egy
mihaszna rézüstöt a cigány kolompártól, megégetjük, megtörjük,
megszitáljuk és az is az asszony dolga a sörményen. Mán most gelét, egy
kicsi szitált porond s a vizes rézliszt, összekeverem, az a zöld máz.
Mint az eperfa levele!
Hogy a sörmény?! Az drága kő. Afajta hosszú fekete darócos oláh hozza
Páncsicsóról (értsd: Páncélcsehiből, Szolnok-Dobokából). Minden
esztendőben két-három versben felvágjuk a küvet rovátosan a kővágóval,
szép sorjába, egy irányba.
No, de a csupor! Még egy csöpp munka esik véle is! Az, hogy mikor a
szájja már zöld, megcsíkozzuk a hasát is, végig zölddel, húzunk közibe
egy-egy feketét is, fekete borostyánliszttel: újra bétesszük kemencébe,
– vasárnapra parádéban a csupor! Mer’ mán kész. Cifra, úgy-e, úrfi? Az
urak munkája nem ilyen ceremóniás? Hej, csak könnyű annak, akinek két
bőr van a kezén!
– Micsoda két bőr?
– Hát a keztyű… Az én dógom a csupor. Van olyan is, akit megírunk. Azt
béöntjük vörös föstékkel, mihelyt kiszárad; a leány írja rá a barkaságot
fehér főddel, a szalúból. Aztán kiégetjük zsengélve, aztán béöntjük
fehér gelétmázzal (aranysalak), visszatesszük kemencébe ütet újra, égni,
két napra s kész. Mehet vásárra. Mi csak itt járunk hetipiacra, meg
olykor Feketehalomra. Egy nap, ha jól megpöködöm a markom, elkészül vagy
ötven darab; abból eltörik a kemencében, vagy romlik husz is. Gelétre,
bikkfára, mer csak annak a szene (parázs) igazán jó, a’ nem ád sok
hamut, mind köll a pénz, – de hát egy pöngőt mégis csak megkeresünk így
naponta. Abból rámhúztak jövödelemadót hat pengőt, taksadíjjat iparjogba
két pengőt. Fizetek. Nem jó szívvel, de meg köll fizetni. Ami marad,
abból élünk. Csakis ebbül! Ebbül bizony, mert nékünk künlévő nincs
semmi. Más, vet-arat, abból jut nékünk is picula csuporér’!
Szeretik, amit a jányom ír! Tud ő szarkalábast, kis babósat, nagy
babósat, csillagosat, koszorúsat, tulipántost, búzafűst, eresztett
sinyórost, szőlőfürtöst, minden csudát. (303, 305, 309) Ami a szalúból
telik. Hanem egyre megy a’! Azér’ a gelét kilója mégis csak harminc
krajcár marad, a porcellánfődet se adja Csoma, a bótos, tizenötön alul.
Nekünk meg csak az az egy pengő, akihez négyen vagyunk szájjal.
Így beszélt Topó, de azért mosolygott hozzá hamiskásan. És mosolygott a
leánya is. Az asszony is, mintha dúdolt volna, mialatt a padlás
folyógerendájába horgolt sörménybotját forgatta. Talán éppen azt az
ezeresztendős verset dalolta, amit Szent-Gellért püspök hallott a
kézimalmot forgató leányzó szájából? Mert nem igaz, nem mulik az idő!
Itt száz év előtt is így volt és így lesz, ha egy kicsit vigyázunk
Topóékra. A magunk, a magyarságunk érdekében.
[Illustration: B.-HUNYADI VŐFÉLY KULACS. (311) (Zöld máz.)]
[Illustration: B.-HUNYADI TOJÁSTARTÓ. (310) (Zöld máz.) (_Tizszeres
kissebbítés._)]
– Hát télen?
– Télen? Agyagot inkább őszszel hozunk, két-három szekérrel. Télbe nem
esik jól ez a mesterség, itt lucskolódni. Télen? Megyek az udvarba,
vágok fát, vakarom a bihalyt, béjövök, eszek, ha ád az asszony,
palacsintát, rétest. Ha az nincs, hagymát. Sokszor meg, ha jól
megpirongat az asszony, nem eszek semmit, hanem iszok e’ kis pálinkát s
haladok el. Hébe-hóba dógozunk. Meg a kitekintőn nézem a menyecskéket
is, mikor jőnek a kútra.
Rászólt a felesége:
– Elhallgat kigyelmed!… Hogy a jánya előtt nem sül ki a szeme az ilyen
embernek!
Ezt tanultuk Nagy János Topónál s így magyarázta a mesterségit ő. Már
most hozzátehetjük – s ez munkatársunk, a jeles szakértő _Gróo_ István
vélekedése is a következők folyamán, – hogy bizony az az agyagművesség,
ami ma is éldegél Kalotaszegen, úgy teknika, mint diszítő művészet
dolgában bizony elsatnyult; kevesen foglalkoznak vele, mindössze nehány
Topó fajta fazekas mester készít olcsó piaci edényt. A piacra szánt
holmit pedig a népes készíti azzal a gonddal, azzal a szeretettel,
amivel a maga holmiját. A korongozott edények diszítése szegényes,
egyoldalú, színtelen, csak fehérrel cifra a barnás edényen s ritka a
barnával diszített fehér edény. De van azért még szép munka is
Kalotaszegen: a csempék; ezeket régi jó mustrák után nyomják ma is.
A fazekas mesterség maga a legérdekesebb falusi mesterségek közül való
(306).