is görbe, ott is, ahogy az Isten cifrázta.
Akad a hímes uc’ajtónak is mestere, rendesen minden faluban, vagy jön a
sógor, koma, segíteni, kalákába, akár a tizedik faluból.
Darócon gyönyörűen farag a legénység, de Bogártelkén mégis legtöbb a
hímes orsónehezítő karikó, a gyönyörű kapatisztító, a példás sulyok;
mester az ilyen munkában Nagy Marci István, meg Albert János Marci, aki
a Kovács János kapuzábéjára kifaragott egy legényt, meg egy leányt is.
Ezermester, Nagy-Almáson, Varga Márton Mihók is, még pedig a javából.
[Illustration: KAPUBÁLVÁNY, VISTÁN. (HÁZŐRZŐ KUTYA.)]
Sárvásárt ház alig akad, hogy valami művészit ne lelnénk benne; a hímes
uc’ajtók, a hímes vetélők és vászonfeszítők hazája ez. Van ilyen kincse
minden fehérnépnek, vagy legalább is volt, «míg el nem mismásolta
valaki». A kurátor, Balázs Ferenc Mátyás, esős időben, amikor bészorul a
házba a földmíves, szeret föstögetni s takaros vetélőket, meg
vászonfeszítőket farag bükkfából; gyűrűtartót, kincses szuszékot (265),
meg tükörrámát is csinált a lányoknak, amikor fiatal volt; a tornácláb
fagombját – s ez talán az ősi bálványfának visszajáró emléke (182), –
kifaragta emberfejnek, «ki is föstöttem fájnul, piros volt az orcája,
bajsza, szeme fekete, a haja szőke, de eccer szénát csinálni voltunk, a
gyerekek nekiálltak itthon bicsokkal, lefaragták.» Formás a házában
minden; a tornáckarfa ki van csipkézve, a butora hímes, díszes a
villatartó, a kanáltartó, a kis pad szélire tornácot húzott, hogy le ne
kivánkozzék a vizes kancsó. Nem is titkolja: «Nincs a házban semmi, amit
ne magam csináltam vón’!»
Így járhatunk faluról falura, majd mindenütt találunk művészkedő
földmívest; a kézvonópad s valami kis faragóműhely-féle künt a csűrben
és a gazda télvízidején, vagy amikor sokat pityereg az ég, nyiszoróval
foglalatoskodik, kicifrázza még a faragó szerszámjai nyelét is, a
kantahordó rúdat is, mint például Lukács János Pese, Hunyadon (296).
Szerelmesek a színbe, férfi s asszony egyaránt. Vasárnap: templomozás
idején, mintha túlipános virágerdő vonulna ki a templomajtón. Amilyen
színtelen, szinte komor viseletében például a székelynép, olyan friss,
üde, szines a kalotaszegi és ilyen a karaktere is. A kék, a piros, a
sárga, a zöld csak úgy virít a falukban, az első háztól a temetőig, de
maga a temető is. A városból került, tucatmódra, csúf piszkossárga
színre mázolt butort meg nem tűri, mihelyt hazavitte, élénkít rajta, ha
egyébként nem, besávozza feketével, hogy «tigrises» legyen. Például
Kelemen István, a hunyadi földmíves, a bikali erdőn járt a minap, lábát
csúnyán feltörte a csizma; a sebre mokányszurkot (fenyőgyantát) rakott s
most, amíg a lába gyógyul, idehaza pingálgat tulipánt, meg nemzeti
címert a tornáckarfára.
A virágos tornácon a leány alig látszik, olyan színes, olyan virág ő is,
a virágok közt. Piros a csizmája is, de még arra is tulipán van varrva,
zöld selyemmel. Színes, vidám a házban bévül is, minden; piros vagy zöld
a kis ablak függönye, miniumos a zöld kályha minden eresztéke, színes
diszítésű kancsók a fogason, piros és kék varrású kendők a rúdon, piros
és kék varrású a párnahajtás. Hogy a viselet mily szépségesen színes,
azt leírni nem lehet, azt csak a föstött kép sejteti. Ahány forduló,
megannyi színes kép a vidék is; távolban a hegyek tengerkék párázatába
olvadnak a meleg zöldek, közelben a kalászossárga táblák, a ház
ablakokban, a kis kertekben a száz színváltozatban virító janistor
(borsóvirág, szagos bükköny), fekete, lila, piros, sárga mályva,
patkonca-virág, szalmarózsa, bazsarózsa, szekfű, viola, liliom,
engemnefelejts, gyorgyina, rezeda, isziók, kabós, német szekfű,
nevendula, bécsi cifrus, csikos fű, felfujó… Gere György Csepe, a
köszvényes magyarókereki csizmadia tanított a virágnevekre.
– Mer’ elkeresztel ez a nép, uram, mindent. Lám magam is, hogy jutottam
a Csepe névhez? Apósom, Tamás János, künt vala a mezőn. Egy kótya,
afajta féleszű, elkajátja: «Siessenek haza kigyelmetek, mer’ csepe az
esső!» Jót kacagtak a csepe szón s rajtunk maradt, nem a kótyán, de
Tamás Jánosékon. Hogy aztán én, Gere György, elvevém Tamás János Csepe
leányát, véle kaptam a Csepe nevet.
A fakult színt nem szeretik. Például az ingvállon, amikor a téglapiros
fejtő a mosások után színt vált s lilásba játszva, a nyakon lévő
gránáttal modernül szép harmóniába jut, azt ők már nem kedvelik, bár nem
vetik el, mert ragaszkodnak a sérült, használt holmihoz, megbecsülik,
mint a kiszolgált állatot.
Damoson föst Vince János Ferkő, butort, jármot, nagy szeretettel magyar
címert, mert azt kivánja a falu teljesen átmagyarosodott oláhsága is.
[Illustration: ZENTELKE FALUBÓL.]
[Illustration: A KEMENCE PADKÁN, MAGYARÓKEREKÉN. KENDER TILOLÁS,
NYÁRSZÓN. (III. tb.)]
– Itt születtünk, itt halunk Magyarországon, magyarok vagyunk! – vallja
Vurkovits Leontin s magyar címer van a kályha csempéin is.
A porig égett, szegény s eladósodott jákótelki új templom olyan
szomorúan dísztelen, de koszorúban valami narancssárga diszítés mégis
lóg le a menyezetről. Megnézzük közelebbről, mi az? Néhány száz
hídvámcédula, Biharvármegyéből («Apró lábas jószág, 1 fillér») – valaki
arrajárt, hazahozta a templomba, mert hogy olyan szép narancssárga…
Híres butorföstő s ládadiszítő-mester a mákói kántor, Csákány Károly; a
mákói színes holmit különben dicséri egész Kalotaszeg. Ötletes a
nyárszói Viskán Laci is, az öreg sárvásári molnár, Barta János
tanítványa.
Nem hallgathatjuk el, hogy a föstött butoron van itt-ott oláhos szín és
diszítés, habár hogy a magyartól mit vett át a román s a romántól,
szásztól mit a magyar, olyan kérdés, amelyre határozott választ sohasem
fogunk adhatni. Egy-egy bogártelki föstött holmi romános voltának tudjuk
a magyarázatát: Oláh-Köblösön lakik egy román ezermester, Tyivoram Máté,
annak a műhelyéből hirmondó kerül erre a vidékre. De a képekkel
teliföstött kis román templomokból is kerül a falu ízlésébe oláhos elem,
viszont, jócskán van magyar munka a kis oláh bezerikákban is (84).
Nevezetes a magyar-valkói kis román fatemplom; akadunk e templomocskában
magyar fölirásokra, magyar karosszékekre, de két jellemző kép is van
benne. Az egyik: Ábrahám föláldozza fiát és sarkantyús csizma, zsinóros
kuruc dolmány van Ábrahámon. A másik: Jézust ostorozzák a zsidók és
ahány zsidó, bajuszos kuruc hajdunak van föstve valamennyi. A régi
nyugtalanabb világból maradtak e képek, – csittit bennünket a valkói
érdemes tiszteletes, Mihálcz Elek, aki maga is művészkedik, szereti,
megböcsüli, mert megértette népe művészetének erkölcsi és nemzeti
jelentőségét. Sok oláhos mintájú föstött butor maradt Valkón a nehány év
előtt elhunyt András Pista Gabora után. Hangsúlyozni kívánjuk azonban,
hogy azon nyersen azt sem alkalmazza a magyar, ami esetleg oláh, vagy
szász holmin tetszett meg néki, ád hozzá a magáéból bőven, mielőtt
felhasználná.
A dekorativ föstésnek becses maradványait szedtük össze Kis-Petriben
(76), meg a ketesdi és a magyar-gyerő-monostori templomban s a daróci
templomban a XVII., XVIII. századból. Egyáltalában, ahol a régi templom
még le nem égett, agyon nem korhadt, össze nem dült, vagy le nem
hordták, hogy helyébe valami ormótlan tucatépületet emeljenek, ott még
találunk a kolozsvári mesterek, Umlingék nyomán fogant falusi dekorativ
művészkedést.
[Illustration: VÁSÁR B.-HUNYADON.]
Hanem a város és a város műveszetgyilkoló gyáriparának hatása talán
sehol sem siralmasabb, mint ezen a kincses vidéken, mert itt látjuk
naponta, nyomon kisérhetjük a pusztulást. Elég egy országos vásárt
végigjárnunk, például Bánffy-Hunyadon. Végig a nagy utcán s a templom
környékén, hol áll, hol megyen a kirakó vásár; ott vannak hagyományos
sorrendben, a páncél-csehi, zilahi és hidalmási timárok, – a zilahi és
kolozsvári csizmadiák, – a helyi, zilahi, vármezei és tordai fazekasok s
az apátfalvi, hollóházi és murányi ízléstelen gyári edények, – a
nagyváradi és kolozsvári takácsok s ruhakereskedők, – a kalotaszegi
gyapjúárusok, – a helyi szűcsök, – a kolozsvári fésüsök, – pántlikások
és rőfösök Kolozsvárról, – a tordai pecsenyesütők, – a helyi
kenyérsütők, – zilahi és helyi szíjgyártók, – nagyváradi kötélverők, – a
havasokról, a Maguráról s az Albákról az oláh tekenősök és csebresek, –
a nagyváradi s helyi kalaposok, – Kolozsvárról a kefekötők, –
Magyar-Fenesről s Kalota-Szent-Királyról a zöldséges szászok, – Gyaluból
s tudj’ Isten honnan, a tót rőfösök és bicskóárulók, meg a bosnyák
késesek, – Tordáról a szitakötők, – Kolozsvárról s Nagyváradról a vas-
és cserépkonyhaedényesek, – Bedecsről a román szuszéngosok és
hombárosok, – a helyi szappanyosok és kaszaárusok, – az alsó-, felső- és
középfüldi román favellások, lapátosok, – a vidék gabonakínálói, – a
bécsi zsidók, fejkeszkenővel s ilyet árul helyben Kubászek, Pálfi és
Páskuj, ilyet a gyalui örmény, – Hódosról, járommal, oláhok, – a
deszkapiacon albáki, magurai s mariseli oláhok, meg mokányok, – hunyadi,
kolozsvári s tordai mézeskalácsosok és pogácsások, – szalonnások helyből
s Kolozsvárról, – ócska vasat kínálnak a helybéli s kolozsvári cigányok.
[Illustration: MAGYARÓ-KEREKE FALU.]
Semmit se hagytunk ki s hasztalan keressük azt a helyi ipart, amiben a
mi kalotaszegi népünk művészetére lelhetnénk. Valaha volt, ma már
nincsen. Az egyetlen fodorvászonból kínál még egy-egy keveset nehány
arraszorult kalotaszegi, bogártelki, inaktelki, daróci s mákói nénike;
szépet hasztalan keresünk, nincs, semmi sincs az országos sokadalom
piacán, csak még a nép, a maga gyönyörű, de már-már pusztuló
viseletében. Varrottast nem árulnak, nem kell az itt senkinek, akinek
még van s még be nem hordta, az viszi be a kolozsvári hetivásárokra a
művészi írásután való varrottast s maholnap nyoma se marad
Kalotaszögében; ősi butor, vagy valami szép föstött, nincsen, mert aki
be nem éri a gyárilag tákolt holmival, az manapság már csak
«mondvacsináltathatja», alkura, Nyárszón, Sárvásárt, Magyar-Valkón vagy
Mákón, piacra nem hozzák, mert nem érdemes, nemsokára már majd olyan se
lesz, aki alkura bár, csinálja… Nemsokára olyan se akad már, aki vággyék
utána, hanem lesz minden házban egyforma asztal, egyforma szék s a világ
legnemesebb munkása, a földmíves helyett, lesz földüzemmel foglalkozó
falusi proletár. Amióta a faeke «kiméne divatból», bótban vesznek
vasekét; rokkát s guzsalyt (vajjon meddig lesz még rá szükség) szép
himeset tudnak még csinálni, s csinálnak alkura, Kőrösfőn és Inaktelkén,
de a vásárra minek, – elegendő ami az «ősökről marad», maholnap rájő a
nép, hogy szaporátlan munka az is; harisnyaposztó kerül még, ha éppen
kell, Magyar-Gyerő-Monostorról s Nagy-Kalotáról is, de azt se érdemes
vásárra cepelni, a bótosé olcsóbb, ki venné? Amióta a páncélcsehi timár
«Tótországból» kerített szekeret – jó erős és kékre van pingálva és csak
száz pengő – kapós a tót szekér. Ami cifrálkodáshoz való apróság, a
gyöngyös, pillangós párta, a kontyoló kendő, a «dulandlé»
(tulle-anglaise), a kaláris, mind tartja már a zsidó, aki olyan sebesen
árul, miközben árad belőle a szó. A viselet!?… «Kezd hagyulni mán a
piros csizma szine is», – az ingváll helyett városi rékli, a muszuj,
bagazia helyett bolti szoknya. Egy-egy régi öreg sajnálja az ősit, de a
mái nép tágít a fenyegető szegénység elől. Kudor Marci Huszár, a
cucilista, vasárnap, a templom előtt elégedetlenkedett:
[Illustration: KETESD FALU.]
– Hej, tekintetes úrfi, ne csudálja őket! Ezek, felöltöznek ezek
cifrába, selyembe, otthon meg nincs mit egyék. Ha maga fáradna véle,
mint az anyja!… De bótbúl veszi a fonalat, a vásznat is, verje meg az
áldott Isten! Majd oszt húzzák ránk a cifrátok során az adót… Még képet
csinálnak róluk az urak!… De nincs egyéb bajuk!… Azt vegye le a
tekintetes úrfi avval a masinával, amikor ilyen pántlikás bársonyban
koplalnak odahaza!
Van azonban a népművészet s ezzel a nemzeti jelleg veszedelmének egyéb
oka is ezen a vidéken.
Nem jár senki a nép kezére s aki irgalmaskodik vélük valamely titulus
alatt, az is inkább csak ront a nép ízlésén, mert művészetét meg nem
érti. Az úri osztály, mondjuk az intelligens osztály, egyáltalában nem
törődik a népművészettel. Mintha nem látná, vagy talán nem is látja,
mert úgy megszokta maga körül, mert annyira nem érti, se fejlesztésére,
se megmentésére, csekély kivétellel, nem cselekszik semmit. Aki esetleg
óvja, az is inkább ront rajta, mert lényegében félreismeri, eredetiségét
gyöngíti s istápoló munkájában csak azzal törődik, hogy e réven is
jusson egy-két garassal több a szükölködő népnek. Általában, a polgári
osztály lekicsinyli, lenézi a «parasztosat» s így, közvetve azt a
szépet, amit sablonos polgári ízlése annyira föl sem ér, hogy
esztétikai, erkölcsi s nemzeti tartalmában meg sem sejdíthet. Jellemző a
sivárság az egyszer-egyszer leégett falvakban, ahol a régi szép holmi
elpusztult s ahol az úri osztály könyörületes segedelmével szedte össze
magát a lakosság.
[Illustration: EGY KALOTASZEGI PARASZTLEÁNY KEZE (B.-HUNYAD).]
A kapzsi kereskedői szellem, sajnos, szintén elég fogékony talajra
talált, e különben is szivesen piacos természetű népnél, bár menti őket
a szükség, a megélhetés nehézsége. Kivált az asszonynép – ha leánya
nincsen, akire testálja – könnyen válik meg ősi szép holmijától, nehány
garas haszonért, alkuszik ügyesen, de a ládafenekéről is elékeresi a
régi varrottast, mihelyt vevő jelentkezik; van olyan «kereskedőasszony»,
kivált Körösfőn, aki a Balaton vidékére, sőt Pozsonyig, sőt német földre
is eljár házalni kalotaszegi varrottassal, nem is szólva azokról, akik
esztendőnkint kétszer megfordulnak a falu fehér népének modernebb
munkájával Budapesten. Van akárhány földmíves, akinek a felesége többet
megkeres tűvel, mint amennyit a kis földből elő tud teremteni.
Megdöbbenve értesültünk, hogy a legszebb régi varrottas külföldre
vándorolt; egy bánffyhunyadi kereskedő közvetítésével, Budapesten át,
évekig rendes exportja volt e pótolhatatlan holminak. Eladták a régit,
holott amit oly szorgalmasan varrnak manapság, amivel országszerte
házalnak, az kézimunkának kézimunka, de művészi szempontból nyomába sem
léphet a régi, írás után való varrottasnak. Amit maga a nép nem hord
piacra, viszi a szemfüles zsidó, ha egy kis haszna kerülhet rajta.
Amikor Bogártelkén a szép hímes orsónehezítő-karikókat és
kapatisztítókat gyüjtöttük, a zsidó boltos ferde szemmel nézte
munkánkat, végre is kitört belőle a méltatlankodás, németül panaszolta,
hogy mit rontjuk mi az ő üzletét. «Ha én azt tudom, – mondá – hogy az
ilyen parasztszemétnek is van valami keletje Pesten!… Egyezzünk meg. Az
urakat meghúzzák érte, én, felehaszonra, nehány krajcárért összeszedek
tavaszkor mindent, ami a faluban van. Tavaszkor lehet ezekkel beszélni.
Olyankor nincs ötven krajcár az egész faluban!…»
[Illustration: KETESD FALU.]
[Illustration: CUCA SZŰCS ISTVÁNNÉ, IRÓASSZONY (B.-HUNYAD). (15)]
Általában jellemezve a kalotaszegi nép művészetét, már többször
emlegettük a varrottast, mint legérdekesebbet, legtipikusabbat. Ez pedig
– bár akad a férfiak között is egy-egy «cihere», aki tud a tűvel bánni –
a fehér nép művészete. Csudálatos, bár ismeri s tapasztalja hasznát,
mennyire lenézi ezt a munkát a férfi! A kenderhez, például, hozzá se
nyúlna, – a vékás vagy félvékás földet csak megugoralja, megforgatja a
kender alá, de egyebet semmit, legföljebb, hogy még a szekérrel behordja
a termést. A többi az asszony munkája, végig, míg csak a szép
fodorvászon lészen belőle, amire olyan gyönyörűen tudtak «írni» a régi
asszonyok, lúdtollal meg varjútollal, koromlével, szebbnél szebb
hagyományos mintákat, amiknek ma már a nevét is alig ismeri az új
nemzedék. (352–361). Mondják, él még két-három öregasszony, aki tud az
ilyesmihez, – mi csak egyet találtunk Bánffy-Hunyadon, Czucza Istvánné
Szőcsöt (15). A hetven fele jár a nénike, beteges («Gyün a baj rám, mint
az árvíz»), nem igen ír már («Tiszta fej kell az íráshoz, úrfi drágám,
nem lehet azt már, ilyen ingóban»), de azért apránkint mégis írt nékünk
nehány ősi mintát. Csudálva néztük, hogy kezd a munkához, minden
előzetes beosztás, minden méregetés nélkül; kezdi a nagy árkus elején,
mintha levelet írna és a sercegő penna alól csakúgy ömlik a kalandosnál
kalandosabb fordulatú diszítő vonal, a csuszamlásokból, az eltérésekből,
a véletlenségekből is összhangzatosan egyéni és eredeti diszítés lesz,
bár az egész alapjában az anyától, a nagyanyától valaha eltanult
hagyomány medrében készül. Mintha nem is ő írna, mintha valami
láthatatlan kéz vezetné reszkető öreg kezét.
– Tudott hozzá, – magyarázza az ura, aki valaha szűcs volt, de «hogy
béjött a vasút, elhagyta a mesterséget», – volt is sok cifra rúdravaló a
házban. Éppen hogy két párnahéjj maradt. A’ kell, amikor meghalunk.
Eladnók, de a pénz elmegyen s aztán majd az se lesz, amire fektessenek.
Szelíden megveregette öreg párja hátát s mókás mosolylyal mondta: «Külső
országban az ilyen vén asszonyt mán viszi piacra az ura s adja el.
Fátyolt az orcájára, valami bolond talán megveszi. Én mán nem adom, ha
ennyi időt együtt valánk! Ne félj öreg, az enyim maradsz.»
Bólint, az öreg néni s ő is szeliden feleli: «Fátyolt bizony, azt tesz
kigyelmed az orcámra s viszen a piacra… Szent Mihály lován.»
[Illustration: KALOTASZEGI VARROTTAS (ÉSZAKI KÁROLY TULAJDONA).
(SZTÁNA).]
VISELET
[Illustration: KALOTASZEGI MENYASSZONY. (IV. tb.)]
[Illustration: MAGYAR-BIKAL FALUBÓL.]
[Illustration: VASÁRNAP, A TEMPLOM ELŐTT, BOGÁRTELKÉN. (16)]
Elmés, barátságos, kedves nép, – külső megjelenésében, mozgásában,
gesztusaiban nemes a férfi, az asszony pedig előkelően kecses.
Ruházatuk, viseletük, teljes összeállításában a legszínesebb,
legművészibb magyar viseletek közül való; keveri a régit az újabb
módival, de a szép összhangot megtalálja mindig s ízléssel alkalmazkodik
viseletében, annak komorabb vagy derűsebb jellegével az évszakokhoz, a
dolognaphoz, a gyászhoz és ünnepléshez. Egy-egy ruhadarabjuk párját
hasztalan keresnők egyebütt, de amelyik meg is van másutt, itt
hatásosabb, merész színösszetételei, ízléses alkalmazása folytán
eredetibb és festőibb. Színekben pompázó, feledhetetlen kép, amikor
vasárnap, ünnepi díszben, istentisztelet után, elácsorognak egy kicsit a
templom előtt, a fák alatt s a ragyogó nap szórja le reájuk arany
tallérait a fák lombja között, – ahány asszony, ahány leány, egy-egy
mosolygás és kacag, boldogan, derűsen, színekben káprázva az egész kép;
virít a zöld selyemmel kivarrott piros csizma, ragyog a gyöngyös párta,
az arany pillangós fejkötő csillog, suhog a villogó törésű rojtos
selyemkendő, libbennek a száz színű selyem hajfonó pántlikák, tarkán
pompázik a «muszuj» (felhajtott elejű szoknya), a rózsás sarkú kötény, a
himzett szögletű fátyol, (a dulandlé) – bokréta a legények kalapján s
hímes mejjrevaló rajtuk; a meglett ember szép komoly szűre, méltóságosan
nyugodt megállása rendezi, tagolja a hasonlíthatatlan képet.
[Illustration: NŐI VISELET, KÖRÖSFŐN. (17) (18) (19)]
Lássuk elébb a férfiviseletet. (V. tb.)
Az ing ma rövid, köldökig ér, – egy emberöltő előtt, mondják az öregek,
még lobogós újju inget hordtak. A régi lobogós ingújjon, a kézelőn,
vagdalásos fehér varrással, gazdagon változatos volt a dísz; a mai ing
kézelője csupasz. Az ing behasított nyakát a nyakravaló tartja össze,
ami hajdan egyszerű, széles fekete kendő volt, aféle «fátyol kravátli»,
újabban, kivált Mákón s Vistán, színes, piros, kék, zöld zsinórvarrásos
nyakkendőt hordanak a legények; Vistán (VI. tb.) arasznyi széles, szép
darázsolt diszítésű kendők is akadnak. Nyári viselet a rövid gatya, téli
a zsebetlen fehér daróc harisnya (combhoz feszülő, székelyes
csizma-nadrág), amelynek szélén piros posztó a diszítés.
[Illustration: KÖRÖSFŐI FÉRFI, SZŰRBEN. (20)]
[Illustration: EGY B.-HUNYADI UDVARRÓL. (21)]
[Illustration: KALOTASZEGI NŐI ÉS FÉRFI VISELET (KÖRÖSFŐ, B.-HUNYAD,
MAGYARÓKEREKE, MÁKÓ). (V. tb. a.)]
[Illustration: KALOTASZEGI NŐI ÉS FÉRFI VISELET (KÖRÖSFŐ, B.-HUNYAD,
MAGYARÓKEREKE, MÁKÓ). (V. tb. b.)]
[Illustration: B.-HUNYADI JEGYESEK.]