gyönyörűség, amit az őszinte, tiszta, határozott és vidám szinekben lel.
Valamennyi szinük világít, harsad s oly élesen elütnek egymástól, mint
kedves virágjaik a kis kertben, mint a mák, a liliom, a tulipán, a
muskátli. De a szűz, a határozottan tiszta szinek illő megválasztásában
és szomszédosításában mester a parasztművész; példa erre viselete, a
vasárnapi, köznapi, a lakodalmi vagy temetési köntös. A kalotaszegi nép
például, szines fejkendőkkel teríti le a ravatalt, virágot szór a
halottra, csupa szín, szín és szín… és mégis, ki tudja fejezni a gyászt,
még szomorúbban, mintha minden fekete volna. Szines a temetői fejfa,
olyik helyt szines pántlika, szines keszkenő lobog a sír fölött – és
mennyivel hangulatosabb, mennyivel temetőbb ez a temető a mi városi
sírkertjeinknél!
Kedve, mondjuk hangulata, teljes mértékben érvényesül munkáján, a
vallásos érzés révén nyilvánuló erkölcsi tartalmával együtt. A ház
homlokára, a kapu fölé, a ládára, a cserépedényekre került jámbor mondás
szívből, hitből s meggyőződésből fakad; templomát nem a parádé kedvéért
diszesíti. Teremtőjének hálálkodik, hitet vall véle, nem pusztán
imádkozó hely az, igazán Isten házának tekinti. Lelkének nemes
egyszerűsége azonban semmi botránkoztatót sem talál abban hogy
keresztény vallási szimbolumokkal keverjen régi pogány jelvényeket, meg
hazafias és historiai jelvényeket, – hisz a milyen gyakran s kedvtelve
alkalmazza a nemzeti címert, ép úgy megtűri kancsóin, varrottas kendőin
a kétfejű sast. Nyilván valami régi susztertalléron, a négykrajcároson
látta, – hiszen az forgott parasztkézen legtöbbet, – s megtetszett néki
a kétfejű madár, mert formásnak, alkalmas díszítési motivumnak találta.
Mennyi kölcsönzött elem van a régi «mézes pogácsa» mintákon, – de lám
azt is a magáévá teszi, megtoldja valami magyarossal, ha ugyan az
egészet nem maga eszeli ki, mint a régi bánffy-hunyadi pogácsások (1).
[Illustration: NAGYANYÓ VARRÁSA (NYÁRSZÓ). (II. tb.)]
[Illustration: RÉGI «MÉZES-POGÁCSA» MINTÁK B.-HUNYADRÓL. (1)
(_Négyszeres kisebbítés._)]
Az életből, közvetetlen környezetéből legszivesebben azt válogatja, ami
eleven, friss és derüs. Kedvtelve foglalkozik önmagával, hétköznapi
dolgát végezvén, vagy ünneplőben. Az asszonyt magyarosan megbecsüli
művészetében is. Ősi nagy témái: a születés, a szerelem, a házasság és a
halál, – képzeletét legkivált a szerelem foglalkoztatja s leleményessége
kifogyhatatlan az erre vonatkozó diszítési motivumok kitalálásában.
Diszítési elemekkel szolgálnak néki meséi, mondái, sőt babonája is, de a
legtöbbet mégis magától a természettől kapja. A tájkép iránt semmi
érzéke nincsen, vagy legalább is igen kevés, akár csak a régi klasszikus
művészetnek, de szereti a növényzetet, az állatot, ezeket jól megértve,
ügyesen, a legnemesebb egyszerűsítésig, stilizálja is. Szereti az írást,
a bötűt, az ötvenes években még falapocskára vésett, úgynevezett ábécés
tábláról tanult bötűt a gyerek nép s e táblákat egy-egy értelmes
földmíves faragta (2). A kivitelben nyers, durva, de ez, nem ritkán,
hozzájárul alkotása monumentális voltához s erő van munkájában akkor is,
amikor meglepően finom és könnyű.
Különben, aki szeretettel keresi a nép művészetét s igazán meg is akarja
érteni, az ne méregessen az ismert művészi mértékekkel és ne akarjon
művészet histórai szabályok szerint eligazodni. A népművészetben
hasztalan keresgélünk olyan műemlékek után, amelyekből rendszeresen
korszakokat állapíthatnánk meg, hasztalan nyomozunk olyan műalkotásokat,
amelyek paragrafusozható széptani törvényekkel szolgálnának; itt,
esetleg, a legkezdetlegesebb teknikával alkotott valaki igazán művészit
s viszont, éppen az a haszontalan, ami képzett eljárással és tudatos
műgonddal készült. Példa erre akárhány fafaragó iskolában elrontott,
kaptára szoktatott paraszttehetség.
[Illustration: ÁBÉCÉS TÁBLA KIS-PETRIBŐL. (2) (_Kétszeres kisebbités._)
]
Tehát, hogyan keressük a népművészetet, hol és mit keressünk?
Nem képet, nem szobrot s nem díszépületeket keresünk, – aki így fogja
föl a dolgot akár elindulna az erdőbe, hogy valamelyik faágon például
egy Velasquez-képet leljen. Nem így. Először is, ez a szó, művészet,
ismeretlen a faluban; ahol már művészetet emlegetnek, oda be se menjünk,
ott már a városi hatás garázdálkodik. A lassan őrlő sárvásári öreg
molnár, például, igazán istenadta művész, ládát, diszesebbet, senki sem
pingált, ő iskolát alapított, tanítványai vannak a vidéken, – de azért ő
csak az öreg molnár, aki csupán akkor szedi elé a föstéket, akkor babrál
efélével, amikor nincs víz a malom kerekére. Megbántaná, aki művésznek
nevezné, mert néki meg van a maga böcsületes mestersége.
Tipus az öreg s bizonyosra vehetjük, ahány igazi magyar parasztművész,
szakasztott ilyen az, valamennyi.
[Illustration: NYÁRSZÓ FALUBÓL.]
A bánffy-hunyadi országúton, két-három nyíllövésnyire onnét, ahol a
nyárszói forduló a sárvásári alszegbe torkollik, a szelídzöld tehénhajtó
aljában a vén malom, a lassan örlő öreg molnár, Barta bácsi malma.
Szemközt véle, ott messze, a zordományos Vlegyásza, amelyen a kis harmat
már nagy hó még akkor is, amikor a völgyben hathetes az aszály; a malom
mögött hullámos, nagy kopasz hát húzódik, itt-ott nehány begyógyult
apróbb halom, pázsitos szőnyeg a horpácsos oldalakon s a malom előtt
sejmikes, rogyinás kis lapály, csak akkora, hogy elnyújtózhassék egy
csöppet a malom gátja mögé az a kis víz, amelyik minden langyosabb
szellőcske elől a rögök alá búvik – és olyankor áll a malom. Sokszor áll
a malom. A malom szegelleténél, a’tájt, ahonnét a víz csordul a kerékre:
nehány kőris, nehány fűz és egész berek kökénybokor, meg sok acsalapu,
sok keserűlapu, mindenféle terebélyes lapu és sás és hanga, meg sujom,
meg részegvirág – egy maroknyi paradicsom az ott, olyan vad és olyan
szép és úgy el lehet bújni benne, hogy szinte keresi az ember a fát,
amelyről olyan kivánatos gránátpómával kinálta Ádámot az aszszony, Éva.
Soha művésznek valóbb környezet!
[Illustration: BARTA SÁMUEL AZ «ÖREG MOLNÁR» MALMA, SÁRVÁSÁRT. (3)]
Amikor odakerültünk, hetek óta jártunk már akkor messzeföldön,
ismeretlen világban, annál messzebb lévőben, annál ismeretlenebb földön,
mert hisz’ idehaza van, – népművészetet kerestünk. És találtunk,
úton-útfélen; taposnak rajta. Alig győztük összeszedni, kivált azon a
vidéken. És amint szedegettük: mindenfele, minduntalan az öreg molnárt
emlegette a nép nékünk. Már vagy öt-hat szomszédos faluban, ami
legszebbet találtunk, azt az öreg molnár «tsinálta». Az apró
fatemplomokba a «sótárkirakó»-ra, katédra koszorújára, a pap székére,
kórus elejére, az úrasztalára, a «menyegzet»-re bokrétát az öreg molnár
föstött – «amikor még pápaszemre nem szorult». A leghelyesebb
menyasszonyládákat ő pingálta «gyöngyszín fődre sárga meg piros
gyorgyinával», padszéket, szegellet-tékát, cifra szuszinkot tőle vitt új
fészkébe az új pár, tulipántos rengő bölcsőt is ő tselekedett az
újszülött kis kalotai tatárnak.
[Illustration: KALOTASZEGI MALOMRÉSZLET.]
Ahány szerelmes legény a vidéken, félszázad óta a malomba ballag le:
– Mónár bácsi, a jó Atya is megáldja kigyelmedet, sulyok kéne nékem,
erősen hímes! Úgyis áll a malom.
– Ki a szeretőd, te? – kérdezte az öreg molnár, mert aszondják, örökké
olyan élemedett volt.
– Péntek Gyugyi György lánya, a Kisó, – vallotta a legény.
– No, az!… Járt ü is már errefele. Tudom, a kéket kedveli.
– Azt a’, a kéket! A páváskéket. De egy szív is légyen a sulykon, mónár
bácsi, drágám!
– Lesz. Madár is lesz. Páros galamb. Szombat estére idenézhetsz. Ha
addig meg nem indul a malom.
– Adhatna már a jó Atya egy kicsiny esőt, – sóhajt a legény s halad,
dolgára.
[Illustration: KALOTASZEGI MALOMRÉSZLET.]
Szombat estére, – mert hogy mindig az égen volt az «áldott» (így hívják
a kalotaszegiek a napot) s eső nem hullván, a malom se indult meg, –
kész a sulyok, gyönyörű hímes, szív is van rajta, páros galamb is. Őrzi
is majd Kisó, a Péntek Gyugyi György leánya, csak husvéti gúnyát sulykol
véle; és őrzi majdan a leánya is, ha egyszer odáig segélte őket a jó
Atya.
Így készül a hímes vetélő, így a cifra vászonfeszítő, a csillagos
csüllő, a példás orsófogó, a díszes karikó és így a szépséges
kapatisztító, aminél nem gyönyörűbb a fecskefarkú pillangó se.
Valamennyi az öreg molnár kitalálása és ő tselekvé mindet, mialatt
állott a malom. Jó félszázad óta, nem fakadt szerelem azon a környéken,
hogy ne az ő munkája révén történt volna a szerelmi vallomás. Kezenyomát
hány leány csókolgatta titokban! Hánynak a könyűje perdült a mónár bácsi
páros galambjára!
[Illustration: KALOTASZEGI MALOMRÉSZLET.]
Csak ő neki nem akadt, egy jó félszázadon át, párja. Néki nem vallotta
be soha egyetlen hajadon se, hogy milyen színt szeret. Öreg lett,
pápaszemre szorult. Akkor történt, – most négy esztendeje – hogy
valahonnan a Vlegyásza aljából egy formás fehérnép került a malomba, egy
oláh leány; az mosott az öreg művészre, az almás húst, az egreses levet
az főzte néki és amikor egy kis leánykájuk lett, feleségül vette őt az
öreg molnár.
Nyárszón mesélték nékünk:
– Lassan őrölt az öreg, de már most csordultig a boldogsága. Az
országutra kiállana a gyerekit mutogatni! A falat kenyeret is megmézeli
annak a kis cselédnek… Mán pingálja a menyasszonyi ládát is néki. Még
nincs három esztendős, mán szedegeti össze néki a négynyüstös lepedőket,
varrottas hajtással. Az asszonynak is patyolat sora van nála…
Mindezt tudtuk már az öregről, amikor beállítottunk hozzá a malomba.
Görnyedt, ősz ember, gatyaszárban; lisztes «bújbelé» a hátán, az is
csupa kopott, foltozatlan ahol rongyos. Ott üldögélt a malom
kőpadszemöldökén, nézte, hogy matat előtte a földön egy tömzsi kis
leány. Mint a nagyidős vén fűz, amelyet megviselt száz tél, száz nyár s
csak a háncsa maradt a törzséből, úgy görnyedt az öreg művész a föld
felé. A berekből behallatszott a menyecske kacagása.
Semmi, de egy csorba kancsó se volt a malomházban, ami művészi lett
volna. Egy faszilánk se hímes, a rúd mezítelenül nyujtózott a mennyegzet
alatt, «ágyfűtül-való» nem lógott a nyoszolya végén, «rúdra-való» kendők
nem vidámították a füstös falat. Az asztalon künt hentergett a
megszegett kenyér s egy tányér túró körül tenger légy gazdálkodott.
Hát ez annak a művésznek az otthona, akit hat falu minden szép holmija
emleget?
– Nincs énnékem semmim, – mondotta az öreg – csak ez a kis cselédem! Ez
az enyim! – és a kis leány fejét simogatta.
– De valami hímes holmi csak akad? Valami föstött? Kigyelmed, a ki annyi
szépet csinált?!
[Illustration: A SÁRVÁSÁRI MALOM.]
Vállat vont. – Nincs semmim.
– No öreg, álljon ki a malom elé. Itt a fotografáló masina, levesszük.
– Képet is kapok? – kérdezte egészen nekifiatalodva.
– Hogyne!
Sietett a szuszinkhoz s nyomban öltöztetni kezdte a kis leányt. Magával
nem törődött.
– Úgy vegyenek le, könyörgöm, hogy ez a gyerek az ölemben legyen.
– Hát az asszonyt, a feleségit?
– Ne bántsuk, más dolga van annak. Talán nincs is itthon.
Kiült a malom elé. Mintha az özönvízből mentené, úgy ölelte azt a
gyereket.
– Aztán, könyörgöm, lássék azon a képen jól, hogy az enyém ez az
apróság.
– A kendé biz’ az, mónár bácsi, a kendé! – szólt egy legény, mert
hírünkre odaszállingóztak a malom elé többen s csudálták a fényes
masinát, akiben egy picurka plajbász van és az egyszeribe lerajzolja
azt, aki a masina szeme elé áll.
Egy tempós szavú öregebb gazda is biztatta a mónár bácsit:
– A kigyelmedé!… Há’szen a nagy tűz után is, a cinteremben, szinte
karácsonytájt hányt virágot a kurátor barackfája. Csuda vót, de hát
kigyelmeddel szintúgy eshete csuda, amilyen jó vén fa kigyelmed, mónár
bácsi.
Az öreg molnár bólintott, s nékem mondta, még egyre ölelve a gyereket:
– Hej, uram! Gyönyörű mesterség is ez a magiké. Képet csinálnak,
rajzolnak, meg írnak. Meg az is ilyen csudálatos szép, aki épít… De jó
is volt régen, a mikor én is ilyenformát próbálgattam. A jó Atya
bocsássa meg, szint’ örültem, amikor álla a malom, hogy akkor a
föstékkel, meg a nyiszoróval foglalatoskodhattam. Elmult… Hej, csak én
még egy csöppet megifjodhatnék, uram!
– Pingálni szeretne, öregem, ugy-e?
Csöndesen csóválta fejét: nem a’! dehogy pingálna!
– Csak addig szeretnék még itt lenni, amíg ez a gyerek konty alá kerül…
Ismét hallatszott a berekből a menyecske kacagása. És az öreg molnár
kézenfogta a kis leányt, mintha attól tartott volna, hogy elszalad
mellőle.
A malom előtt, a tornácon lógott a laskanyújtó, meg egy kis
dagasztóteknő. A teknő kampóján lógott egy pápaszem. Mosolyogva
kérdeztem:
– No bizony, öregem, nem igen szorul még kigyelmed pápaszemre, ha így
künt szárogatja a tornácon?
– Jó helyt van az ott, mert nem jó mindent meglátni nékem. De képet
azért küldjön majd a tekintetes úrfi!
Kisért bennünket az országútig, kézen vezetve a leánykát. Aztán így
búcsúzott:
– Szerencsés találkozást adjon a jó Atya!
Ölbe vette a gyereket s úgy ballagott vissza a malomba, az öreg művész.
Mi pedig haladtunk tovább, népművészetet keresni.
Úgy, ahogy együtt haladunk olvasóinkkal ezután.
Szemügyre vesszük a falu fekvését, kazlat, boglyát, a kalangyákat a falu
határában, a külső kertelést; szóba állunk itt-ott egy-egy tipikus
alakkal, megismerkedünk természetével, eszejárásával, kikérdezgetjük a
dolga felől, aztán sorra járunk a faluban templomot, házat, temetőt,
megnézünk minden apróságot, ami mind arravaló, hogy szeretetét,
szépérzését, ösztönszerű diszítő és alkotó kedvét töltse rajtuk a magyar
ember, anélkül, hogy a művészet eszeágában is volna.
[Illustration: KALOTASZEGI HEREKALANGYÁK.]
KALOTASZEG
[Illustration: A FÖLKUTATOTT TERÜLET TÉRKÉPE.]
A Kalota és a Körös völgyében, a gyalui havasok, a Vlegyásza és a Meszes
hegység között fekszik: Bánffy-Hunyad (nagyközség, de a nép városnak
hívja), Sárvásár, Nyárszó, Kalota Szent Király, Zentelke, Magyaró
Kereke, Ketesd, Magyar Bikal, Körösfő, Damos, Jákótelke, Zsobok, Daróc,
Bogártelke, Magyar Valkó, Sztána (Esztána), Kis Petri, Nagy Petri, Kis
Kapus, Nagy Kapus, Magyar Gyerő Vásárhely, Farnos, Nagy Almás, Bábony,
Magyar Gyerő Monostor, Inaktelke, Türe, Vista, Méra, Szucsák, Mákó,
Bács, Magyar Nádas (ahol már egy szem magyar sincsen), Egeres, Jegenye,
– harmincnégy falu, a melyeket a végzett kutatás sorrendjében soroltunk
elé, s ezt hívják Kalotaszegnek. Itt él, sok bajjal, sok küzködéssel,
dolgozik ernyedetlenül s magyarságához hű vagy tizenkilenc-huszezer
magyar.
A falvak, festői szép kis falvak, többnyire patak mellett, hegy lábánál,
a mélyebb völgykatlanok lapályán fekszenek. Mert a magyarság nem vonul
föl állatjaival a hegyi legelőkre, de kikeresi a völgyben a legmélyebb,
legtermőbb lapályt s ott él, földmívelésből. A falvak nincsenek távol
egymástól s a nép egységes magyar sziget a környező oláh tengerben; a
tenger erős, fenyegető hullámverése szüntelen ostromolja a szigetet,
eddig nem birt véle, de ha nem gondoskodunk kalotaszegi véreinkről, ha
anyagi szorongattatásukban segítségükre nem sietünk, majd segít rajtuk,
mert rászorulnak, a szorgalmasan szervezkedő oláh tőke – és annak mi
adjuk meg az árát, keservesen. Bár nemzeti érzésük épségében kételkedni
egyelőre nincs okunk, de azt mernők állítani, hogy magyar voltukban,
ilyen épen, főleg csak külőn, jellemző, őket minden mástól
megkülönböztető művészetük segítségével maradhattak meg, s bizony már
satnyul, romlik, vész a nép művészete kincses Kalotaszegben is.
Hogy honnan s mint került ide ez a maroknyi magyar, ez az istenáldott,
tehetséges, kedves, gyönyörű nép, kik voltak az első telepedők, s
helyükbe, vagy hozzájuk, kik kerültek azután, – írás, okmány, históriai
bizonyosság hiján nem tudjuk. Beszélik, szóhagyomány hogy elébb román,
majd szász telepek voltak itt s maradt is nyoma ilyesminek, imitt amott;
a magyar ajkú lakosság eredetéről hármas a vélemény: magyar, székely és
tatár származást emlegetnek. Néhai Jankó János dr., – a magyar néprajzi
tudomány egyik első mestere, akinek alapvető becses munkája (Kalotaszeg
Magyar Népe) nyomán igazodtunk e vidéken, – egyet bizonyosan
megállapított, azt, hogy ujabb érkezésű tatár elem csakugyan keverődött
a törzslakosságba, de hogy az a törzslakosság mi volt, magyar vagy
székely, az bizonytalan. A népéletben, szokásokban, hagyományokban s a
nép művészetében is erős székely és magyar nyomokra bukkanhatunk.
A kalotaszegi magyarság földmiveléssel foglalkozik; amikor a munka
dandárja vagyon, ember, asszony, künt serénykedik a földön. A magasabb
fekvés, a zordabb éghajlat miatt a gabona itt később érik, mint az
Alföldön, a nép hát kimegyen a Királyhágón túli Magyarországba is, nyári
munkára, ahogy ők mondják, «takarni». A földmívelés mellett a férfinép
javarésze mesterséghez is ért; Inaktelkén a fél falu varga s van sok
darócvarró is, Jákótelkén sok jó szalma-kalap készül, a
magyar-gyerőmonostori gyontáros ládáknak nagy a híre, Magyar-Valkón a
diszített cserépedényhez értenek, a bánffyhunyadi szűcsök s fazekasok ma
is ügyesen dolgoznak, de harminc-negyven évvel ezelőtt még nagyon
híresek voltak Erdélyben. Ritka az olyan kalotaszegi gazda, aki ne maga
készítené gazdasági eszközeit, a diszítő faragáshoz meg a legtöbb ember
tud. Antal István János, Magyar-Bikalon, mint hallám, majd meg láttam
is, maga eszelt ki egy ekét. (8., 9.)
[Illustration: KALOTA-SZENT-KIRÁLY FALUBÓL.]
– Sokat küzködtem, – beszélte, – az ódalos fődemen, mindegyre
eltaszigált a rendes eke, nem birtam fölvágni. Tusakodtam, hogy találjak
ki valami helyeset. Ehun e’! Ennek kormánya, kődöke, szarva, gerendéje
fábul vagyon, de azér’ azóta, amióta evvel járom a fődet, négyszer
annyit terem. Egy barázdán jár, két kormánya van s három szarva, nem
kettő, mint a kerülő ekének. Lapis vas is kettő benne, hosszú vas is
kettő. Egyik fele mindig hever. De bezzeg a hangadülőn, a berekai dülőn,
meg a csügeti dülőben, nincs ennek párja!
Antal István János csüllőt is talált ki, kerekeset, olyat, hogy a
fonalat maga viszi föl a vetőkaróra. Csinált kicsi hordót is, olyat,
hogy háromféle ital megyen beléje. Butorát, asztalát, székeit, fali
tékáját maga csinálja, – «amikor ráérő ideje van» –, házán a díszes
oromfal, a szép kisajtó az ő munkája s mivel hogy a kék színt kedveli,
ajtaját, ablakát kékre föstötte s a szokásos minium piros helyett kékkel
vannak szegélyezve kályha csempéi is.
– Nagy mester kigyelmed!
– Nem is nyugszom addig, amíg egy dúdoló masinát nem csinálok! –
fogadkozott az öreg magyar, mosolyogva. Mert hogy fonograffal is jártak
már a faluban az urak, nótát szedtek s az a masina nem hágy néki nyugtot
azóta.
Ugyancsak magyar-bikali földmíves ember Kozma Kis György (10, 11). Ő
faragja, ő fösti a temetőbe a fejfákat, tud, ha kell, száz fajtát is,
csak ráérjen; himes széket is tud.
– Hát a templomot meg tudná csinálni, kigyelmed, kicsiben? Úgy, hogy
magamnak elvihessem?
– Csak ráérjek.
– Hát egy bikali házat, csűrrel, óllal?
– Kerítés, meg leveles kapu, meg ucc’ajtó is lesz hozzá, csak ráérjek.
Meg is csinálta.
Hát a ketesdi ezermester (12), Kis Lőrinc Ferkő! Házukat apja, Kis
István Ferkő építette, ő pedig tud mindenhez. Fiatal legénykorában
becsukták, mert féktelen ügyességében hamis pénzt is próbált csinálni,
de amióta kiszabadult s hazakerült, nincs a faluban munkásabb,
böcsületesebb ember. (A tiszteletes úrtól tudom, Elek Lajostól, akinél
nemesebb, áldottabb népapját képzelni sem lehet.) Ácsmunkát még apjától
tanult s aztán a többit: asztalosságot, esztergályosságot, lakatos
mesterséget, gépkovácsságot, órás mesterséget. Csupa ügyesség, ötlet és
furfang; kezdve a magakieszelte körfürészelő masinától, kezdve a
hátultöltő puskától a muzsikáló óráig, csinál ő mindent; a télen kerekes
mesterséget tanult hat hétig, Hunyadon, ott egy vándorszinésztől cserélt
egy szopós malacért egy rozoga vén eisensstatti Weltz-féle órát, csinált
rá mutatót marhacsontból, a szerkezetét is úgy kigyógyította, hogy vígan
jár és muzsikál a régi óra. Most egy fotografáló masinát szerkeszt
magának. Házán is diszít, javít szüntelen; verset a kapu félfájára.
(«Édes rózsám Ha it jársz Engem tám Szivedbe zársz Én is mikor Ara járok
Veled szívből Diskurállok»), hónapmutatót a falra (Ezen Hónap mutatót
Építette Kis Lőrinc, Ketesden), okos kilincset; haragudott, hogy a
tornácajtót mindegyre nyitva hagyogatják, hát két ócska kaszavasból
olyan rugót cselekedett hozzá, hogy már most nem marad nyitva,
becsukódik magától; butorát ő készíti, kályhát is maga rak magának, –
műhelye a házvégében, valóságos csudakamra. Hogy ízlésén ront a
tudákosság, a sok imitt-amott ellesett s összekevert forma sem válik
hasznára annak, amit még szebbnek akar, az bizonyos, de jellemző példája
ő a kalotaszegi magyar iparművészi készségének, sokszerű genialitásának.
[Illustration: ANTAL ISTVÁN JÁNOS MAGAKITALÁLÁSÚ «ÓDALOS EKÉJE»
MAGYAR-BIKALRÓL. (8, 9)]
[Illustration: KOZMA KIS GYÖRGY FARAGTA FEJFÁK, MAGYAR-BIKALRÓL. (10)
(_Huszonötszörös kisebbités._)]
Vagy Körösfőn (13), mennyi művészi készség Péntek Gyugyi Györgyben!
Faragó földmíves, ő is, amikor ráér. Ez a család példája a kalotaszegi
fajmagyarnak, a böcsületességnek, józanságnak, szorgalomnak. Anyja, (a
bonya, a nagyanya) 78 éves, de ma nincs itthon, oda van aratni, apja,
Péntek Ferenc Gyugyi (a bopa, a nagyapa) 85 éves, – mialatt fiát várjuk
haza a mezőről, ő beszéli, a napon üldögélve:
[Illustration: KOZMA KIS GYÖRGY FARAGÓ FÖLDMÍVES M. BIKALON. (11)]
– Nem nékem, tekintetes úrfi lelkem, soha se pipa, se szivar nem volt a
számban, részeg se voltam én soha. Szegény fiú voltam, de nem aféle
torha. Ami kaszáló, szántó, magam szereztem. Hát úgy, hogy húsz-harminc
ökröt hajtottam Váradra, Gyulára, Debrecenbe, hála a jó Atyának, jól
ment a kereset. Negyvennyolcban vettem az asszonyt, jól jártam véle is.
Egyik szemével mindig pislantott rám az Isten. Elég a’! A templom
menyegzeten is csukva van a nap félszeme, mert ha mind a kettőt
kinyitná, elperzselné a világot. Napszámra, istállom, so’se voltam…
Ilyen deckapádimentumos ház nincs is több a faluban. Volt egy pap
testvérünk, attól is maradt egy szekrény, de a fösték lekopott róla
nyolcvan esztendő alatt. Az asszony ládája, szép körtés. Negyvennyolcban
készült az is… Nagy baj e’ nékem, tekintetes úrfi lelkem, hogy nem
hallok. A nyolcvanöt esztendő sok lármája maradt csak meg a fülemben.
Meg az is nagy baj, hogy nem mehetek már én kévekötni. Megyen a fiam.
Hanem azér’ erősen jó kut ez itt ni, ebből nem fogy el a víz. Az ember
nem ilyen.
[Illustration: KIS LŐRINC FERKŐ EZERMESTER. (KETESD.) (12)]
A fia, hazakerülvén, megmutogatta, mivel foglalatoskodik télen, amikor
ráér. Csinál díszes osztovátát bükkfából, hímes guzsalyszéket s
fonókereket; gereblyét, kaszanyelet, kaszakőtokot iharfából,
karosszéket, zsámolyt, ostornyelet, sulykot, vetélőt, gyertyatartót,
pakulár poharat, mind hímeset s mind másmilyet; tud a járomhoz, amin a
rúdfő, a bélfák, még a járomszög is gazdagon hímes és föstve is van.
Hires nagy faragó volt Kis-Petriben a biró apja: Tulogdi István Tasnádi,
ábécés táblát (2) is ő faragott az oskolás gyerekeknek a negyvenes
években, mert akkor még nem könyvből tanulták a bötűt, – zsótárszorítót
(285) is ő csinált a templomnak.
– Bíz ő kifaragott volna akar egy embert is, – magyarázza a fia, – de
azt nem merte.
– Miért?
– Azér’, – mondja a csizmadia, Simon János Tódás, – mer’ akit
leképelnek, meghal az abban az esztendőben. Lám a magyaró-kereki
országúton a kovács, Böndi Andris Kormos házára, a ház homlokára
odacselekedte a kovács képit a sógora, Ijjefalvi János az ács, amint a
vasat veri. De nem is adok egy esztendőt a Kormosnak!
A magyar-gyerővásárhelyi faragó földmíves, Kaló Pisti Fogadós, nevezetes
kaszanyeleket tud, csak éppen hogy a két kaszamankó jó kézbeillően sima
rajta, a többi, bámulatos, szinte monumentális összhangban, hímes.
Dicsérjük, hogy szép!
[Illustration: PÉNTEK FERENC GYUGYI, ÖREG FARAGÓ, KÖRÖSFŐN. (13)]
– Hogy szép-e?!… Az, uram, hogy példásabb vágású kasza nincs a világon.
Erre áldomást lehet inni!
Egy formás karosszéket is láttunk nála.
– Pendelyes gyerekkoromban, a mikor marha után jártam (legeltetni),
akkor hajlítottam hozzá egy ágat az erdő aljában; úgy nőtt az az ág
tizenhat esztendeig. Most négy esztendeje vágtam le, görbe székhátának.
Batisz Bandi Feri, szintén Vásárhelyt, mestere a kalántartóknak s ha
nagyon kérik, fejfát is farag a temetőbe, – a jó embereinek ingyen,
Isten megáldjáért. Az apja jeles építő volt, régen, amikor még fűrész
nem volt a faluban s csak úgy fejszével készült az egész ház.