A MAGYAR NÉP MŰVÉSZETE
ELSŐ KÖTET
A KALOTASZEGI MAGYAR NÉP MŰVÉSZETE
SZÁMOS SZAKÉRTŐ ÉS MŰVÉSZ KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL
IRTA
MALONYAY DEZSŐ
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1907
_Minden jog fentartva_
Franklin-Társulat nyomdája.
BEVEZETÉS
[Illustration: BÁNFFY-HUNYAD (_nagyközség._)]
_A magyar politikai életben, társadalmi, irodalmi és művészeti téren oly
hatalmasan, olyan tudatosan s reméljük, annyira termékenyítően talán még
soha sem lüktetett a nemzeti érzés, mint manapság. Politikai és
mívelődési törekvéseink mindinkább gazdagodnak nemzeti tartalomban s
kultúrmunkánkat egyre erősebben jellemzi a nemzeti büszkeség, amelyhez
jogot az a meggyőződésünk ád, hogy a magyar az ő erkölcsi és szellemi
gazdagságával – miután a multban már tanúbizonyságot tett történelmi
jelentőségéről – nagy jövendőre hivatott._
_E hivatást betölteni: ez a mi nemzeti törekvéseink célja, ez vezet
bennünket, amikor a magyar népben szunnyadó erőt ébresztgetjük,
szorgalmazva annak fokozatos fejlesztését is._
_A természettudományi gondolkozás – állítólag az emberi haladás e nagy
diadala – eleinte szívósan tiltakozott a nemzeti eszme ellen, még pedig
az úgynevezett egyetemes emberi boldogság érdekében; apránkint azonban,
az elméletek gyakorlati csődje után, megértettük, hogy az emberiség
magasabb céljai mégis csak leghamarább és legbiztosabban valósíthatók
meg az egyes nemzetek keretein belül. Ma már átalánosan valljuk, hogy
amint a természet különböző tehetséggel látta el az egyes embert s e
tehetségek a különböző viszonyokhoz mérten különbözően fejlődnek, úgy az
egyes népek, az egyes nemzetek is különböző tehetségekkel vannak
felruházva s e tehetségek, különböző viszonyaik szerint, különbözően
fejlődnek. Valamint egyenlő joga van minden egyes embernek, hogy erejét
s tehetségét szabadon fejlessze mindaddig, amíg embertársa erejének és
tehetségének szabad fejlődését nem akadályozza, úgy hasonló jog illet
meg minden egyes nemzetet. Ennyi, és ez a nemzet jogosultsága. Az az
ezerféle sajátosság ugyanis, – amelyeknek végtelen és végtelenül
jellemző sorozata a fajok kiválása folytán, az éghajlat s az állami
berendezkedések különfélesége révén, minden népnél más és más módon
fejlődve ki, más és másfélekép is érvényesül, – sokkal határozottabb és
önállóbb egyéniséget ád az egyes nemzeteknek, semhogy az egyetemes
emberi boldogságért közösen küzdő haladás nélkülözhetné azt az erőt,
amelyet a nemzeti eszme rejt magában. Hogyan nélkülözhetné tehát azt az
erőt, – mely részint a biztató mult emlékeiből, részint az igérkező jövő
reménységéből táplálkozva, legszilajabban s legtermékenyítőbben ragadja
meg a néplélek alkotó kedvét, – hogyan nélkülözhetné maga a nemzet?
Hiszen a nemzet csupán a népben szunnyadó erkölcsi és szellemi
gazdagsággal, csakis e gazdagság fejlesztésével és értékesítésével
szolgálhatja a haladást, – elismerést biztosítva ezáltal úgy az ő
nemzeti léte jogosultságának, valamint jövendőkre szóló történelmi
hivatásának is._
_Nem elfogult, nem önös, vagy fenhéjázó sovénség, ha így okoskodik a
magyar. Élni akarunk, igazi életet, a magunk magyar életét akarjuk élni,
természet szerint, jog szerint._
_Nem mintha áltatnók magunkat, hogy csak egy pillanatra is kiléphetnénk
a kor s az emberiség haladásának közösségéből, – de az emberi fejlődés
átalános törvényeinek való meghódolás mellett minket a mi államjogi és
politikai helyzetünk parancsoló erővel kényszerít, hogy mennél
teljesebben megkeressük és megtaláljuk önmagunkat. Mert másra kire
számíthatunk? Testvéreink nincsenek s hol vannak barátaink?
Szorongattatásaink s élethalál-harcaink közepette ki törődött valaha a
mi megmentésünkkel? Ki hordta szivén érvényesülésünket, boldogulásunkat?
És itt vagyunk mégis. A magunk erejéből, a magunk böcsületéből, – ami
csalhatatlan záloga annak is, hogy itt is leszünk, – annál erősebbek,
életteljesebbek, a nagy míveltségnek, az egyetemes emberi boldogságnak
annál fegyverzettebb harcosai és annál méltóbb osztályosai, mennél
inkább magyarok tudunk lenni, igaz, öntudatos, kemény magyarok._
_Kis tüzet elolt minden szellő, a nagy tüzet a vihar is csak éleszti. Az
izzó, a lobogó nemzeti érzést szítja a veszedelem, de ha gyatrán
pislákol csak, elhamvad a szellőtől is. Pedig, ma aligha van még
Európában nép, amelynek nemzeti életét sajátságos államjogi helyzete oly
veszedelmesen fenyegetné, mint fenyegeti a magyarét. Fenyeget ez a
veszedelem állandóan. Szerencsénkre: a nemzeti hevület nálunk elemi
erővel tüzelte a lelkeket akkor is, amikor az, látszólag, egész
Európában szinte kihamvadt a népek érzéséből. A fokozatos népesedéssel
karöltve járó vándormozgalmak s a törvényes házasság lehetősége
valamennyi keresztény nép között, csaknem végkép nivellálták Európában a
fajkülönbséget; a kereszténység, mint vallás, nem támogatta a nemzeti
különállást, mert – eltekintve az «egy akol, egy pásztor» egyenesen
nemzetköziességet hirdető parancsától – a kereszténység sehol sem
vehette föl azokat a nemzeti sajátosságokat, amelyeket az ókori vallások
mindenütt megőriztek s amelyek azokat a pogány vallásokat szinte az
állami intézmény alkotó részéve avatták. Megszünt az egyes népek
elszigeteltsége is; a vasút, a kereskedés, a sajtó mind közelebb hozták
egymáshoz a népeket, a folytonos és egyre közvetetlenebb érintkezés még
inkább megnehezítette a nemzeti sajátosságok megőrzését. A jellemző
nemzeti erkölcsök és szokások rohamosan tünnek el, mindinkább
hasonlítunk egymáshoz, a nyelvkülönbségen kívül hova-tovább alig marad a
nemzeti jellegnek egyéb dokumentuma, mint a mult emlékei s a művészi
alkotások, illetőleg ez alkotásokon a művészi sajátosság._
_Ne feledjük: a mi önálló nemzeti egyéniségünket veszélyezteti még az
is, hogy itt több fajta nép szorult össze egy államba. Már pedig az
ilyen összezártság nem igen válik a nemzeti jelleg erősbödésének javára;
a közös éghajlat, a közös intézmények s a társadalmi élet és érintkezés
ezer befolyása révén a nemzetiségek közelebb jutnak ugyan egymáshoz és
közelebb mihozzánk, de viszont mi is ugyanily mértékben vagyunk kitéve a
kölcsönös hatásnak s a nemzeti jelleg tisztasága megsínyli ezt. Az
eszmék és nézetek sajátos és egyéni alakulásának egyik alapoka már ott
van magában a nyelvkülönbségben, – nemzeti tulajdonságaink megőrzése és
fejlesztése tehát már csak annál inkább szükséges. Külön jogot nyilván
csak külön egyéniség követelhet és teremthet magának. A nemzeti
jogosultság fogalmának gyakorlati megvalósítására tehát elengedhetetlen,
hogy az, aminek számára nemzet név alatt jogosultságot követelünk, az
mindenekelőtt határozott, sajátos egyéniség legyen és ilyenül meg is
maradjon._
_Nemzeti egyéniségünket, a mi helyzetünkben, a multak emléke – ha ez a
mult még oly dicső volt is – a kegyelet mélabús emlékezetével meg nem
védelmezi. Nem ment meg bennünket, bármint óvjuk, maga a nyelvbéli
különbözőség sem, jóllehet a nyelv hatalmas bástyája a nemzeti
különállásnak s huzamosan megbir a legádázabb pusztító szándékkal is.
Történelmünk szolgál erre példákkal. De a nemzet nyelve se győzhetetlen.
Nemzeti jellegünkben meg nem véd, magyar voltunkban meg nem tart, csak
maga az alkotásokban nyilvánuló eleven élet, csak a saját erős
kulturánk, csak a haladó és fejlődő magyar műveltség._
_A nemzeti kultúrák remekei közül való a művészet, s azt mernők
állítani: igazán művészi remekkel csak a nemzeti erejök teljességében
lévő kultúrák szolgáltak. És milyen hálás nemzetének a művészet!… Eötvös
József báró, aki pedig államférfiú is volt, nemcsak művész,
meggyőződéssel hirdette, hogy egy-egy népdal olykor nagyobb befolyással
volt az állam sorsára, mint a legpompásabb államtudományi elméletek._
_A művészet gyakorlati értékének bizonyítására szót vesztegetni ma már
talán fölösleges, – de minthogy mi a magyar nép művészetét és kizárólag
a képzőművészet keretei közt megnyilatkozó művészetét óhajtjuk e munka
folyamán bemutatni: eleve hangsúlyozni kivánjuk, mi értéke van nemzeti
szempontból ennek a népi művészetnek._
_Meg kell állapítanunk, hogy mint minden művészetnek, a képzőművészetnek
nemzeti értéke is kizárólag csak attól függ, hogy a művész mily gazdagon
és milyen tökéletességgel tudja szóhoz juttatni alkotó temperamentumát,
mely része ama nép alkotó temperamentumának, amelyből ő származik._
_E megállapításra szükség van, nemcsak azért, mert hatásában a
képzőművészet, természeténél fogva, sokkal kevésbé közvetetlen, mint az
irodalom, vagy a zene, hanem azért is, mert éppen a magyar képzőművészet
még fiatalabb, semhogy nemzeti formái idáig egységes stilussá
tömörülhettek volna, semhogy a nemzetinek minősíthető művészeti őselemek
tudományosan megállapítva, vagy csak összegyűjtve is volnának._
_Ez a bizonytalanság, vagyis inkább ez a tájékozatlanság adott módot s
ád módot még ma is arra a sok visszaélésre, amit főleg a magyar
képzőművészet terén a nemzeti művészet oly népszerű lobogója alatt
elkövetnek azok a könnyelműek és szélhámosok, akik minden
reformkorszakban pazarul burjánzanak. A művészet valódi céljával
homlokegyenest ellenkező és a művészet értékét csökkentő ama
megalkuvást, mely a hazai témáknak még kontár kézzel való érintését is
magyar érzésnek és egyben művészi erénynek tudja be, saját üzleti
céljaikra kihasználták nálunk is az élelmes félművészek, felcifrázva
munkájukat magyaros sallanggal. Pedig éppen a magyarság művészi
tartalmának és művészi értékének megőrzése szempontjából, éppen mert
fajtánknak, a magyar életnek és viseletnek, a hazai vidéknek eleddig
jóformán parlagon hevert festőiségét is ki kell aknáznunk nemzeti
művészetünk érdekében, – utasítsuk vissza ridegen ezt a szélhámosságot.
Nem esik sem a jogos nemzeti önérzet, sem a komoly néprajzi tudomány
rovására, ha kimondjuk, hogy a magyar paraszt holmija, háza, temploma, a
magyar parasztélet környezete és jelenetei lehetnek igen érdekes és
becses dokumentumok tudományos néprajzi szempontból, de művészi értéke
csak annak a népi alkotásnak van, amelyben festői, plasztikai,
szerkesztésbeli, vagy diszítési szépségekben nyilvánul meg a nép alkotó
temperamentuma; művészi hasznát csak annak a népi holminak vesszük,
amelyet ösztönszerű, naiv, de annál egészségesebb szépérzékkel alkot és
diszít a mi csudálatosan művész parasztunk. Kissé erőszakosan ugyan, de
éppen ennek folytán és erre a célra kérjük ki e munka során a
népművészetet az etnografiától._
_Különbség egyes művészek között csak a művészi értékben lehet s ez az
érték aszerint emelkedik, amint a művész saját kora művészi áramlatainak
az élén halad, vagy ha éppen korát is megelőzi; – nemzeti érzésben, ezt
akarjuk hinni, egyenlők mindannyian. Hiszen a művészben, aki magyar,
úgy-e, nem is lehet más hit, más érzés, csak magyar? Nem is lehet. Nem,
ha ugyan időközben el nem idegenedik utánzott idegen külsőségek révén.
Mert ez a veszedelem, éppen mint magát a nemzetet, megnyomoríthatja a
művészt is. Ezért szükséges, hogy a művész mindaddig itthon maradjon,
amíg művészi egyénisége fejletlen, ezért szorgalmazzuk, hogy a magyar
művész, mielőtt megismerkednék az idegen művészetekkel, megtanulna saját
nemzetének jellemző kifejezéseit._
_De ha – amint magunk is bevalljuk – a magyar képzőművészet nemzeti
formái nemcsak hogy egységes stilussá tömörítve, de tudományosan
megállapítva, sőt még csak összegyűjtve sincsenek, hol veszi a magyar
művész a kifejezési módokat, amelyek nemzeti jellemünknek a jegyei?
Hogyan keressük ki az eddig oly sok osztrák, német, bajor, olasz,
francia és angol hatás alatt fejlődött hazai képzőművészetből, az idegen
utánzás folytán annyira meghamisított és elkorcsosított formák közül
azokat az elemeket, amelyek eredeti mivoltukban nem fejezhettek volna ki
egyebet, mint a magyar művészi alkotó hevületnek egyéni
megnyilatkozásait? Mert ha van nemzeti jelleme a magyarnak – mint
ahogyan van minden nemzetnek – benne kell annak lennie, látnunk,
éreznünk kell azt a vonalak lendületében, a szinek harmóniáiban, a
plasztikai formák változatában csakúgy, mint ahogyan kicsendül az a
magyar népdal ritmusából; benne kell annak lennie a kompozicióban, a
szerkezetben, a fölépítésben csakúgy, mint ahogyan benne van a magyar
prozódiában, a magyar nóta belső ritmusában, dallamának jellemző
felépítésében._
_És benne is van._
_Ott kell keresni, ahol még megtalálhatjuk: a nép művészetében. Ott,
ahol költészetünk is rátalált zamatos és eredeti magyarságára._
_Keressük a magyar paraszt építkezésében, házának berendezésében,
templomának diszítésében, viseletének színösszetételeiben,
faragcsalásában, szövésében, fonásában, varrogatásaiban, üde, dévaj,
mindig arányos és anyaghoz alkalmazkodó diszítő kedvének, szín- és
formaérzésének megnyilvánulásaiban, – bízvást kereshetjük s megtaláljuk
ezerféle művészi kezemunkájában. Művészet, – mert hiszen egészséges
alkotó kedvének, ösztönszerű szépérzésének eredménye, – művészet mindaz,
ami ily módon a magyar paraszt keze alól kikerül, kezdve kerítésének
fonásától magafaragta sírkövéig; művészet, s annál becsesebb, mert
aránylag szűk körre szorulva, életének oly kicsinyke keretei között,
háza, földje, temploma és temetője körében adja ki mindazt, ami alkotó
kedvétől és tehetségétől telik s e kicsiny keretek közt művészetének
tartalmassága az idők, nagy idők folyamán úgy meggyarapodott,
egyszerűsége annyira áttisztult, hogy a maga nemességében helyenkint
megközelíti a klasszikus kulturák alkotásait. Olyan a művészete, mint ő
maga, ahol még érintetlenül maga tudott maradni a magyar paraszt. Nem
ismerünk egyszerűségében nemesebb, egységesebb, arányosabb életet.
Tiszteletet gerjesztő békés egységben telik le az egész, egy hivatása
van és azt betölti a végső célig arkaikus méltósággal; egész lényében,
egyetlen mozdulatában sincs egy parányi hazugság s a legteljesebb
harmóniában van önmagával és környezetével, bölcsőtől a sírig._
_Ezt az egyszerű, szűzi tisztaságában megbecsülhetetlen, mert nemzeti
természetünkre és mivoltunkra egyedül jellemző művészetet gyűjtögetjük
össze s mutatjuk be e munka folyamán._
[Illustration: B.-HUNYAD (_nagyközség_)]
_Az eredet és a kialakulások kérdésének ezerösvényű útvesztőjét
kerüljük; nem avatkozunk a fajok keveredése, az idegen szomszédság és
egyéb kölcsönhatások folytán támadható vitákba sem, – sőt óvakodunk
akármilyen tudományos rendszernek eleve való fölállításától is, nehogy a
mi igénytelen anyaggyűjtő munkánk elé magunk vessünk gátakat._
_Ha úgy tetszik, csak egyszerű képeskönyv ez, a magyar nép
művészkedéséről beszámoló képeskönyv._
_Ahogy Kriza János a «Vadrózsák»-at szedegette örök-üde bokrétába, amint
népköltészetünk gyűjtői böngésznek a rég leszedett, már-már ugarba vesző
tőkéken, – mi is úgy cselekszünk, csak annyit akarunk s bár annyira
vihetnők. Kutatjuk azt, ami már kallódik, összekeresgéljük ami még van,
mentjük a pusztulástól, hogy megőrizhessük, hogy bemutassuk,
megismertessük és meg is szerettessük minél több magyar emberrel: népünk
művészetének azokat a termékeit, amelyek, hitünk szerint, a magyar
művészetben, iparban, minden munkánkban hasznosíthatók lennének s amit
össze kell szedni, föl kell dolgozni, mielőtt pótolhatatlanul és végleg
el nem pusztulnak a pótolhatatlan magyar paraszttal együtt._
_Amit itt nyújtunk, az még nem a magyar stilus. Lelkesít azonban
bennünket az a tudat, hogy nehány szekér hasznavehető matériát mi is
hozunk. A magyar művészek föladata, hogy kikeressék az így gyűjtött
anyagból az értékes és fejlesztésre alkalmas részt, azt fölhasználva s
nyomukon ők maguk is átkutatva a népi művészet kincstárát, végre is
biztosabban szolgálják és segítsék elő azt a természetes evoluciót,
amelynek során – s csakis így – eljuthatunk a sovárogva várt nemzeti
stilushoz, a nemzeti kifejeződés módjaihoz._
_Vállalkozásunk tehát a következő: keresünk hazánkban, a nép körében,
lehetőleg mennél többet abból, amiben fajunk szépérzéke – a meséiben,
dalaiban, szokásaiban, sőt babonájában is kifejeződő költői érzését
kiegészítőleg – a legjellemzőbben nyilvánul. Célunk: fölkutatni a magyar
művészi alkotókedv ösztönszerű érvényesülésének kezdetleges
próbálkozásaitól kezdve, el a már fejlettebb motivumokig lehetőleg
mennél többet; menteni az elkallódástól azt, amink van és így a nemzeti
jelleg megőrzésében erősíteni, irányítani, fejleszteni fajunk
alkotókedvét; megmutatni, bizonyítani és igazolni fajunk művészeti
érzékének, rátermettségének és készségének sajátosságát, erejét, becsét
s ezzel közvetve és közvetetlenül segíteni a nemzeti elem érvényesülését
izlésünkben, művészetünkben és iparunkban; gyarapítani a nemzeti
önbizalmat, tanítani a magunk többrebecsülését, valamint megbecsülését
annak, ami a miénk, gátat vetni az idegenből özönlő művészeti és
iparművészeti nivelláció elé, – ez vállalkozásunknak erkölcsi tartalma
és ez a célunk._
_Sorra vesszük hazánk magyarlakta részeit, annál tüzetesebben, mennél
exponáltabb az illető vidék, s röviden ismertetve, jellemezve az ott
lakó népet: leírjuk és képekben bemutatjuk templomát, temetőjét, házát,
otthonát, kertjét, őt magát, ruhaviseletét, házi és munkaeszközeit,
megkeresve mindezeken azt, amivel ösztönszerűleg és tudva szépérzékét
elégíti ki. Megkeressük, legalább is nyomozzuk népünk izlésének
eredetét; kutatjuk szín- és formaérzésének természetét s irányát;
sorraszedjük a magyar építés mintáit és a magyar diszítési elemeket.
Különösen foglalkozunk a művészkedő népi ipar magyar termékeivel,
vizsgálva kitűzött célunkhoz mérten a szövést, az agyag-, a fa-, csont-,
bőr- és fémművességet, ahogy azt a nép még míveli. És tőle magától, a
néptől kérjük magyarázását annak, hogy amit csinál, miért csinálja úgy,
ahogy csinálja, s e közvetetlen forrásból szerzett, de minden naivságuk
mellett is jellemző adatokat egészítjük ki a saját magyarázatainkkal.
Törekvésünk, hogy e munkát túlságos elmélet ne terhelje, de minden
részében személyesen megkeresett és ellenőrzött, szigorúan hű, pontos, a
tudós számára is föltétlenül megbízható, becsületes adatok
felhasználásával készüljön az egész. Olyan könyvet akarunk csinálni,
hogy építőink, képfaragóink, festőink, műiparosaink közvetetlenül is
hasznát vehessék, egyben pedig szolgálja, közvetve, iparunkat és
kereskedelmünket; segítsen a megismerés által magán a népen, segítsen
azzal is, hogy ismertetvén az egyes vidékek háziipari tevékenységét,
amiben művészetük leginkább nyer kifejezést, érdeklődésünk révén
fokozzuk az ő öntudatos működésüket, hogy nemzeti alapon megindult
közgazdasági törekvéseinkbe kapcsolhassuk népfajunk különböző sajátos
tehetségeit._
_Az a törekvésünk, hogy vigye ez a mű is, minden betűjével, a magyar
zamatot, a magyar szellemet, a magyar lelket kultúránkba. Nincs olyan
porcikája a magyar eredetiségnek, aminek elveszése, aminek parlagon
hagyása és meg nem őrzése pótolhatatlan vesztesége ne lenne mívelődésünk
nemzeti jellegének, így tehát egész kulturánknak. Mennyi veszett már
el!… Mentsük, a mi még megmenthető._
[Illustration: KALOTASZEGI VARRÓ LEÁNYOK.]
_Vállalt munkánkat öt év alatt óhajtanók befejezni, adván az öt év
folyamán öt ilyen kötetet, mint ez az első._
_Ennek az első kötetnek az anyagát Erdélyben, a kalotaszegi falvakban
gyűjtöttük; az erdélyi székelység és Torockó művészetével foglalkozunk a
második kötetben; a harmadik kötetünkben a dunántúli magyarság
művészetéről lesz szó, a negyedik és ötödik kötetben kerül sor a nagy
Alföldre, a Felvidékre s az északkeleti Hegyaljára._
_Nemzeti közérdeket óhajtván szolgálni a magunk kis cselekvésével is,
kötelességünk ismételten számon adni, mely ideák irányítottak bennünket,
e dolog elvégzésére vállalkozván._
_A művészetek történetében világosan kifejeződésre jut az a jelenség,
hogy a művészetek megujhodása és föllendülése mindig akkor vette
kezdetét, amikor a nemzeti sajátosságok fölismerése, azoknak
megbecsülése és érvényesítése révén a fajbéli elemek ősformái, illetve,
érintetlenül megőrzött népi elemei vegyültek a magukat túlélt iskolai
hagyományok közé. A nemzeti nyelv, poézis, egész irodalmunk, zenénk, ott
kezdi új és nagy jövőre hivatott életét, amikor a néphez fordult
fölfrissülésért, meggazdagodásért. Képzőművészetünk és ipari művészetünk
a külföldi nemzetek versenyre buzdító hatása alatt sokáig a külföldről
vette ihletét és formanyelvét, ebben pedig már eleve ott volt az a
biztos veszedelem, hogy mi a versenyben csak vesztesek lehetünk:
művészetünkben hijja lesz az éltető eredetiségnek. Ma már maga a külföld
követeli tőlünk, hogy szellemi termelésünkben ne csak azt adogassuk
szüntelen, amit tőle vettünk a kezdéshez kölcsön, de bizonyítsuk
életképességünket, ha van, a magunk teremtő ösztönének, saját
tudásunknak érvényesítésével. Az egészséges fejlesztés alapja adva
vagyon. Népünk, sok viszontagsága között és a gyorsan nivelláló modern
kor sodrában sem veszítette még el művészeti őserejét, ha a viszonyok
súlya alatt vergődve is, de alkot folyton: kincsei, a nemzeti művészet
alapelemei és művészetünk nagy jövőjének forrásai megvannak, csak meg
kell keresni, csak sürgősen kell megkeresni (mert veszti már a nép
boldog jó kedvét, kénytelen szükségleteit és naiv fényűzését a gyáripar
olcsóbb termékeivel kielégíteni) és be kell vinni minden művészi magyar
holmit a nemzet közismeretébe és oda kell adni valamennyit a
művészeteknek még idejekorán, hogy vegyék hasznát. És ha arról van szó,
hogy idegen hatásokat hogyan kell a mi magyarságunkban felolvasztani,
hát azt is jó lesz a mi népművészetünktől megtanulni._
_Ebből iparunk és kereskedelmünk húz közvetett hasznot: termelésünk lesz
eredetibb, tehát keresettebb, tehát jövedelmezőbb._
_Összekapcsolódik ez a nép erkölcsi és anyagi jólétének gyarapításával;
mert ha a nép tudatára ébred a háziiparában kifejeződő művészet elismert
szépségének és hasznosságának, korcsmai züllés helyett csakhamar
szívesebben fordul a kedvét is szolgáló munkához, ami, jól tudhatjuk,
természetében van. Bizzunk talán abban is, hogy a magyar föld népe a
saját kisgazdaságát a kifejlődő háziiparhoz szükséges nyerstermékek
mívelése révén intenzivebbé tehetné, sok elkallódó munkaerőt
hasznosíthatna; a munkája révén feléje irányuló figyelem és érdeklődés
folytán pedig önérzetében, a vagyonos elem iránt való bizalmában
erősbödik, nemesbedik és boldogabbá lesz._
_Nem hihet s nem hisz boldogulásunkban, aki erre, lemosolyogván, azt
mondja: ábrándozás!_
_Nem ábrándozás ez._
_Aminthogy az sem ábrándozás, hogy hasonló munkákkal, közvetetve,
nemzeterősítő politikánkat is szolgálhatjuk. Szolgáljuk már azzal is,
ami hasznot a magyar kulturának, a magyar faj munkaképességének, faji
öntudatra ébredésünknek hajtunk véle. Szolgálhatjuk az államalkotó
magyar faj közé ékelődött nemzetiségek előtt kialakuló kulturális
tekintély szervezésével; szolgálhatjuk a fajbéli ellentálló erő
jelentékeny fokozása által; végül – hogy egyebekre ki ne terjeszkedjünk,
bár igen közvetetlenül érdekelheti a nemzetiségi politika különböző
irányú vonatkozásait – hasonló munkák segíthetik megőrizni, védeni,
erősíteni éppen azt, ami magyarságunknak minden mástól különböző
sajátossága lévén, vesztével éppen magyarságunk gyöngül meg és veszhet
el._
_Itt az első kötet._
_Erdélylyel, a legexponáltabb hazarészszel kezdtük, lévén az eredeti
sajátosság pusztulásának veszedelme ott a legfenyegetőbb._
_Munkám elején kedves kötelességem köszönetet mondani nagyrabecsült
érdemes barátomnak, _Berczik Árpád_nak; ő buzdított, hogy munkához
lássak, karonfogott s ő kopogtatott vélem a minden nemzeti ügy
szolgálatában áldozatkész _Franklin-Társulat_nál._
_A programot, a munkatervet _K. Lippich Elekkel_ együtt készítettük; a
vezető eszméket együtt állapítottuk meg; nincs egy lépésünk, amelyet
nélküle tettünk, kezdve a legelsőtől s ha Isten éltet bennünket, vélünk
marad az utolsóig. A magyar kultusz-kormány gondosan megmérvén
vállalkozásunk fajsúlyát, kiemelendő áldozatkészséggel fordult ügyünk
felé, s hogy a munka erkölcsi biztosítékait fokozza, a minisztérium
művészeti szakreferensét, _Koronghi Lippich Elek_ dr. tanácsost,
megbízta dolgunk ellenőrzésével._
_A kereskedelemügyi m. kir. minisztérium is gondjaiba vette ügyünket,
mit hálásan kiemelvén, köszönetünket nem hallgathatjuk el _Szterényi
József_ kereskedelemügyi államtitkár úrral szemben; a földmívelésügyi
minisztérium körében _Bartóky József_ miniszteri tanácsos úr volt ügyünk
pártfogója._
_Ehez az első kötethez javamunkájukkal járultak dolgozótársaim:
_Edvi-Illés Aladár_, _Juhász Árpád_, _Kriesch Aladár_ festőművészek,
_Medgyaszay István_ építőművész, _Telegdy Árpád_ bánffi-hunyadi
rajztanár, _Groó István_, az Orsz. Iparművészeti iskola tanára, és
_Rózsa Miklós_ dr. író; föstöttek, rajzoltak, vélünk együtt fényképeztek
és gyűjtöttek, segítettek a megírásban és a szerkesztésben._
_Együtt hiszünk a dolgunkban._
/R _Budapest, 1906 január 1._ R/
[Illustration:]
[Illustration: VASÁRNAP DÉLUTÁN, KÖRÖSFŐN. (I. tb.)]
A NÉPMŰVÉSZETRŐL
[Illustration: KALOTASZEGI BOGLYÁK.]
A művészetek eredetének rejtelmeit máig se oldatták meg, bár a tudomány
sokat foglalkozik feszegetésükkel. Több okoskodás áll előtérben. Igen
érdekes a Darwiné. Ő a szépérzést s e réven a művészetek fogamzását nemi
alapon magyarázza: a nőstény hajlandóságáért küzdvén, az állatvilágban
is rendesen a legszebb, a legformásabb, a fürgébb és ügyesebb hím a
győztes. Ebből az alapfelfogásból indult ki Grant Allen is, az ember
esztétikai érzésének fejlődéséről írott munkájában, – szerinte is, a
nemek vonzalmán és viszonyán alapul az eredendő, az ősi szépérzés. Ez az
elmélet azonban sokszorosan adósunk marad a művészetek keletkezésének
megmagyarázásával; nem tudja, például, okát adni annak sem, hogy mi az
összefüggés a nemi-kiválás és ama nem vitatható tény között, hogy a
magánosan élő ősember is rajzolgat már, amikor alakokat karcol kőbe,
fába, a rénszarvas agancsának lapjára. Hogy a magánosan élő ősember is
ismerte a szerelmet?… Iromba állatalakjaival aligha gondolhatott
szerelmi hódításra.
A német Lazarus a pihenési és a szórakozási elemet minősíti alapvetőnek
a művészetek keletkezésében. Ugyanezt az elméletet szőtték tovább,
változatosan tarkítva, Spencer is, meg Groos is, – de azt az esetet,
például, hogy eme úgynevezett játékot, a művészetet, nem egyszer
végkimerülésig űzi a pihenésében szórakozó ember, nemcsak hogy a
játékelmélet meg nem magyarázza, de még Spencer «erőfölöslege» sem.
Schiller föltevése szerint is, a gyermek játékából fejlődött az ember
művészkedése; Conrad Lange az illúzió szükségletéből, Ribot a képzelet
alkotnivágyó ős erejéből, Taine a környezetsugallta utánzási
szükségletből magyarázza a fejlődést.
A legújabb elmélet – amelyet talán biológiai, vagy hasznossági
elméletnek nevezhetnénk – a színérzéket és formaérzéket, legelemibb
ténykedésében, valamely ősrégi hasznosság folytán legteljesebben
kifejlett idegpálya üzemének tekinti, mely eredeti hasznosságát a
fejlődés folyamán elveszítvén, egyre szélesebbkörű és mind újabb
örömökkel társult s ezek az örömérzetek már esztétikai gyönyörűségek
voltak. Ennek az elméletnek meg van legalább is az az érdeme, hogy
megmagyarázza azt az örömet, amelyet bizonyos geometriai formák és a
részarányosság keltenek az emberben; merthogy ezek csakugyan
«szépséghatások», az nyilvánvaló, hiszen diszítéseiben ezeket az elemi
motivumokat a legkezdetlegesebb nép is alkalmazza.
A népművészet tanulmányozása közben, mind elfogadhatóbbnak találjuk azt
a föltevést, hogy a geometriai diszítésekben nyilvánuló örömérzet
bizonyos olyan ősrégi jelek és ábrázolások megszokásában leli
magyarázatát, amelyek valaha hasznossági okokból keletkezve és
évezredeken át alkalmazva, annyira befészkelték magukat az emberek
lelkébe, hogy látásuk, ismerős voltuk örömet szerzett akkor is, amikor
hasznossági rendeltetésök már régen megszünt; a kezdetleges házieszközök
eredeti formáit s vonaldiszítéseit ma is alkalmazza a nép, a primitiv
ízlésű ember égetendő agyagedényeire is rákarcolja, rányomkodja azokat a
mintákat, amelyeket fonott kosárba s kasba helyezett agyagedényein
évezredeken át megszokott. E kérdéssel behatóan és érdekesen foglalkozik
Jászi Oszkár, «Művészet és Erkölcs» című munkájában. Idézzük, nem azért,
hogy véle a fejlődési folyamat messzire elvezető útjára térjünk, de mert
szükségünk van annak a megállapítására, hogy a kezdetleges ember, tehát
a kezdetleges diszítő művészet is, legszívesebben azokat a formákat
alkalmazza, amelyek legeredendőbb szükségleteivel vannak összefüggésben
s amelyekben, ennélfogva, legősibb örömét is lelte. A falusi ember, az
öntudatlanul s ösztönszerűen művészkedő nép elsősorban azokat a
díszítési elemeket alkalmazza, amelyek valamelyes vonatkozásban vannak
az ő foglalkozásával és az őt körülvevő természettel. E kezdetleges
szépérzésbe – amely már nemesebb, mint az, mely csak a táplálkozás és a
nemi vonzódás örömeiből fakad – a fejlődés folyamán egyre szövevényesebb
elemek vegyülnek: szóhoz jut a fajszeretet, érvényesül a vallás
szentsége, a hazafiúi érzéssel együtt nyilvánul meg, s talán ez a
legerősebben, a kenyéradó föld szeretete.
A fejlődés folyamán azonban, marad minden nép művészetében mégis valami
sajátosan közös vonás, ami bizonyos egységes jelleget ád minden egyes
nép művészetének. Ez az egységesség az illető nép nemzeti jellegében
gyökeredzik; hogy ez a nemzeti jelleg micsoda és miként kerül a
művészetbe, arról már szólottunk, – a kérdés most az: hogy az egységes
nemzeti jelleg keretében mint jut önálló és külön jelleghez egy-egy
vidék művészete?
Az egyéni alkotó szabadság, a föltaláló, képzelő és teremtő erő, vagy
akár a csapongó szeszély, nemcsak hogy egyebünnen nem fakadhat, mint az
illető egyén környezetéből és a környezethez fűződő, a környezet
költötte eszmetársulásokból, – de ami mindezt irányítván, egyszersmind
korlátozza is, az szintén csak a környezet. A falu pedig, – annak az
egyszerű művésznek, a népművésznek környezete, – már elszigetelt
helyzete folytán is, sokkal maradibb, lassabban haladó, régihez
ragaszkodóbb, semhogy az egyéni szabadságot korlátok közé ne fogná,
korlátok közé fogván így a közös termelést is. Ez ád olyan önálló és
külön jelleget egyes falvak s az egymásra utaltabb vidékek munkájára, de
viszont, ez akadályozza meg olyan szerencsésen, hogy egyesek
hitbuzgósága, vagy korlátozottsága eredeti jellegétől végképp
megfoszthassa a népművészetet. A célszerűségi elem is tetemesen
hozzájárult, hogy a népművészeti alkotások, bizonyos kedvezően
elszigetelt területeken, eredeti és közös jellegükben mind máig
megmaradhattak; a művészileg tökéletlenebb munkát se löki suttba a falu,
ha valamelyes hasznát veheti. Megóvja a parasztot a művészi
kicsapongásoktól a szokás is, a falu könyörtelen közízlése. Hiszen
művészetről, művészkedésről, műalkotásról szó sincs a faluban,
mesterségről van szó s az első kérdés, az első föltétel: érti-e
mesterségét az atyafi? A többi, ami nékünk művészet, az nékik már csak a
ráadás, az a hasznavehető, a jó, a célszerű holminak csak a cifrája. A
fő, hogy az iga föl ne törje a bivaly nyakát, azután következik, hogy
milyen színes, mennyire hímes az az iga; a fő, hogy a sulyok helyesen
marokra álljon a mosóasszony kezében, – hogy milyen díszes, az már a
szerelmes legény szíveskedése, téli időtöltés, amikor a földmíves
embernek nincs egyéb okosabb dolga, hát öli az időt, faricskál.
[Illustration: SÁRVÁSÁR, FALU.]
A falu egységes jellegű művészetét a közös munkálkodás teremtette s így
formálódtak azok a helyi különlegességek, amelyek azután falunkint
önállóan, szinte függetlenül fejlődtek tovább. Egy-egy házban, egy-egy
udvaron találkozunk egyénibb ízléssel, találunk változásokat,
eltéréseket, de összeütközésbe ez sem kerül soha a közös helyi
felfogással. A falvak festői voltát nyilván abban leljük, hogy jóformán
mindenik falu más- és másmilyen, ha van is rajtuk helyi jelleg; annak a
falusi embernek eszeágában sincs, hogy szépíteni akarja a természetet,
viszont, szabad fejlődésében sem akadályozza s csak azt irtja, ami
valamely gazdasági szempontból akadálylyá válik. Soha paraszt ember,
például, fát nem ültet esztétikai célból, – de fáit, szabad, természetes
kifejlődésükben nem is zavarja, nem idomítja.
Meg kell értenünk a nép alkotási ösztönének indító erőit, ha művészetét
meg akarjuk érteni. Érzéseinek a paraszt, kivált a szűkszavú, a nyugodt
természetű, a nemesen zárkózott magyar paraszt nehezen ád kifejezést,
nem is igen tud hozzá, de meg, mintha a férfiasság rovására menne,
ugyancsak módjával árulja el azt, ami a szivében van. Ez a bájosan naiv
esetlenség nyilatkozik meg művészi, soha ne feledjük, öntudatlanul
művészi munkájában is. Nincs meghatóbb, mint amikor a szerelmes
parasztlegény egy-egy magafaragta hímes sulykon, egy-egy díszes
kapatisztítón, egy-egy cifrázott gereblyenyélen vallja kezdetleges
művészkedésével a választott hajadonnak, hogy «szeretlek»… És éppen az
ilyen szeretettel, az ilyen érzéssel készült holmi a legbecsesebb
művészi szempontból is.
Az idők folyamán sokat és nagyot változik a falu s a falu művészete is.
A templom, a kastély, a szomszédos város, fejleszt a nép művészetén, de
aztán annál többet árt is neki. Vegyük Kalotaszeget. Elszomorító,
siralmas az, hogy amint a falvak során közeledünk Jegenyén, Egeresen át
Kolozsvár felé, mennyire szürkül s minden részében, házaiban,
utcaajtóiban, holmijában, viseletében, mennyire eltucatosodik a szép
színes, az a művészi világ. Öli a város, öli a nép művészetét az olcsó,
a rikító, a kófic gyáripar; szokásait, erkölcsét, gyönyörűséges
viseletét eszi a város; a kolozsvári határban már halottjait is csak
olyan tucatmódra temeti s nyoma sincs a bokrétás, lobogó pántlikás
fejfának a temetőben.
A városi művészet ugyan eredetileg a falutól tanul formanyelvet,
teknikát, de csakhamar a saját szükségletei, saját ízlése szerint
módosítja s vezet a város, – a falu a városba jár tanulni. Szerencse,
hogy számos anyagi, hasznossági külső ok mellett, a paraszt már
természeténél, életmódjánál fogva is, oly konzervativ hajlandóságú, hogy
mégsem veszett ki teljesen a nép művészetéből minden jellegzetes
sajátosság. A paraszt nem szivesen válik meg kipróbált holmijától, házi
s gazdasági eszközeit nem szivesen cseréli. A város egyre új és újabb
formákat vesz át s eszel ki, – a falu hű az egyszer már elfogadotthoz, a
megszokotthoz, és legföljebb csak azt módositja, ha ferdítve is. Érdekes
példák vannak erre az épületdíszítésben; Brassó vidékéről ágazva, a
Székelyföldön, Lövétén, Homoród-Almáson, Karácsonyfalván, Oklándon,
Ujfalun, Zsomboron, Mirkvásáron át, a vasúti állomásig,
Homoród-Kőhalomig, valóságos parasztbarokk fejlődött ki. Befolyással
voltak a politikai és vallási ellentétek; egy-egy szabadabb, önállóbb
szellemű faluban feltünik valami erősebb tehetség s elárasztja
virágzásával az egész környéket; általában, ahol teljesebb a politikai
szabadság, ahol gazdasági függetlenség, vallási béke van s a falu elég
távol esik a várostól, ott önérzetes a paraszt, ott megbecsüli, szereti
otthonát, földjét és ott bizonyosan találunk önálló, eredeti, ma is
virágzó népművészetre. Hogy az eléggé független, olykor dúsgazdag
alföldi falvakban miért oly kevés a művészet, – erre a kellő helyen
keressük meg a választ.
[Illustration: SÁRVÁSÁRI UTCAAJTÓ.]
Végzetesen nagyot változtatott a falvak jellegén és jellemén, tehát
művészetükön is, a vasút. A XIX. század közepe óta rohamosan satnyul a
nép művészete, veszíti eredetiségét, üdeségét, bájos közvetetlenségét,
annyira, hogy ma már jóformán csak a vasúttól messzire eső helyeken
lehet szó egészséges népművészetről, de teljesen érintetlenül talán
seholsem maradt minálunk. Az összehasonlító, mívelt ízlés híjján, de meg
a kinálkozó olcsóbbság révén is, a paraszt nem a szépet, nem a jobbat,
tehát nem a drágábbat választja a városi holmiból, hanem az olcsóbbat, a
cifrát, a feltünőt, a mutatósat, tehát a mindenféleképp hitványabbat. Az
is baj volt, hogy a mult században akkor, amikor a falu annyira közelebb
jutott a városhoz, a városi iparművészet is satnya, cifra s hazug
külsőség volt, kopott hagyomány, minden eredetiség nélkül. A városi
módihajhászat, az idegen portéka után való mohó kapkodás, a parvenű
ízlés állhatatlansága mételyezte meg a falu tiszta levegőjét is, – az
igazi paraszt, művészetével együtt, szinte elpusztult tőle.
Ami aránylag épen maradt, vagy megmaradt belőle: a népművészet fejlődése
különböző vidékek szerint különböző. Vannak vidékek, ahol a falvakban
ugyanazt a stilusfejlődést találjuk, mint az illető vidék városaiban;
viszont, vannak olyan vidékek, ahol máinapig is egészen kezdetleges,
valósággal ősrégi az építkezés, régi minden szerszám, minden holmi, sőt
találunk minden ismert stilustól különböző, eredeti formákat. Az egyéni
találékonyság az újabb és újabb tapasztalatokkal karöltve, hol
gyorsabban, hol lassabban, de változtattak a népművészet jellegén
mindenütt. Bizonyos azonban, – s ez általános törvény a népművészetben –
hogy a falu művészete mérhetetlenül konzervativebb a városénál. Jellemző
erre az a századosan lassú, az a tempós átalakulás, amelynek folytán a
hajdan egyetlen helyiségű parasztház több helyiségűvé gyarapszik, –
vannak viszont diszítési elemek, amelyek, mint a burján, olyan pazarul
lepnek el egyes vidékeket. A renaissanceot, például, nálunk egyes
helyeken megkedvelték s helyesen is alkalmazták, másutt viszont a
felismerhetetlenségig eltorzították; jellemző azonban a nép teremtő
kedvének egészséges voltára, hogy a parasztművészet renaissanceában
mindenütt valami sajátságos vidámság nyilatkozik meg, ahol szineket
alkalmaz, ott valósággal tobzódik a meleg szinekben s formáinak ötletes,
merész, friss fordulataival túltesz a hamar sablonosodó polgári
renaissanceon. De hiszen a tiszta, naivul romlatlan néplélek, lehetetlen
is, hogy menten ki ne érezte volna a renaissanceból éppen a derűs
karaktert; tudjuk, különben, hogy Európa összes államai között, elsőnek
mi fogadtuk magunkévá az olasz renaissance-művészetet s az, a
kastélyokból, diadalmasan vonult le a magyar nép művészetébe, a pogány
és keresztény, az ősrégi és középkori elemek békésen keveredett,
egymással pittoreszken megférő társaságába. Ha nem csalódunk, éppen a
renaissance elemek jelentkezésével egyidejűleg kezdődik a paraszt-otthon
átalakulása, akkor lesz világosabb, kényelmesebb az otthon, akkor
kezdenek a külső díszítéssel is többet törődni; cifrábbra faragják a
gerendákat, csipkézik, formásítják a zsindelyt, szépítik a ház homlokát,
a kezdetlegesen pontozott és mereven vonalozott rajzok tökéletesebb
ornamentummá képződnek; a nyers és merev régi szinek között halovány és
tört szinek jelentkeznek; diszítenek bévül a házban is, festik a falat,
rajzosabb lesz a bútor, formásabb a házieszköz, szabad tere nyilik a
paraszt ösztönszerű díszítő kedvének. A változatosságot tetézi a
művészkedési kedvvel együtt járó versengési hajlam, mely a közvetetlen
szomszédságban élő, a maga szűk kis világára utalt parasztban
természetszerűleg még erősebben jelentkezik, mint a városi emberben;
egy-egy vidék népművészetét tanulmányozva, azt hihetnők, hogy egyes
családok, szomszédos telkek, sőt egyes testvérfalvak szinte vetekednek a
művészi feladatok legbonyolultabb, legkülönfélébb megoldásában,
garmadával eszelik ki a diszítőelemek új meg új csoportosítását,
kifogyhatatlanok a formaújításban s a színpazarlásban, a virtuskodásban,
néha egészen a lehetetlen túlzásokig. Ezért, de még amiatt is, mert a
parasztművészet minden látható következetesség és megokolható sorrend
nélkül változtatta formanyelvét, meglehetősen bajos a régibb emlékek
korát megállapítani; a tizennyolcadik s tizenkilencedik század még,
néhol, oly tisztán alkalmazza a román és gót elemeket, hogy az illető
korra esküdnék az ember. Különben, épp ebben is meglátszik az a
különbség, amely a nép érzés- és gondolatvilágát annyira megkülönbözteti
a városiak érzés- és gondolatvilágától. A városban gyorsan múlik, hamar
hal a szokás, a hazai hagyomány – s a divat pedig nem kiméli a nemzeti
érzést sem; város és város között csekély a különbség a falvak között
lévő roppant ellentétekhez képest, s mindez megérzik a városi művészeten
és meg a falu művészkedésén. A városban, úgyszólván, az ellentétek
összeolvadása jellemzi az iparművészetet, a falu művészetében az
ellentétek fentartására fejtenek ki szívós erőmegfeszítést.
De még a faluban nincs is akkora hatalma a korszellemnek. Szinte
észrevétlenül suhan el fölöttük az idő, legkülönfélébb áramlataival, –
viszont, annál erősebben kötik őket a faji s a hazai sajátságok.
Megesik, hogy két falu közvetetlenül egymás mellett, mint például Daróc
és Bogártelke, két egészen külön világ, erkölcsben, szokásban,
művészetében – és viszont, egymástól távol eső falvakban meglepően sok
hasonlatosságra bukkanunk, ugyancsak Kalotaszegben. Falun, a művészi
kedv, a szépérzék kielégítésében nincs akkora szerepe az anyagi
helyzetnek, mint a városban, sőt inkább azt tapasztaljuk, hogy a szegény
ember több gondot fordít háza és holmija diszítésére, mint a gazdagabb.
Talán mert inkább megbecsüli, inkább dédelgeti azt, ami az övé. Egy-egy
vidéknek, mondhatnók, meg van a maga művészi stilusa s mégis akadunk,
közben-közben, olyan helységekre, ahol vagy semmi művészet nincsen, vagy
pedig merőben eltérő; vannak vidékek, ahol csupa zagyvalék, valóságos
zsibvásár a ház és a berendezés; egyes helyeken a legtürelmetlenebb
kegyelettel őrzik a régit, holott a szomszédban a legmodernebb kófic
holmit szerették meg.
[Illustration: NYÁRSZÓFALUBÓL.]
Az építkezést, mondanunk is fölösleges, erősen irányítják s módosítják a
topografiai viszonyok, a hegyes, dombos vagy lapályos talaj, völgy,
mocsár, folyam, patak mind változtat nemcsak az elhelyezkedésen, de
természetesen a stiluson is. Ház s udvar kényelmesen terjeszkedik szét
az Alföldön; a szűk völgyben be kell érni kicsinyke telekkel s egy-egy
kalotaszegi «trunkus telek» (például Nyárszon) telistele épül, mert
szépapa, nagyapa, fiú, unoka, négy nemzedék akar megférni rajta,
lehetőleg valamennyi külön, a saját födele alatt; aztán mily furfanggal
kucorog a ház a sziklás hegyoldalban! Alkalmazkodni kell az éghajlati
viszonyokhoz. Nedves vidéken, például Lövétén, szint’ az egész utcasor
lábasház; ahol erős szelek garázdálkodnak, ott alacsonyabbra kell
építeni a házat; hegyoldalban a gördülő kövek, az olvadás árja ellen
kell védekezni s aszerint húzzák a tetőt; a havas Erdélyben magas
süvegtető kell, hogy könnyebben csúszszék le róla a hó; a zord klima
ellen vastag fal, kis ablak, viszont nyitott, szellős az építkezés, ahol
szelid s enyhébb az éghajlat.
A falu foglalkozását is a vidék jellege irányítja s eszerint alakult a
nép művészete. Más képe van a szántóvető emberek falvának, más, ahol
inkább állattenyésztéssel, erdőmíveléssel foglalkoznak; más a
halászfalu, más a bányatelep képe s karaktere. A fás vidéken a fát
dolgozzák föl, ahol inkább nád terem, ott a fonott holmival
művészkednek. Az építőanyag is, természetesen, a vidék minősége szerint
fa, kő, agyag, sár s az illető anyag más-más megművelést, más-más
művészi kitalálást követel.
A paraszt nagy gyakorlati érzéke is meglátszik művészetén. Az élet sok
apró-cseprő nyomorúsága tanítja hasznos ügyeskedésre, nem is igen akad
művészetében olyasmi, aminek gyakorlati hasznos volta hiányoznék. Innen
van sokszor a népi dolgokon az a példás nagy harmónia a szerkezet és az
ornamentális kiképzés között. Hajlékot építvén, gondja van családjára,
jószágaira, termésére s miután minden hasznossági célnak eleget tett,
akkor s eszerint diszít csak; a kontytető dísze elsősorban füstlyuk,
csak azután tetődísz, – az útszélre állított Krisztuskép elsősorban a
vallási szükséglet kielégítése s csak ezután kedvtelése a művészi
ösztönnek, illetve együtt a kettő: a hasznosságra és a szépségre
törekvés. A paraszt erősen konzervativ természetét is ezzel a gyakorlati
hajlandósággal magyaráznók; gyakorlati tapasztalatai alapján ragaszkodik
a kipróbált, alkalmasnak bizonyult holmihoz, – tévedéseit,
ízléstelenségét is ez okozza, amikor a városi holmin a saját gyakorlati
szüksége szerint olykor ferdít, ormótlanul változtat. De viszont, van
eset rá, hogy a városi tucatholmit úgy átformálja a saját ízlése
szerint, hogy csupa gyönyörűség, – mint például a városi köntöst a
kalotaszegi fehérnép, egy-egy butordarabot, például a faliórát, a
kalotaszegi festő-ember.
A gyakorlatiasság, a hasznosság ily arányú érvényesülése mellett, mi hát
a népművészet bája? Szépsége, igazán művészies volta és becse miben
rejlik?
Abban, hogy a nép művészete hű kifejeződése a nép legbensőbb érzésének,
igaz tükröződése jellemének, kedvének, egész életfelfogásának s amig
érintetlen, addig föltétlenül uralkodik minden egyes alkotásán a nemzeti
jelleg és megőriz e jellegből igen sokat a legkülönfélébb hatások
ellenében is. De mennyi báj rejlik naiv őszinteségében,
közvetetlenségében, keresetlenségében, abban, hogy nincs semmi
mesterkélt sem a kitalálásban, sem a szerkezetben, sem a kivitelben;
abban, hogy az az ösztönszerűleg, öntudatlanul művészkedő paraszt
önmagához hű, egyénien eredeti tud lenni még akkor is, amikor már utánoz
és bámulatos egyszerűséggel, szinte játszva, mert természetesen oldja
meg a nehéz, a bonyolult föladatokat is. E mesterkéletlenség mellett
csudálatos egyes magyar vidék népében a dús formaérzék s a szín tobzódó,
kielégíthetetlen szeretete, – és mindez a romlatlan, teljes egészség
jegyében. Nem riad vissza a rikítóan szines, nem a túldiszített
holmitól; ezt megokolja az az erős nagy világítás, ami szines holmijára,
köntösére, háza falára, gazdasági eszközeire a szabadban, a napsütéses
mezőn, a napfényben fürdő faluban árad – s megokolja otthonában,
többnyire kis ablakos házában, a félhomály; künt a nagy világosság
enyhít az erős szineken, bent a félhomály követeli meg a szinek
gazdagságát. Lám, a parasztszobában oly harmonikus föstött butor
mennyire rikító a városi házban! A népművészet túlzásaiban is ritkán
lesz bántóvá, – valami kacagó vidámság, együgyűségében is üde kedvesség
árad belőlük. Változatossága is megnyerő, a párosat kedveli, de három
egyformát már nem szivesen csinál.