No azt nem hozták oda neki.
Később a főorvos maga jött be hozzá. Azt mindjárt ezzel a szóval
fogadta.
– Ön a kapitány?
Az orvos ráhagyta, hogy ő az. Ki akarta ismerni rögeszméjét.
– Ennek a hajónak a kapitánya?
– Igen is.
– No hát csak akasztasson fel szaporán!
Az orvos biztosítá róla, hogy annak még nem jött el az ideje.
– De csak siessen ön vele; mert ha eljön az a másik kapitány, akkor majd
lesz kendteknek nemulass!
Miféle másik kapitányt vár ez?
– Aztán megúnom már a dolgot! Ha el vagyok itélve, küldjön a többiek
után.
Az orvos vizsgálni kezdte üterét.
A beteg tiltakozott ellene.
A leggyöngédebb érintésre rugott, harapott és egészen nekivörösödve
hivatkozott rá, hogy ő amerikai polgár, ő hozzá osztrák kézzel nyulni
nem szabad!
Az orvos szépen kérte; de a mellett igen komolyan, hogy viselje magát
csendesen, mert különben kénytelen lesz kopaszra lenyiratni a fejét s
kár volna azért a szép fürtös hajzatért.
Ez használt. Hiúsága még megmaradt. Hogy a haját megmentse, kinyujtózott
és csendesen maradt, mint egy mumia. Hanem ekkor aztán megint úgy
elhallgatott, hogy szavát nem lehetett többé venni. Angolul sem hallott
már.
A főorvos nem bocsátott a kóroshoz senkit ismerősei közül; hanem Walter
Leot maga kérte, hogy menjen be hozzá.
Leo az egész éjt ott töltötte Döblingben.
Mikor belépett a szenvedő szobájába, az a mély hallgatásból egyszerre
kérkedő örömbe tört ki.
– Hahhó! Ahhá! Mondtam ugy-e? Eljön az én kapitányom! Itt van ő! Hogy
van ön captain? Egyetlen barátom! Mit csinál az Alligátor?
E néhány szóból rögtön nyomára talált Leo az őrült eszmejárásának.
Ez két személyt zavar össze, kik életére befolyással voltak: az
Alligátor kapitányát és a bankárt. Most azt képzeli, hogy a Salamanderen
van fogva, s várja egyetlen barátjától a megszabadítást.
Jó volt utána ereszkedni az őrült eszmejárásának.
Leo katonásan üdvözölte s aztán felelt neki angolul.
– Az Alligátor be van fütve, sir, a csillagos pavillon a főárboczon
leng. Különben all right.
– Nagyon jól van! szólt derült arczczal a beteg. Maradjon ön még itt.
Valamit akarok önnek elmondani. Küldje ki ezt a sok csiribiri embert
innen! Mit leskelődnek én rám! Mondtam már a Salamandernek, hogy nem
szököm el: meg sem ölöm magam! Nem elég nekik a becsületszavam?
A betegápolók és az orvos kimentek a szobából.
Leo egyedül maradt Inczével.
– Captain! szólt könyörgő hangon Incze. Ön ismer engem. Miért vagyok én
megkötözve? Hiszen ha egyszer becsületszavamat adtam, hogy nem mozdulok,
hát az elég. Sehol a világon nem teszik azt, hogy valakitől szavát is
vegyék, meg meg is kötözzék. Kössék össze a kezeimet egy selyemszállal s
fogadtassák meg velem, hogy nem szakítom azt el; hát meg vagyok
bilincselve. De ez a kötelék boszant. Oldja ön fel a kezeimet.
És valóban Walter Leo nemcsak barátsága kifogyhatlan mélységének adta
tanujelét, de egyúttal a férfiúi öntudatos bátorság legmagasabb fokának
is, a midőn eleget tett a szenvedő jóbarát ez óhajtásának s egyedül
maradva vele, feloldá a kényszerzubbony szalagját hátulról, úgy, hogy a
beteg kihúzhatta a két kezét az egybefolyó zubbonyujjakból.
Annak egy pillanat elég arra, hogy ő belőle holt embert csináljon.
A betegnek első dolga volt Leo keze után nyulni s annak kézcsuklóját
átfogni. Leo úgy érezte, mintha vaskapocs közé volna a keze kovácsolva.
S akkor azt kérdezé tőle halk hangon.
– Hogy van nőm?… Hogy van az én angyalom, Serenám?…
Leo most még mélyebben látott Incze züreszméi közé. Azokban rendszer
van.
Nyugodtan felelt neki.
– Ő nagyon jól van.
Erre a szóra odavonta a beteg Leo kezét ajkaihoz s megcsókolá azt és
elkezdett sírni.
Ekkor aztán Leo a nyakába borult és sírtak mind a ketten.
Ez könnyebbülést szerzett a betegnek. Nagyot fohászkodott s letörülte az
izzadtságot homlokáról.
– Köszönöm, nagyon köszönöm, monda, s most már két tenyere közé vette
Leo kezét s úgy czirogatá, simogatá azt, mint egy kényeztetett gyermek
kezét. Az elébb olyan volt a keze, mint a vas, most olyan, mint a
bársony.
– Lássa ön, egyetlen barátom, suttogá, közel hajolva szájával Leo
arczához. Nekem borzasztó álmaim voltak. Azt álmodtam, hogy mi: «én és
ő» elváltunk egymástól. Ő elment a viz alá lakni, s ott én nem tudok
élni. Aztán más nőt vettem: egy büszke fejedelemnőt. S aztán ezt a
büszke nőt felcseréltem egy lángajkú dæmonnal. Az egyik megfagyasztott,
a másik megégetett. Oh, mi kínokat álltam ki! Ha az ember ki tudná
mondani! Az ember álmodik dolgokat, a miknek nincs neve! Még rosszabb
álmaim is voltak. Captain! Én elvesztettem becsületemet. Polgártársaim
becsülését. Haszontalan, eladó emberré lettem. Az arany hullott rám
minden oldalról s én fuldokoltam alatta. Captain! Még többet is
vesztettem. Elvesztettem hitemet. Önző, irigy, szívtelen lettem.
Megtagadtam mindent, a mi szent. Nem kerestem mást, csak a mi nekem jól
esik. Ah, csakhogy álom volt mindez!
– Bizony, álom volt! mondá rá Leo.
– Most már vége! szólt könnyülten a beteg. «Mikor látom meg őt? Mikor
ölelhetem Serenámat?»
Ez már nehéz feleletű kérdés volt.
Leo belebocsátkozott az idiota eszmefolyamába. Elmondá neki, hogy az ügy
kissé hosszadalmas eljárás alá került. A két kapitánynak ide-oda kell
üzengetni a maguk követségeikhez, azoknak meg a saját kormányaikhoz, míg
ez tisztába lesz hozva, addig bizony nehány nap eltelik. Egyébiránt csak
legyen azért nyugodt. Az Alligator be van fütve; a csillagos pavillon az
árboczon leng: őt nem fogja bánthatni senki. Most pedig engedje azt a
zubbonyt ismét feladni magára, mert különben az a másik kapitány
(«Damned Dutchman!») megharagszik s nem bocsátja őt többet ide.
– «God bye» szólt Incze, kezet szorítva Leoval, s magára engedte adatni
ismét a kényszerzubbonyt, engedelmesen.
Az orvos az ajtón levő kis kémlyukon át nézte a jelenetet s azt mondta
Leonak, mikor elment:
– Ön a legvakmerőbb kisérletet követte most el, a mi tíz eset közül
kilenczben rosszul sikerül.
Azonban sikerült. Ki lett tudva az elmebeteg gondolatjárása, a mi az
első föltétele a gyógykezelésnek.
Ennek a birtokában aztán lehetett egy egész gyógyítási rendszert
tervezni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Leo még az nap írt az *-i apáturnak, Incze egykori főnökének.
Nyolczvankilencz éves volt már akkor a derék aggastyán.
De azért ő maga sietett fel Bécsbe. Nem bízta azt másra. Harmadnapra Leo
levelének vétele után már ott volt Döblingben.
A kegyes atya nem volt oly fürge többé; de még mindig egészséges.
Hajadonfőtt járt most is a szabadban, s arczszine piros volt, csak
termete roskadt össze kissé.
Megérkezési napján nagy adag csillapító szert kapott a beteg, a mitől
mély álomba merült.
Az apátur csak láthatta őt. Odament hozzá a jó öreg; megcsókolta a
homlokát és letérdelt ágya fejénél és imádkozott érte. Hisz az ő
gyermeke volt ez egykor! Ha soha asszonyt nem ismert volna, most az ő
utódja lenne!
Azután gondoskodott róla, mint apa a gyermekéről.
Legelőször is leoldá róla a kényszerzubbonyt. Azt félretevék egészen. A
beteg keveset dühöngött már.
Azután elkészíttetett számára egy másik szobát.
Abban volt egy mennyezetes ágy, szép fehér függönyökkel. Az ágy mellett
egy székre lerakva a levetett öltönyök. Az a kávébarna attila, az
aranyveres zsinórokkal és arany gallérral; mellén a szabadságharcz
érdemrendje. Azután az asztalon egy halom irat, mely egy nagy
befejezetlen mű töredékeit képezte, a min még a kolostorban dolgozott
hajdan, aztán iróeszközök és rajzkészletek.
És végre az ágygyal szemközt a falra felakasztva az a szép Madonnakép,
mely úgy hasonlított valami élő arczhoz.
Ide hozták át a mélyen alvó beteget s befektették abba az ágyba.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Arra az éjjelre nem rendeltek mellé őrt, csak az ajtó kerek nyilásán át
vigyáztattak reá folytonosan.
Mikor reggel az orvos és Leo odajöttek ajtajához, a künn álló őr előre
figyelmezteté őket, hogy már felkelt a beteg és felöltözött.
Betekintének hozzá.
Incze honvédezredesi ruhájában ült az asztalnál, ágyával szemközt
fordulva s valamit rajzolni látszott.
Mikor Leo benyitotta rá az ajtót, hirtelen egy üres papirlapot vetett a
rajzára s aztán ujjával csitító fenyegetést téve a belépő felé, suttogá:
– Pszt! Csendesen! Ő alszik!
– Ő?
Ágyára mutatott, melynek egyik függönye félig félre volt húzva.
Azután fölkelt Incze és eléje jött Leonak.
Szemei elég tiszták voltak, kivéve azt az egy baljelenséget, hogy a
pupillák még mindig oly kicsinyre összehuzódvák, mint egy gombostűfej.
– Sokáig alszik, mert az éjjel nyugtalan álma volt, monda Leónak nyugodt
hangon. Nem csoda. A tegnapi izgatott nap után. Haladunk erősen,
captain?
Leo azt felelte neki: haladunk.
– Künn vagyunk már a Beikosz öbölből?
– Jól elhaladtunk tőle.
– A tenger úgy látszik csöndes most. Kedvező szél fúj?
– Igen.
– Örömest fölmennék a födélzetre, de nem hagyhatom őt itt magára
egyedül. Ön tudja, hogy mennyit szenved ő a tengeri útban. Áldás neki az
álom. Ő igen jó alvó különben.
Ő! mindig csak ő!
S e közben szemei mindig az ágy vánkosait keresték.
– Mivel tölti ön az idejét? kérdé Leo.
– Ejh, bohóság! Akarja ön, hogy megmutassam? De ki ne nevessen vele!
Arczképezek. Ne legyen szigorú. Csak műkedvelő kontár vagyok. Eszembe
jutott, hogy a mint ő itt előttem most olyan csendesen fekszik,
lerajzolom őt.
Leo elbámult.
A mit Incze rajzolt, az egy olyan híven talált arczképe volt Serenának,
mintha ott ülne előtte élő mintának.
– A hasonlatosság a körvonalozásnál megvan, monda Incze. Csak az
árnyékozásnál fogom azt elrontani; ahhoz nem értek.
Igen. A mintaképen nincsen árnyék, az csak fényből van.
És folyvást összehasonlította a képet azzal az eredetivel, a mely az
ágyon fekszik. Leo nem látja azt. Csak Inczére nézve van az ottan.
Igazgatott a képen az odatekintgetés után.
Egyszer aztán fölkelt s odament az ágyhoz.
– Ah, hálóköntösének ujja lecsúszott karjáról, megtalálja magát hűteni!
Odament, megigazította azt. Mit?
Azután odament Leóhoz s megszorítá a kezét, halkan mondva:
– Már ébredezik. Most kérem önt, hagyjon bennünket magunkra.
Leo távozni akart. Visszatartá.
– Nos? Látja, már fölébredt. Nem kiván ön neki jó reggelt?
Leo tette azt és aztán kiment.
Mikor az orvosnak elmondá tapasztalását, az fejet csóvált aggodalmasan.
– Most már gyógyíthatatlan!
– Mi lesz belőle?
– Elviszi őt magával az az árnyék.
Bekémleltek hozzá, mit csinál, mikor egyedül marad?
Egyedül? ő soha sincsen egyedül!
Mikor azt hiszi, hogy nem látják, odatérdel az üres ágy elé s elkezd
gyöngéd szavakat suttogni ahhoz a láthatlanul jelenlevőhöz; csókot nyujt
a szellemarcznak; beszél hozzá s feleletet kap tőle: némely felelet oly
meglepő! Azon elámul. Másik oly hihetetlen. Arra fejét rázza. Néha bohó
választ is kap. Azon felkaczag és kedvre derül. Majd sétál alá s fel a
szobában, meg-megáll az ágyával szemközt felakasztott madonna-kép előtt,
ismét visszafordul az ágy vánkosait nézve; mintha összehasonlítást tenne
a két kép között, miknek egyike csak az ő képzeletében él.
Mikor az étkezés ideje jön: két terítéket hozat s ételét megfelezi. Fele
az «övé». Ahhoz hozzá nem nyul. Pedig az elmebetegek étvágya vadállati.
Követeli, hogy virágokat hozzanak a szobába. «Ő» szereti azokat.
Azután meg rájuk förmed az őrökre, hogy minek hoznak ide virágokat?
mikor azoknak a kigőzölgése mérges! «Ő» neki az megárt.
Az őrültség makacs szelleme riasztá meg ekkor: «mit zavarod meg az én
eszmejárásomat virágokkal? Hisz a tengeren vagyunk! Hol terem itt a
virág?»
Többé nem volt szabad semmi virágot bevinni szobájába.
Az őrültek gyűlölik mindazt, a mi rögeszméjüknek ellentmond.
Követelte, hogy neki függő ágyat vigyenek be a szobájába; mert a mult
éjjel is kiesett az ágyából, mikor a forgószél úgy meghányta a hajót.
Ez is csak ravaszság volt tőle. Nem akart alkalmatlan lenni annak, a ki
ott abban a lefüggönyözött ágyban fekszik.
Az pedig eljött hozzá mindennap. Mindennap.
Eljött hozzá mély tenger fenekéről, üdvözültek mennyországából, halál
sötét birodalmából.
Nem volt már semmije a világon. De ez az egy megmaradt neki. Ez az
«enyim». Ez az örökké «enyim». Ez a halál után is, ez a más világon is
az «enyim!»
Mikor a «Tied» és az «Övé» miatt elvesztette lelkét, ez az «Enyim», ki
maga is lélek már, felfogta azt és megtartá magának, és eljárt szomorú
éjszakájának világosságot hozni.
És aztán a beteg lerajzolja az eléje jövőt mindannyiféle alakban, a
hányban az élet megörökíté őt emlékezetében.
Lerajzolja őt, a kisdeddel ölében, a hogy a dudai paplak udvarán eléje
lépett először. Mi lett aztán abból a kisdedből? az ki van törölve
lelkéből.
Lerajzolja őt, a mint a sziklameredélyen áll, kérdezve, hogy szabad-e
tiszta lélekkel keresni a halált?
Lerajzolja őt, mint szabadító angyalát, midőn a torlasz alól az aléltat
kiemeli.
Lerajzolja őt, ama végzetes éjszakán, a leégett lakban, mint
menyasszonyát.
Lerajzolja őt, mint hősnőt, az Alligator fedélzetén, midőn a kapitányt
rábeszéli férje megmentésére.
Lerajzolja őt, mint szenvedő beteget, ki utazó társainak előadást tart.
Lerajzolja őt, mint kertésznőt, délvirágok közepett, egészséges deli
alakként.
Lerajzolja őt, mint bűbájos édes anyát, a mosolygó gyermekkel ölében.
És nem kérdi tőle: hová lett a gyermek?
Megmondta ezt neki ő már régen! Ez otthon maradt a korall-grottában, s
tanulja a kagylóktól – a gyöngytermesztést.
Egész albumot képeznek már az ő képei, miket róla rajzolt.
S mind hasonlítanak hozzá.
Ő maga pedig napról-napra rosszabbul hasonlít magához.
Fogy, összemegy, elhanyatlik.
Esténkint, mikor magára van, dalra fakad.
«Cserebogár, sárga cserebogár!
Nem kérdem én tőled, mikor lesz nyár?»…
… Ő a contra hangot énekli. Hisz a prima azé a másiké, a ki a sopránt
énekli. Csak ő hallja azt! Annak sekundál. Ő csak kiséri azt!
«Azt sem kérdem, sokáig élek-e?
Csak azt mondd meg: rózsámé leszek-e?»
… Azé lész te nemsokára!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy napon azt mondta Incze Leonak, hogy küldjön hozzá orvost, mert neje
nagyon beteg.
Ő maga volt az, a ki alig tudott már a lábán állani.
A főorvos egy másik társát küldte hozzá. Őt ismerte már, mint kapitányt
s nem fogadta el orvosnak.
A tapasztalt gyógyász látta, hogy mi a baj. Belement az elmebeteg
eszmejárásába. Kikérdezte a láthatatlan alakot s aztán félrehívta a
férjet és tudtára adta, hogy a baj igen komoly. Könnyen veszélyessé
válhatik. Fog rendelni számára orvosságot. Hanem egy nagy baj van a
beteggel. Nincs bizalma az idegen orvoshoz. Azt hiszi, hogy az meg
akarja őt mérgezni. Pedig hát ime, tekintsen bele a recipébe. Bizonyosan
ismerni fogja a vényeket. Látandja, hogy nincsenek azok tulságos nagy
adagokban rendelve. Hiszen a legtöbb gyógyszer bizony méreg, egyszerre
nagy mennyiségben bevéve. Opium, hyosciamus, digitalis, laurocerasus,
arsenicum, bizony nem csemegefélék: de okosan elosztva mégis
gyógyszerek. Megtehetné a férj azt az áldozatot, hogy a nejének rendelt
gyógyszereket maga megkóstolná elébb, hogy bizalmat költsön benne is
irántuk.
Incze megigérte, hogy «ő érte» megteszi ezt az áldozatot.
Így lehetett kegyes csalás útján egy kis gyógyszert bevetetni vele.
Az használni is látszott neki. Legalább kínzó, sorvasztó lázai elmultak.
Az a remény volt, hogy ha ki lehet őt csalni tavaszszal, a jó idők alatt
a szabadba, az üde lég, a megújult természet jótékony hatással lesz
szétdult idegrendszerére.
De lehetetlen volt őt kicsalni szobájából. Nem akarta otthagyni azt a
kedves fantómot. Az pedig nem mehetett ki vele. Aztán hová? Hisz itt
hajón vagyunk, s köröskörül a tenger. Sétálhat valaki a tengeren?
Megkisérték őt előkészíteni a változásra. Leo, kit folyvást kapitányának
fogadott el, mindennap meglátogatta s mindennap hirül hozá neki, hogy
hány tengerészmérfölddel vannak közelebb a szárazföldhöz.
Ebből baj is támadt.
Mert a mint Leo a historiához hű akarván maradni, azt mondá neki, hogy
nemsokára ki fognak kötni San-Francisconál, Incze indulatba jött:
tiltakozott, hogy ő nem akar menni Amerikába! Neki ott semmi keresete
nincsen. Tehát megint vissza kellett őt hozni Európába. S az nem ment
olyan hirtelen.
Az őrültnek térképe is volt s ő tudta, hogy a leggyorsabb gőzhajó hány
mérföldet haladhat egy nap a tengeren. Annál többet nem volt szabad
hazudni Leonak, ha ki nem akarta dobatni magát.
Az orvos végre kénytelen volt neki a rajzolást megtiltani: azon ürügy
alatt, hogy a beteget nyugtalanítja vele. Azt tanácsolta neki, hogy
inkább sakkozzék vele.
Akkor aztán hozatott Incze egy kis sakkozó asztalt: azt odaállította az
ágy mellé s egész nap játszott vele egyedül.
Ha jött valaki, annak mosolyogva mondá, hogy egyetlen egy játszmát sem
tud megnyerni tőle. Serena lángész a sakkjátékban. Mindenkit megver!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Walter Leo egész családjával Bécsbe költözött, azért, hogy Inczét
ápolhassa. Néha a fiát is elvitte hozzá, hogy hegedüljön neki. Azt még
legjobban szerette Incze.
A hegedűművészt is ismerte ő jól; csakhogy ő nála is két emberből
csinált egyet. Reményi Edének tartotta őt, kit a szabadságharcz alatt
hordott magával a magyar fővezér, s ki akkor varázs nyirettyüjével
gyakran elfeledteté a harczfiakkal a honfi gondokat.
Most ezt látta Walter Leo fiában személyesülve.
Szegény fiunak pedig sok baja volt vele; mert azt követelte tőle, hogy
mindazokra a dolgokra emlékezzék, a mik vele az egész hadjárat alatt
történtek, s ha belesült, összeczigányozta s kikergette magától.
Pedig a zene oly jótékony ír volt lelkére e kietlen világban.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy éjjel, késő órában jött Döblingből sürgető izenet Walter Leohoz,
hogy siessen rögtön barátjához, mert ez ismét a dühöngés korszakába
esett, s őt hivja.
Leo sietett, a mily gyorsan csak lovai vihették.
Incze szobája előtt már akkor kényszereszközökkel készen álltak a
betegápolók s az orvos tanácsolá neki, hogy elébb nézzen be a kémlyukon
a szobába.
A beteg nyugtalan léptekkel járt alá s fel, szilaj, dühös tekintete
volt, mint egy veszett állatnak; felső kabátját, nyakkendőjét már
levetette. Majd czipőit is lerúgta, azok is égették. Mezítláb tombolt és
ökleivel hadonázott, néha a homlokát ütötte.
Leo bátran nyitott be hozzá, s keményen rászegezve tekintetét, egyenesen
feléje ment.
– Mi baj már megint? kiálta rá erőteljes hangon.
A hang magához téríté a tébolyultat. Megállt egy helyben,
S azzal kezét kinyujtva az üres ágy felé, melyről már le voltak tépve a
függönyök, így szólt:
– Nézze ön: Ő nincs itt többé. Ő elhagyott engem! Álmomból keltem fel
megnézni, hogy van ő? s nem találtam őt itt többé. Elhagyott engem, a
míg aludtam. Itt hagyott hűtlenül és én nem tudom, hogy hová lett! Meg
tudott csalni engemet! Ő!
– Incze! Kedves! szólt Leo egy perczre elfelejtkezve szerepéről e
szomorú színjátszásban.
– Eh! mit szól ön? Hisz nincsen itt! Hát nem látja ön, hogy nincsen itt!
Az ágy üres!
Azzal odarohant az ágynak, vánkosokat, párnát, derekaljat egyenkint
kiszórt belőle s aztán haját tépve ordítá, mikor már nem volt mit
kiszórni onnan:
– Az én nőm megszökött tőlem!
Leo egy merész heroicus rendszabályra szánta el magát.
Odaugrott a dühöngőhöz, befogta a száját mind a két kezével, s haragosan
förmedt reá.
– Hallgat ön mindjárt! S nem ordítozik olyan tele torokkal! Hát elment
önnek az esze? Azt akarja, hogy bolondnak tartsák? Hát illik ez: egy
tisztességes férjnek így kiabálni a feleségéről, hogy megszökött, azért
mert nincs a szobában? No drága mulatság volna, ha minden ember,
valahányszor a felesége nincs a háznál, mindannyiszor kiszaladna az
utczára, fellármázni a szomszédokat, hogy elszökött a feleségem! fogják
meg, hozzák haza!
Az őrült meg volt lepetve; elmeredő tekintettel bámult Leora s azt
mondá:
– Úgy-e?
– Hát persze, hogy úgy! Hát illik ez öntől, kikiabálni magáról, hogy
rászedett férj lett, s a feleségéről, a leghívebb asszonyról a föld
kerekén, hogy ő hűtelen?
– Igazán? Azt mondja ön is, hogy ő a leghívebb asszony a világon? De hát
hol van ő most?
– Akárhol van, bizonyosan jó helyen van. Volt ő már öntől máskor is
távol. Mikor katona volt ön és elhagyta, mert csatába kellett mennie,
akkor nem féltette úgy-e? Mikor el volt fogva s vinni akarták tőle
erővel, nem ő mozdított-e meg önért egy félvilágot, hogy kiszabadítsa, s
megint egyesülhessen vele? Hát mikor az egész földteke volt önök között;
ön egy évig nem látta őt, s mégis olyan bizonyos volt a hűségéről, mint
a mennybeli üdvösségről! Ezt mind elfelejtette már? Hát ki az a nő, a
kit ön félt? Egy háremhölgy? Egy kalandornő? Egy bérelt szerető?
Micsoda? Óh nem! Úgy-e? Hát mi? Egy szent! Egy hitvestárs! Vajh igen!
Ugy-e? No hát legyen Istennel és ne lázongjon. Akárhol jár, legyen
bizonyos, hogy ott is önért jár…
Most aztán már zokogott az őrült keservesen, s elkezdte a kiszórt
ágynemüket visszarakni helyükre; minden egyes darabot megcsókolva
gyöngéden, mintha bocsánatot kérne tőlük az elkövetett sérelemért.
Minden vánkost egyenkint arczához szorított gyöngéden.
– Igaza van önnek, suttogá Leóhoz. Én nem vagyok eszemnél. Én rosszul
tettem most. Megsértettem őt nagyon. Megérdemleném, hogy megvessen érte.
Kérem, ne mondja ezt el neki. Ne beszélje el senkinek.
Aztán hozzátette suttogva:
– Ha haza fog jönni, egy szóval sem fogom tőle kérdezni, hogy hol volt.
El fogja ő azt mondani úgyis! Meglássa ön, hogy mindent el fog mondani
nekem.
És a közben megvetette az ágyat.
– Milyen hideg lett ez az ágy! nyöszörgé. Most azt teszem,… hogy
belefekszem magam… megmelegítem a számára, a míg megjön… hogy ne fázzék
benne… olyan… nagyon…
Azzal összeroskadt eszméletlenül. Leo karjai fogták fel. Ez a kitörés
volt az utolsó küzdelme az életerőnek a megsemmisülés csodamunkája
ellen.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap, mikor meglátogatta Inczét Leo, már az ágyban fekve találta őt.
Ki volt fogyva az élet olaja! A délczeg hősnek nem volt annyi ereje,
hogy el birja az ágyat hagyni többé.
Keskeny kis nyoszolya volt. Egy ember számára szabva. Annak a legszélére
huzódott ki a benne fekvő.
Mikor Leot meglátta, valami nyugodt boldogságérzet mosolya derengett át
arczán. Inte neki, hogy üljön le ágya mellé.
Ápolói magukra hagyták őket.
Akkor megfogta Leo kezét, odavonta a keblére, s lassan, óvatosan
leereszté azt oda, tenyerével lefelé fordítva.
Aztán örvendő mosolylyal mondá:
– Nos. Érzi ön, ugy-e?
Leo érzett valamit. Azt, hogy alig dobogott már a szíve.
– Érzi ugy-e, az ő kezét itt a mellemen? Alszik s altában megölelt.
Önnek igaza volt, látja. Abban, a mit tegnap mondott nekem. Hogy akárhol
jár ő, ott is bizonyosan én értem jár… Úgy volt… Még hajnal előtt
hazajött… Úgy bevilágította az alakjával az egész szobát… Valami zöld
ruha volt rajta, mint mikor a napsugár átszürődik a szőlőlugas levelein…
Soha sem láttam én olyan színt… Ide jött csendesen az ágyához…
Levetkőzött… Befonta a haját… Mintha aranyat meg selymet font volna
össze… Imádkozott… Azután beszélt valamit; de az nem beszéd volt, hanem
zene… Mégis megértettem… Idehajolt hozzám, azt nézte, hogy alszom-e?…
Úgy tettem, mintha alunnám… Pedig a szemei ragyogását éreztem a lehúnyt
szempilláimon keresztül… Akkor megcsókolt, hogy felébreszszen… Aztán
odabújt mellém… Azt mondta, hogy milyen jól esik neki, hogy ilyen meleg
ágyat talál… Ezt jól tettem… Meg volt vele elégedve… Nem kérdeztem tőle,
hol járt?… Egy szóval sem… Emlékeztem fogadásomra… Egyszer aztán ő maga
kezdte el… Tudtam én azt… «Tudod-e, hol jártam én most?»… «Mondjad,
édes.»… «Gondolod-e, kitalálnád-e, a hol én jártam?»… Nos, captain!
barátom, kitalálja-e ön? rájön-e arra gondolatra?… Ugy-e nem?… Én sem
találtam azt ki… Akkor aztán megsugta szépen… «ott voltam a mi kis
lakunkban odalenn… a hol kis fiunk vár reánk… az isis és antipathes
grottában, a veres és fekete korallokból épült lakásban… körülnézni,
hogy elférünk-e abban mind a hárman?… Elférünk mind a hárman!»…
Walter Leonak minden idegerejét meg kellett feszítenie, hogy a köny ki
ne csorduljon szemeiből.