A leány arcza most is nyugodt marad. Nem fáj az neki – ettől! – A kinek
«minden» szabad: annak «ez is» szabad.
Mi észrevétele van erre a levélre?
– Az, hogy nézze ön: ez a levél vizahólyag-lapra van irva. Tudja ön,
hogy a vizahólyag-lemezt temperamentum-mérőnek használják? Az mutatja
meg, a tenyérre fektetve, kinek milyen heves a vére. Nézze ön: az én
kezemen csaknem simán fekve marad. Én nagyon hidegvérű vagyok.
Valóban: a vizahólyag-lemez alig hajlott fel két szélével, midőn Fatime
tenyerén feküdt.
– Hogy össze fog az egyszerre ugrani az ön kezében! mondá azután Fatime,
visszanyujtva a látogatójegyet Inczének.
Az ő kezében igazán egyszerre göngyöleggé kunkorodott az össze. Az ő
vére a düh forrpontján habzott.
Incze látta, hogy ez a leány sérthetlen. Olyan, mintha ködalakon
szurkálna valaki karddal keresztül. Nem marad utána seb.
A férfihoz fordult.
Eléje tartá azt az összegöngyölödött lapot.
– Ön irta ezt a sort itt?
Az még szivarát sem véve ki szájából, válaszolt:
– Voltam olyan bátor.
– Akar ön velem megverekedni?
– Oh nem.
Ez a két szótag valami olyan ördögien gúnyos, nyekegő, insultáló,
ingerlő hanghordozással volt kiejtve, hogy Fatime elkezdett rá kaczagni:
ellenállhatlanul, mintha csiklándozva volna; s aztán nevettében hanyatt
vetette magát a nyugszékben, két karját felemelve s a feje alá téve,
hogy pongyolájának bő ujjai egész válláig csusztak fel.
Incze csak az egyik lábát tolta még előre Gideon felé.
– Még egyszer kérdem öntől, e meggyalázott nő előtt: akar ön velem
megverekedni életre-halálra?
Fatime dæmoni kedvtelését találta ebben a jelenetben. A szive ugrált a
kéjtől, mikor két ilyen derék fenevadat lát a lábai előtt egymásra
morogni.
Kinyújtott picziny rózsaszín csokros lába hegyével megtaszította
Gideont, mintha biztatná, hogy még egyszer ismételje azt a megnevettető
hangot.
De már ezt elhagyta akkor a tréfáló kedve. Már ez akkor látta Incze
szemei előtt azt a rettentő rémkifejezést lebegni, melytől a ránézőnek
vére keresztülfagy. A szemek szivárványának feketéje csaknem egészen
eltünik, s ez által egy olyan merev, ijesztő kőtekintet áll elő, mely
elárulja, hogy a lélek nincs már a szemek mögött. Az eltünt, megvált;
csak a vadállat maradt itt.
Most már csak a fejének néma ingatásával mutatta, hogy «nem».
– Nem? orditá kitörő dühhel Áldorfay s azzal a markában fogott névjegyet
úgy vágta ellenfele arczához, hogy az lebukott bele.
Hiszen Gideon is erős ember volt; s Captain Bloomer, a lószelidítő,
bizonyosan birt oly aczél izomzattal, hogy a világon bárki ellenében
elfogadhatta az ökölharczot. És aztán «biafora!» a kit egyszer arczul
ütöttek, az nem kérdezi, hogy ellenfele oroszlán-e, vagy szarvorrú?
hanem késsel, korsóval, széklábbal: a mi kezébe akad reárohan, és vagy
öl, vagy hal!
Hanem az a névtelen rém, a mi Incze tekintete előtt járt, megbénítá
Gideon erejét. Gyáva lett e ránéző szemektől. Nem az óriás, hanem a
kisértet sujtotta őt le.
Gyáván feje fölé emelte két kezét, mintha egy újabb ütést akarna
elhárítani magától, és arczát elrejteni igyekezett ellensége elől a
leány öltönyfodrai közé.
És ebben a perczben sikoltva ugrott fel a leány, odaveté magát –
Gideonra: eltakarta őt karjaival és megcsókolá annak az arczát, azon a
helyen, a hol Áldorfay ütése érte.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Oh, ez rettenetes volt!
Megcsókolja azt az embert, a ki őt oly czudarul meggyalázta!
Megcsókolja őt azon férfi előtt, a ki őt imádta, a ki ő érte sorsát
tengelyéből kifordította, a ki az őt találó sérelemért élethalál-harczot
akart vívni!
Megcsókolja a pofonütött gyávát, ki fejét az ő szoknyája fodrai közé
rejti el!
Megcsókolja az arczán a pofonütésnek lángfolttal bélyegzett helyét!
Ez a látvány elvette Áldorfay eszét. Ettől a pillanattól meg volt
tébolyodva.
Ösztönileg elfordult ez észvesztő látványtól. De a háta mögött volt egy
tükör. Egy gyönyörü velenczei kristálylap, fényes aczélrámában. (Ezt is
ő választotta ki egykor!) Abban az áruló tükörben megint ugyanazt a
jelenetet látta. A nőt lesujtott ellensége ölében.
Nem szó, csak ordítás volt, a mi ajkán kitört. Megkapta félkézzel a
márvány asztalt a kígyós lábánál fogva s azt a rajtlevő edényekkel és
lámpával együtt odavágta a tükörlapba iszonyú erővel.
Ah, ezt nem csinálják utána a circusi akrobaták! Ez nem emberi
erőmutatvány volt. Így csak az őrültek tornáznak.
A lámpa összetörtével csak a kandalló veres lobogványa világítá meg a
dühöngő alakot.
Hercules volt az a Dejanira-köntösben.
A két nyomorult sietett menekülni a mellékajtón s segélykiáltásaival
lármázta fel a házat.
Az őrjöngő pedig folytatta a megkezdett munkát.
Pozdorjává zúzott mindent ebben a szobában.
Az ő emléke volt itt minden, csak a magáét pusztította el.
A felriadt háznép rendőri segélyért futott. Jött egész férficsapat a
dühöngőt ártalmatlanná tenni.
De ahoz nem jó volt közeledni asszonytól született teremtésnek.
Oly tárgyakkal hajigálózott, a mikből kitelik egy koporsó annak, a kit
útjában talál.
Ugy pedig nem jöhettek ellene, hogy megöljék.
El kellett nézni irtóztató gazdálkodását. Hogy hasogatja le a falakról a
szőnyegeket s kézzel-lábbal hogy tépi azokat rongyokká. Hogy facsarja ki
a székek lábait s a pamlagokat hogy veri egymáshoz, mig
összerecscsennek!
Nagy virágedényeket, japáni vázákat, szobrokat, kristályokat, kirakott
ládikókat; mind egyenkint behajigál az alcovenbe, oda, a mennyezetes ágy
fölé, s mikor mind együtt vannak, akkor az ágy-mennyezet egyik tömör
oszlopát letöri a nyoszolyáról s ezzel a súlyos cséphadaróval elkezdi
cseréppé, forgácscsá, szilánkká zúzni az egymásra dobált kincseket.
A fülkeajtóból rémülve nézik rettentő munkáját s nem akad a nézők között
senki, a ki annyira megunta volna az életét, hogy e bőszült alak
közelébe vigye törendő koponyáját.
Nem lehet itt mit tenni, mint megvárni, míg kifárad és magától
összeomlik.
Még jó szerencse, hogy a többi szobákba nem tör át. Mit neki egy bezárt
ajtót bezúzni? Itt marad. Itt végez. Egyedül ez az egy szoba az ő
ellensége. Ez az a paradicsom és az a pokol, a melyből nem szabad más
számára semminek fenmaradni. Ezek a tárgyak látták őt idvezültnek – és
látták elkárhozottnak: ezeknek kell megsemmisülniök.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Walter Leot az előérzet arra készteté, hogy mielőtt a vasúthoz
kihajtatna, elébb tekintsen fel Incze szállására, ha valjon nem késett-e
el?
Incze inasától azt tudta meg, hogy ura elment nyolcz óra után gyalog, s
nem mondta meg, hogy mikor jön vissza? Málháit azonban nem vitte el még
az indóházhoz.
Pedig az idő már szigoruan ki volt mérve, ha a mai esti vonatról el nem
akart késni.
Leo nyugtalan kezdett lenni.
Nem hitt egészen Inczének.
Sokkal jobban keresztülismerte már annak mélyen érző kedélyét, hogysem a
lehetetlenségek közé sorozza, hogy Incze még egyszer elment a Práter
melletti házhoz.
Ha pedig odament, akkor vége neki: akár egyképen, akár másképen.
Ott várt reá a szállásán mindaddig, mig az idő annyira nem haladt, hogy
most már mindenképen el kellett neki késnie a déli vaspálya tizórai
vonatáról.
Ekkor elindult, hogy őt fölkeresse.
A legtermészetesebb észjárás szerint a Práter melletti ház felé kellett
hajtatnia.
Egyszer a kocsija megállt. Kérdé, miért állanak meg?
A kocsisa azt felelte, hogy azért, mert nem lehet a néptömegen keresztül
hatolni.
Már akkor egész néptódulás volt a négytánczosnős ház előtt.
Leo nehéz sejtelmekkel ugrott le kocsijából s meghagyta kocsisának, hogy
nem messze várjon reá.
Azzal keresztülfurakodott a néptömegen a kapuig, melynek bejárását
csendőrség tartá elzárva.
Itt találkozott egyikével a döblingi intézet orvosainak, a ki néhány
szóval értesíté őt a balesetről.
Az aggodalom csak odairányul, hogy a szerencsétlen ember nem fog-e saját
magában is kárt tenni? Nem lehet hozzá közelíteni: borzasztó ereje van.
– Én megkisértem hozzá menni. Talán rám ismer, ha megszólítom, mondá Leo
s azzal elhatározottan sietett fel az orvossal a lépcsőkön.
A lépcsőn künn állt az egész megrémült házi nép. A szobákban nem mertek
maradni.
Gideon természetesen elfutott, az nem jön többé vissza.
Fatime abban a hímzett fehér pongyolában reszketve térdelt Leo elé,
mikor őt jönni látta s sírva könyörgött neki:
– Oh, szóljon vele!
Walter Leo kirántotta a kezéből öklét s keményen, hidegen monda neki:
– Ez az ön műve!
Azzal félretolta őt maga elől s sietett be a lakásba.
A boudoirhoz vezető szobában álltak a rendőrbiztosok, a tébolydából
néhány felügyelő és több markos férfi, várva a kedvező pillanatot,
melyben a dühöngő fáradságot mutat s hirtelen elnyomható lesz.
Walter Leo kérte, hogy engedjenek neki útat. Ő be mer menni egyedül abba
a szobába.
Nagyon marasztották, hogy ne menjen! de az orvos helyeselte a kisérletét
s bebocsáttatá őt.
A kettős szobában sötét volt; hanem a meddig a kandalló torka
bevilágította egy részét, odáig vérveres tűzfényben uszott minden.
Damaszt és brocat szövetek égtek a kandallóban, és szandálfa és rózsafa
vegyest.
A padlatszőnyeg tele volt tükörcserepekkel, a mik a vérvilágításban
olyan fényt vetettek, mintha elhintett zsarátnakon járna ott valaki.
S e rémvilágításnál, félig fekete, félig lángveres körvonalakból
összeállítva, tombol egyedül egy rettentő alak. Arczán a pokol ragyog,
szemei tűzből látszanak lenni.
Most épen azt míveli, hogy azzal a súlyos mennyezetrúddal a szép
Beregszászy-féle zongorát rombolja szét, ütést ütésre adva.
Ez aztán a – jövő zenéje! Egyszerre rúddal a billentyűk közé! Egyszerre
végig valamennyi húron, hogy zeng bele az egész ház. Igazi pokolbeli
finale.
Ez ördögi orchestrum egy percznyi szünete alatt megszólal egy hang a
sötét háttérből.
– Innocenti!
Az őrjöngő összerázkódik, megmerevül. A veszedelmes rúd kezében
aláhanyatlik egyszerre.
«Mit cselekszel, kedves Innocentim? szól szeliden a jó barát hangja.
És eléje lép Walter Leo.
Láttára egyszerre kiejti a kezéből a rudat Incze, s mindkét kezét
arczára tapasztva, elkezd keservesen sírni.
Leo odalép hozzá, s átöleli a vállát.
– Jer innen, kedves barátom; térj magadhoz; jer, menjünk haza. Menjünk
én hozzám.
Nem felel semmit, csak sír.
E szünetét az elernyedésnek hirtelen felhasználják a tébolydai ápolók,
mögéje kerülnek, s két-két izmos férfi két felől megfogja karjait.
Fölösleges erőszak; egy gyermek is elviheti őt már innen.
Engedi magát minden ellenállás nélkül vezettetni az alcoven felé, a
honnan a tornáczra egyenes kijárás van az oldalajtón.
Ebben a perczben üti az alcovenben felakasztott fali óra a tizet.
S az óraütés után rákezdi a zenemű azt a csábitó, ingerlő, búbánatban
bujálkodó dallamot:
– Du hast mich nie geliebt…
Erre az ingerlő hangra egyszerre vége van a tébolyult nyugalmának; az
egész pokol föllángol benne. A négy izmos férfit úgy löki szét, a két
falhoz vágva, mint a tekebábokat, s azzal a nyoszolyának egy másik
mennyezetoszlopát törve ki, neki rohan a zenélő órának, dühödten
orditva:
– Hát te is élsz még?
S egy kegyetlen ütéssel lesújtja azt a falról.
A szétzúzott óra zengve-bongva esett le a földre s ottan begurult az ágy
alá, ott megakadt a falban, s aztán a megindult zenemű ott is csak
pengette tovább a csábdalt.
– Du hast mich nie geliebt…
«Hallgatsz! Elhallgatsz! Meghalsz-e már!» – hörgé a szerencsétlen, a
rúddal ütve a lélektelen üldözőt.
Egyszer aztán végigesett arczczal a földre és nem mozdult meg többet.