FATIME.

A két gróf, ki az éjsarki expeditiót rendezte, nagy örömmel fogadta

Áldorfay ajánlkozását a fölfedezési útban részvételre. A hajó már

indulásra készen várt Triestben. Rögtön táviratoztak a kapitánynak, hogy

várjon még az elindulással. Általános volt az öröm a klubban is –

nemcsak a fölött, hogy Incze elmegy a jeges tengerre, hanem a fölött is,

hogy nem lesz itten.

Voltak még jó barátai, a kik sajnálták.

Azután még egész estig lótott-futott vele Walter Leo a városban,

mindenféle szükségleteket e nagy úthoz összevásárolni. Még málházni is

segített neki, a miben nagy ügyességgel birt.

Incze azt mondta, hogy még az nap el akar utazni; tehát a tíz óra táján

induló vonattal.

Ezt tudva, még nyolcz óra előtt magára hagyta őt Leo, gondolva, hogy

Inczének még sok magánlevelet kell megirnia, ügyvédéhez, tán

ismerőseihez is; mindenesetre leköszönését képviselői mandatumáról a ház

elnökéhez; s holmi apróbb számlákat kiegyenlíteni.

– Fél tizkor találkozunk az indóháznál! szólt, Inczét megölelve a

bucsuzáskor.

– Eljösz oda?

– Hogyne! Egy istenhozzádot mondani a viszontlátásig.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Incze egyedül maradt.

E nagy elhatározás után az lett a legsürgősebb teendője, hogy

rendbeszedje irományait.

Egyetlen megirni való levele volt: a ház elnökéhez. Az egész világon nem

volt már senkije, a kit sorsa fordulatáról szükség lett volna

értesítenie.

Inasának meghagyta, hogy fűtse be a kandallót.

Mikor aztán a tűz lobogott: magára zárta az ajtót, s felnyitva

iróasztala fiókját, annak egy rejtekosztályából kivette azt a csomagot,

mely egy rózsaszinü szalaggal volt keresztülkötve.

Legelőször is ez a szalag vándorolt a tűzbe. Valaha a legszebb fekete

hajfürtöket fonta az keresztül. Lobbot vetett.

Utána lebbentek egyenkint a többi gyöngéd emlékek. Finom asszonykéz

rajzolta levelek; még most is illatozók. Egy göndör hajfürt: a

halántékról levágva. Egy batiszt zsebkendő, mely egykor egészen nedves

volt a könytől. Egy oktalan féltés, egy gyanú árnyéka miatt hullottak

ezek a könyek. Még most is hangzik az átlátszó foszlányon keresztül:

«kétkedhetel-e bennem?» Tűzbe vele! Egy szárított virágbokréta, a mit a

mezőn szedtek. Minden virágnak külön jelentése. Szalma ez már! Egy

szeletke abból a kék ruhából, a miben őt legelőször megszerette. Egy

gyöngéden bohókás váltó, mely így szól: «fizessen ön – látra – Áldorfay

Inczének – öt milliard – csókot. Elfogadom Fatime». – Lejárt már! –

Eléghet! – Himzett csecsebecsék, miknek értéke a kavics és kohinoor

között váltakozik. Tegnap kohinoor, ma kavics. És aztán arczképek,

fényirda és művész-ecset termékei, minden alakban és jelmezben. Mind,

mind oda kell hullaniok, irgalom nélkül a megsemmisítő zsarátnakba.

Csak egy van még hátra. Ez a legbecsesebb.

A mily alakban csak otthon, bizalmas édes órán volt ő látható. A

fényirdász csak ezt az egy képet vonta le s utána megsemmisíté Incze

szeme láttára a negativ rajz üveglapját.

S ez a kép oly sikerült! Az a báj, az a mondhatlan csáb oly élethíven

van visszaadva e vonásokban. Az alak, kezeit összetéve, könyörögni

látszik s e könyörgő tekintetben, mozdulatban van a legcsábítóbb varázs.

Most is oly könyörögve néz reá! Mintha mondaná:

«Engem ne vess a lángok közé, a többiek után. Én nem az vagyok, a ki

megcsalt: én az vagyok, a ki szeretett. Én csak te rád nézek. Másra nem

néztem soha. Én nem vagyok a másé, csak a tied. Belőlem nincs több, csak

egy, csak nálad vagyok. Engem is el akarsz égetni? Elitélsz-e?

Kárhozatra dobsz-e? kihallgatatlanul? Te dühös szemeket vetsz rám és én

rád mosolygok. Volna bátorságod engem is elhamvasztani? Nem félsz, hogy

sikoltásomat hallod, mikor a tüzbe dobsz? Hagyj élve, kérlek!»

És Inczének nem volt bátorsága azt a tűzbe hajítani. Visszatette a

fiókjába.

És aztán elővették nyugtalan érzelmek.

Oly rögtön megválni attól, a kit egészen magáénak tudott. A kinek egész

teste-lelke, a hajszálától a gondolatjáig az övé volt. S most elfusson

tőle, a nélkül, hogy szemébe nézett volna?

Elhagyja örökre, a nélkül, hogy megmondaná neki az okot, a miért

elszakítá magát tőle?

Elitélje őt, a nélkül, hogy mentségét hallotta volna? Kimondja a

halálitéletet: «mi egymásra nézve meg vagyunk halva». És ezt még ne is

tudassa vele?

Megtagadja magától azt az elégtételt, hogy odamenjen hozzá és szemébe

mondja neki: «te széttépted a legszeretőbb szivet; te sárba dobtad a

kinált becsültetést: te megöltél engemet is, magadat is. Miért tetted

ezt?»

S hátha tudna rá valami mentséget mondani? Hátha egy szóval fel tudna

deríteni valami szörnyű csalódást, valami érzéktévedést. Hátha kimentené

magát?

Hiszen mit vétett?

Egy férfival ment karöltve.

De hisz az a férfi Gideon!

Gideon pedig Caesarinenak volt régi ismerőse. Lehet, hogy ez elevenült

most fel.

És lehet, hogy te most a jámbor Belle Ange helyett dühöngsz, a ki vagy

nem tudja a dolgot, vagy ha tudja, hát nem sokat bánja.

De hát Gideon sértő levele?

Az lehet, hogy kiszámított sértés.

Az lehet a bohócztól egy ördögi tréfa, mely emberére van alkalmazva.

Miért ne adta volna ő meg Inczének ezt a döfést, mikor tudja jól, hogy

ez annak milyen nagyon fáj!

Incze közel volt hozzá, hogy kimentse maga előtt Fatimét.

Közel volt hozzá, hogy megbocsásson neki.

Egész szenvedélyével szerette!

Esti nyolcz órát harangoztak ott künn.

Ez a harangszó volt az ő jeladása mindig. Ekkor szokott Fatiméhez

ellátogatni. Mikor a nyolcz órát harangozták, félbehagyta a munkáját, ha

otthon volt; megfordult sétájából, ha künn járt; letette a kártyát a

kezéből, ha játszott, és ment, hova a szíve vitte.

És most hasztalan szól a harang?

Pedig tán várják! Távirata megérkezett azóta. Bizonyosan várnak reá!

Egész teste borzongott. Lázban volt.

Azt mégis tudatni kellene vele, hogy eltávozik hosszú időre és olyan

helyre, a hol virág és asszony nem terem soha.

És aztán a keserű bucsúvételhez átadni a hűtelen teremtésnek azt a kis

lapot, mely őt úgy meggyalázza: annak az irását, a kiért őt el tudta

feledni, s a ki őt abban a pillanatban is megveti, a midőn szerelmét

elfogadja.

E kegyetlen elégtételt nem tagadhatja meg magától.

Nem. Ez nem gyávaság már. Ez nem a szerelem őrült szenvedélye. Ez a

boszú szomja. Valakin boszút kell állani! Valakinek által kell adni a

felét annak a keserüségnek, mely őt a világból kiüldözi. Valakinek

szenvedni kell akkor, a mikor ő az ő szenvedését az örök éjszakák

földére viszi eltemetni. Ha a férfi nem, hát a nő!

Felöltözött látogatáshoz.

Nem fogadott bérkocsit, szüksége volt rá, hogy kifussa magát.

A Práter széleig jó távol van; neki rövid volt ez az út.

Mintha kergetne valakit, úgy sietett. Hiszen gondolnia kellett rá, hogy

még ma milyen hosszú útra kell indulnia. Alig egy óraköz van még hozzá.

Mikor Fatime lakához érkezett, megállt és megnézte óráját. Három negyed

volt kilenczre.

Fél óra elég lesz szivének keserüségeit kiönteni odafenn.

S ha másként talál történni! ha e keserüségének ellenmérgét tudja

valaki! Ha a széttört boldogságot ismét egészszé varázsolhatja egy

csoda! s nincs-e az asszonyszívben csoda elég? – akkor adieu Tegethoff!

utazhatnak a jégsarki felfedezők nála nélkül a jégvilágba.

Még ez a gondolat is végigvillant agyán, a mialatt az óráját megnézte.

Becsöngetett a kapushoz. Az kidugta a fejét.

– Itthon van-e Belle Ange kisasszony? kérdé tőle.

– Igen is, itthon van.

A kapus az ő embere volt.

– Elhozták-e a táviratomat, a mit Szempczről küldtem Belle Ange

kisasszonynak?

– Nem hoztak ide ma és tegnap semmi táviratot.

– Megfoghatatlan.

Pedig nagyon is könnyen megfogható. Elfeledte táviratára feltenni a

lakást s az újabb kor «Hermes»-ei nem találnak olyan könnyen rá a

Pieridák berkében adresse nélkül arra a «bizonyos» nymphára, a kinek

Zeüsz üzenetet küld, mint a régi boldog időkben.

Incze most már kevesebb jó reménynyel haladt fel a lépcsőn a zárt

rácsozatig.

Csengetésére előjött a szobaleány. Csak félczipő volt a lábán s Incze

olyan nagyon csöngetett, hogy nem volt ideje a másikat is felhúzni.

– Itthon van a kisasszony? kérdé tőle.

– Nincs idehaza.

A szobaleány Fatime embere volt.

Incze megfordult és visszament a lépcsőn.

Nagyobb gyámapai gondoskodást csakugyan nem kivánhatott már a sorstól,

mint a minőben részesült.

A kapus azt mondta: itthon van; a szobaleány azt mondta: nincs itthon.

Ebből olyan kevés tudománynyal kiszámíthatta, hogy a hátralevő három

negyedórából neki csak egy perczet sem szükséges ennél a háznál többet

elvesztegetni!

A mi pedig a szép szemeket illeti, hát hiszen senkinek a világon olyan

szép szemei nincsenek, mint a – tengeri fókáknak.

Tehát siess! Mert lemaradsz a Tegethoffról!

Még sem sietett.

Átment a Práter felőli járdára s onnan kémlelt fel hajdani

paradicsomának lefüggönyözött ablakaira.

A nehéz damaszt-függönyök is elárulák, hogy Fatime szobájában világosság

van.

Ejh. Fordíts hátat neki!

Láthatatlan kezek vonták, taszították el onnan; olyan nehezen ment a

távozás.

Hatszor is megállt vissza-vissza nézni. Azt várta, hogy utána szalad

valaki és visszahíja.

Nem hítták vissza.

Kábultan bandukolt visszafelé azon az úton, melyen oly sietve vágtatott

idáig.

Egy-egy nőalak suhant el mellette. Annak mind erősen arczába nézett.

Olyan jól esett volna neki, ha valamelyikben Fatimét ismerte volna meg;

ha ő csakugyan nem volna otthon.

Ekkor hirtelen eszébe jutott valami.

Hisz itt van a zsebében a kettős kulcs.

Ennek csak az utána csinált másolatát vitte el Hanna; az eredetit ő

hozta el magával s ez azóta is mindig pénztárczájában van.

Visszafordult. Azért sem fátum uralkodik az emberen; hanem az önakarat!

Most már csaknem futásra vette a dolgot, úgy sietett.

Mikor ismét visszatért a házhoz, nesztelenül, lábujjhegyen haladt el a

kapus ajtaja előtt, hogy észre ne vegyék s zaj nélkül ment föl a

lépcsőkön.

Mikor a mezzanin ajtaja előtt megállt, egyszerre úgy tetszék neki,

mintha egy megnevezhetlen hang, valami csendülés, vagy zúgás, (mintha

egy zengő tenger volna) reszketne át minden idegein, s minden idegével

hallaná azt; s egy alaktalan, de mégis ismerős fény kápráztatná el

szemeit.

«Incze!»

Nevét kiáltották valahol?

Nem. Csak érzékcsábulás, hallucinatió az.

Kereste az ajtón a kulcslyukat. – És sokáig nem talált rá. – Keze

reszketett tán? vagy szeme nem látott jól?

Egyszer aztán magától felnyilt az ajtó. Be sem volt zárva.

Ki hagyhatta nyitva?

Incze belépett rajta s nekiindult a sötét lépcsőnek.

És ekkor egy rémgondolatja támadt.

Hátha az, a ki ezt az ajtót nyitva hagyta, most e sötét lépcsőn vele

szembe találkozik.

Ki lehet az?

Kinek van még e titkos ajtókhoz másik kulcsa?

Nem Hannának?

Mikor a szentszék előtt a legelső kibékülési kisérletnél a férj és nő

egyetértően azt nyilváníták, hogy engesztelhetlenül gyülölik egymást, a

teremből kijövet Hanna oda ment Inczéhez s azt mondá neki:

«Uram. Hat hét alatt válópörünknek vége lesz. Nem nagy idő. Semmi

kétségem az iránt, hogy ön abban az órában, a melyben szabad lesz,

legelső kötelességének fogja tartani, hogy siessen ahhoz a nőhöz, a

kinek becsületét ön is, én is elvettük; s teljes elégtételt fog adni

neki. Ön hitvesévé teszi őt. Ennyivel tartozik neki. Hanem egyre kérem

önt. Tartózkodjék e hat hét alatt, a míg önnek nevét viselem, minden

néven nevezhető érintkezéstől ezzel a nővel. Mert ha én megtudom, hogy

ön abban a házban e hat hét alatt látogatást tett, hogy e nőhöz az

utczán hozzá szólt, hogy ön neki levelet irt: én a válóperi itélet

kihirdetése előtti órában visszahúzom a keresetlevelemet;

kinyilatkoztatom, hogy önt szeretem: visszakatholizálok – és nem válok

el. Tehát a mire kértem, el ne felejtse.»

És ő már nagyon is elfeledte, a mit igért!

Már ott van a házban és halad fölfelé a titkos lépcsőn.

A mezzanin folyosó-ajtaja pedig nyitva.

Ki jár itt előtte?

Nem képes-e amaz erős akaratú nő arra a vakmerőségre, hogy megtudva

férje eltávozását Erdélyből, hirtelen utána siessen, s a birtokában levő

kulcsok segélyével fellopózzék ama szőnyeg-ajtóig, mint már egyszer

tette, s a mint a szószegő jön fölfelé: egyszerre a sötétben

mellberagadja őt egy ideges kéz s egy ismerős hang azt súgja fülébe:

«Én tudtam, hogy ön nem tartja meg szavát. Ön nem férfi előttem!»

S azzal letaszítja őt hanyatt, mint egy tehetetlen bábot.

Ez a rémkép állt előtte a sötétben.

Üres agyrém!

Hanna nem őrzi többet az ő lépteit. A titkos kulcsokat sem vitte ő el

magával. Mikor innen elfutott, benne hagyta azokat a zárban. A házi nép

ott találta azokat s azt hitte: Incze kulcsai voltak. Most, ki tudja, ki

használja azokat?

Hanem azért a láthatatlan kéz mégis folyvást összeszorítá a torkát s

fenyegette, hogy letaszítja a lépcsőn.

Félénken, óvatosan, mint a tolvaj, haladt fel az ismeretes előszobáig.

Ott megállt hallgatózni.

Benn semmi nesz. Csendesen vannak.

Megkisérti vigyázva nesztelenül betolni a kulcsot a zárba.

Meglepetve veszi észre, hogy egy másik kulcs már benne van kivülről.

Az ajtó tehát nyitva.

Semmi sem gátolja, hogy belépjen rajta.

A szőnyeg-ajtó nesztelenül feltárul.

A szobát kétféle világítás derengi át. Egyik a lobogó kandalló tüze,

másik egy tejüveggel letakart lámpa, melynek ernyője egy bűvkörön belül

minden tárgyra intensiv világot vet, míg azonkivül félhomályba burkol

mindent.

A megvilágított körben áll egy kerek orosz mozaiklapú márványasztal,

melynek egyetlen lábát három összetekeredett bronzkígyó képezi;

szétnyujtott fejeikkel alkotva a talapzatot.

Az asztalon ezüst samowar, chinai porczellán csészék, egy palaczk

mandarin liqueur, (melynek palaczkja kétszáz forint.)

Az asztal, samowar, csésze, mandarin, mind az ő ajándéka.

Az asztal féloldalt áll a kandalló előtt, a másik oldalához egy

nyugvószék van tolva, s azon ül, hanyagúl odaomolva, Fatime.

Fehér, hímzéssel gazdag pongyola-öltöny van rajta; sürű szénfekete haja

felbomolva omlik le vállaira; két lába, rózsaszin szalagcsokros

czipőkben, a kandalló előtti rácsra nyugtatva. Kezében egy nagy fekete

legyező, egyik lapján művészi festményekkel. (Ez is Incze emléke!) Ennek

egyik legyintésével magát, a másikkal a lábainál ülő alakot hüsseli.

A lábainál ülő alak Gideon.

Azon a kis hímzett zsámolyon ül, a melynek hímzetén a hány kereszt van,

annyi emlékezet van hozzá öltve. Még Incze maga is segített hímezni

rajta. (Herkules segített fonni Omphalénak.)

A yongleur odakönyököl a szék támlájára, melyen Fatime hever és égő

szivarából füstöt fúj annak arczára. A hölgy belélegzi e füstöt,

gyönyörtől felmagasztalt arczczal, mintha az volna az ambrózia. Harmadik

élő lény nincsen jelen. Csak két csésze van az asztalon. Caesarine

számára nincs itten hely.

Annyira el vannak foglalva egymással, hogy nem veszik észre a feléjük

közeledő alakot, csak midőn az már a lámpától megvilágított körbe belép,

mikor egyszerre előttük áll.

Incze oly sápadt, mint a sírból kelt halott. Öklei össze vannak

szorítva; haja szétdulva; szemei Fatimére meresztve.

Csodálatra méltó asszonyi teremtés ez.

Mikor megpillantja Inczét, még csak egy vonása sem árul el megdöbbenést;

még csak meglepetést sem.

Tökéletesen tud uralkodni a vonásain; – vagy talán hozzájárulhatlan a

szíve amaz érzelmek iránt.

Még csak nem is változtat hanyagúl elomló helyzetén; csupán azt teszi,

hogy legyezőjével félrehajtja az arczába fujt füstöt s aztán e legyező

egy kecsteljes hajlításával üdvözletet bólint Incze felé.

S mindezt oly nyugodtan teszi, mintha szinpadon adná.

Azaz, hogy szinpadon jobban adná. Ott játszaná élethíven a halálos

rémületet, az elpiruló szégyent, mikor lelke mélyeig sértett kedvese ily

pillanatban meglepi: holott jól tudja, hogy annak a tőrnek, a mivel őt –

a szerep instructiója szerint – meg fogja ölni, először is nincsen

hegye, másodszor meg nem fog ez azzal igazán szúrni.

Most pedig még csak egy arczvonása sem változik.

Valódi oroszlánszelidítő nyugalommal néz a felé közeledő szörny szemébe.

Ez a nyugalom társára is ragad. Bár annak izgatott arczvonásain inkább

meglátszik az erőltetés. Az sem kel fel alacsony székecskéjéről,

szivarát szájába dugja, egyik térdét két összefont keze közé veszi s

most már a füstöt Áldorfay arcza felé fujja.

Incze egészen elfeledkezett róla, hogy a látogatónak köszönni is szokás.

Szólni is alig tudott. Ajkai szárazak voltak. Nyelve a szájpadlásához

ragadt.

Pedig neki kellett megmondani, hogy miért jön!

– Fatime kisasszony! – kezdé, egész közel lépve a leányhoz. Bocsásson

meg, hogy ily időben zavarom; de még ma elutazom, s elébb valamit el

kell önnel végeznem.

– Ah, ön elutazik! S hová? – szólalt meg a leány, a legcsengőbb hangon,

gyermeteg kiváncsisággal.

– Az nem tartozik a dologra, mondá Incze. Azért jöttem ide, hogy

megmutassak önnek egy levelet, melyet ma irt nekem Captain Bloomer. A

levél önről szól.

– Én rólam? Ah!

– Itt van. Olvassa ön.

S azzal átnyujtá neki a névjegyet azzal az egy megölő sorral.

Fatime most már kiváncsian felemelkedék nyugvó helyzetéből, szétrázta

homlokáról zilált hajfürteit s közelebb hajolt a lámpáshoz, hogy jobban

lásson.

Incze figyelemmel vizsgálta e nő vonásait.

Nem alakul-e át a tündérarcz egyszerre Meduza fővé, mikor ezt olvassa:

«Az olyan fajta nőkért, mint Fatime, sehol a világon nem szoktak

verekedni!»