Ugyanő az. A clericus, a guerillavezér, a török jaszmagdzsi. És most
lovar művész.
Miért ne lehetne az? Ez az utóbb űzött mesterségei között a
legtisztességesebb hivatás.
S meg is érdemli művészi hírnevét.
Egyetlen kötélhurokkal a derekán közeledik a szilaj paripa felé, annak
minden groteszk szökelléseit hasonlókkal ellensúlyozza, megkeríti,
megrohanja, s ha egyszer félkezével sörényébe kapaszkodhatott, többé el
nem ereszti, hátára szökik mint a párducz, nem enged neki; bárhogy
rugdal, szökell, ágaskodik, földhöz veri magát, le nem marad róla. Két
térdével átszorítja vékonyait, s az alatt kezeivel leoldja derekáról a
kötél-hurkot. A ló fejét rázza, nyerít, horkol, harap; nem használ neki,
a hurok szájába szorul s perczek mulva a vadállat megjuhászodva adja meg
magát hódítójának a bámuló közönség kitörő tapsai között.
Áldorfay azt az alakot látja maga előtt, a ki amaz emlékezetes tavaszi
mulatságon a * erdőben megnyergelt vad szamáron istenkáromló kérkedéssel
ügetett eléje. Ott látja őt maga előtt ismét. És kedve volna onnan a
páholyból leugrani, odarohanni eléje és azt mondani neki:
– No hát végezzük be azt a tusát, a mit akkor a harangszó
félbeszakított!
E diadaltól kérkedő arcz láttára egy világos gondolatja támadt.
Most már tudta, hol vannak a circusban Belle Angék!
Szomszédjától a másik páholyban azt kérdezé, hogy mióta van itt ez a
Captain Bloomer?
– Egy hét óta.
Incze most már tovább gombolyította a meglelt fonalat.
Kiment a néző helyről s a circusnak azon oldalára került, a hol a
szereplő személyzet szokott kijárni.
Ott is állnak bérkocsik. Már messziről ráismert arra a bérkocsira, mely
Belle Angékat szokta hordani; veres hintaja van s szürke és fakó lova. Ő
maga szokta azt havonkint fizetni.
Visszament saját bérkocsijához s kocsisának azt parancsolá, hogy a
szürke és fakó lovas hintó mellé hajtasson, s a hova az fog menni, oda
menjen ő is. Ő maga beült a kocsiba és ott várt.
A közönség hazaoszlott; lassankint a szereplő művészek is eltávoztak a
mellék-kijáraton. Végre kiálták a veres hintós számát.
Az ajtó elé hajtott az.
Incze láztól dobogó szívvel leskelődött ki a hintó ajtaján.
És azután látta kilépni a circus mellékajtóján Gideont, karján
Fatiméval, hátuk mögött jött Caesarine.
Nem Caesarint vezette, hanem Fatimét.
Gideon fölsegíté először Fatimét a hintóba, azután Caesarinet. Akkor
maga is beült hozzájuk.
A lámpafénynél megjegyzett egy mosolyt az arczán Áldorfay, mely minden
szónál többet beszél.
A veres hintó elgördült, Áldorfay bérkocsija a kerékvágásban követte.
Hosszú, tekervényes kocsizás után, miközben Incze azt hitte, hogy
Bécsnek az ötödik külvárosában utaznak már, egyszer megállt az előlhajtó
bérkocsi egy kivilágított kapu előtt.
Incze kitekintett a kocsiablakból s megismerte a házban a «veres torony»
melletti hotel garnit.
– De hisz ide egyenes utczán lehetett volna a circusból eljutni és öt
percz alatt. Minek volt ez a félórai labyrinthjárás idáig?
Itt ismét látta, hogy a kocsiból legelébb kiszáll Gideon, utána leemeli
Caesarinet, azután Fatimének nyujtja karját. Az könnyed szökéssel
aláhibban, s e perczben arczczal fordul Incze felé. Ah, ezt a nevető
arczot soha sem fogja elfelejteni!
Caesarine a bérkocsit elbocsátja s az odább robog. Leánya és a műlovar
karöltve mennek be előre a hotel kapuján.
A bérkocsit elbocsátották. Talán gyalog akarnak majd haza menni. Az idő
szép csillagos. Fatime szereti az ilyen kóborlást éjszaka a bécsi
utczákon végig.
Incze is elbocsátotta a maga bérkocsiját s aztán elkezdett alá s fel
járni a hotel garni előtt a folyamparton, olyanformán, hogy szemmel
tarthatott minden kijövőt.
Ha mondott átkot Hanna Áldorfay fejére, úgy ez éjszakán rátalált az
arra.
Most tudta csak meg, hogy mennyire odaadta lelkét ennek a leánynak. Az
egész lelkét!
Képes volt étlen-szomjan elbolyongani egész éjjel, egy másik, vasúton
átvirrasztott éjszaka után, azon ház előtt, a melybe őt belépni látta.
És aztán lángolt a vére attól a godolattól, hogy annak a mosolygásnak, a
melynek létjogát ő még a szinpadtól is megtagadta, szabad egy férfi
számára is megjelenni: arcz arczczal szembe! Hogy az észvesztő
őrjöngések mámorától másnak is szabad megittasulni!
Hogy az a nő, a ki az ő lábai előtt annyiszor sírt fetrengve s lábait
csókolta imádata őrjöngő hevében, a ki esküdött, hogy meghal, ha őt nem
szeretheti, az most egy másnak ád könyet és kaczajt!
És még kinek? Egy kalandornak. Anyja hajdani ismerősének. Az ő halálos
ellenségének.
Hihetetlen ez! Hihetetlen! És még is úgy van.
Mit fog tenni, ha előjönnek, ha hárman karöltve, kaczagva elmennek
előtte?
Revolver van a zsebében. Lelövi mind a hármat, aztán magát?
Meglehet.
De azok nem jönnek elő. Az óra éjfélen túl jár már s ők még mindig nem
jönnek elő, s Áldorfay még egyre járja a szemközti partot.
Már a rendőrbiztosok kezdenek rá figyelmesek lenni, mint a ki betörési,
vagy vizbeugrási szándék gyanujába keverte magát.
Azután egyszer a hotel garni kapuját is becsukják. A kapus is szokott
alunni. Lassanként minden világot eloltanak: az ablakok elsötétülnek.
Innen ma már nem jön ki senki.
Incze fázott. Reszketett. Láza volt. Végigment a folyamparton, a bécsi
folyam felszine oly élettelen, semmi jármű rajta. Felszine egy nagy
fekete tükör. A part lámpásainak visszfénye, mint lidérczek lobogványa
reszket rajta végig.
Hazament szállására.
A feje oly nehéz volt; húzta lefelé.
Nem ilyennek képzelte ő ezt az éjt! Nem ilyennel bolondította lelkét az
egész úton a felizgult képzelem! Ah! minő bűnhödés ez!
És épen most, a midőn ő miatta válópert folytat az asszonyok legszebbike
ellen, a kit ő érte elfeledett!
A midőn e nagyravágyó nőnek kinálva van a becsvágy koronája. S ő azt
eldobja és felvesz helyette egy szennyes kalapot a szemétről s azt teszi
fel a fejére.
S az átok nem abban van, hogy ez megtörtént így, mert megtörténik ez
százszor. Csakhogy száz ember közül kilenczvenkilencz nagyot nevet a
tapasztalás után, azt mondjá rá: «ez furcsa álom volt» s aztán nem
gondol rá többet. Miért kell neki lenni annak a századiknak, a ki még
akkor is szeret, a midőn már önmagát is gyülöli?
A kifáradt idegeket elnyomta az álom; de az sem volt rá nézve pihenés és
nyugalom. Az álomlátások is odavitték őt, a honnan menekülni akart s még
kinzóbb képeket varázsoltak eléje, mint maga a képzelem.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Későn ébredt fel. S nem esett neki jól a felébredés, mert nem vitte el
magával az álmokat. Ott maradt azoknak a folytatása, az ébrenlétben.
Az asztalán talált egy jegyet, meghivót az igazgatótanács rendkivüli
ülésébe. Walter Leo, az elnök volt aláirva.
Erről valami ötlete támadt.
Felöltözött és sietett oda az igazgatótanácsba.
Az egyik kollégája azzal a szóval fogadta, hogy milyen rosz színben van,
mi baja?
Nem felelt rá semmit.
Egy másik kolléga szemrehányólag csóválta a fejét, a kérdezőre tekintve.
Már hogy lehet egy embertől, a ki most jött a válóperéből, azt kérdeni,
hogy mi baja? Tán kéjutazás ez?
Walter Leo magaviselete Incze irányában semmit sem változott a végzetes
szakadás óta. Gyöngéd és barátságos volt hozzá, mint mindig. Figyelmesen
került minden czélzást e kényes ügyre s nem iparkodott Inczével
észrevétetni azt a gondolatát, hogy ő ezt mind előre megjósolta neki. Ő
nem elégtételt, de sajnálatot érzett a fölött, hogy jóslata teljesült.
Mikor be volt fejezve a száraz számvetési ügy, a mi a gyülés tárgyát
képezte, Incze odalépett Leohoz.
– Maradj itt egy szóra, sugá neki.
Azzal bevárták, míg a többiek elmennek.
– Barátom vagy-e még? kérdezé Áldorfay Incze Walter Leot.
– Ezt kérdened sem szabad. Örökre az.
– Úgy egy igen nagy szivességre veszem igénybe barátságodat.
Leo kezet nyujtott rá.
– Élethalál kérdés, a miben szolgálatodat lefoglaltam. Párbajsegédül
kérlek.
Leo meghajtá magát. Büszke volt e megtiszteltetésre. Egész Rothschildbe
mert volna fogadni egy keleti vasutrészvény ellen, hogy kitalálja az
ellenfelet.
El is vesztette volna.
Semmi kétsége nem volt, hogy a kihívandó ellenfél nem más, mint
Bauernhass Siegebert gróf.
Arról is bizonyos volt, hogy ez a párbaj, mely két jó barátja között fog
lefolyni, nagyon komoly kimenetelü lesz. Onnan egyik élve meg nem tér.
Ő előre látta ezt, s el volt határozva Inczét képviselni Siegebert
ellenében.
De szép meglepetés készült a számára.
– Emlékezel rá, folytatá Incze; hisz sokszor beszéltem erről neked, hogy
van nekem egy régi halálos ellenségem, a ki engem kora ifjuságom óta
folyvást üldözött, husz éves koromtól kezdve!
De már most Leo nem tudta, hogy kiről van szó. Siegebert még akkor kis
gyermek lehetett.
– Te magad is jól ismered őt. A magyar szabadságharcz alatt téged föl
akart akasztatni.
– Ah! Az én «kakadály vezérem!» Hahaha!
– Ne nevess!
– De bizony nevetek. A szemébe is nevettem. Nem tudok rá gondolni
máskép.
– Ez az ember nekem egész életemben mindig keserűséget okozott. Ez az
ember első feleségemet el akarta csábítani, s török hárembe vinni. Ez az
ember engem csalárd barátság színe alatt az osztrák hadihajóra vitetve,
az akasztófára szolgáltatott át. Én felfogadtam, hogy ha ezt az embert
valahol a világon még feltalálom, vagy megölöm, vagy ő öl meg engem.
Most ez az ember itt van. Rátaláltam.
– De bizonyos vagy-e róla, hogy ő az?
– Szemtől szembe láttam. Semmi kétség. Álnév alatt van itt; de én
felismerem egy millió közül.
– Tartós gyülöleted van. S nem lehet ezen az emberen valami hozzá
méltóbb módon boszút állani? Például elfogatni őt azért, hogy az állam
kincseit ellopta?
– Tudom, hogy tette; de nem tudom rá bebizonyítani. Azonfölül is, a
forradalom alatt történtekért rég általános amnestia van már adva. És
elvégre is – én ezzel az emberrel késhegyre akarok menni!
Áldorfay Incze szemei szikrákat szórtak e szónál. Arcza halavány volt és
fényes. Erei kidagadtak homlokán.
Leo látta, hogy ez nagyon komoly ügy.
– S hogy hiják ez idő szerint azt a te haragosodat?
– Capitain Bloomer!
– Sapristi! A circusi lószelidítő!
– Az mindegy. Én ki akarom őt híni.
– Csakhogy ez az úr, a hogy én tudom, sokkal hamarább fog arra
vállalkozni, hogy egy kardot elnyeljen, mint hogy azzal verekedjék.
– Nekem mindegy, akárminő nemét választja is a párbajnak. Ráállok az
amerikai párbajra is. Húzzunk sorsot, a melyiké a fekete, az meghal. De
tovább nem lakunk együtt ezen a planétán! Elvállalod-e a baráti
eljárást?
– A kedvedért igen. Még majd keresek magam mellé a klubban egy második
gentlemant. S mit mondjunk neki, miért kérünk elégtételt? Vagy csak
azért, hogy az orra félreáll?
– Az okot, a miért kihívom, megírtam e levélben.
– Tehát kartelt viszünk neki. Kard hegyére tűzzük s úgy adjuk át. Jól
van. Délutánig rendben lesz a dolog. Légy odahaza és várj reám.
Incze kezet szorított Leoval s aztán hazament.
Még étkezni sem ment ki szobájából. Felhordatta magának, a mire szüksége
volt. Nem is igen evett, csak folyvást itta a theát.
Ezek voltak aztán a rettendő hosszú órák! A míg Leo megjön a
tudósítással. És neki nem szabad addig a házból kimenni; holott most
futni szeretne, utczán fel, utczán le, a csatorna közepén járva, a hol
nem jön rá szemközt senki. S várnia kell egy helyhez átkozva.
Három óra volt már délután, mikor Leo benyitott a szobájába.
– Nos?
– Átadtuk neki a leveledet. Elolvasta. S erre ő rögtön viszonválaszt
írt; azt kezünkbe adta. Elhoztam – olvasd.
Incze felszakította az illatos, nőiesen felczifrázott borítékot.
A válasz egy látogató-jegyre volt írva.
Az a látogató-jegy vizahólyaglapból készült, legválogatottabb
fényűzéssel.
A válasz könnyen elfért rajta. Ennyiből állt az:
– Olyanfajta nőkért, mint Fatime, sehol a világon nem szoktak verekedni.
Capitain Bloomer.
Incze feje szédült, az asztalra kellett támaszkodnia, hogy el ne essék.
Olyanfajta nőkért, mint Fatime! Ez iszonyú ütés volt a fejére!
– Nos, mit válaszol a tisztelt capitain? kérdezé Leo.
– Visszautasítja a kihívást, rebegé Incze, s a fogai összeverődtek.
– S mi okot ád a visszautasításra?
Incze odanyujtá Leonak a névjegyet.
Walter Leo bámult és ámult:
– Ah! Hát te Fatime miatt híttad ki a lószelidítőt?
– Igen! hörgé Incze, semmivel sem törődve többé.
– Ez volt a gonosztevőnek a legutolsó halálbűne, hogy tele legyen mind a
tizparancsolat elleni vétsége?
– A kiért én egész világomat föláldoztam! rebegé Incze, zsibbadtan
rogyva le egy karszékre. Ellenfele halálra sebesítette őt már ezzel az
egy mondattal.
– Kár volt, dörmögé fogai közt Leo.
– Most mit tegyek én ezzel az emberrel? hörgé, öklét homlokára szorítva,
Áldorfay.
– Én megmondhatnám, hogy mit tégy vele? Hivd el magadhoz a hotel
Munschba, rendelj pompás vacsorát, hozass pezsgőt, s mikor már jól
ittatok, akkor mondd el neki ezt a toasztot: «öcsém Gideon: gazember
voltál teljes életedben; hanem mindazt, a mi gonoszat tettél, ezzel az
utolsó gonosz tetteddel helyrehoztad. Áldjon meg érte Allah! vagy nem
tudom ki a mostanid? s azzal csókold meg, öleld meg s add oda neki a
kettős kulcsot.»
Áldorfay dühösen ugrott fel erre a gúnyolódásra.
– Te szólhatsz nekem így? Te!
– Már mint én, úgy-e? a ki téged odavezettelek hozzájuk. De hát godoltam
én azt, hogy te gyerek vagy, a kinek ha az ember egy czifra czukorbábot
ád játszani, meg kell, hogy mondja neki: «aztán ezt meg ne edd, mert
mérges». Én azt hittem, hogy mulatod vele magadat, de nem azt, hogy
beleszeretsz.
– Nincs jogod velem így beszélni, s arról a hölgyről eként! kiálta Incze
indulatosan.
– Valami kevés jogom van hozzá. Ahhoz, hogy miként és kivel mulasd
magadat? természetesen semmi hozzászólásom. Lóversenyen töröd-e ki a
nyakadat, vagy egy szép divathölgyért? az a te nyakad, s nem az én
dolgom őrizni. Hanem van valami közös kettőnk között. Nem az atyafiság.
Félre ne érts. Hanem a két consors összekötött renomméeja. Ne feledd el,
hogy mi consorsok vagyunk s nevünk kapcsolatban van egymással. Van egy
hely, a hol mindent tudnak: a budoirok titkait is. Ez a hely a börze. Ez
elől hiába rejtegeted titkaidat, száz szeme van. S ha a szemeivel nem
láthat, kezébe veszi a krétát, számol, számol, míg kiszámolja azt, –
hogy mit átmodtál az éjjel. Azt hiszed, nem mindenki ismeri a börzén a
te * utczai tündérlakodat? Nem számították utána, hogy mennyi pénzed
szivárog neked oda? Mert azáltal, hogy tündéred az egyenesen adott
ajándékot kidobja az ablakon, csak arra kényszerít téged, hogy azt görbe
úton kétszer annyiba kerülve juttasd hozzá. – Hanem hát arra, hogy te a
vagyonodat mire költöd, miért van gondja a pénzvilágnak? – Azért, mert
gondjának kell lenni arra, hogy vagyonodat hogyan szerzed? – Incze! A te
neved a legjobb hírű volt e nagyon erősen biráló körökben. Már csak
volt! Fel ne pattanj, kérlek, most én vagyok az erősebb. A mióta az *
utczai házhoz vagy kötve, olyan vállalatok jönnek felszinre a te neved
ajánlata mellett, a mikre minden solid üzér azt kiáltja: «ez káprázat!»
És bámulva kérdezik az emberek egymástól: hogy adhatta a nevét ehhez
Áldorfay Incze? S aztán suttogva felelik rá: hja, sokat elnyel a négy
tánczosnős kéjlak!
– Uram! Kiálta Incze, reszketve az indulattól.
– Csendesen légy! mondtam, hogy most én vagyok az erősebb. Te sikamlós
lejtőn jársz! Tagadd el, hogy a wiesbadeni bankkal értekeztél!
E merészen odavetett szóra Incze csüggedten roskadt székébe vissza.
– Én nem igértem nekik semmi bizonyosat, hebegé zavarodottan.
– Ez a szavad elég arra, hogy elítéld magadat érte! a mióta a német
kormány eltiltotta országa területéről a szerencsejáték-bankokat: ezek a
gazdag rablótársulatok szerteszét barangolnak Európában, keresve olyan
országot, a hol betiltott üzletüket újra fölállíthassák. A többi közt
hazádra is vetették szemüket. Előjöttek fényes tervekkel; ajánlották a
főváros szépítését, adósságai törlesztését, ha meg lesz engedve nekik a
Margit-szigeten felállítani játékbankjokat; ajánlották Balaton-Fürednek
európai hírű fürdőhelylyé emelését, ha ott tehetik le a roulettet.
Elmondták sophismáikat, hogy hiszen titokban úgy is tele van az ország
játékbarlangokkal, jobb, ha egynek adnak szabadalmat, nyiltan, törvény
szerint, mely aztán busás adót fizet. S aztán kerestek maguknak egy
nagynevű embert, a ki vállalatukat a magyar kormánynál keresztül hajtsa.
Egy nagynevű embert, a ki egész életén át annyi becsületet szerzett
össze magának, hogy abból elvesztegetni is lehet, s a kinek van egy
szenvedélye, mely ráveszi őt, hogy ezt a nagy becsületet, megfelelő nagy
pénzért, becserélje. S ezt a nagynevű embert felfedezték az * utcza
palotájában.
Áldorfay halálsápadtan állt föl Leo előtt.
– Igenis. Te hozzád jöttek el. Áldorfay Incze! – Nem! Még nem kötötted
le nekik magadat. Azt mondtad: jöjjenek később. Meggondolod a dolgot. –
De hát nem eléggé rettenetes-e az, hogy te, Áldorfay Incze, abban a
perczben, a melyben elmondták, hogy ők kik és mi járatban vannak, minden
gondolkodás nélkül korbácsot nem ragadtál, s ki nem verted őket magad
elől?
Incze félrefordítá arczát: nem türheté el Leo tekintetét.
– Hogy lehetséges legyen az, hogy Áldorfay Incze, az asceta, ki egykor
örök szegénységet fogadott s abban nyugodtnak érzé magát; Áldorfay
Incze, a puritán, ki egy barátja hálaadományát visszautasítá; Áldorfay
Incze, a hű férj, ki szégyelt felesége előtt egy ajándékba kapott
gyémánttal megjelenni; Áldorfay Incze, a hős, ki jutalom nélkül
harczolt, vesztegette élelét két világrészben a haza, az emberiség, a
szabadság pénzzel nem fizető, nagy eszméiért; Áldorfay Incze, az
országos képviselő, ki a becsületes iparvállalaton nyiltan folyt üzlet
mellett kapott nyereségre visszaborzadva mondá: «kitől raboltuk mi ezt
el?» hogy ez az Áldorfay Incze azt mondhassa egy rabló társaságnak, mely
átkozott pokolyműhelye számára az ő hazájában keres helyet, hogy ott is
meztelenre vetkőztessen le minden könnyelmű embert, s mely őt szólítja
fel, hogy legyen társ, osztályos a a vállalatban, a minek osztalékát
árvák utolsó falatja, özvegyek könye s öngyilkosok vére képezi; hogy ez
az Áldorfay Incze azt mondhassa erre: majd meggondolom a dolgot,
jöjjetek holnapután!
Inczének szívdobogását lehetett hallani a percznyi szünet alatt.
Leo összefonta ujjait, kezét tördelve.
– És ha ezen a fatális holnaputánon egy szerencsés véletlene (mondjuk) a
vaksorsnak ide nem hozza ezt a circusi hőst, s az merész bakugrásaival
el nem hódítja kezedről azt a leányt, te aláirod velük a szövetséget,
azért, hogy annak a nőnek egy fél milliót tehess a lábaihoz! Hát nem
isteni gondviselés volt-e, mely most ezt a bohóczot utadba hozta? S te
még verekedni akarsz vele? egy circusi yongleurral, egy bohóczczal; de a
ki csak este bolond, nappal okos ember, mert nem verekszik meg veled a
kedvesedért. Ez az ember neked egyedüli jóltevőd a világon!
Áldorfay homlokára csapott tenyerével.
– Hová jutottam?
– Még sehová sem, szólt Leo gyöngéden megszorítva barátja kezét; de
legfőbb ideje, hogy megállj és visszafordulj.
– Én futok ki a világból!
– No, azt nem teheted, mert a föld gömbölyü. Hanem, hogy innen elfuss,
az nagyon jó lesz; még pedig a milyen gyorsan csak futhatsz!
Incze mindkét kezével megragadá Leo kezét s egy gyermek
gyámolatlanságával tekinte szemébe, mintha atyja volna az.
– Szólj, egyetlen barátom a világon! Találj ki számomra valamit, mit
tegyek?
– Nehéz dolgot kivánsz tőlem, kedves Inczém. Te beteg vagy. Nagyon
beteg. Így van az, mikor egy asceta belekóstol az asszonyméregbe.
Magunkforma gonoszéletü ember, a ki szakálla ütközésétől kezdve
tanulmányozta az asszonynépet, ha megbetegszik is egy pár szép szem
szurásától, hét nap alatt kigyógyul belőle; még pedig többnyire
homoeopathice; de mikor egy szent iszik ebből a philtrából, annak minden
csepp vérét átjárja az. Azt nehéz kigyógyítani. Egy villanására a szép
szemeknek megint recidivázik. Té rajtad csak radicalis kura segít.
– Rászánom magam.
– Én tudnék számodra valamit. És ez az egyetlen gyógymód rád nézve a
világon.
– Mondjad.
– Egy magyar és egy osztrák mágnás, gróf Z** és gróf W** terveznek most
épen egy nagyszerű éjsarki expeditiót, az északi tengely szabad
oceánjának fölfedezésére. Csatlakozzál ez utazókhoz. Neked az kell a
kigyógyulásodhoz, hogy két esztendeig ne láss asszonyt. Nem
vizgyógymódra, de jégkurára van szükséged. Kell, hogy olyan világrészbe
menj, a hol a vizekben nincsenek nymphák, s a jégen részvény-társulatok.
Ott, abban a felséges halálországban ismét fel fogod találni nemes nagy
tulajdonaidat. A jégsarki utazókat az egymásra szorulás, a kölcsönös
segély ösztöne, a sanyarú nélkülözés, a tudás vágya, az önfeláldozás
szenvedélye edzett férfijellemmel gazdagítja meg. Téged csoda
bátorságod, tapasztalataid, vas türelmed, jó szíved a vállalkozók
vezérfényévé fognak tenni. A hosszú éjszakák hosszú nyugalmat hoznak
szívedre s kigyógyulva térsz vissza.
Áldorfay Incze megölelte barátját érzékenyen.
– Köszönöm neked a gondolatot! Elfogadom azt. Megyek a jégvilágba innen!
Leo nem titkolhatta örömét.
– Megengeded, hogy ezt rögtön tudassam az expeditió rendezőivel?
– Sőt kérlek rá.
– Sietni kell vele. A hajó már indulásra kész.
– Tehát még ma!
– Jól van. Én sietek rögtön a jockey-klubba. A grófokat most ott
találom.
– Megállj, még egy szóra. Nekem itt mindenféle prózai ügyeket el kell
intéznem.
– Az mind az én gondom. Nekem adsz egy általános meghatalmazást s nem
lesz károdra, ha addig míg visszatérsz, én kezelem ügyeidet.
– Vannak kötelezettségeim.
– Azoktól igyekezni foglak megszabadítani. A kétséges vállalatok
elnökségeiről lemondasz általam; részvényeidet vesztességgel is
érvényesíteni fogom, a mikhez nincs bizalmam; börzei foglalkozásaidat
kiegyenlítem, váltóidat kifizetem. A szemtelen követelésekkel pedig majd
el fogok bánni. Minden ügyed az én kezemben lesz. Te csak a fehér
medvékre gondolj; a többi medvéid bőrére én alkuszom.
– Még egyet barátom; hát Hanna?
– Hát Hanna? – Bizony Isten, már is gyógyulsz! Még Hanna is eszedbe jut.
– Hát én azt hiszem, hogy ha megtudja Hanna, hogy te az északi polushoz
utaztál, ő rögtön elutazik a déli földsarkhoz.
– Igen; de a válóperünk? Nekem még három hetet Erdélyben kellene
töltenem a válóperünk bevárása végett.
– Pokolban töltesz te három hetet, nem Erdélyben! kiáltott fel
türelmetlenné téve Walter Leo. Mi gondod most a válóperedre? Eldöntik
azt már nálad nélkül is. Ne félj, biz a pap nem hagy tréfálni magával, s
ha meg nem jelensz, elitélnek «makacsságban» s úgy elválasztanak, hogy a
lábad sem éri a földet! Ne legyen neked arra több gondod. Ha prókátor és
pap kezébe jutottál, jó helyen vagy ott! Ne félj, ketté vágnak, ha
mindjárt a világ végére futsz is!
– Nem akarok senkinek adós maradni, neki legkevésbbé. Ügyvédemnek is
utasításul adtam, hogy a mit a törvényszék számára tartásdijul meg fog
itélni, azt kétszerezze meg. S most téged arra kérlek, hogy akkor ezen
évdíjnak megfelelő tőkepénzt bocsáss vagyonomból Hanna rendelkezésére.
Ne legyen kénytelen minden évben egy nyugtát aláirni, a melyen az én
nevem is előfordul.
– Jól van, öregem. Nagyon jól van. Kezdek rádismerni megint. Nálad a
bibliai mondat megfordítva áll. Vetkőzd le az «új» embert, s öltsd fel a
«régit». Úgy fogok tenni, a hogy rendelted… Visszacsikarjuk attól a
kevély asszonytól még azt, a mit legnehezebben ad ki: becsülését
irántad. Egyéb úgy se kell már neked asszonytól.
Leo sietett. De mikor már kezében volt kalapja és pálczája, még egyszer
visszatért az ajtóból.
– Megbocsáss, hogy még egy szóra visszatérek. De ma fizető napom van
ellenedben s miután liquidálok veled, nem akarok semmivel adósod
maradni. Te most, a míg itt vagyok előtted, elismered nemcsak azt, hogy
szavaim igazak, hanem azt is, hogy jogosultak. A mint azonban egyedül
maradsz, felébred benned valami, a mi azt hazudja magáról, hogy ő a
büszkeség! s azt fogja kérdeni tőled, hogy de hát mi neked ez a Walter
Leo, hogy ez minden lépten-nyomon előálljon, mint Sophocles trgœdiáiban
a chorus, beleénekelni a scénába s helyettesíteni a hősnél a mardosó
lelkiismeretet? Hogy ki tett engemet a te Mentoroddá, tégedet meg az én
Telemachommá, hogy elküldözzelek hol Amerikába, hol Grönlandba? s te
aztán menj szép engedelmesen, a hová én küldelek? Azután meg fogsz állni
a tüköröd előtt s körülnézed magadat. S azt fogod mondani: hisz ez
valóságos Zeüsz arcz!
– Zeüsz! szólt Áldorfay megdöbbenve. Hát te is tudsz Zeüszről?
– Zeüszről? Hogyne, hisz együtt jártunk iskolába! Egész tizennégy
esztendős koromban mindig mythologiára tanítottak a classisban; abból
tanultam a legelső istentelenséget. Előttem Zeüsz a gavallérok ideálja.
Ezt mind tanulmányaim, mind tapasztalataim igazolják. A többi
dandy-isten csak suhancz mellette. Apollo csak furulyázni, Dyonisos csak
inni tud; de Zeüsz az öntudatos nőcsábító, a ki ha akar, aranyesővé is
tud változni. Ez a nők ellenállhatlan hódítója. Ez a kifejezésteljes
homlok, a villámló szemek, a sürű körszakáll, a telt piros ajkak, s az
egész tekintet, ha mosolyog, ha tűzbe jön, nem a legtökéletesebb
eszményképe-e egy férfinak? – És akkor azt fogod mondani magadban: «az
lehetetlen! Hihetetlen és elképzelhetetlen, hogy valaki ezt a
Zeüsz-alakot elcserélje egy félkecskebak satyrért! Hogy lehessen nő ép
szemekkel, egészséges érzékkel, a kiben úgy megtévedhessen az ösztön,
hogy ne Zeüszt válaszsza, mikor teheti. Káprázatnak, félreértésnek,
igézetnek kell itt lenni. Lehetetlen, hogy az való legyen!» Ezt fogod
mondani, mihelyt engem nem látsz s magadat meglátod. Hanem hát jegyezd
meg magadnak barátom, hogy a mennyi isteni joga volt Jupiternek
megcsalni Junot egy nympháért, épen annyi emberi joga volt a nymphának
megcsalni Jupitert egy – faunért! Mert, mint tudod, a sors szereti
fentartani a symmetriát! s a fatum még Zeüsznek is parancsol; azt is
tanultad még az oskolában.
Incze bajuszát harapdálta kéjelmetlenségében. Ez a czélzás nagyon
odatalált.
– Jó. Tehát hogy meggyőzzelek arról, hogy nem fogok tükör élé állani és
magammal beszélni: én is veled megyek.
– Nem bánom. De egy feltétel alatt.
– Halljuk.
– Te még ma semmit sem ettél.
– Hát ezt már megint honnan tudod?
– Idejövet találkoztam a pinczérrel, ki az étszereket elhordta tőled.
Láttam, hogy mindenből leszabtál egy falatot s azt is otthagytad.
– Már látom, hogy a börzén azt is tudják, hogy mit – nem eszem!
– Tudják! Már most hát ha engemet meg akarsz a felől győzni, hogy
komolyan és elhatározottan állsz föltett szándékod mellett: erre nekem a
legelső s legmegnyugtatóbb bizonyság az lesz, ha most legelőbb is jösz
velem egy étterembe, s ott velem együtt eszel és iszol, a hogy becsü
letes jó lelkiismeretű ember szokott enni és inni!
Szegény Incze: még nevetett is Leo kedélyes felhívására.
Talán utoljára nevetett életében.