Hogy miképen kerül ebbe a történetbe bele a hajdankori olympuszi
istengavallér? arról mindenekelőtt kötelességünknek tartjuk
felvilágosítást adni.
Egy bécsi és egy pesti német napilap hirdetményei között gyakran
találkozott a mindent elolvasó egy franczia szövegű (s helyesirási és
nyelvtani hibákkal bőven megspékelt) levelezéssel, mely így volt
czímezve: «A mon Zeüs.» Aláirva valamelyik a görög isten sok gyöngeségei
közül, Danaë vagy Leda, vagy Callisto, vagy kicsoda?
Ez a levelezés Áldorfay Inczének szólt Fatime részéről.
Rendes posta útján levelezni nem volt tanácsos, mert utánzott
pecsétnyomókat nem csak Bécsben tudnak vésni, hanem Budapesten is.
A sokszor feltünő olympi levelezésnek az volt a legközvetlenebb
eredménye, hogy a mely napokon valami találkozót rendelt a nymfa a hamis
istenek családfejének, aznap legalább tízezer férj otthon maradt a
feleségét strázsálni, s ugyanannyi asszony ráült a férje kabátja
szárnyára, hogy el ne szökhessék hazulról.
Tehát csak ennyiben lesz dolgunk a mythologiával s nem kell arra a
gyanura jönnünk, hogy ebből a bonyodalomból már csak egy «Deus ex
machina» segíthet ki bennünket.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor Fatime hazaérve, meglátta, hogy minő állapotban van Caesarine, a
fején hidegvizes compressek, arczán végig hosszukás flastromok, az egyik
szeme bekötve; fekszik, nyög és lázban van: akkor elkezdett dühöngeni,
sírni, haját és ruháit tépte, térdre és arczra vetette magát, zokogott,
fuldoklott, s megint felugrott és boszút esküdött. Anyját a cselédek,
kik segélyére szaladtak, már ájulva találták s odafektették az ő ágyába,
míg életre dörzsölhették.
– Ki tette ezt? Ki tette ezt? hörgé magán kivül a leány.
– Hanna, nyögé alig hallhatólag Caesarine.
Fatime mindkét öklét az égnek mereszté fel s aztán elkezdé a saját fejét
ütni velük.
Azt valóban meg is érdemelte magamagától, mert az ő ötlete volt ez.
Csakhogy ő a tervezett botrányt komikus kimenetelünek szánta, a mivé
lett volna az okvetlenül, ha Caesarine és Belle Ange úr az étkező
asztalnál ülnek, szemben a rejtekajtóval, a mikor Hanna az embuscadeból
beront, nem pedig a zongoránál, háttal a betörő felé. A hatás így is
tökéletes lett volna. Aztán meg arra sem számított Fatime, hogy Hanna
grófnő mindjárt Erzsébet királyné jelenetén kezdje Essexel, s
korbácscsal jöjjön látogatóba. Azt hitte, hogy a Starrwitzoknak több
nevelésük van, mint a Tudoroknak.
– Látja ön ezt? szólt Fatime tompa, ércztelen hangon, megragadva Incze
kezét, ki elkábultan állt ott, vállát az alkoven falának támasztva.
Incze látta biz azt, sőt érezte is. A jó Belle Ange úr is előjött, a
maga trofeumait mutogatni. Neki meg a fülét csipte ki a lovagostor
hegye, még most is vérzett.
És Inczének jobban fájt az, a mit Belle Ange úr ő helyette kapott «per
procura», mint ennek magának. Ez csak a fülével érezte azt, de ő a szíve
mélyén.
Ez olyan botrány, a mi képes még azt is lehetetlenné tenni a társadalmi
életben, a kinek az szánva volt, ha véletlenül más kapta is meg az
«effect»-et.
Egy arczulütött ember megszünt tábornok lenni, országos képviselő lenni,
casinotag lenni, nemes ember, jó barát lenni. Egy arczul ütött férfi
halott.
Ha tudniillik le nem mossa valahogy arczáról az ütést.
Férfival szemben lehet válogatni a fegyverben: de asszony ellenében csak
egy fegyver van.
Incze megszorítá Fatime kezét s azt mondá neki:
– Én tudni fogom, hogy mi a teendőm!
Fatime elérté a mondatot s odaszökött a nyakába és nem törődve a
jelenlevőkkel, Bella Angezsal, cseléddel, orvossal, magához szorítá őt
szenvedélyesen. Aztán oda vonta Caesarinehoz, felmutatta anyjának azt a
kezét, melyen a korbácsütés sötétveres csíkot hagyott hátra.
– Látod-e ezt? (Már tegezte is mások előtt.)
Incze látta azt és aztán jól látta Fatime arczán azt a kivánságot, hogy
hajoljon oda és csókolja meg azt az ütésfoltos kezet.
Egészen kinálva volt neki ez a kézcsók.
Hanem aztán eszébe jutott a «lelkésznek» a gyónást tevő anya, a
katonának a guerilla társalkodónője, s nem tudta magát rávenni, hogy
megcsókolja annak a kezét.
– Tudatni fogom önökkel, hogy mit teszek! mondta komolyan, kalapját
vette és eltávozott.
Fatime utána nézett sötéten, s aztán utána köpött s azt mondta: kutya!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Incze, mire szállására ért, úgy tapasztalá, hogy Hanna már megelőzte őt
a kezdeményezésben. Levele ott várt rá a kapusnál.
Sietett azt felnyítni.
A vonásokon látszott még a kezek reszketése: a sorok is kuszáltan tértek
el egymástól.
Uram!
Azok után, a mik megtörténtek, mi együtt nem élhetünk többé. Igyekezni
fogok mentől kevesebb szóval elmondani önnek azt, a mit teszek, és
semmit arról többé, a mit érzek. Én holnap indulok Erdélybe, azért, hogy
ott protestanssá legyek, mert csak így válhatok el öntől,
önmegaláztatásom nélkül. És én elhagyom hitemet, vele mennybeli üdvömet,
családommal való összeköttetésemet, az egész ismerős világot, melyben
eddig éltem, azért, hogy öntől elválhassak. Ebből láthatja ön, milyen
mélység van közöttünk s mivel van az tele?
Elvárom, hogy ön sietni fog utánam Erdélybe, hogy minél előbb véget
vessünk mindennek.
S aztán felejtsen kiki, a hogy tud. Én már feledtem.
Aláirva név helyett e két szó:
«Never more.»
Mit tett e levéllel Áldorfay Incze?
Azt tette, hogy elküldte az egész levelet Fatimének s maga még e sorokat
irta hozzá:
– Holnap indulok Erdélybe. Hat hét alatt vége az egész formaságnak.
Addig légy hívem és gondolj reám.
Incze.
Meg volt felőle győződve, hogy részéről ez a legnagyobb homagium, a mit
valaha férfi nő lábaihoz rakott. Ő egy istennőt áldoz fel egy halandó
leányért.
Másnap elutazott Kolozsvárra, a nélkül, hogy Fatimét látta volna.
E világi fogalmak szerint neki nem volt szabad többé ez eset után e
hölgyet meglátogatni addig, a míg teljes nyilvánossággal nem teheté.
Kolozsvárott aztán hozzáértő ügyvédek kezébe került az ügy, azok azt
belevezették a rendes kerékvágásba. A consistorium megtett mindent, a mi
hivatásában állott, megkisérté a formaszerű kibékéltetést a felek
között, az természetesen nem sikerült. Azután előadatta indokaikat.
Engesztelhetlen gyűlölet volt az alap. Ezt mind a két fél bíróság előtt
ismételten nyilvánítá. A pör ezentúl a bírák dolga volt.
Áldorfay Inczének a tizenharmadik napon aztán bizalmasan megsugta az
ügyvéde, hogy ha már eléggé áttanulmányozta Erdély fővárosának
megszemlélésre méltó ritkaságait s meglátogatta a környékben a
Torda-hasadékot, a tordai sóbányákat, a gyetzári jégbarlangot s az
abrudbányai aranytelepeket, úgy semmi sem kényszeríti őt arra, hogy az
egész hat hetet itt töltse Erdélyben; hanem ha valami dolga van
«odakinn», bátran elmehet utána, s csak majd az itélet kihirdetésekor
kivántatik ittlakosságának bebizonyítása, a miről majd ügyvéde annak
idején táviratilag tudósítani fogja.
Incze kapott a vett figyelmeztetésen s rögtön sietett a vasuthoz jegyet
váltani, egész Bécsig.
Még csak meg sem akart pihenni Budapesten.
A külső tisztességre még is tartott annyit, hogy míg válópere folyik,
addig táviratokat ne küldözzön Fatimének Kolozsvárról.
Az egész úton a viszonttalálkozás képzelmével volt tele a lelke.
Elgondolta, hogy várja a leány naponkint az ő levelét, s milyen
meglepetés lesz majd az, ha a késedelmes levél helyett őt magát fogja
meglátni!
A vágyak türelmetlenné tették. Milyen hosszú ez az út! Milyen sürűk az
állomások! Milyen lassan mászik az a gőzmozdony!
Még hozzá az a szerencsétlenség is érte, hogy Pozsonyon túl egy
felhőszakadás megrongálta a vasutat: öt óra hosszat kellett várakozni
Szempczen, a míg a közlekedést helyreállították. Áldorfay ezt tartotta a
sors legterhesebb csapásának életében.
Nem bírta végigvárni az időt, felkereste a távirdát (ha lehetett volna,
ráült volna) s innen, a hol valószinűleg senki sem ismeri már, nem
állhatta meg, hogy ne táviratozzon Fatiménak legalább ennyit:
– Ma megérkezem.
Zeüs.
A távirdász humoristicus gyerek volt: mikor Incze fizetés fejében egy
százas bankjegyet tett eléje, azt mondta neki:
– Nincs istenségednél apró mennykő? mert ebből nem tudok visszaadni.
Az elkésett vonat csak esti 7 órára érkezett meg Bécsbe. Incze a legelső
bérkocsit ragadta el s vágtatott vele * utczába.
A vasuttól a ház kapujáig, ez volt a leghosszabb út.
Futott fel a lépcsőkön. A rács be volt zárva. Majd leszakasztotta a
csengetyüt.
A nagy revolutióra előrohant a szobaleány félig fésülködötten.
– Itthon az asszonyságok? kérdé Incze még a rácson keresztül.
– Nincsenek.
– Hova mentek?
– Nem tudom.
– Igazán nem tudja, Jenny?
– Bizony Isten nem tudom, nagyságos úr.
Meglehet ám, hogy nem tudja. Megtörténik, hogy az asszonyok nem mondják
meg a szobalányaiknak, hogy hová mennek.
Lekullogott egész lehangoltan a kapushoz. Azt fogta kérdőre.
– Nem hoztak ide ma egy telegrammot?
– Még nem, nagyságos úr!
– Itt van ni! Ilyen a távirdai intézmény az osztrák-magyar monarchiában!
morgott magában Incze. Az ember többre megy, ha a sürgetős izenetét rá
bízza egy czigánypostára s azt felülteti egy ökrös szekérre. Fogadom,
hogy az is megelőzi a telegrafot. Az az élczes ficzkó is jobban tett
volna, ha a tréfája helyett siet rögtön a táviratot útbaigazítani.
Az az élczes ficzkó valószinűleg azt gondolta, hogy elébbvaló dolog lesz
neki a vasúti fennakadást minden irányba megsürgönyözni, meg a fennakadt
utasok üzleti sürgönyeit nyélbe sütni s csak azután következik a sor
Jupiter nuntiumára Danaë kisasszonyhoz. S az biz elkésett.
Incze még egy expedienst talált ki. Felkereste azt a kávéházat, a hol
Belle Ange urat minden este bizonyosan fel lehet találni. Ez az egy
bizonyos dolog van a nap alatt, második nincs.
Valóban rá is talált.
Belle Ange úr ott ült egy kártyaasztal «mögött» s a kártyázókat nézte.
Neki bizonyosan nem volt pénze.
– Ah, a tábornok úr már megérkezett? szólt furcsa örömmel, mikor Incze
eléje toppant.
– Önök nem is vártak még reám.
– De mindennap emlegettük.
– Madame Belle Anget nem találtam odahaza. Nem tudja ön, hova mentek?
– Hitemre mondom, nem tudom.
Incze elővett a tárczájából egy ujdonatúj ezrest s azt két rétbe
hajtotta.
A mi képes vol Belle Ange urat hitében erősen megingatni.
– Azaz, hogy hallottam az asztalnál, hogy valahova szándékoznak menni,
de már nem jut eszembe, hogy hova.
Incze négy rétbe hajtotta az ezrest.
– Hát ön nem határozta el magát azóta valami nagyszerű utazásra?
– Hélas! sóhajta fel Belle Ange úr. Dehogy nem. Nekem ma Párisban
kellene lennem, ha a sors vas keze vissza nem tartóztatna.
– Párisban? hisz azt most ostromolják a németek.
– Épen azért. Én is szerveznék ellenük egy szabad csapatot.
– Hanem a szükséges hadiköltség hiányzik hozzá.
– Kitalálta ön. A sors oly mostoha. Pedig soha sem volt olyan jó
alkalom, mint most, egy ilyen hányt-vetett életet, mint az enyim,
dicsően bevégezhetni.
– Hátha én egy kis nemzeti kölcsönnel segíthetnék önön?
– Azt hálásan jegyezném fel a többi közé.
– Tehát mégsem emlékszik ön rá, hogy madame Belle Ange hova ment ez
este?
Monsieur Belle Ange emlékezőtehetsége egyszerre csodamódon megjavult.
– De igen. A circusba.
– Melyikbe? Kettő van.
– A Renz-félébe.
Incze az ezrest Belle Ange úr markába csusztatá.
– Köszönöm, rebegé a citoyen. Még ma indulok Toulonba.
– Aztán vigyázzon magára.
– Óh, nem fognak el engem a németek.
– Nem is attól féltem én önt, hogy a németek kezébe esik, hanem hogy a
«görögök» kezébe esik. (A francziák a hamis játékost nevezik
«grecque»-nek.)
Ezt megtudva, sietett bérkocsijához vissza Áldorfay s vágtatott a Renz
circusához.
Ott vett magának egy páholyt s bérelt a páholynyitótól egy távcsövet.
A circus tömve volt, mint rendesen.
Incze szemen szedte látcsövével az egész közönséget. Sorba vizsgált
minden páholyt, végigmustrált minden zártszéksort, karszékosztályt,
erkélyt, karzatokat. Nem találta Fatimét sehol.
Megint újra kezdte. Csillagász nem veszi úgy szemügyre az égi testeket,
szökevény üstököst keresve, mint ő e tarka emberchaoszt, hogy
megtaláljon közötte egy üldözött arczot. Az nem volt ott. Meglátta volna
őt bizonnyal, ha ott van. Ez nem olyan arcz, a melynek el lehet veszni a
sok között. Tízezer közül is kitünik az!
Tánczoltathatta ő miatta odalenn a kitanított paripáit madame Ez,
lejthette kecses virágtánczát a lóháton mademoiselle Amaz, szórhatták az
élczet és bukfenczet messieurs les clownsok, hajigálhatta egymást a
levegőn keresztül a két trapezon függő gályarab, ő nem látott mindabból
semmit, a mi a földön történik.
Már azt kezdte hinni, hogy monsieur Belle Ange valami rossz tréfát
követett el vele, vagy pedig maga is egy sajnos megcsalatásnak lett az
áldozatja s Fatimeék mást mondtak előtte, mint a hová mentek.
Most, az előadás vége felé, a hová a legérdekesebb részleteket szokták
szorítani, a közönség közt támadó izgalomból kezdé észrevenni, hogy
rendkívüli figyelemreméltó mutatvány közeledik; minden látcső az
istállóajtó felé irányul. Megnézte, mi van a szinlapon?
– Capitain Bloomer, a rettenthetlen ménszelidítő, előadása egy ukrániai
vad lóval.
Ez izgalmas látványnak igérkezett, ha nem betanult színjáték.
Legelébb is a szilaj ló jelent meg a fövényen. Vágtatva, nyerítve rohant
ki az istállóból, s azon kezdte, hogy háromszor felrúgott a lovászmester
felé, a ki ostorával pattantott eléje. Gubanczos, keféletlen szőréről
látszott, hogy ez még czivilizálatlan állat.
A közönség irányában is nagyon tiszteletlenül viselte magát. Az arena
közepén lehengerőzött, jobbra-balra vetette magát s aztán felugrott,
megrázkódott s elkezdte a fogaival a hátát vakarni.
Most egyszerre ezer meg ezer tenyér csattanik össze tapsolva. Kilép a
nagy lószelidítő mester, Capitain Bloomer.
Termetét a selyem tricotn kivül semmi sem fedi. Tökéletes vad indián.
Azt mondják róla, hogy indus eredetű. Vad, villogó szemei, felvetett
vérpiros ajkai, göndörfekete haja inkább spanyol vért árulnak el benne.
Egyik sem ő.
Áldorfay az első tekintetre ráismer.