– Dolce baccio…»
Ott egy félreismerhetlen hang elfojtá ajkain a dalt.
Óh e «hang» hallatára Hannának minden vére a fejéhez tódult!
Az, a ki zongorázik és énekel, ugyanakkor valakinek az ölében ül, a ki a
dalt félbeszakítja ajkain!
Hanna reszketett az emberfeletti dühtől.
Egy hajtűt vont ki kontyából s azzal ruháját fölemelve, térdén feltűzte,
hogy könnyebben léphessen.
Most egy más ismerős hang jelzette a zárt ajtón belül történteket. Egy
durranás, minőt pezsgős palaczkok szoktak hallatni. S arra néhány percz
mulva dévaj kaczagással kiálta fel ugyanazon női hang:
– Viva noi! (Éljünk mink!)
S a pohárcsörömpölés közéje csendült a csintalan kaczajnak.
E kaczaj alatt nesztelenül felnyitá az ajtó zárát Hanna.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mielőtt Hanna belépne e szobába, elébb tekintsünk mi ott körül. (Bátran
be lehet jönni: nem lesz semmi «shoking.»)
Mikor Incze Fatimét meglátogatta születés napja estéjén, kilencz óra
tájon, nem talált ott mást, csak Belle Ange kisasszonyt és az anyját. A
tavaly rászedett vendégek szépen otthon maradtak ma.
De bizony Belle Ange úr is otthon volt; hanem őtet nem szoktuk
számbavenni.
Incze nem is titkolta el a feletti csodálkozását, hogy őt otthon
találja. A derék Belle Ange urnak tudniillik kiváló szenvedélye volt az
utazás. Különösen messzeeső felfedezetlen világrészekbe szeretett nagyon
utazni, s nem volt olyan hónap, melyben Inczétől egy kis utiköltséget ne
kért volna a japáni, vagy a dahomeyi expeditióhoz; hanem az a különös
szerencsétlensége volt, hogy már az első állomáson elköltötte az egész
útravaló pénzt s eként ideje-korán hajótörést szenvedve, jó szerencse
volt ránézve, hogy a tenger megint csak a Práter közelében vetette
partra. Legutoljára az éjsarki expeditióhoz szerelte föl a kitünő
travellert Áldorfay, még a vasuti jegyét is megváltotta neki Triesztig,
s maga ültette fel a waggonba. El is búcsúztak nagy időre, minek folytán
nagy volt a nevetése, mikor egy hét mulva megint Belle Ange úr nyitja
előtte az ajtót.
– Talán nem lehetett a jég miatt odább menni?
– Igen, Gumpoldskirchennél! válaszolt helyette Fatime. A miatt a jég
miatt, a mibe a pezsgős palaczkokat behűtik.
– Ezzel az akadálylyal remélem, hogy mi is fogunk találkozni, szólt
Incze, félrekormányozva e kellemetlen árból a hajót.
Erre aztán Cæsarine előállt elmondani, hogy mi minden jó lesz ma
vacsorára!
– S nem leszünk hozzá, csak mi hárman! mondá Fatime.
– Kérem: négyen! szólt Cæsarine, Belle Ange úrra mutatva.
– Akkor, kérem: öten; mert én kettő helyett eszem! toldá ki Belle Ange
úr.
Fatime beharapta az alsó ajkát, összehúnyta a szemeit s egész teste
összevonaglott, mintegy titkos csiklandozástól. Azon nevetett úgy
magában: hogy hátha van még egy hivatlan vendég! Az is eljön még! S
akkor leszünk sokan!
Az óra tízre járt.
Cæsarine a terítéshez kezdett. Minthogy kevesen vannak, csak a
boudoirban fognak vacsorálni.
Fatime nem engedte az anyjának, hogy kijárjon a konyhára.
– Összepiszkolod a szép piros selyemruhádat, pörölt reá.
– No nézze, panaszkodék Cæsarine kényeskedve. Ő öltöztet fel ilyen
maskarának, s aztán meg kicsufol! Még virágokat is rakott a hajamba.
Úgy-e kidobjam innen?
– Hagyd ott, az odavaló! Szólt Fatime lábaival toppantva.
– Persze, illik is az ilyen vén asszonynak, mint én! szólt Cæsarine naiv
szégyenkedéssel kacsingatva a tükörbe.
– Fogd be a szádat, te szófogadatlan rossz mama. Ha én mondom, hogy szép
vagy: fiatal vagy! Nézze csak Áldorfay úr, nem olyan-e, mint egy
farsangi menyecske? Minden ember a testvéremnek nézi.
– Eredj te hizelgő macska, szólt naiv szemérmetességgel Cæsarine, karjai
mögé rejtve piruló arczát. A min aztán Fatime teljes kedvteléssel
nevetett.
Féktelen szilaj jókedve volt ma. Még Belle Ange urat is megragadta s egy
galoppot eltánczolt vele saját danolása mellett szobahosszat.
Pedig már egynegyed tizenegyre!
A cselédek felterítettek. Az asztalt teli rakták mindenféle szinű és
alakú poharakkal. Úgy látszik, sokféle borokat fognak ma itt inni.
Minden tányér mellé volt téve egy porczellán lepke, annak az összefogott
szárnyai közé volt csiptetve az arany nyomatu «menu», a mi csodadolgokat
igért.
– Emlékszik ön rá: tavaly ilyenkor, mikor annyi vendéget híttunk össze
erre a napra? szóla Fatime Inczéhez; aztán én itt hagytam vendéget és
vendégséget, ráakasztottam magam önnek a karjára, s egész éjjel
kóboroltunk Bécsnek minden bejárhatatlan helyein.
– Az elég nagy bolondság volt tőled! feddé őt Cæsarine.
– Ah dehogy! Az volt leggyönyörteljesebb napom az életben.
Keresztül-kasul bolyongtunk a fák között; szíttuk a fris illatos levegőt
tele tüdővel; beültünk egy bozótba, a hol teljesen sötét volt, s úgy
nevettünk rajta, hogy most mi nem félünk semmitől. Aztán megéheztünk s
betértünk egy pinczekorcsmába, a hol még mulattak. Soha életemben jobb
izűt nem ettem eczetes vereshagymás szalonnabőr-hurkából, mint akkor!
Ah! megettem egy tállal!
– Itthon meg én osztrigával tömtem a te itthagyott vendégeidet,
sápítozék Cæsarine.
– Hah; de milyen mulatság volt az! A lebujban volt egy hárfás leány; én
kivettem a kezéből a hárfát s énekeltem helyette a vendégeknek. Azok
tudtak aztán tapsolni! ököllel, meg korsófenékkel az asztalon. Utoljára
két henteslegény összeveszett fölöttem Áldorfayval s Áldorfay egy percz
alatt az asztal alá verte mind a kettőt; pedig elő sem vette a zsebéből
a life preservert.
Fatime odafutott az ablakhoz, kinyitotta a táblákat, egy rouladeot
dalolt ki az éjszakába s kihajlott a szabadba; azután visszajött.
– S most épen oly szép csillagos éjszaka van mint ma egy éve volt. Olyan
meleg a lég, olyan sötétkék az ég.
– No csak nem támad tán kedved ma megint elmenni a lebujba
szalonnabőr-hurkát enni eczetes vereshagymával? nyafogott szenvelgően
Cæsarine.
– Miért ne? Az igen jó!
– Engem meg nem csókolsz egy hétig az eczetes vereshagymás száddal.
– Vannak, a kik nem félnek úgy a vereshagymás csóktól; szólt Fatime
halkan, a fogai közül, Inczére villantva szemeit alattomos csábbal.
– Én kész vagyok mindenre, mondá Incze.
– No csak nem teszed tán azt a bolondot, lamentált Cæsarine, hogy most
megint itt hagyd a drága pompás vacsorát? Osztriga, fáczán, pástétom
van, crême rosée, bordeaux, chateau Laffitte!
– Haha! haha! kiáltott Fatime, alá- s fel szökelve, tánczolva a
szobában, mint egy szilaj csikó, s dallamra hangoztatva vissza:
«osztriga! fáczán! chateau Laffitte! Adieu! Pour jamais!» S a közben
kalapot, shawlt kapkodott fel innen-amonnan, s egyre tánczolva, dalolva
csapta fel fejére a kalapot, vetette vállára a shawlt, aztán egy
tánczlejtéssel oda perdült Inczéhez, megkapta a karját s magával
ragadta: «hahaha! bon appetit! bon nuit! Én ezt nektek ajándékozom mind.
Allons vite! Siessünk. Hahaha!»
S elvitte magával Inczét, születésnapja éjszakáján Bécset
keresztül-kasul kóborolni.
Ideje volt! Háromnegyed mult tizenegyre!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az ott maradt pár tudta magát vigasztalni e nem várt árvaságra jutás
balhelyzetében.
Az egész pompás vacsora az ő discrétiójukra volt bízva.
S még annál is több. Fatime a nagy dévaj kedvben egészen rájuk hagyta a
boudoirját, a mit pedig annyira őrizni szokott, hogy még az anyját sem
eresztette bele, ha maga ott nem volt.
Az érdemes házaspár elkezdett kutatni Fatime butorainak fiókjaiban,
rejtekeiben. Ha nem lehetne-e megtalálni valamit?
Ugyan mit? Valamit! Akármit!
De semmit sem lehet megtalálni.
– Nagyon jól vigyáznak ezek a titkukra!
Végre egy fali szekrény odujában felfedeznek valamit.
Az egy otthoni sipka.
Kék selyemből van horgacsolva, a tetején a desseint egy nyolczágú ezüst
csillagkereszt képezi.
Ez valami.
– De hátha ezt csak most készítette Fatime? szól Belle Ange úr.
– Lehet. De kinek?
– Hátha nekem készítette nevem napjára? E bíz épen a fejemre illik!
Belle Ange úr azon emberek közé tartozott, a kik nagyon szeretik
használni a másét. Egy neme az ingernek rájuk nézve az, hogy az a másé.
Ott hagyta a fején a sipkát.
Azt pedig Fatime nem neki, hanem Inczének készítette. Egyszer, mikor
Hanna grófnőnél volt látogatóban, Áldorfay neje hímzett férjének ilyen
sipkát. Ő egészen hasonlóval akarta őt meglepni.
A boldog házaspár tehát egészen megnyugodott a sorsnak azon igazságtalan
végzésében, hogy egy vacsorának, mely négy ember számára volt készítve,
másod-magával feleljen meg. A jó bor meghozta a jó kedvet közéjök.
Vacsora után Cæsarine leült a zongora mellé megmutatni, hogy mit tud.
Énekelt is, csinos hangja volt még. Belle Ange úr pedig odaült mellé.
Hisz a zongorára is rá lehetett tenni a pezsgős palaczkot.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ekkor a hátuk mögött megnyílik egy tőlük nem is sejtett szőnyeg ajtó.
Egy delnő lép be, a kinek szemei előtt karikát hánynak a lámpások.
Hanna csak annyit lát, hogy háttal feléje a zongora előtt egy czifrán
öltözött nőalak ül, felvirágozott, fürtözött chignonnal és mellette egy
férfi, karját annak termete körül fűzve legbizalmasabban.
S e férfinak a fején megismeri azt a házisipkát, azzal a nyolczágú
csillagkereszttel, a mit ő maga hímzett egykor.
A dűh vad rohamával szökött oda feléjük s egy percz alatt sipka, chignon
és emberhát keresztül-kasul lett szabdalva a gyors lovagostortól.
Nem is tarthatott az tovább egy percznél, mert a megrohantak sem állták
ki tovább. Leghamarább megfutott a jó monsieur Belle Ange, a ki az első
mennykőcsapásnál nem gondolt egyebet, mint azt, hogy Fatime tért vissza
s a jogtalanúl buksiján feledett házi sipkára az húzogatja most az
olvasatlan lovagkorbácsokat; de Cæsarine rémültében leesett székéről, s
a mint visszatekinte megtámadójára, ő megismerte Hanna grófnőt, s valami
gyors gondolat igazolá előtte, hogy annak most nagy oka lehetett vele
ily kegyetlenűl bánni.
Hanem Hanna még jobban megijedt, a mint észrevette, hogy ő most egy
tökéletesen idegen embert vert meg, a kit nem is ismer, meg egy
asszonyt, a kit ismer ugyan, de a kinek szabad jó barátságban lenni
azzal az idegen emberrel.
A dűh egyszerre réműletté, szégyenné fagyott ereiben: eldobta magától a
lovagostort, kimenekült a szőnyegajtón, lerohant a csigalépcsőn, végig a
homályos folyosón; kábultan, reszketve, elfulladva, minden ajtót nyitva
hagyott maga után, s futott a kapu felé.
A kapus útját állta. Feltünt neki e dúltarczu siető alak. Feltartóztatá.
Hannának csak annyi ereje volt még, hogy látogató jegyét kivegye
tárczájából s átnyújtsa a kapusnak.
– Hejh, hogy megjuhászkodott az egyszerre, a mint azt a nevet olvasta!
Hogy futott a grófnő kocsijáért, hogy segítette őt felülni!
Mikor aztán Incze reggelfelé visszatért Fatimével, oda súgta neki a
fülébe a kapus:
– A grófnő itt volt az éjjel s megvert valakit odafenn.