– Én hű vagyok hozzá, mint egy parasztnő; s ő megcsal engem, mint egy
gróf!
Naphosszant nem jött ki szobájából, folyvást járt fel s alá, s beszélt
magában, mintha valakinek szólna.
– De várj! de várj! de várj! Ez volt a végszó.
(Ki várjon? És mit?)
Mikor előjött, nem mutatott arczán semmit. Tudott uralkodni nemcsak
másokon, de magán is.
Csak arra várt, míg egy napon Incze reggeltől estig el lesz foglalva.
Akkor elhivatta a műszerészt, s átadta neki a kettős kulcsot, hogy azt
mintázza le, s azután majd számára készítse el a párját.
Mikor az készen volt, akkor aztán várt szép csendesen arra a szeptember
tizenötödikére.
Inczének ezen a napon csakugyan el kellett utaznia Bécsbe. Múlhatatlan
nagy dolgai voltak. Hagyta őt menni.
Incze elindúlt a hajnali futárvonattal. Hanna utána ment a reggeli
rendes személyvonaton. Inczének déli két órára kellett odaérni, Hannának
esteli kilenczre.
Hanna nem vitt magával az útra semmi podgyászt. Egy kézitáska, egy
esernyő, meg egy lovagkorbács volt minden készlete.
A fogadóból, melyben megszállt, esti tíz óráig nem ment ki sehova. Tíz
órakor bérkocsit hozatott, felültetett a bakra egy bérszolgát s
megnevezte a házat, a hova hajtsanak.
– Tudod: a négy tánczosnő ház! mondá a bérszolga a bérkocsisnak.
Az aztán tudta.
A ház elé érve, odahivatta Hanna a kocsihoz a kapust.
– Ez a gróf Monbelli-féle ház? kérdé tőle.
– Nem. Ez az Áldorfay-ház.
– Tehát nem lakik itt az első emeleten Amalfi tábornokné?
– Nem. Itt Belle Ange asszonyé a belle étage. (Még calembourghal is
szolgált.)
Hanna ennyit akart tudni. Visszahajtatott a fogadóhoz. Tizenegy óra
táján hozatott egy másik bérkocsit, kezébe vette, nem az esernyőt, hanem
a lovagkorbácsot, s most már biztosan megnevezte a bérkocsisnak az
utczát és házat, a hova hajtatni kivánt. «Az Áldorfay-ház: a négy
tánczosnővel».
A kapu még nyitva volt. Ennek az lehetett az oka, hogy a házi asszonynál
estély van; vendégek vannak ott. (Más oka volt annak.) Hannára nézve
kedvező körülmény, hogy nem kellett magát bebocsáttatnia, a kapussal
ismét találkoznia, s azonfelül a visszatérésre is nyilt volt az út.
Észrevétlenül jutott el a lépcsőig. A lépcsőkanyarulatnál rátalált az
alacsony ajtóra, mely Comptoir szóval volt jelölve. Megpróbálta a
kulcsot: beleillett a zárba, az ajtó felnyilt s ő belépett rajta.
Egyedül volt egy idegen házban, a hol soha sem volt az előtt.
Álkulcscsal nyitott be oda. Tilosban járt. Betörést követett el!
Nem igaz, hogy az indulat vak: az indulatnak száz szeme van. Az vezette
e labyrinthban. A mezzanin folyosóját az ablakon át derengő udvar-lámpa
gyéren világítá meg; a mint aztán a csigalépcsőre rátalált, ez a
világosság is elhagyta, teljes sötétségben haladt előre.
Nem félt! Egy nőoroszlán szivén járt vére ki és be.
Nesztelen felhaladt a lépcsőkön, a mik gondosan be voltak vonva
posztóval, hogy a lépteket el ne árulják. Végre egy kis előszobába
jutott; annak a falai is ki voltak szőnyegezve.
A sötétségen keresztül, mint egy nyíl lövelt elő egy kis lyukon át
valami halvány világosság. Az a rejtek-ajtó kulcslyuka.
Hanna megállt hallgatózni. Várnia kellett valami zajosabb neszre onnan
belülről, hogy zárfelnyitás zöreje észre ne vétessék.
Az a várt zaj nem soká késett. Valaki elkezdett zongorázni odabenn.
Arditi csókkeringőjét játszotta.
S az első accordok után egy női hang elkezdé énekelni a szöveget, szép
csengő althang:
– Sul la, sul la labre…»