Áldorfai Inczének azt mondta a házi orvosa, mikor Budapestre haza tért,
hogy jó lesz nejét minél elébb elküldeni Vihnyére. Ez a női különleges
bajok ismeretes gyógyfürdője.
Incze úgy tett, a hogy rendelve volt. Maga elment előre Vihnyére; a hol
a legnagyobb kényelem akként szerezhető meg, ha valaki egy egész paraszt
házat kifogad, a mik egyenesen e czélra üresen állanak, azt maga
bebutorozza, konyhaszerekkel ellátja, s aztán minden házi szükségletet
magával szállít ide. – A leggyöngédebb figyelemmel berendezett Hanna
számára egy lakást, s mikor az készen volt, irt nejének, hogy jöhet. Ott
bevárta, míg megérkezik; mikor Hanna utazó hintaja begördült az udvarra:
odasietett hozzá, lesegíté a kocsiból; bevezette a szobába, komornájának
átadta a kulcsokat, s azzal maga készen álló kocsijára felült és
elutazott haza Budapestre.
A rövid távollét hitvesek között nemcsak arra szokott jó lenni, hogy
egészségüket ápolják; hanem arra is, hogy egymás után jobban
kivánkozzanak; ha voltak apró nehezteléseik egymásra, azokat az alatt
elfelejtik, s ha volt valami nehéz panaszuk: azt az alatt megbocsátják.
Incze háromhéti távollét alatt mind jobban megerősült abban a hitben,
hogy ő Hanna nélkül nem ember többé s egészen komolyan vette Fatime
tanácsát: hogy eltávozott szentjét imádkozza vissza az égből.
Mindennap irt levelet Hannának. Gyöngéden, aggódva tudakozódott
egészsége felől s a leveleire Hanna is mindennap válaszolt, értesítve őt
a vele és körüle történtekről. Szerelem nem fordult elő leveleikben.
A harmadik hét végén azt gondolta Incze, hogy megérett az idő, melyben
Hannát meglátogassa. Szabadságot kért a tisztelt háztól két hétre s
elutazott neje után.
Hanna örömét mutatta, midőn Incze megérkezett s az nap együtt ebédeltek.
Incze úgy találta, hogy Hanna egészen helyrejött. Visszakapta
elevenségét, szemei tiszta tüzét; fejfájásai elmultak, s ideges görcsei
nem jelentkeztek többé. Ő maga is dicsekedett azzal, s a fürdőorvos is
gratulált Inczének a sétányon a grófnő gyors felépüléseért.
Vihnye különösen női fürdő, ott kevés a férfi vendég; a ki jön is, csak
átutazó, vagy látogatóba érkezett férj; ha egy tánczestélyt rendeznek, a
szomszéd Szklenoból (a mi megint férfiak fürdője) szoktak hozzá
tánczosokat requirálni.
Aztán az a rend van, hogy a női patiensek jobbadán a kisebb nagyobb
paraszt házakban laknak, kiki külön a maga kényelmére. A vendéglő
szobáit inkább a férfiak számára tartják fenn. Ha látogató férj érkezik,
azt is a vendéglőbe szállásolják, – a kúra tekintetéből. Itt vesztegzár
alatt vannak a szerető szivek.
A kevés férfi aztán annál nagyobb becsben van; az asszonyok előtt még
nem annyira, mint egymásra nézve: mint kiegészítője a szüntelen
megcsorbuló whiszt- és tarokkpartieknak.
Mikor Incze azt a szándékát kinyilatkoztatta, hogy két egész hetet itt
fog tölteni, csaknem hála-adreszt intéztek érte hozzá.
Akkor épen nem volt több fegyverfogható férfi a közelben, mint az a
három, a ki kénytelen ott lenni: a szolgabiró, a fürdőorvos, és a
postamester. Ő lett a negyedik.
Senki sem volt olyan nagy tisztelője, mint a postamester. Bámulattal
nyilatkozott felőle. A mióta ő nagysága itt van, egy nap nem múlt, hogy
levél ne érkezett volna számára Budapestről s hogy ő is viszont levelet
ne küldött volna a képviselő úrnak Budapestre. No most legalább két
hétig pihenése lesz a szegény postásnak! Addig annál többet lehet
tarokkozni.
Tették is.
Hanna az alatt szorgalmasan használta a fürdő-kúrát, s szemlátomást
épült. Mindenki azt mondá, hogy ő a legszebb hölgy az egész fürdőn. Ezt
Incze is úgy találta.
A négy tarokk-kompánista egészen összebarátkozott. A postamester annyira
vitte a bizalmasságot, hogy a leveleket, a mik Incze számára érkeztek a
postán, csak egyenesen odahozta a tarokkasztalhoz, s rövid kézből átadta
Inczének; sőt Hanna grófnő leveleit is oda adta neki, hogy vigye haza a
feleségének.
Incze nem utasította vissza a colporteuri hivatalt. Kiváncsi volt rá,
hogy honnan kap neje leveleket?
Kiváncsisága ugyan sovány táplálékot kapott. Egyszer Prágából jött
levele Hannának, ezt női kéz irta, bizonyosan Helene; máskor
Budapestről: az is női kézirás; egyszer megint Königinhofból, arra rá is
volt irva kivülről a küldő neve: Hanna bátyjáé.
Hannának nagyon megtetszett ez a hely. A gyönyörű táj, keverve a fenyves
lombfákkal; a csupa nőktől lakott kolónia, egészen kedélyéhez illett.
Azt mondta, hogy az egész idényt itt fogja tölteni: az pedig három
hónap. Egy már letelt belőle.
Egy napon a postamester megint levelet hozott Inczének a sétányra. A
grófnőnek szólt.
Incze elhalványult, mikor azt a levelet kezébe vette. Megismerte a
czímzeten az irást, a pecséten a czímert, a postabélyegen a küldő
lakhelyét.
Ez a levél Bauernhass Siegebert gróftól jön.
Megköszönte a postamesternek a szivességet, s eltette a levelet a
zsebébe.
Első érzése volt az ijedtség.
Megrémült, mint a ki egy régen rettegett halálos betegség első
kórtüneteit veszi észre magán.
Fenyegetve van! Még nem olyan nagyon, hogy a harag, a dölyf hevítse föl
agyát; még csak a láz kezdete az: hideggel kezdődik; reszketéssel,
félelemmel.
A fürdő felé indult, jól tudta, hogy ott fog Hannával találkozni.
Nem csalódott. Hanna pontos volt. A rendes órában megjelent, fürdését
végezve. Innen rendesen a «kerthez» szokott felsétálni, mely a fürdő
mögött egy magas hegy oldalán terül, a vendégek kedvencz mulatóhelye.
Hanna megköszönte Inczének a hű figyelmet, hogy reá várt s karjába öltve
kezét, elsétált vele a mulatókertig.
Incze nem szólt neki a levélről semmit.
Együtt reggeliztek. Hannának jól esett a tej és vaj. A kert közepén fris
forrásvíz buzog: Incze maga merített neki belőle s Hanna a körömpróbáig
kiitta a poharat.
Ekkor Incze azt indítványozta Hannának, hogy látogassák meg együtt a
«szép kilátást». Az egy kúpalakú hegynek a csúcsa, melyhez tekervényes
út vezet föl; kissé meredek is, azért nem minden lábbadozó betegnek van
ajánlva; hanem a ki egyszer rászánta magát, hogy oda felmenjen,
fáradságáért nagyon megjutalmazva érzi magát a fölséges kilátásban, mely
a legszebb mosolygó panorámát tárja elé; míg körül az ős természet
aristokrata pompája büszkélkedik; fák, miket nem vágnak le tüzelőnek,
fű, melyet nem aratnak le szénának: csak gyönyörűségre, nem szükségre
terem itt minden.
A serpentina kanyarulatain kis fapadok vannak, sétáló párok számára.
Incze többször megkérdé Hannától: nincsen-e elfáradva? nem kiván-e
leülni? – Majd odafenn! felelé a nő.
Beletelt egy óra, míg fölértek. Hanna arcza a hegyi útjárástól egészen
ki volt gyuladva; ajkai félig nyitottan lihegtek. A pirtól, a lihegéstől
úgy tetszett, mintha mosolyogna. Büszke szép keble magasan hullámzott.
Shawlját leereszté, kezében tartva; kalapját leveté fejéről, hogy hosszú
fürtei nyakára és vállaira omlottak alá. Nagyon szép volt!
A két hitves hosszasan szótlanul állt, elmerengve névtelen érzelmek
között. A hölgy bámulta a szép földet s a férfi bámulta a szép nőt.
És eszébe jutott neki, hogy ez a nő még az övé.
Mily szép, mily tiszta, mily fenséges látmány.
Incze átkarolta Hanna derekát, s ajkát oda érteté annak lángoló
arczához.
A nő büszkén fordult vissza s fagyos tekintettel azt mondá neki:
– Mi jut önnek eszébe, uram?
– Hanna! szólt Incze, összetett kezeit ajkaihoz emelve. – Hát örökké
tart-e ez?
– Nem. Csak holtig, felelé a nő.
– S mi bűnöm van, hogy így kell bünhődnöm?
– A bűn öné; de a bünhődés az enyém. Ön feloldta magát az alól, a mit
vétett, ön nem is tudja azt már. Ön olyan nyomtalan csekélységnek tartja
azt, a mi életének forduló pontja volt, hogy azt nem is tartotta nekem
érdemesnek megmondani.
– Ez hibám volt. Elismerem. De viszont hivatkozhatom rá, hogy a mit ön
tőlem valaha kérdezett: azt mindig őszintén elmondtam. Nem volt szokásom
soha, élettörténetemmel közlékenynek lenni. A világ úgyis eleget beszélt
felőlem; azt hittem, ezt is hallotta ön. Hirlapok jelentek meg
életleirásommal, s azokban el volt mondva őszintén, mi voltam ifjú korom
óta; azt hittem, ön is tudja azt.
– Én nem olvastam azokat.
– Nem voltam szökött gályarab, nem voltam elitélt váltóhamisító, nem
kalandor; nem volt mit titkolnom, nem mit meggyónnom ön előtt
előéletemből.
– Inkább lett volna szökött gályarab, üldözött gonosztevő: most együtt
szöknénk tovább s én fognám önt rejtegetni.
– Hanna. Ön tudja jól, hogy én önt imádtam és nem mondtam önnek azt
soha. Ön tudja jól, hogy én futni akartam eltitkolt szerelmemmel, a mit
embernek nem volt szabad gyanítani. Ön állított meg akkor!
– Lázadás volt ez tőlem az Isten ellen, s most porban fekszem érte, s
nincs vezeklés, mely reményemet az ég bocsánatához visszaadja! Isten
büntet engem azért, hogy daczolni mertem vele.
– Akkor kétféle Istent hiszünk, Hanna; az enyim a szeretet törvényei
szerint ítél, nem a haragé szerint.
– Te mondád! Kétféle Istent hiszünk. S ez választ el bennünket két külön
világba. Az egyik világban minden fű, fa, állat, a levegőben tánczoló
bogár, egyenrangú az emberrel: él, hogy szeresse egymást, faját
szaporítsa s ne törődjék a földön túl semmivel. A másik világban erős
kötelességek uralkodnak: egyedül emberek számára alkotva; kik holtuk
után Istenhez jutni akarnak; kiknek czélja az ég; kik hisznek átokban és
áldásban; kik ha esküt mondtak a nőnek, megtartják a nőnek, s ha esküt
mondtak az Istennek, megtartják az Istennek, s mikor három ujjukat
felemelték az égre, azt nem azért tették, hogy a negyedikkel füttyöt
vessenek utána.
– Hanna! Ön rajongásában igazságtalan egy egész nemzet iránt. Hazám
törvényei szerint, s azokat nép hozza, király szentesíti, Isten tartja
fenn: meg van engedve mindenkinek egyik vallásfelekezetből a másikba
szabadon átlépni. Hat millió lélek e hazában, s száz millió keresztyén a
kerek földön nem tartja a papok nőtlenségi fogadalmát sakramentumnak. S
ezek mind Isten oltalma alatt élnek. Törvényük alapja erény, erkölcs,
emberszeretet. Templomaikban a Szentlélek honol. Férfiaik jámborok,
asszonyaik boldogok és gyermekeik engedelmesek. Pedig nem tartják a papi
nőtlenséget szent sakramentumnak. Száz millió keresztyént odadob ön a
kárhozatra velem együtt?
– Oh nem. Ők idvezülnek az ő hitük szerint. Talán önt is magukkal
viszik. Én! csak én kárhozom el: az én hitem szerint! Változtassa ön meg
mindazt, a miben gyermekkorom óta növekedtem. Irtsa ki szivemből
mindazt, a mi emlék: gyermekkorom imáit, a szűz anya képét, az apám
koporsója fölött elhangzott zsolozsmákat, a gyónás után nyert lelki
megnyugvást, a szentekkel megnépesült eget: foszszon meg ereklyéimtől,
csodákba vetett hitemtől, a bűnbocsánat reményétől, az oltár küszöbének
vigasztaló erejétől – s akkor én is azt mondom önnek: jer, üljünk le ide
a virágos fűbe s játszunk szerelmet; hisz férfi és nő vagyunk, s nem lát
bennünket senki!… De hát nincs-e senki e széles magas égben, a ki onnan
ránk lenéz!?
Incze elszomorodva szólt:
– Hanna! Én kétszer voltam már halálra ítélve, mind a kétszer
megszabadított az a hatalom, a ki másképen ítél, mint az emberek; de ha
ön ily fájdalmas szavakkal vádol be: az harmadszori halálítéletem lesz s
az bizonynyal végre lesz hajtva.
– Én elhiszem, hogy ön megmeri azt tenni. Hisz az életet eldobni, a
lelket visszahajítani dölyfösen az Istennek, a ki adta, s a kitől azt
nem kérte senki: – ez azoknak az erénye, a kik nem hisznek. De hát azt
hiszi ön, hogy ez önnek büntetés? Csak nekem az. Önnek az nyugalom,
megsemmisülés; nekem még egy új átok, mely az örök kárhozatot a földi
élettel összeolvasztja. A mit ön ellenem vétett: azt ön se élve, se
halva jóvá nem teheti többé! Azt hiszi ön, csupa vallási fanatismus hajt
a kétségbeesésig? Van, a mi még a kárhozatnál is jobban fáj: ez a
becsületvesztés. Nekünk is megvannak a mi fogalmaink s azok
változhatlanok. Önök hozhatnak törvényeket a maguk országyűlésein:
nekünk más törvényeink vannak. Nem az egyháznak: – a társaságnak. – Soha
el nem fogja ismerni a társaság azt, hogy Starrwitz Hanna grófnő
Áldorfai Inczének, ki hajdan felszentelt pap volt, törvényes felesége
lehessen. Ott a legelső impendimentum dirimens: a «votum». Én önnek csak
szeretője voltam. Házasságunk csak együttélés, s én önnek e világ színe
előtt csak szobatársa vagyok. Ez a mi engem megöl. Ujjal mutatnak rám! a
kik tudják a dolgot, suttognak a hátam mögött. A suttogás terjed. Majd
elhat az hazámba is! Gondolt-e ön arra, hogy ha ezt anyám megtudja és
elém jön és azt kérdi tőlem: «mi vagy te?!»
– De Hanna; önt a rajongás túlfeszítetté teszi. Hisz nem vettem én önt
el, mint szökevény lelkész; hanem mint katona, ki két világrészben
karddal kezemben becsületesen verekedtem. Kaczagni való őrült volna az,
a ki ily scrupulussal akarna ön elé lépni. Hisz én, mikor önt elvettem,
már férj voltam és özvegy.
– Oh átok reám érte, hogy ezt öntől kérdeztem valaha! Átok reám, hogy
megkérdeztem öntől, miért sírt előttem? mikor legelső borzasztó
összetalálkozásunk volt! Ez a holt nő: az a tengerből feljáró kisértet
csábított el engem! Miért kellett előttem egy más nőnek a kárhozat útját
simára taposni, hogy utána csúszszam én is? Soha ne hallottam volna az ő
nevét!
– Hanna! szólt Incze mély bánattal. Ne bántsa ön a halottat. Ha ismerné
ön azon óra borzalmait, a mely minket összekötött, ha tudná azt a
megrendítő katasztrófát, mely belőlem, lelkészből, férjet alkotott:
elismerné, hogy ott Isten járt közel, s azontul sem hagyott el soha, a
míg e nő velem volt. Egy folytontartó istenítélet volt rám nézve az
élet. Mert ő is kérdezé azt sokszor: szabad volt-e nekem elvennem azt, a
mi az oltáré? megbocsát-e nekem ezért az ég? de áldás özönlött fejemre
mindannyiszor az ő imádkozásai után. Hagyja érintetlen az ő emlékét,
Hanna. Ő nagyon szeretett engem.
– Én többet tettem. Mert én tiszteltem önt.
Incze elhallgatott. Egy sebhető része volt lelkének. Az a tenger alatt
alvó szent emléke. A mikor ehez nyúlt kiméletlenül Hanna, megtágított
vele minden köteléket, mely őket egymáshoz füzte.
Incze keblébe dugta kezét s megérezte, hogy ott egy levél van.
Bauernhass Siegebert levele.
Egy perczig azon gondolkozott, hogy kivágja az utolsó tromfot, s átadja
Hannának a neki szóló levelet.
Talán nyereség lett volna az rá nézve. Szomorú nyereség.
Megint mást gondolt. Ott hagyta a levelet a zsebében.
Nem volt már mit beszélniök egymással. A kilátást is jól megnézhették
már. Visszatértek. De nem nyujtották többé egymásnak karjaikat.
Incze még az nap elutazott Vihnyéről.
A postaháznál eszébe jutott a levél. Egy perczig azon gondolkozott, hogy
felbontsa azt.
Talán veszteség lett volna az rá nézve? Szerencsés veszteség.
Mit veszthetett volna el? Az életét. S az lett volna a nagy szerencse.
Talán e levél elolvasása után egyenesen ment volna Bauernhass grófot
felkeresni s végre valahára megtalálta volna azt a golyót a világon, a
mi az ő számára van öntve.
Megint mást gondolt. Odaadta a levelet a postamesternek. Azt mondta,
hogy a zsebében felejtette azt. Továbbra gondolt…