Bántotta Inczét az a gondolat, hogy Bauernhass Siegebert gróf neki
consorsa. Társa! El sem válhat tőle; mert egy engedély-okmányon áll a
nevük; el is van már készítve szövetségüknek az emléke vasból: az X–y–i
vasút.
Kezdte összevetni a körülményeket s ennek az egy «idegennek» a
kitalálása tömérdek aequatiót megoldott.
Bauernhassnak azért kellett ő rá gondolnia e vállalat tervezésekor, hogy
közvetve Hannát tegye gazdaggá. Ő úgy jutott a consortiumba harmadiknak,
mint Siegebert hajdani imádottjának férje.
Már most azt is kitalálhatja, hogy miért volt második találkozásukkor
Siegebert oly erőtetett nyájassággal hozzá? Ki tudathatta vele azt, hogy
ő a keztyűs kézszorítást megbántásnak vette?
De hisz ezt mind megjósolta neki előre Walter Leo! Megmondta, hogy az
eszményképet legyőzni pyrrhusi győzelem lesz. De hát csupán eszménykép-e
Siegebert Hannára nézve? Vagy annál több is? itt a göcs!
Az a pletyka-asszony ott Bécsben tud még valamit.
Féltékenykedése, boszusága rávette Inczét, hogy legközelebb, mikor
Bécsbe felmegy, felkeresi Caesarinet.
Pedig most már sok dolga volt Bécsben. Vannak emberek, a kiknek az a
fatumuk van, hogy csak az ablakukat kell nyitva hagyni éjszakára, s
reggelre orozva betörő idegenek telerakják az iróasztalukat pénzzel.
Csak félre kell fordítania a fejét, hogy a zsebébe dugjanak valami
nyereséget. Szerelmes volt belé a pénz. Az kereste őtet.
S most már ohajtott gazdag lenni.
A mint lemondott a dicsvágyról, egészen más eszmekörbe tévedt, más
emberek, más fogalmak hatottak mindennapi életére.
Megváltozott izlése, életmódja, szenvedélyek ébredtek fel nála, miket
eddig másokban kigúnyolt s uralkodó hajlamok szálltak téli álomra nála,
mik eddig jellemét igazgatták, tetteit vezérelték.
Most már Walter Leo megkérdezése nélkül is tudott vállalkozni, s
minthogy minden kisérlete sikerült, egybe sem vesztett bele; egészen
elhitte magáról, hogy neki ehez lángesze van. Nem is igen válogatott.
Tíz-húsz ezer forintos nyereségekért is aláirta a nevét.
Aztán azt is tapasztalá, hogy a gazdagságnak saját nimbusza van. Azért,
hogy vitézül harczolt nagy eszmékért, kapta azt, hogy gyanús embernek
tartották; azért, hogy az eszét fárasztotta a közjó és közmivelődés
érdekében, azt nyerte, hogy megkritizálták; hanem mikor elkezdett a neve
után 1000-eket irogatni, jótékony czélokra, hulladékát könnyen gyült
nyereménynek: azért nemesi rangra emeltetett. A mikor nagy érdemei
voltak rá, akkor el nem fogadta volna e kitüntetést.
Mikor Vihnyéről haza érkezve, ismét felment Bécsbe, titkárjának itthon
meghagyta, hogy a mi levelei öt-hat nap alatt érkeznek (addig nem jön
vissza), azokat csomagolja össze s küldje utána az ismert szállodába.
Az érkezett levelek között aztán talált négyet, a miknek czímzetén Hanna
kézirását ismerte meg.
Remegő kézzel bontá fel az elsőt. Tehát mégis megszólal az
engesztelhetetlen! – Nem szólal meg. – A borítékból üres papir hull ki.
És így a másodikból, harmadikból, negyedikből. Egy betű sincs azokba
irva.
Incze megint félreértette Hannát. Azt hitte, Hanna őt boszantó gúnynyal
akarja üldözni; mindennap egy üres papirlappal juttatva eszébe, hogy
közöttük semmi mondani való sincs többé. Pedig ez nem azért történt.
Hanna az előtt mindennap irt a fürdőhelyről levelet férjének. Ezt tudta
már a postamestertől az egész fürdőközönség. Nem akarta, hogy
észrevegyék, hogy férje eltávozása után mindennapi levelei elmaradnak;
hogy a világ kitalálja, a mi közöttük történt. Büszkeségét takarták az
üres levelek.
Incze szívtelen kínzásnak vette azt. Most már valóban rászánta magát,
hogy elmenjen Cæsarinehoz.
Meg akart tudni valamit.
Hanem a sorsnak úgy tetszett, hogy mást tudjon meg, mint a mit akart.
Cæsarine helyett Fatimét találta otthon egyedül.
Cæsarine fontos családi ügyek elintézése végett jár künn Belle Ange
urral. Fatime ottmarasztotta a látogatót: önálló hölgy volt, művésznő.
– Köszönöm önnek, hogy visszajött még egyszer! – szólt kezét nyujtva
Inczének.
– S ön örül annak, ha engem lát? Eddig azt hittem, hogy csak az által
okozok örömöt, ha valahonnan elmegyek.
Fatime e szónál hosszasan nézett Incze szemébe, mintha ki akarná olvasni
e szavak értelmét s aztán rögtön, mint egy orvtámadás, oly véletlenül
fordult hozzá ezzel a kérdéssel:
– Nem sikerült önnek kiengesztelni Hanna grófnőt?
– Nem.
A leány erre a két kezét keblére tette s szemeit ég felé emelve, nagyot
sóhajtott: egy nagy hálafohász volt az.
– Az ég meghallgatta imádságomat!
– Hogyan? – szólt Incze elbámulva. – Ön ezért imádkozott? hisz ön kért
rá, hogy azt tegyem.
– Akkor Walter Leo is hallotta, hogy mit beszélek.
– És most?
– Most csak önnek beszélek egyedül.
– S ön kivánta azt, hogy én ki ne béküljek?
A leány levonta szemöldeit azokra a nagy sötét szemekre. Egy gyönyörű
kézíj volt együtt e két fekete szemöldök, nyilazásra kész. Varázsoló,
megigéző tekintete volt.
– S ön azt hiszi, hogy én nem tudtam, mi következése lesz annak a
kézcsóknak? hogy én csak ügyetlenségből, balgaságból ejtettem ki azt a
szót, a mi önöket így szétzavarta? olyan bizonyos voltam a felől, hogy
ezzel egy jégtengert állítok önök közé, mint arról, hogy élek.
– S miért tette ön azt akkor?
– Miért? Miért? szólt a leány, s egész alakja reszketett az indulattól.
– Azért, mert Starrwitz Hanna grófnőnek nincs joga birni egy kincset,
melyet megbecsülni nem tud, melynek értékét nem ismeri.
– Fatime!
– Az égre kérem, ne nevezzen engem Fatimének. Ezzel a névvel vagyok
eljegyezve a pokolnak s az ő földi képviselőjének, a publikumnak.
Nevezzen engem Serenának. Térden állva kérjem-e, hogy mondja nekem:
Serena? Hisz ön adta nekem ezt a nevet.
– Jó. Legyen. Serena.
– Tehát tudja ön meg, hogy van egy Serena, a ki attól a pillanattól
fogva, melyben önt először meglátta: nem gondolt egyébre, mint hogy a
porból kiemelkedhessék, oly magasra, hogy ön egykor meglássa őt és
észrevegye. Hét esztendeje annak, hogy én szolgálok ezért a czélért,
mint a patriarcha a pusztában. S mikor ott virradtam meg számtalanszor a
tanulmány mellett átvirrasztott éj után, mert nappal dolgoznom kellett,
hogy kenyerem legyen: ez a remény újítá meg erőmet. Tűrtem annyi
nyomort, a mennyiről a Teréziarend hölgyei nem is olvastak együtt és
valamennyien, s megválthattam volna magamat belőle, mert szép voltam,
egy visszaadott mosolygás árán! És én nem adtam senkinek vissza e
mosolyt; tartottam annak a számára, a kitől lelkem sugárait kaptam. S
hittem, hogy egykor annak adhatom. Óh, hányszor sírtam térden egy szent
kép előtt, s imádkoztam hozzá: óh, megdicsőült eszményképem, te
csillagsugáros hölgy, ki felszálltál mély tenger fenekéről az égbe: ne
add másnak földön hagyott kincsedet; vezesd az ő útját az én utamon
keresztül, hogy lásson meg engem! S utam fényes lett, diadalmas,
koszorúkkal hintett. Felfelé törekedtem. Azt hittem, nem lehet neki
olyan magasan járni, hogy valahára fel ne jussak hozzá. S ekkor – előjön
egy hidegvérű úrhölgy, a ki unatkozott meg nem szolgált kényelmében;
megharagszik valakire s daczból, dölyfből letépi azt az útjába esett
virágot, a mit én könyeimmel öntöztem mindennap!…
Incze elzsibbadtan állt és bámulta e titokteljes lényt.
A leány összeszorítá ajkait; fogaival zsebkendőjébe harapott, s aztán
folytatá:
– Ne féljen ön: nem fogok sírni. Ma rossz vagyok ahhoz. Mikor
meghallottam, hogy Starrwitz Hanna grófnő elvette Áldorfai Inczét, (mert
az vette el önt) első gondolatom az volt, hogy odamegyek már most én az
ő helyére. Cseréljünk. Kolostorba megyek. Ejh! kinevettem érte magamat.
Nem leszek apácza! Ellenkező leszek! Ha szétszakították a szivemet,
tépem én még apróbbra s odahajítom a világ bolondjainak: szedjék fel!
Menjünk kaczagni, ittasulni, belerohanni abba a forgó szélbe, a mi a
többit is magával ragadja. Ekkor megbotlottam valamibe. Az imazsámolyom
volt. Megtanultam imádkozni. Indulataim lecsillapultak. Azért
imádkoztam, hogy legyen hát boldog az, a kihez gondolataim
zarándokolnak. Tegye őt szerelme által idvezültté az a nő, a ki őt olyan
ingyen kapta a vak sorstól! Fogott önön az én imádságom? No ne
hallgasson el. Ne forduljon félre! Feleljen igazán, szivére téve kezét:
volt-e egyetlen egy napja, a melyben össze ne hasonlította volna őt
azzal az én megdicsőült szentemmel s vádat ne sóhajtott volna az égre, a
miért őt elrabolta a földtől?
Incze keble önkénytelenül visszhangzá e sóhajt most is.
– Üljön le, kérem, szólt a leány. Ön nekem bírám e perczben. Én gyónok
és vallok. Itéljen el. Azt hittem, hogy elcsillapítottam már a vihart
szivemben; megnyugodtam abban, a mit a sors határozott. Ekkor a végzet
közbehozta pesti vendégszereplésemet, s ennek folytán az érintkezést a
fényes előkelő körökkel. Óh, itt Bécsben korábban is be voltam azokba
vezetve: önöknél csak akkor, mikor szükség lett szolgálatomra. Itt
megláttam önt újra. Ekkor megtanultam azt, hogyan lehet az embernek erős
akarat által megakadályozni azt, hogy a láz kitörjön rajta? Ön engem meg
sem látott, csak végigment a termen. És azután hallottam önről beszélni.
Óh miket beszélni! A kit én magamban egy fenkölt lovagnak, egy
félistennek bálványképében mint oltáralakomat rejtegettem, azt e fényes
termekben csak gúnyolni tudták. Egyszer Starrwitz Hanna grófnő
jelenlétében élczeltek önre. Azt beszélték, hogy régi elveit
megváltoztatta, hogy elpártolt, felcserélte a tábornoki babért a
kormányi kegygyel. Hanna grófnő azt mondta erre: «nem értek hozzá, nem
tudom mi a politika; nem olvasom az országgyülési beszédeket». Óh,
hiszen én sem értek hozzá; én sem tudom, mi a magas politika; de egy
dolgot még is tudok! – Ugyan: nem mondta el önnek Hanna grófnő, hogy
akadt mégis a társaságban valaki, a ki szembe mert szállni az egész
gúnymosolygó Bábellel, s azt merte mondani: «én bizonyos vagyok felőle,
hogy Áldorfai férfijelleme oly magasan áll, hogy ha valamit tett, vagy
mondott, a mit érteni nem lehet, az azoknak a hibája, a kik nem értik,
nem az övé! Nem mondta el azt önnek Hanna grófnő, hogy valaki merte önt
védelmezni egész szenvedélylyel, egész szivvel? s hogy az a valaki egy
nő volt, egy komédiásnő! a kinek ön semmije sem: még csak honatyja sem,
mert neki hazája sincs!
Incze sötéten nézett maga elé. A sértett büszkeség dæmona árnyékozá be
arczát denevér szárnyaival.
– No de jól van, folytatá a leány, homlokát megdörzsölve két kezével. A
hir, a név, a férj nyilvános élete mit tartozik az asszonyra? A nő lehet
ez iránt közönyös. Sok nőt ismer a világ, kinek férjét a közvélemény
elitélte s a ki mégis szereti férjét. Ezt akartam még megtudni. Lehet-e
őt nem szeretni annak, a ki őt magáénak nevezheti? A titoknak hangja
van. S az asszonyok még a szemeikkel is hallanak. Két összetalálkozó
tekintet egyetértése, egy véletlennek látszó összejövetel. Közönyös
arczkifejezéssel elmondott, de suttogó szavak; kézszorítás, mely
biztatást fejez ki: óvakodó körültekintések, más asszonyok
gúnymosolygásai. Óh, én meg tudom azoknak értelmét fejteni, mert
mesterségem a komédiázás s sokat tanultam ily helyeken a mesterségemhez
valót.
– Mit akar ön mondani? szólt berekedt hangon Áldorfai, felugorva
helyéből.
Most aztán a leány ült le egy karszékbe s fejét tenyerébe hajtva, a
legnagyobb nyugalommal mondá e megölő szavakat:
– Azt, hogy Starrwitz Hanna grófnő nem érdemes arra a kincsre, a mit a
vaksors ölébe dobott.
– Serena, gondolja meg e szót!
– Meggondoltam azt már akkor, mikor odamentem az ő oroszlánbarlangjába s
kitöltöttem neki a keserü poharat: «megiszsza-e, vagy nem iszsza?»
– Mit tett ön azzal?
– Neki semmit. Nem itta meg. Körülbástyázta magát jéghegyekkel;
üvegharang alá tette a szivét. Megvédte magát.
– Mit akar ön, Serena! én férj vagyok! Hanna hitvesem.
– Mit akarok? Azt, hogy már most hasonlítsa ön össze ezt a két nőt. Az
egyik, a büszke félistennő, elutasítja magától azt a férfit, a kit
boldoggá tennie édes szent kötelesség; eltaszítja őt, nehogy egy
családbeli főpap, nehogy egy istenfélő imanéne elszörnyedjen azon, hogy
férjének fejét valaha a szentelt chrysma érte, s még kétségbe vonják,
hogy a dogmák szerint üdvös volt-e őt szeretnie? a másik pedig, a nép
söpredéke, a koszorúkkal beszennyezett komédiásnő nem kérdi, mit mond a
világ idelenn? mit itélnek az égi seregek egykor odafenn!? csupán
szeret, szeret!…
És azzal zokogva zuhant végig a földön.
Incze fel akarta őt emelni.
– Menjen ön! Hagyjon el örökre! Ne lássam többé soha!
Az alcovenben volt egy fali óra. Az elkezdett e perczben zenélni; ezt a
melódiát pengte: «du hast mich nie geliebt».
Áldorfai nem hallgatott e méla csábító hangra; de úgy tetszett neki,
mintha azzal együtt egy másik hang azt mondaná neki, hogy e könyeket az
ő kötelessége letörülni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És azontúl sokszor letörülte ő még e könyek ismételt árjait ez óramű
méla dallamának hangjainál; sokszor vegyült a «du hast mich nie geliebt»
a zokogás melódiája közé: mintha együvé tartoznának ők.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ettől a naptól fogva Áldorfai Incze nem viselte többé a medaillont
keblén a két szemközt fordult nő arczképével.
És azzal együtt ama tenger alól felhangzó szó is elhallgatott rá nézve
egészen.