– No hiszen szép galibába kevert engem a ti kedves kis szinpadi
angyalotok! panaszkodék Áldorfai Incze Walter Leonak, mikor a
legközelebbi igazgató-tanácsi ülésben összejöttek Bécsben.
– Miféle galibába?
– Hát ez a természet naiv csodagyermeke, mikor nőmnél látogatóban volt s
aztán engem odavitt közéjük a bűnöm, kapta magát, kezet csókolt nekem,
mintha én volnék a bérmáló püspök s aztán egész naivul elmondta
Hannának, hogy ő nekem keresztleányom: én voltam a pap, a ki őtet
megkeresztelte.
– Képzelem Hanna szemeit, a miket rád vetett!
– Dehogy képzeled! Arról nincs emberi fogalom. Ettől a percztől fogva
Hanna, ha meglát, keresztet vet magára és elfut előlem. Egész nap térden
van és imádkozik s készül Rómába vándorolni gyalog és mezitláb.
– Próbáltad kiengesztelni?
– Mindent megkisértettem, a mi csak hatalmamban áll, de mind hiába. Azt
mondja, hogy ő el van kárhozva! Nem elég, hogy maga, mint félig-meddig
apácza, lépett ki kedvemért a rendből; hanem most még azt is meg kell
tudnia, hogy a kihez nőül ment, az elébb maga felszentelt pap, szerzetes
volt! Hogy a férj, kihez esküvel kötötte magát, maga is fogadalommal
volt lekötve elébb. Azóta kétségbe van esve, kezeit tördeli és gyászban
jár. Kérlek: gyászol engem, e világi életemben!
– Átkozott bolond történet!
– No ugyan az! Úgy hogy most már van is feleségem, nincs is. Azzal
biztat, hogy ha megkisértem őt hálószobájában meglátogatni, a kettős
hitvesi nyoszolya helyett két koporsót fog egymás mellé beállíttatni a
fülkébe, az egyikben ő fog hálni: a másikat aztán, ha tetszik, foglaljam
el én.
– Majd elmulik az. Hadd neki kipenitencziázni magát. Vidd el egyszer
Mária Czellbe bucsúra, ott adni fog az oltárra egy szent ajándékot
vezeklésül, s aztán kiengesztelődve tér vissza.
– Te nem ismered őt, ha azt hiszed. Ő tőlem e percztől fogva irtózik.
Daemoniacusnak tart, a kinek nemcsak az érintése, de a puszta látása is
ideges görcsökbe ejti. Én ez időtől fogva arra vagyok büntetve, hogy
Szent József-házasságban éljek.
– El ne mondd másnak, mert még kanonizálnak, ha megtudják.
– Te csak tréfának veszed az én bajomot. De énnekem ez olyan komoly
dolog, hogy képes vagyok főbe lőni magamat értte.
– No, én azt nem tenném.
– Hát mit?
– Boszút állnék mind a két asszonyon egyszerre.
– Hogyan?
– Parbleu! Én tudnám a módját a boszúállásnak! – Ugyan ne légy gyermek.
Ne szaladj te most Hanna után, ha vallásos extasisban van: tudod, ha ez
egyszer a nőket meglepi, abból őket semmi hatalom ki nem gyógyítja;
hanem, ha nem mondanak nekik ellent, hát kigyógyulnak belőle maguktól.
Majd ő fog utánad járni még. Ne menj vissza egy hétig Budapestre. Addig
jer velem; látogassuk meg a te kis gonosztevő daemonodat: a szép
Fatimét.
– Te járatos vagy hozzájuk?
– Ő divatban van.
– De az anyja téged fel akart akasztatni!
– Hát hiszen nem vagyok én a zsidó Isten, hogy az anyák bűnét a
leányokban büntessem meg. S aztán még arról sem vagyok egészen bizonyos,
hogy nem én vagyok-e (az az, hogy a multra nézve) tulajdonképen Belle
Ange úr?
– Eredj, te istentelen!
– Bizony én fiatal koromban nem voltam pap. De most sem vagyok az. A
feleségemet imádom, úgy, mint akárki más; hanem, hogy minden szombaton
letérdepelnék eléje meggyónni, hogy egész héten hol jártam? azt nem
cselekszem. Azért oly hűségben és gyöngédségben élünk egymással, mint
Philemon és Baucis, Herman és Dorothea, Odenatus és Zenobia, Aben Chamot
és Yota és a többi. – Nos, hát eljösz velem holnap mademoiselle Belle
Angehoz? Hogy megdorgáld keresztatyai szigorral! Adsz fel neki szigorú
vezeklést.
Incze gondolkozott a válaszon. Egy olyan nőt maglátogatni híják, a kit ő
akkor, mikor még Serenáját csak távolról imádta, nem akart az útfélről,
a hófuvatból felvenni, hogy ugyanazon szekérre üljön, a melyen Serena
utazik! Ő is elfogadta e nő látogatását már azóta. Csendes barátság volt
köztük.
– Elmegyek.
Incze valóban azzal a szándokkal határozta rá magát, hogy meglátogassa
Leo kiséretében Fatimét, hogy annak majd elmondja azt a nagy balesetet,
a mit családjában naiv kifecsegésével okozott. S majd ott talán az
asszonyi furfang talál ki valamit, a mivel ezt a hibát jóvá tegye.
Valami «pia fraust». Valami kegyes hazugságot, a mivel azután el
lehessen ütni a dolgot. Talán irhatna valami felvilágosító levelet
Hannának, a miben elcsürnék csavarnák a tényállást, úgy hogy utoljára is
kiderülne valami alapos félreértés: hogy Incze még sem az, a kinek
állították, vagy nem úgy történt a dolog.
Ez a gyönge reménysugár vezette el őt másnap Belle Angékhoz Leo
kiséretében. Előre tudva volt jövetelük; vártak rájuk.
Caesarine otthon volt leányával; egy perczre monsieur Belle Ange is
felszinre került, hogy bemutatása által constatálva legyen valóban
létezése; hanem aztán mindjárt megint el is tünt. A quasi-marquis úr
ahoz az osztályhoz látszott tartozni, melynek tagjai csendes
izgatottságba jönnek, ha csengetést hallanak.
Fatime igen egyszerüen volt öltözködve otthon. Akkor épen azokat a
nagyon rövid ruhákat viselték. Olyan volt benne, mint egy gyermek.
Caesarine alig találta helyét Inczének! úgy örült neki, hogy lakását
megtisztelte látogatásával. Fatime is örült nagyon.
– Lássa ön, milyen nagy gyermek lett belőle?
– Fatime kisasszony kész művésznővé nőtt fel azóta, viszonzá Incze
kötelezett bókkal.
– Ne mondja ön: Fatime kisasszony. Ön tudja, hogy másik neve is van.
Önre nézve ő «Serena».
Walter Leo közberontott a maga véleményével:
– Vigye el a héja az önök keresztatyafiságát! No iszen Fatime Serena
kisasszony szép özönvizet döntött fel az én sógorom házánál azzal a
szóval, hogy ő volt keresztelő apja.
– Hogyan? kérdezé Fatime, természetes bámulatra nyitva fel nagy sötét
szemeit, miknek pillái olyanok voltak, mint két éjpillangó szárnya.
– Hát úgy, hogy azóta a sógorasszonyom, a ki igen túlbuzgó vallásos,
katholikus hitben nevelt hölgy, azt hiszi, hogy el fog kárhozni, ha még
ezentúl férjétől hitvesi gyöngédséget fogad el. Incze azóta anachoretai
életre van kárhoztatva.
Caesarine szemében daemoni káröröm sugárzott.
Hanem Fatime elnevette magát.
– Ah, hisz ez nem igaz!
Most azután Incze is bizonyítá.
– De úgy van, kisasszony!
– Nem lehet azt velem elhitetni, szólt játszi hangon a leány. Hisz én
magam láttam.
– Mit látott?
– Önöket azóta együtt.
– S mit tettünk együtt?
– Karonfogva mentek az utczán.
– S aztán – c’est tout?
Fatime vállat vont és a szemébe nézett nagy ártatlanul.
Walter Leo egyszerre féktelen nevetésbe tört ki.
– Ah, ez nagyszerű! Azt hiszi, hogy a házas élet abból áll, hogy az
ember karonfogva jár egymással az utczán! S azzal vége!
Caesarine szemérmetes hunyorgással mondá:
– H-hm! Mit tudja ő még, hogy mi az?
– Valga me Dios! Én ha Inczének volnék, fel tudnám őt arról
világosítani.
Caesarine naiv haraggal ütött e szóért Leo kezére egy papagály
tollseprüvel, míg Incze a szemefehéreig vörös lett.
Csak Fatime nézett közbe változatlan halavány arczczal, semmit nem értő
szemekkel. Mit tudta ő azt még, hogy mit mondott Leo? mért fenyítette őt
meg az anyja? s miért lett olyan vörös Inczének az arcza?
Incze Caesarinehez fordult.
– A kis leánynyal nem lehet ezt megértetni; hanem önnek madame Belle
Ange nincs szüksége körülményes magyarázatra. Ön érteni fogja azt, hogy
micsoda szerep az a «férj az ajtó előtt?»
– Abban én is játszottam! kottyant bele szeleskedve a leányzó.
– No most én játszom benne a czímszerepet.
Caesarine olyan szemekkel tekinte Inczére, a minőkkel néz a macska a
lesből a felé közeledő madárra.
– S ön is ismeri azt a darabot? kérdé sunyi közönyösséggel Inczétől.
– Igen. A nemzeti szinházban láttam.
– Tehát emlékezik ön rá, hogy ott is azért zárja ki a fiatal asszony az
epedő rimánkodó férjet a hálószobájából: mert megtudta felőle, hogy pap
volt, s valamikor egy kis gyermeket megkeresztelt?
– Oh nem, szólt Incze, egészen rá hagyva magát szedetni a kérdés által.
Nincs ott szó sem papról, sem keresztelésről; hanem kizárja a férjét
azért, mert egy fiatal ficzkó beesett a szobájába a kandallón keresztül,
s azt nem tudja hirtelen hová tenni?
– Úgy? – tehát egy fiatal ficzkó beesett a kandallón? – Ugyan kérem,
nincs az ön szobáiban is kandalló?
Walter Leo vakarni kezdte a feje hátulját s szítta a fogait. Ő már látta
a macskakörmöket.
– Madama Belle Ange! szólt kérdő bámulattal Incze.
– Igen. Madame Belle Ange vagyok: ha már épen nem akar ön
«komámasszonynak» czímezni. S ha meg vagyok támadva, védelmezni szoktam
magamat. Ön egy hihetetlen adomát mond el nekem s felelőssé teszi a
leányomat egy igen nagy bajért, a mely önnel történt. Hogy megtörtént,
azt elhiszem. Hogy az önnek nagy baj, azt is elhiszem. Hanem hogy ez a
baj egy naiv gyermeknek óvhatlan kifecsegése miatt szülemlett volna meg:
abban kételkedem.
– De én bizonyossá tehetem önt arról asszonyom.
– Én a nőket, minthogy magam is az vagyok, másképen ismerem. Az
megtörténik gyakorta, hogy egy nő egy férfit, a kit még ma imádott,
holnap már utálni fog; hanem hogy az ilyen égalj-változásnak, a nyárból
egyszerre a télbe átlépésnek, vallási vakbuzgalom lehessen az indoka: ez
a leghihetetlenebb csodák közé tartozik.
– S ilyen hihetetlen csoda az én történetem. Boldogtalanná vagyok téve –
egy szó miatt.
Ezt Incze valódi, mélyen érzett keserűséggel mondá. Hangja reszketett
bele. Ő szerette Hannát.
E szavára rögtön, minden hozzákészülés nélkül, heves zokogásba tört ki
Fatime, odaveté magát a pamlagra s két kezét arczára tapasztva,
fuldokolva kiáltá:
– Oh én szerencsétlen! Mit tettem! Mit tettem!
(– No ez szép fordulatot vesz! sziszegett magában Walter Leo, s az
óráját huzogatta ki zsebéből, hogy megnézze rajta, hány óra? nincs-e még
ideje a menekülésnek? de mindannyiszor visszatette, a nélkül, hogy
megtudta volna, mit nézett rajta.)
Caesarine odafutott zokogó leányához. Arcza felindulást fejezett ki.
– Ne sirj! Ne sirj, gyermekem! Nem vagy te annak az oka! Állj fel!
Törüld le könyeidet! Nézz bátran a szemébe! Te ártatlan vagy. Ne zokogj
úgy: még megszakad a szived!
Walter Leo praktikus szinházlátogató volt. Tudta jól, hogy az utolsó
scénát, bárha az a leghatásosabb, nem kell bevárni soha, mert akkor az
ember a nagy tolongásban nehezen jut a felsőkabátjához s megrántotta
Inczét, hogy jó lesz innen elmenni. Azonban Incze érzékeny szivü férfi
volt, akár egy gyermek: nem tudta lelkére venni, hogy azt a nagy
barbarismust elkövesse, hogy mikor egy hölgyet megríkatott, azt ott
hagyja a zokogás közepett, kiengeszteletlenül; ezt jólelkű ember nem
teheti, bárha részén van is az igazság.
– Hagyj el engem! kiálta a zokogó leány kérlelő anyjára. Miért vittél
engem oda? Eredj! Gyűlöllek!
Caesarine most a kétségbeesés niobei arczával emelkedett fel,
összekulcsolt két kezét tenyereivel fölfelé fordítva fején.
– Ő gyűlöl engem! Nekem meg kellett érnem, hogy leányom gyűlöl engem!
Ez elkeseredés rohama igazolja azon merész kitörést, mely erre
következett. A vérig sértett nő az anyai szív haragjával dobbant a
mozdulni nem tudó Incze elé s fogcsikorgatva monda neki:
– Pedig nem az én Serenámnak a szava okozta azt, hogy Áldorfai Inczének
meg kell fagyni Starrwitz Hanna grófnő jégtekintete előtt, hanem az,
hogy – Bauernhass Siegebert Pesten volt!
– Hüh! kezde el ijedtében fütyülni Walter Leo, s két kezével a két
hunczutkájába kapott. – Incze sápadt lett, mint a halott.
Hanem e szóra dühösen ugrott fel a pamlagról Fatime s anyját erőszakosan
elrántva Incze elől, szilajon kiálta:
– Eredj! Ne rágalmazz egy szentet!
S azzal odaveté magát Incze lábaihoz és megragadá annak kezét.
– Nem! Ne higyjen ön neki! Én vagyok a vétkes, egyedül én! Engem
átkozzon! Engem taposson el! Én tettem önt boldogtalanná!
S még utoljára Inczének kellett lehajolni, hogy őt fölemelje és
kiengesztelje és bíztassa, hogy hiszen semmi baj sincs: nem olyan komoly
a veszély. Helyre lehet azt még hozni.
– Ugy-e helyre lehet még hozni? esenge aztán a leány. Úgy-e ki fogja ön
engesztelni azt a szentet, azt az angyalt? úgy-e addig fog ön előtte
térden imádkozni, míg leimádkozza magához az égből? úgy-e boldog fog
lenni ismét?
S a míg megigértette Inczével, hogy vissza fogja hodítani imádott
szentét s aztán nagyon boldog fog lenni vele, az alatt folyvást oda volt
tapadva keblére, és karjait oda fűzte nyaka körül, és forró arczát oda
szorítá arczához, míg aztán lassan kibékült s az utolsó könycseppek alól
kitört a ragyogó szemek mosolysugára…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor a lépcsőn lefelé haladt a két férfi, Walter Leo azt mondá:
– No ezt a jelenetet jól adták!
– Kik? kérdé Incze szórakozottan.
– Ti mind a hárman.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor Incze lakásánál elváltak, Áldorfai megfogta Walter Leo kezét s azt
kérdezé tőle:
– Bauernhass Siegebert volt Hanna ifjúkori eszményképe?
Leo megczirogatá a másik kezével szépen Incze körszakállát.
– Kedves barátom: most még csak az hiányoznék neked a boldogságodhoz,
hogy kezdj el féltékeny lenni a multakra és a levegőben lévőkre!
Többet nem mondott neki.