Incze minden magasztalás által sem hagyta magát rávetetni, hogy az
ünnepelt vendéget megnézze. Azt mondta, hogy elve ellen van a német
szinházba menni. Maszkirozta a jobb oldalra vonulását nemzetiségi
tüntetéssel. A mely nap először szavazott «igen»-nel «nem» helyett,
kipödrötte a bajuszát kuruczosan.
Tehát ő nem látta mademoiselle Belle Anget.
Ez pedig igen nagy baj kútforrása lett rá nézve. Mert, ha látta volna a
szinpadon, s ha látta volna különösen a szinfalak között mademoiselle
Belle Anget, nem lett volna kiváncsi meglátni a szinpadon kivül; hanem
elutazott volna arra az időre, a míg a vendégművésznő Budapestet
boldogítja jelenlétével, valahová, például a választó kerületébe, s ő
meg a választóit boldogította volna elveinek korszerű fejtegetésével.
Pedig hát kiváncsi volt.
Az előkelő úrhölgyek fölkérték, küldöttségileg, a közkedvességű
vendégművésznőt, hogy ne tagadja meg tőlük azt a szíves fáradságot, a
műkedvelő úrhölgyeket szerepeik felfogásához szükséges utasításokkal
ellátni s a rendezésben is irányadó útmutatásaival törekvéseiket
előmozdítani. A mit a vendégművésznő a legnagyobb készséggel meg is
igért, kinyilatkoztatva, hogy ez rá nézve csak kellemetes kötelesség,
miután ő anyai részről e hazának leánya, s a mivel hazájának tartozik,
azt leróni mindig édes feladatának tartandja.
Tehát mademoiselle Belle Ange minden nap ott volt az előkelő műkedvelők
szinpadi próbáin s mint Hanna grófnő elmondá otthon férjének: ez az
idegen művésznő oly finom decentiával lép föl, oly urias kellem, előkelő
pli tünik fel rajta, hogy egészen beleillik a társaságba. Meg is hívták
minden estélyre s azon kivül egyes nőszereplők külön is kikérték szíves
látogatását, bizalmasabb tanácskozás végett a szinpadi rejtélyek
ezerféle tárgyában s mindnyájan el vannak naivsága, egyszerűsége által
ragadtatva. Nem csoda. Hisz anyja mellett növekedett fel: a ki a
legszerényebb nők egyike, gyermekét soha egy perczre el nem hagyja, s
mindennap elviszi magával a szent misét meghallgatni. Mind a ketten igen
vallásosak. Hanna grófnő előtt ez nagy ajánló levél.
Még mielőtt a Fortunio dala szinre kerülne, elébb az úrhölgyek egy
emberbaráti alamizsnagyüjtést rendeztek az éhezők számára, (ég áldja meg
őket érte!) elfoglalva a templom-ajtókat, s nagy hire volt előre, hogy
mademoiselle Belle Ange a barátok templomának küszöbén fog gyüjteni.
Legtöbb arany is gyült össze az ő perzselyében.
S valóban nagyon meg lett volna jutalmazva Áldorfai Incze azért a
keresztyéni felbuzdulásért, ha ő is oda vitte volna az aranyát a templom
küszöbén az alázatosság bársony köntösében alamizsnát gyűjtő művésznő
erszényébe. Hanem hát kemény volt az ő szive; elkerülte a templomot s
azért meg kellett neki lakolnia.
Fortunio dala fényes előadásának napja már közelgett. Egy megelőző estén
Hanna meghívta magához theára a szent ügy körül annyit buzgólkodó
művésznőt anyjával együtt. Így aztán okvetlenül kellett vele találkoznia
Inczének is.
Mikor Incze ez este a szokottnál hamarább hazaérkezett a klubból,
komornyikja jelenté neki, hogy a vendég-úrhölgyek már megérkeztek s a
grófnő kéreti a tábornok urat, hogy sziveskedjék elfogadó termébe
átmenni.
Incze sietett a parancsot teljesíteni.
Midőn a nehéz damaszt függönyt félrevonta az elfogadó terem ajtaja elől,
épen szemközt ülve látta maga előtt mademoiselle Belle Ange-t a kandalló
előtt, Hanna grófnő mellett. Anyja túl, Hanna balján, egy causeuseön
ült.
Az idegen hölgy meglepő szépség volt. Finom tojásdad arcz, csaknem
minden testszin nélkül, de a minek annál nagyobb élénkséget kölcsönzött
a gyönyörű csigahajlású száj, eleven vérpirosságával; s ehez egy olyan
szempár, melyben egy egész fegyvertára rejlik minden asszonyi
nagyhatalomnak; a nagy sötét pilláktól árnyazott két első rendű
csillagnak zenithje és nadirja volt a jó kedvben és a bánatban. Haját
akkori divat szerint két hoszszan leeresztett fonatban viselte, mik
vállain keresztül ölébe kanyarodtak alá. E haj fekete volt, mint a
kőszén. Világoskék ruhát viselt, melyért Incze rajongott s melyet Hanna
ki nem állhatott, s a félig kivágott ruhának kiegészítését képezte a
vállait és keblét eltakaró csipkefodrozat. A kandallóhoz tolt karszéken
festőien elegáns hanyagsággal hátradülve ült keskeny picziny lábait a
kandalló rácsára téve föl, s az alatt egy roppant nagy fekete
legyezővel, mely féltestét eltakarta, hüsselte magát. Lábainak jól esett
a meleg, arczának a szellő.
Hanna grófnő egy csomó jelmezképet tartott ölében; bizonyosan abban
válogattak.
Incze előtt valami ismerős emlék ötlött föl ez arczon; de még sem tudta
kitalálni, ki az? A mig aztán közelebb lépve, meglátta madame Belle
Anget is, ki nem esett a kandalló világításába. Arról aztán megtudta,
hogy hol van most?