Áldorfai Incze nagy félelmek közt mert haza jönni Budapestre. Azon
töprengett, hogy ha megtudják felőle, hogy ő egy vasuti vállalaton egy
tollvonás árán olyan roppant nagy pénzösszeget nyert, akkor őtet talán
többet el sem fogadják semmi czivilizált társaságban s jó szerencse
lesz, ha a saját felesége is ki nem kergeti a házból, azzal a
napszámmunka nélkül szerzett pénzzel. Valami gyönge reménység biztatta,
hogy talán nem tudják meg olyan hamar.
Nagyon csalatkozott. Elébb megtudták azt, mint ő haza érkezett volna.
Hanem abban is csalatkozott ám, hogy őt e miatt a társaságból ki fogják
rekeszteni. Au contraire! Most lett csak igazán bevéve minden
társaságba. A míg az ilyen emigrált, meg újra immigrált bús hazafi a
«szegény ördög» hirében áll, az emberek úgy fáznak, mikor látják (még a
jó barátai is); mind azt hiszik róla, hogy ez keres valakit, a kitől
valamit kérjen s csak rá kell nézni, hogy az embert megfogja s azt
mondja, te vagy az, a kinek engem ki kell húzni a vízből! Hanem a mint
egyszer híre futamodik, hogy a bús hazafi nagy pénzhez jutott, minden
jég felolvad előtte; elismerik, hogy most már derék, társaságba való
ember, a ki nem nyugtalanítja a vele érintkezőket. Még a hazafiui híre
is egyszerre két akkorára nő. Alig győzi a küldöttségeket elfogadni, a
mik karhatalommal viszik elnöknek mindenféle alapon alakuló
társulatokhoz. A czimborákból tisztelők válnak s az ellenségekből
legfeljebb irigyek.
Hát még a feleség otthon. Annak sincs eszébe válópert indítani e miatt.
Ellenkezőleg, azon örvendetes változás áll be a családi életben, hogy a
míg az új bevásárlások tartanak, a nő kedélye folytonos villanyosságban
van tartva. Követeli, hogy férje együtt menjen vele a boltokba kelméket,
szőnyegeket, bútorokat válogatni. Dicsekszik, pompázik a férjével.
Mutogatja őt a világnak. Akarja, hogy lássák az utczán, hogy ők új
házasok s most élik a mézes heteiket. (Pedig már régen elmúlt annak egy
éve).
És aztán, a mint olyan háztartást kezdenek vinni, melyet nem kell többé
látogatók elől zárva tartani, egyszerre megnyílnak előttük a társadalmi
körök. Jótékony női egyletek felhívják Hannát a belépésre s megteszik
választmányi tagnak, az aristocratia magas urhölgyei keresik barátságát
s azoknak körében Hanna grófnő, mint bennszülött találja fel egyszerre
magát. Eljár estélyeikre és viszonozza azokat. Tud úrnő lenni. Elemében
érzi magát. Szépségével hódolatot, erényeivel tiszteletet költ maga
iránt.
Ezzel a kedélye is átváltozik; nem oly rideg, szenvnélküli lény többé!
Incze rájön arra a tudatra, hogy az az elébbeni állapot boldogság volt
ugyan, de szomorú boldogság; míg ez a mostani: szerencsétlenség ugyan,
de vidám szerencsétlenség.
Most már a férj is, a nő is a közügyeké. A férjnek egész nap ülései
vannak, s a feleségnek néha még este is. A haza, az egyház, az iskola, a
szenvedő emberiség, a közmunka és nő-ipar, a kisdedek sorsa, élénken
igénybe veszik tehetségeiket. Néha egész nap sem látják egymást; annál
édesebb aztán a viszontlátás, s van tárgy, a miről beszélni lehet.
Az előkelő világ tánczestélyeire együtt járnak s mindenki összeillő szép
párnak tartja őket egymás mellett.
Csak az a kár, hogy Incze igen komor. S azt tudja ő maga is. Érzi, hogy
nem bir azzal a hajlékonysággal, azzal a simasággal, és különösen azzal
a gyorsan tenni kész figyelemmel, a mi az előkelő társaság férfiait
megkülönbözteti. Leginkább bámulja pedig a férfiakban azt az öntudatos
modort, a mivel hölgyekkel bánni tudnak. Tudnak fényleni a nélkül, hogy
melegednének.
Ehhez ő nem ért; ő udvarolni csak annak tud, a kibe szerelmes: azt
azután eltitkolni nem is tudja.
Egy fényes tánczestélyen, melyet a Budapesten lakó aristocraták egyike
tartott saját palotájában, Incze ismét összetalálkozott Bauernhass
Siegebert gróffal. Őszi lóversenyek ideje volt: arra jött le Budapestre.
Az ifjú lovag ezuttal nem volt úgy állig begombolva, miként az első
összejövetelük alkalmával: most természetesen tánczvigalomhoz levén
öltözve. Haja most is előre csüngött a homlokára, mintha gondolatai
volnának, a miket gyászol.
Mikor Siegebert gróf meglátta Inczét a szemközti ajtón belépni, félre
hajtá homlokáról a kilátást rontó hajfürtőket, s ismerős mosolylyal
közelített felé.
Igen, Siegebert gróf tudott mosolyogni.
Sőt egyebet is tanult. A míg Inczéhez jutott, addig lehuzta jobb kezéről
a finom fehér jaquemar keztyüt, hogy mezítelen kezét nyujtsa neki
szorításra. Pedig itt már a feszes illemszabály eléggé igazolja, ha az
urak keztyüiket le nem húzzák s úgy szorítanak kezet.
Ez tüntetés volt.
És az egész modor, a melylyel a társalgást vezetni igyekezett, az mind
annak az alapgondolatnak a kiszinezése volt, hogy «látod, én most nyájas
akarok hozzád lenni; mert tudom azt a gyöngeségedet, hogy neked tetszik,
ha valaki a szemedbe mosolyog, a kezedet megszorongatja, dolgaid felől
tudakozódik, s ha valami bajodat kitudta, mond valamit, hogy mit
használj ellene? Aztán karon fog, jó pajtásainak bemutogat; vidám
adomákkal mulattat, s helyet csinál számodra a buffetben, s ha a
tyúkszemére léptél, ő mondja, hogy «pardon.» Én tudok neked így is.
Minthogy ez neked jobban tetszik.»
De hát honnan tudhatta azt meg Bauernhass Siegebert, hogy ő neki mi nem
tetszett rajta az első találkozásukkor? Hogy ő azon a keztyüs kézzel
való irkáláson, és kézszorításon megbotránkozott? Hisz ő ezt egyedül a
feleségének mondta el, és kivüle embertől született lény nem hallotta
azt soha.
Ki figyelmeztette arra Bauernhass grófot, hogy «te, máskor ha összejösz
Áldorfaival, légy nyájas hozzá; mert ő a külsőségekben megbántást
talál!» Ezt a gyöngéjét nem árulta ő el, csak Hanna előtt.
Ez a gondolata fel maradt jegyezve emlékében.
Azután, hogy megint kétfelé váltak, tovább is figyelemmel kisérte
Siegebertet, hogy megtudja, vajjon ez a nyájas modor, a mivel irányában
tüntetett, csakugyan egy egészen átváltozott kedélyállapot jelensége-e?
S rájött, hogy nem az.
Bauernhass Siegebert, a mint a társaság más tagjaival jön össze,
mindenki irányában ugyan azt a hideg távoltartó modort tartja meg, a mit
ő első látásra megbántásnak vett: Siegebert a magával egyenranguakkal
sem szivélyeskedik. Ez nála természet. Mikor a quadrillebe vegyül: úgy
tünik fel, mintha azok a terra cotta caryatidák a karzaton kezdenének el
tour des mainst csinálni, s mikor a rondeauban az ő feleségének, Hanna
grófnőnek nyujtja egy pillanatra kezét, hogy egyet forduljon vele, rá
sem tekint, mint nem tekintenek egymásra azok a szobrok, a miknek az
agyagművész elmozdíthatlanul odaragasztotta a fejüket a nyakukhoz.
Tehát az a nyájaskodás egyenesen csak az ő kedvéért volt szinpadra
hozva.
S ugyan mi szüksége volt arra Bauernhass Siegebert grófnak? Miért neki
magát úgy viselni, mintha ő volna Inczének lekötelezettje? nem pedig ez
tartoznék neki: a háromszázezer forintjával, a felesége szép
toilettjével, ezzel az egész tánczteremmel, s a bennlevő celebritásokkal
és ragyogó szépségekkel? Hisz ezt mind ő neki köszönheti, hogy felvette
a hajójába s nem dobta ki belőle, mint Jónás prófétát, mikor a tenger
megharagudott.
(«De hát már most mivel vagy te boldogabb ember, mint voltál akkor,
mikor a káposztafejekről szedted a csigákat?» kérdé tőle a hazajáró
emlékezet, s ismét úgy jött neki, mintha megújulna előtte a meleg
álomkép, mely egykor úgy elandalitá lelkét, mikor még nem is látta azt;
s érezné a tengerszél susogását a banaan-lombok között, s a leveleken
átszürődő zöld fény melegét arczán, s hallgatná a zenekar finaléja
helyett azt a távoli dalt a «sárga cserebogárról.»)
Ez az ő jó tündére, az emlékezet, ismét rávezette őt arra, a kit már-már
elvesztett: saját magára. Közel volt hozzá, hogy nagyon eltévedjen. Az
elvesztett alak ugyan már nem olyan makulátlan fényes, mint volt: a
rozsda megfogta; de az még mindig «ærugo nobilis;» a corynthi ércz nemes
szennye: a nagyravágyás rozsdája.
Egy gondolata támadt, mely így szólt:
– Megfordítva áll a viszony közöttünk. Nem én tartozom hálával az én két
consorsomnak, hanem ők nekem. Mik voltak ők a magyar kormánynak? Hekuba!
De én voltam valami! Én voltam az ár, a miért megkapták a vasuti
engedélyt. Az én áttérésem volt az æquivalens, a mi az alkut
kiegyenlítette. Már akkor, mikor harmadiknak felvettek a consortiumukba,
számítottak arra, hogy velem fizetik ki a számlát. Úgy tettek, mint a
kereskedő, a ki a malabári szigeten felszedi a kauri csigákat, azzal a
számítással, hogy Senegambiában, a hol ez pénz, rabszolgákat fog rajta
venni. Nem dobtak ki a hajóból? Nem bizony, mert én voltam a gőzgép, a
mi a hajójukat előre vitte.
Ebben azután egészen megnyugodott, hogy ő volt a gőzgép.
(Szegény Serena! Valahányszor ő rá visszaemlékezik, az mindig hoz eléje
egy megnyugtató gondolatot, mely őt kisegíti aggályaiból.)
Incze nem vette észre, hogy ő kezd hiú lenni.
Hanem azt vette észre, hogy a felesége is kezd az lenni.
Hanna hódító szép volt. A hódolatokat ugyan közelből nem bátorította
fel, hanem távolból ő is szivesen látta, mint minden asszony. S ez nem
is hibájuk: erényük alapja az.
Hanna igen szépen énekelt. Gyönyörű alt hangja volt.
Egyszer az előkelő uraknak és hölgyeknek az az ötletük támadt, hogy ők
szini előadásokat tartsanak az éhezők számára.
(A mióta civilizálódunk, az éhezők categoriája nálunk is állandósult,
mint minden nagy várossal biró országban. Az előtt az volt rólunk az
orvosi diagnosis, hogy egy nemzeti betegségünk van: az a «csömör», ered
a jóllakásból. Gyógyulunk belőle erősen: most az éhség az epidemia.)
Tehát repertoiret kellett készíteni. Abban lőn megállapodás, hogy egy
vígjáték adassék elő, meg egy operette. a vígjáték magyarul, az operette
németűl.
Az operettet különösen azért kellett németül előadni: mert Hanna grófnő
nem tudott magyarul.
– Fortunio dalára esett a választás. Ez még Offenbachnak azon művei közé
tartozik, a mikben kedves behizelgő dallamok, és egészséges humor
képezik a vonzerőt. Ez alkalomra különösen azért volt ez kitünően
ajánlatos, mivel hogy egy öreg férfi kivételével csupa nőszerep van
benne.
A komoly altszerep Hanna grófnőnek volt szánva, s valóban, mintha csak
hozzá termett volna.
Hanem a többi nőszerep mind igen sok szinpadi routint követel: arra az
egyre nem tanítottak az apáczák és gouvernanteok senkit. Ahhoz művésznő
kell, a ki azt az ifjú úrhölgyeknek betanítsa.
A szerencse kedvezett. Épen akkor vendégszerepelt itt a német szinháznál
a bécsi külvárosi szinházak egyikének legújabb csillaga: mademoiselle
Belle Ange.
Ő szokta játszani Fortunio dalában Friquettet.