A következő percz egészen bizonyossá tette őt e felől.
A mint a hölgyeknek jó estét kivánt, Belle Ange kisasszony hirtelen
összecsapta legyezőjét s fölállva a karszékből tiszteletteljesen, jobb
kezét a legyezővel hátrahúzta s balját keblére téve, mélyen meghajtá
magát.
Hanna meglepetten tekinte férjére. Hisz így csak akkor szokott elegáns
hölgy egy férfit üdvözölni, ha az egy püspök, vagy egy király. Az ügyes
művésznő csak nem téved tán az illemmozdulatok megválasztásában?
Nem tévedett.
A mély tiszteletet kifejező meghajolást egész odáig megtartá, a meddig
Áldorfai közelébe lépett és szemét lesütötte előtte hódolatszerü
alázattal.
És midőn Incze kezét nyujtá eléje vendégszerető üdvözletre, a kisasszony
hirtelen odahajolt a megragadott kézhez és megcsókolta azt.
Hanna bámulata a tetőpontra hágott.
Fatime vette azt észre s gyermeteg mosolylyal és fenkölt pietással
arczán rebegé:
«A tábornok úr az én keresztatyám, ő keresztelt engem a budai
lelkészlakban, mikor még lelkész volt.»
Erre egy sikoltás következett. Hanna beleejté a jelmezképeket mind a
kandallóba az öléből s azok egyszerre lobbot vetettek.
Az ijedtség, a kár rögtön más hangulatot hozott a társaságba. Hanna
lamentálni kezdett, Fatime kedélyesen kaczagott; a képek az övéi voltak;
Caesarine matronai kegyességgel biztatta a grófnőt, hogy semmi baj az,
holnap estére újra meg lehet azokat hozatni Bécsből.
Incze pedig a pokol fenekére kivánta ezt a leányt, mielőtt született,
hogy ő vele kereszteltesse meg magát! hanem aztán fele utján megint
visszakivánta őt onnan; – hiszen, ha ez nem született volna, ő sem
ismerte volna meg soha első boldogságát (talán az egyetlent is?)
Serenát.
A bekövetkező thea-estélyen a társalgás meglehetősen szórakozott
modorban lett folytatva. Incze és Hanna nagyon keveset beszéltek.
Szerencséjükre ott volt Caesarine, a ki elfogyhatlan ékesszólással és
még bámulatosabb phantasiával regélte el meseszerü élményeit; a mikből
lassankint kiderült, hogyan lett ő madame Belle Ange! Hogy monsieur
Belle Ange valóságos élő személy: nem mythosi alak; Fatimének utólagos
édes atyja, a peu près franczia marquis, ki leányát, midőn az művészi
hirnevet szerzett, sietett büszkén elismerni a világ előtt, s most
otthon van és gondot visel a házra. Azt is elmondta, hogyan került
Fatime Bécsbe Budapestről; a mint egyetlen pártfogója, jóltevője, a
tábornok úr eltávozott, elüldözte a clique, de szerencséjére: mert
Bécsben rögtön akadt egy maestrora, ki tehetségeit felismerte,
kitanította, szerződéshez juttatta, s azóta leánya a közönség kegyencze
s nem szorul senki pártfogására. Szerencséjére: Inczének nem volt most
kedve irónnal jegyezgetni a rovást.
Fatime inkább Hannát igyekezett elfoglalni, kifogyhatlan espritvel
figyelmeztetve őt a szinpadi routine mesterfogásaira s miutan
felszólítására Hanna nem akart férje jelenlétében valamit megpróbálni,
Fatime maga volt kész elénekelni előtte azt a csábító szép áriát:
«Azért uram… azért uram