Jól mondta azt Walter Leo, hogy a halottak boszút tudnak állani azokon,
a kiket szerettek.
Áldorfai csak a házassága után vette észre, hogy valamit nem kapott meg
a feleségével: a lelkét.
Övé volt a szép test, oly valóságosan az övé, mintha cserkesz apától
vette volna stambuli bazárban, a kinek derekán az övét csak a vőlegény
kése metszi keresztül, hanem a lélek épen úgy nem járt együtt vele, mint
annál.
A helyett annak a másiknak a lelke, ki az Isis-lugas alatt nyugszik,
járt el mindennap haza s ott ült az új nő és a férj között.
Áldorfai imádta nejét, de kénytelen volt minden lépten-nyomon
visszaemlékezni az elvesztettre, s összehasonlítást tenni a mult és a
jelen között.
És pedig Hanna igyekezett tökéletes feleség lenni, csakhogy nem értett
hozzá. Ezt nem tanítják az apáczáknál.
Hűsége férjéhez látványszerű volt, a tüntetésig ment idegen férfiak
irányában. Serena nem úgy tett. Ő elfogadta a tréfát, enyelgést, a
mulatságot, úgy, a hogy adva volt, s Inczének soha egy gondolatja sem
volt, hogy rá féltékeny legyen, hosszú távollét alatt sem. Más tudománya
volt annak szerelmét bebizonyítani!
Hanna takarékos is volt, csakhogy azt a zsugoriságig vitte s kizárt
minden vendégszeretetet. Férjét szoktatta ahhoz a vékony tartáshoz, a
hogy a cseh beamterek élnek otthon. Inczének aztán ilyenkor elüzhetlenül
ott ült a jobbján az a «másik», a ki még a bujdosások idejében is
vendégsereget gyűjtött maga körül s férje kedvéért megvendégelte a
menekülteket szépasszony-főztével, és az neki semmibe sem került. Hanna
is megteszi azt sokszor, hogy megtudva, mi férjének kedvencz étele, maga
kimegy a konyhára, hogy őt azzal meglepje. De milyen nagy dologba kerül
az neki! Serena egyetlen főzőedényben el tudott készíteni egész ebédet,
ha megszorult; mikor Hanna főz valamit, estig nem győzi a cseléd
elmosogatni utána a sok bekevert edényt. Aztán elvégre sem úgy üt az ki,
a hogy kellene. Az ember csak megköszöni, kezet csókol érte, magasztalja
is, hogy milyen jó, de csak nem úgy van az!
Hanna is egész nap dolgozik, tesz-vesz, mint egy cseléd, kifárasztja
magát, aztán oda van. Semmi sem esik keze ügyére. Ha kávét főz, a szesz
lángjával leégeti hunczutkáit, ha theát főz, leforrázza a vizzel a
kezét, ha hozzá fog egy öltönyt magának megvarrni, azon egész nap szab,
krétáz, öltöget, de az napról-napra messzebb esik az elkészüléstől,
mintsem közelednék hozzá, s aztán este kimerült, kifáradt, mindennap
érezteti férjével nem azt, hogy ő grófnő, hanem azt, hogy szolgáló.
(Úgy-e te «Hajdani», mikor vége volt, hosszú nyári estével a nehéz kerti
munkának, dalolva jöttél be a házba, s nem várhattál, a míg gyomlálástól
szennyes kezeid megmosod, odahíttad kedvesedet, hogy csókolja meg addig
is énekes ajkaidat s aztán egy percz mulva már olyan tiszta és fehér
volt az a két dolgos kéz, mint a patyolat, akkor odatartottad neki, hogy
csókolja meg sorba mind az öt ujját, s jókedved hangja életet költött a
házban. Még gondod volt a férjnek az esteli pipát is sajátkezüleg
megtölteni s parazsat tenni rá a tűzhelyről!…)
Inczének még ez utóbbit is nélkülözni kell; Hanna főfájást kap a
füsttől. Csak az országházban gyujthat rá a folyosón; de azért is orrt
fintorítanak, ha otthon megérzik a kabátján ennek az «alkotmányos
húsfüstölő intézetnek» a zamatja.
Incze egészen otthonülő emberré vált. Kedvencz mulatságával, a
vadászattal fel kellett hagynia: Hanna nem türi a vadászkutyákat. Semmi
állatot sem szeret. Még egy madara sincsen. Az állatkedvelés pórias
szenvedély, ha a versenylónál s a kopófalkánál alább száll. A kutyával
megosztani falatját haszontalan kiadás, s az állat után tisztogatni,
fölösleges fáradság. Hannának semmiben sem telik öröme. Egész élete egy
folytonos önfeláldozás.
Incze is egész nap otthon ül. Könyvárusok számára dolgozik. Régi
jegyzetekből új útleirásokat készít, ivét tizenöt forintjával. Folyvást
dolgozni kell. A fáért, a cselédért, a szabóért, a butorokért, az
adóért, a casinói, klubbi tagságért.
S a férj, a ki egész nap dolgozik, elfelejt felesége iránt figyelmes
lenni. Minden gondolatját az üres papiros foglalja el.
Aztán néha egy-egy országgyülési beszédre is kell készülni. Incze az
ellenzék padjain ül. Ülnek ott elegen, a kik egész három esztendőn át
egy árva szóval sem czáfolják meg, hogy nincsenek a Karthausi barátok
szerzetébe fogadkozva, s csak a szokásos «igen» és «nem» memento mori
hangzatával adnak koronkint életjelt magukról; mégis igen derék emberek.
De Áldorfai – gyanusított ember! Neki hébe-hóba fel-fel kell támadni, s
megragadni az alkalmat, hogy egy szónoklattal bebizonyítsa eddigi
elveinek törhetlenségét. Az ilyen beszédre aztán készülni kell. S a
beszédére készülő államférfiu kellemetlen étkező társ az asztalnál. Jó
szerencse, ha az asszony elég tapintattal bir, kitalálni az indokot s
mosolyogva jegyezni meg: «te most ugy-e bár azt gondolod, hogy a
miniszterrel beszélsz!»
Walter Leoék többször meglátogatták Budapesten Áldorfaiékat.
Panaszkodásról szó sincs. Arra Hanna nagyon büszke. De beszél hangosan a
tüntetőleg kimutatott egyszerűség, visszavonultság, szigorú életmód.
Helene aztán otthon majd megöli a férjét, hogy segítsen rokona szorult
állapotán. Ő azt hiszi, hogy az olyan könnyen megy.
E közben a politikai válság egészen élessé vált.
Az osztrák-porosz háboru sajátszerű megvilágítást adott a
belállapotoknak. Kiegyezkedésről beszélt minden ember, vagy egy vagy más
módon. A magyar országgyülésen nagy összemérkőzésre készültek a pártok.
Incze még mindig az ellenzékhez tartozott; nem is lehetett a hajdani
honvéd ezredesről egyebet föltenni.
Ebben az időben tehát drágák voltak a szavazatok.
Egy monarchia sorsa, ujjáalakulása vagy szétomlása függött minden
névszerinti szavazástól.
Ezekben a napokban a szokottnál is többet időzött Walter Leo Budapesten.
Csaknem mindennapos volt azalatt sógoránál.
Politikáról a világért sem beszélt volna vele. Ismerte elvhűségét.
Hanem egy napon, mikor már megvolt a magyar felelős ministerium, azzal a
hirrel lepte meg Inczét, félre hiva őt dolgozó szobájába, hogy igen
fontos «nemzetgazdászati» eseményt akar közölni vele.
Ez neutralis tér.
Egy consortium van alakulóban, mely az X és Y közötti vasut kiépítését
Magyarországon szemelte ki feladatául s ezen consortium óhajtaná, hogy
Incze is lépjen be engedménybirtokosai sorába.
– De hisz én semmit sem értek a vasutépítéshez, monda Incze.
– Az a mérnökök dolga, nyugtatá őt meg Leo.
– A pénzszerzéshez még kevesebbet.
– Az pedig a bankárok dolga.
– Hát az én dolgom micsoda? kérdé akkor Áldorfai.
– Hazafiui buzgalmaddal előmozdítani a terv kivitelét, mely hazád egy
részének a kivánt jóllét fokára emelkedést megkönnyítendi.
A czél magában véve nem lehetett gyanus.
– De a kivitel mégis anyagi koczkáztatással jár.
– Ha én ott vagyok, akkor bizonyos lehetsz róla, hogy nem koczkáztatsz
semmit. Ellenben rád nézve az a biztató előny származik belőle, hogy ha
te befolyásod által az engedményt megnyerni segítesz, a társulat téged
megválaszt igazgató-tanácsosának s az ilyen hivatal, mint tudod,
hetenkint egy napi munka mellett, évenkint öt-hatezer forintnyi
tiszteletdijt szokott eredményezni.
Ez nagy hang volt Incze előtt.
Évenkint öt-hatezer forint, becsületes úton keresve! Ez épen helyreütné
azt a különbséget, a mi a képzelem és valóság: – egy osztrák nyugdijas
tábornok s egy amerikai elbocsátott generális között létezik.
– S kik lennének az engedménykérők? kérdezé Leotól.
– Magam volnék az egyik, a másik úri magad, a harmadik pedig gróf
Bauernhass Siegebert.
– Ejnye, de furcsa név.
– Ne bajlódjál te a névvel. Előkelő nagybirtokos Csehországban, és
tekintélyes nagy úr. Nekem régi jó ismerősöm. Mihelyt beállsz a
consortiumunkba, megismertetlek vele. Igen józan nemzetgazdászt fogsz
benne megismerni. Tehát kezet rá.
Incze nem tétovázott kezét adni Leonak, ki azután e tárgyat
befejezettnek nyilvánítá.
Pár nap mulva Leo tudatá Inczével, hogy az egész vállalat a legsimább
úton van: semmi akadály sincs előtte. Kicsinált dolog, hogy Inczét a
társulat az igazgató-tanácsosok sorába fel fogja venni.
Minthogy ez már egészen bizonyos volt, Incze nem is tartózkodott azt
nejével közölni. Elmondá Hannának, hogy ő most egy olyan állomást fog
elnyerni, mely öt-hatezer forint évi jövedelmet biztosít számára s ennek
elnyertével ő is képes leend nejének az óhajtott kényelmes és gondtalan
életet megszerezni.
E felfedezés jutalma volt Inczére nézve egy egész boldog és semmi
incidens által meg nem zavart, nyugodalmas nap. Hanna oly gyöngéd volt,
hogy legelső föltételül ezt köté ki:
– Akkor legalább te sem fogsz egész nap az iróasztalod mellett ülni,
hanem néha majd az enyim is leszesz.
Az ügy sietve haladt, Walter Leo nem hagyta azt pihenni.
Egy hét mulva már meghivták Inczét a consortium alakító ülésébe. Ez itt
Budapesten ment végbe, minthogy a magyar kormány tanácsosának is részt
kellett benne venni.
Voltak jelen a tanácskozáson öten, a kiknek a neveit mind elfelejtette
Incze, a mint Leo elmondta azokat neki, csupán az az egy különös név:
Bauernhass Siegebert, ragadt meg figyelmében; annak a viselőjét meg is
nézte nagyon.
Magas, délczeg fiatal férfi volt; középen elválasztott szőke hajjal,
mely rendetlen tincsekben hullott vissza homlokára. Szőke favorija,
cotelettjei finomul gondozva; arczán előkelő nyugalom s ha vannak
szemek, a melyek beszélnek, úgy ennek a szemei azok voltak, a melyek
hallgatnak. A mi legfeltünőbb volt rajta, az, hogy svéd keztyüit az
egész értekezlet alatt a kezein tartotta. Mikor Leo bemutatta őket
egymásnak, Inczének is keztyüs kezet nyujtott szorításra, keztyüs kézzel
számított, keztyüs kézzel irta alá a nevét.
Mikor készen volt az engedményokmány, a jelenlévő tagok szerencsét
kivántak egymásnak a vállalathoz és egymáshoz s ismét kezet szorítottak,
a viszontlátásig.
(Ez lesz tehát az én «consors»-om, mondá magában Incze, nagyon emlékébe
edzve azt az alakot, melynek hajfürtei, mint a szomorúfűz ága, hullanak
szemei elé.)
Különösnek találta, hogy ez a szó: «consors», azt is jelenti, hogy
«feleség».
Hazatérett sietett elmondani annak a másik consorsnak, hogy az említett
ügy már annyira rendben van, hogy annak a rovására megbizhatja Hannát,
nagyobb szállást keresni s azt tetszése szerint bebutoroztatni.
Hanna azt felelte rá, hogy majd ráérünk, ha egészen kezünkben lesz.
Incze aztán nagyobb elhitel végett elmondá neki az egész alakító ülés
lefolyását: kik voltak jelen? s nem titkolta el a fölötti
megbotránkozását, hogy Bauernhass gróf az egész gyülés alatt le nem
húzta a kezéről a keztyüt; neki is keztyüsen nyujtotta a kezét
parolázásra, a mi tisztességes emberre nézve gyönge megbántás.
Hanna mentőleg szólalt fel.
– Ez nem gőg, csak megszokás. Némely úri háznál ép oly kevéssé jelennek
meg az összetartozók keztyü nélkül a kezükön, mint czipő nélkül a
lábukon, keztyüben ebédelnek, sőt keztyüben hálnak is.
Incze nem akarta felhasználatlanul hagyni e téren szerzett
tapasztalatait.
– Hiszen nekem is volt szerencsém egy időben mindennap herczegekkel
együtt ebédelni, mondá kérkedőleg; a krimi háboru alatt, még pedig
angolokkal; de azok, mondhatom, hogy puszta kézzel nyultak a bográcsba
velem együtt. Pedig úgy hiszem, az angol aristocratia is megközelíti
büszkeségre a csehet.
– Azt, a mi hadjárat alatt történik, ne vegye ön a rendes élet
zsinórmértékének. Háboruban az is megeshetik, hogy az ember dobszónál
esküvőt tart, a mi más időben nem járná meg.
Hannának bizonyosan nem más eszmejárás hozta ezt az ötletet, mint hogy
épen aznap adták a német szinházban ezt a víg operát: «az ezred leánya,
vagy a házasság dobszónál»; de Inczét nagyon fájó részén találta ez a
szó. Azt hitte, hogy az ő első házasságára czélzott az.
Nagyon elkomorult rá s menekült dolgozó-szobájába.
Ott azután elgondolkozott rajta s átlátta, hogy ő a hibás, ő kezdett
élczelni a cseh aristocratiára, holott annak egyik legbüszkébb tagja
választotta őt férjül s az nem szégyel most az ő házánál oly munkát
végezni, mintha egy pipereárus bolt hölgyei közül választotta volna őt
ki. Rávette magát, hogy visszamenjen hozzá és kiengesztelje őt.
Hanna csakugyan ott ült megint annál a szerencsétlen ruhánál, melyen
mindennap szab, varr és fejt; s mely makacsul felfogadta, hogy soha el
nem készül. Varrt és látszott a szemein, hogy fejfájásban szenved.
Hjaj, de könnyű ám kiengesztelni egy asszonyt, a ki haragszik, a ki
pöröl, a ki sír, a ki dúl-ful, ront-bont, körmöl és pofoz; de hogyan
kiengesztelni egy nőt, a ki hallgat, a ki egykedvű arczot csinál, a ki
még csak egy arczvonással sem árulja el, hogy mi baja van?
Incze mégis addig könyörgött neki, míg kiimádkozta a kezéből azt a
Penelope-szoknyát.
Akkor aztán Hanna nekiállt kávét pörkölni a borszeszgépen. Az is jó a
fejfájás ellen.
Incze aztán, hogy kedveskedjék, hogy hátra ne maradjon, vagy talán hogy
tréfás fordulatot adjon a feszült helyzetnek, a maga részéről elővette a
kávémalmot s elkezdte a Hanna által pörköltet megőrölni.
Hiszen annyiszor tette ő ezt Serenával.
De már erre kitört Hannából a harag. Összecsikorgatta gyönyörű gyöngysor
fogait s megrázta a fejét, s a két öklét megreszkettetve, riadt rá a
gonosztevőre.
– Takarodjék ön! Hisz mind elrontja a kávédarálót, ha forrón őröli meg
benne a kávét! Ennyit sem tud? pedig az egész világot bejárta, s még
országos képviselő akar lenni!
Incze aztán menekült is a casinoba.
«Országos képviselőnek lenni!» Lehet is az, mikor otthon az ember
magamagát sem meri képviselni! Aztán most készüljön az ember, ilyen
feleségtől megpuhított kedély mellett, a fulminans philippicára a
kormány ellen! Nem is készült ám!
A casinóban összetalálkozott Walter Leoval. A bankár arról az örvendetes
eseményről tudósítá, hogy a ministertanácsban kedvezően intéztetett el
az engedélyokmány.
– Hanem már most egyet mondok, kedves barátom. Azt egészen
természetesnek fogod találni, hogy mikor te a consorsaiddal együtt a
jelen kormánytól engedélyt kérsz egy állami kamatbiztosítás mellett
épülendő vasutra, ugyanakkor nagyon furcsán zavarná meg a nótát, ha te
egy füst alatt egy kegyetlen philippicát tartanál a kormány ellen a
budgetvita alkalmával s ellene szavaznál annak a költségvetésnek,
melyben a saját vasutad is benne szerepel.
Ezt bizony Incze maga is furcsának találta.
– Jó! Majd mikor rám kerül a beszéd sora, este kimegyek mezítláb a hóra,
reggelre berekedek s másnap tanum rá az egész világ, hogy nem
szónokolhatok.
Ennyire már elment.
Walter Leo és Bauernhass gróf ott maradtak Budapesten addig, míg
engedélyokmányukat ki tudják ásni a ministeriumtól, a mi nem megy minden
artézi kútfúrás nélkül.
Ez idő alatt Leo többször meglátogatta Áldorfaiékat, de Bauernhass
sohasem.
Leo annyit megtudott a társalgásból, hogy Hanna sehova sem jár, még
szinházban sem volt, Budapest mulatóhelyeit épen nem ismeri. Az mind sok
költségbe kerül s Incze sem ér rá, mert az reggeltől estig dolgozik.
Leo erre azt a megjegyzést tette magában, hogy a mely családnak mintegy
négyezer forint jövedelem mellett ártatlan mulatságokra nem telik, ott
vagy a férj rossz számító, vagy a nő rossz gazdasszony. Azonban Budapest
drága város. Itt a lélekzetvétel is pénzbe kerül. Ez is igaz.
Egy napon ismét, mikor a budgetvita egész forrójában állott, ezzel a
közleménynyel lepte meg Walter Leo Áldorfai Inczét:
– Kedves sógorom. Kutya van a kertben! Az engedélyokmány már minden
hivatalszobán szerencsésen keresztülvitorlázott nevezetes havariák
nélkül; hanem tegnap elővett bennünket a ministeri biztos s egész
nyiltsággal kimondá, hogy vasutunk létrejötte nagyon kivánatos és
nemzetgazdászati szempontból igen üdvösséges, kivülünk más nem is kapja
azt meg; hanem, hogy a kormány igen szálkás falatnak találja azt, hogy a
consortiumunkban egy forradalmár hadvezér is találtatik, a kiről mai
napig is azt hiszi (akár alaposan, akár alaptalanul) az egész világ,
hogy ő lesz hivatva egy mindent felforgató mozgalom élére állani. Hogy
az által, ha ezt figyelembe nem veszi a kormány, maga is könnyen hamis
helyzetbe jöhet. Azért tanácsolja, hogy téged hagyjunk ki a
consortiumból egyszerűen. Erre azonban kapott egy olyan választ, a mit
hiszem, hogy nem tesz ki az ablakába, még pedig nem is tőlem, hanem
Bauernhasstól. A gróf sarkára állt s azt mondta: «a kivel én egyszer
consortiumba léptem, ahhoz én hozzá vagyok nőve, mint a siami ikerpár,
Chung a Tunghoz, s azt én magamról levágatni nem engedem. Ha tetszünk
együtt, tessünk; ha egy nem tetszik közülünk, ne tessünk.»
Inczének ezzel a szóval nagyon ki lettek húzva a méregfogai. Az az
ellenszenves alak; az a patchouliszagú aristocrata igazi nemes ember
módra viselte magát az ő irányában. Ő bizony, hasonló helyzetben aligha
ki nem dobta volna a hajóból azt a kellemetlen utitárst – amugy
parasztosan.
Incze úgy megszorította erre a közleményre, elismerése jeléül, Leo
kezét, hogy az egymásba tapadt ujjait rázogatva monda:
– No ennek felét Bauernhassnak adom, mert nekem sok.
– Mit tegyünk most? Kérdezé Incze.
– Én bizony tudnám, hogy mit kellene tenni? Hanem az egyenesen a te
feladatod. Abból a forradalmi vezérkedésből, tudjuk mi jól, hogy semmi
sincs. Te magad tudod legjobban, a ki szinről-szinre ismered a
viszonyokat odakinn úgy, mint idebenn. Minek hát játszani nagy
jelszavakkal? A te nyilvános jellemednek legkisebb kárára sem lenne, ha
te a most folyó budgetvita alkalmával egy őszinte loyalis beszédben
nyilvánvalóvá tennéd, hogy neked ez irányban semmi titkos törekvéseid
nincsenek. Ez a mi egész helyzetünket megkorrigálná. Gondolkozzál rajta,
a mit mondtam.
Incze nagyon is elgondolkozott azon.
Tehát már most nemcsak azt kivánják tőle, hogy hallgasson; hanem azt is,
hogy beszéljen!
Mit beszéljen?
Rontson le olyan illusiókat, a mik még nem csak sok embernek boldog
álmait képezik, de a mik a közjellemet, mint abroncsok tartják össze?
Mit tegyen most?
Hej, ha az a felejthetlen nő most itt volna oldala mellett, az majd
kitalálná a mentő gondolatot a kétség közepett! Megmondaná: «tedd» vagy
«ne tedd!» «Ha az, a mit el akarsz mondani, meggyőződésed, mondd el!»
«De ne mondd el olyankor, mikor jutalmat kinálnak érte; mondd el ingyen
és ha megvernek is érte.» «Ha pedig nem meggyőződésed az, s nem
szükséges, hogy mondva legyen, el ne mondd, ha a világot igérik is érte!
Nincs, a ki vele így beszéljen!
Hiszen itt van az új nő. De ez nem arra született, hogy férje
gondolatait kitalálja. A férjnek kell az ő gondolatait találgatni mindig
s azokat mélyen el tudja rejtegetni előle.
Incze elmondá Hannának a Leo által közlötteket, s várta, hogy mit felel
rá a nő?
Ez pedig egész okos megnyugvással felelé, a varró selymet elszakítva
fogaival (a miért Incze mindig zsémbelt: mikor ott az olló).
– Lássa, milyen jó volt, hogy nem indultam el mindjárt nagy szállást
keresni s butorokat megrendelni.
Az igaz, hogy nagy baj volt Inczére nézve, minek mondta el előre
Hannának azt a kilátásba helyezett nagy jövedelmet. Most hogyan vegye
ezt tőle vissza?
Hanna hideg vérrel húzta a tűbe a selymet, mintha az a tűfok szűk
nyilása volna gondolatainak egyedüli átjárója. Hajh, Incze maga is
szeretett volna ezen a tűfokon keresztülbújni! Addig nem lehetett a
beszédet folytatni, a míg a selyem bele nem talál a tűbe. Megvan, hála
az égnek!
Most aztán Incze folytathatá.
– Óh még ezzel nem esett ki a világ feneke. Az ügy nincs elveszve.
Társaim szilárdul állanak mellettem s nem tágítanak a kormány előtt.
Kedvesem, mit szólsz hozzá? Én szeretném ezeket a társaimat, Leot és
Bauernhass grófot holnapra egy kis barátságos estélyre elhíni hozzánk.
Hanna felsziszszent! A tű megszúrta az ujját.
Incze hitvesi részvéttel kapott a sebzett kéz után, hogy a kitóduló vért
ajkával felszivja, hanem Hanna ökölre szorította kezét s nem engedte azt
neki.
– Hová gondolsz? Hát fogadhatunk el mi ezen a mi szállásunkon
elegantiához szokott vendégeket? Hivhatom én ide a jockey-klubot hozzám
estélyre, mikor egy épfülű theacsészét nem tudok eléjük föltenni?
Bizhatom én magamat erre az ostoba szakácsnémra? Kérlek igen nagyon, ne
hijj én hozzám vendéget!
Incze nagyot sóhajtott s abbahagyta a dolgot.
Alantabb hangon kezdé aztán s elmondá Hannának, hogy mindezen lehetne
még fordítani egyetlen egy szónoklati diversionak az árán. Rászánja-e
arra az áldozatra magát? Mert ez áldozat!
Hanna ruhafodrot ránczolt. Mikor a tizenöt milliomodik ránczba ölté a
tűt, akkor annyit mondott:
– Kedvesem, tedd, a mit jónak látsz. Én, látod, hogy így is meg vagyok
sorsommal elégedve.
De a hang, a kifejezés megczáfolta a szókat.
Incze dolgozó szobájába vonult vissza.
Nagy gond volt az, hogy mit tegyen most?
Hiszen semmi, egy fillér árú apostasia sem kell hozzá, hogy elmondja
magáról, hogy ő nem az, a minek őtet a népszerűsége hireszteli. Eszében
sincsen forradalmi tervekkel szaporítani a patience-játékok nemeit; s ha
egyszer elmondja magáról: «én nem vagyok az, a minek gondoltok, én békés
hazafi vagyok!» hát csak azt fogja vele beismerni, a mit rágalmazói úgy
is régen beszélnek róla, mint emberszólást. Azokat, a kik pártfelei,
barátainak úgy sem nevezheti már, elszakadhat tőlük akármikor minden
szívfájdalom nélkül. Nem is ő lesz az első, a ki ezt teszi. Az országház
termének egyik oldaláról a másikra átmenni nagyon könnyü, nem folyik
közben a Duna, nem fullad bele az ember.
Csak egy göröngy van, a min felfordul az okoskodások szekere, s kidönti
a földre minden sophismáit: az, hogy ennek a lépésnek ára van!
Az ember felbuzdul egy beszédre nem azért, mert a közügy, a haza iránti
szeretet túlömlése kényszeríti érzelmeit, hanem azért, mert magának akar
valamit szerezni!
Hiszen nem hivatal az a valami. Nem függ kormányi kinevezéstől. Nem is
tudja azt meg minden ember. Hiszen ezer közül kilenczszázkilenczven nem
tudja azt még, hogy micsoda jószág az a «præsentzmark»? De elég, ha
tudja ő maga, hogy mikor buzgott, ezért buzgott!
Pedig ezt már most csaknem kötelessége megtenni. Egyik nemeskedés a
másikat költi fel. Bauernhass gróftól nemeskedés volt az, hogy consorsát
nem engedte a kormányi ráhorkantásra kitörültetni az engedélyokmányból,
ez most corollariumképen vonja maga után, hogy e consors se kövessen el
valami olyan parasztkodást, a mi a másik két társat buktatja el.
De ki is ez a Bauernhass gróf, hogy ez így egyszerre csak belecseppen az
égből az ő élete történetébe? Hogy nem hallotta ő ezt a nevet soha
Walterék házánál? se magát az alakot nem látta a bankár estélyein, a hol
pedig minden cseh nevezetesség együtt szokott lenni? Pedig Walternek
igen szoros összeköttetésben kell vele állni, miután ily vállalathoz
épen őt szemelte ki. Föltette magában, hogy legközelebb meg fogja
Hannától kérdezni, hogy nem tud-e valamit erről a Bauernhass grófról?
Arról a válaszról pedig előre bizonyos lehet, a mit Hannától fog kapni:
«kedvesem, önnek a consorsa, önnek csak jobban kell őt ismerni!»
Bizonyos, hogy eddig is le van már neki kötelezve. Ha most épfülű theás
findzsái volnának, egy barátságos estélylyel leróhatná ezt a foglalóba
kapott barátságot; de mert nincsenek s egész Pesten nem is kaphatók, s
ha kaphatók, egy millióba kerülnek, annálfogva most kénytelen hála
fejében egy beszéden törni a fejét, a mihez nem talál se thémát, se
expositiót.
E nagy tusakodás közben eszébe jut ahhoz a kis medaillonhoz fordulni,
melyben két szép női arcz egymás felé fordulva, hallgat: (vagy talán
beszélnek is egymással?)
Ez a régi még most is kisegíti őt a bajból. A mint ez arczot nézi, lelke
visszatévedez a multra, vissza, vissza egész odáig, a hol a honvéd…
Megvan!
– A honvéd. Ez a mentő jelszó.
Jobb szelleme szánta őt meg a szorongattatásban, az sugalta ezt neki.
– Ha meg vagy hasonlva önmagaddal, szakitsd kétfelé magadat: válaszd
külön a honvédet a pártembertől. Az új nemzeti kormány új honvédsereget
akar felállítani. Foglald el ezt az álláspontot. Innen mondhatsz a
kormány védelmére egy fényes beszédet s még sem tagadod meg multadat.
Ebben az ötletben megtalálta menekülését Áldorfai.
Mikor rákerült a szónoklat sora a nagy parlamenti harczjátékban, tartott
egy fényes beszédet, melyben remekül voltak egyesítve a trón iránti
hűség contestatiói a haza iránti lángoló áldozatkészséggel.
Eddigi padtársai ugyan azt mondták rá, hogy biz ez átnyergelés volt; de
igen szépen ment végbe, s nem kevésbbé szorítottak vele kezet e
szónoklat után, mint a miniszterek.
Walter Leo az idegenek karzatáról hallgatta e beszédet s mikor vége
volt, lejött gratulálni Inczének a buffetbe.
– Ezt jól adtad! Et capram, et caules. Tout est gagné, même l’honneur!
Másnap kezében volt a consortiumnak az engedélyokmány, s Inczének
azonnal fel kellett mennie Bécsbe az alakító ülésben részt venni. Ott
meg is választották, mint előre tudva volt, igazgatótanácsosnak. Mikor
Leo kezébe adta a legelső «jelenléti bárczát,» figyelmezteté rá, hogy
ezt eltegye, mert az esztendő végén kétszáz forintot fog érni. S ilyet
minden héten kap egyet.
Incze eldugta azt a tárczája fenekére és nem dicsekedett vele senkinek.
Azt hitte még, hogy ha az ember ilyen nagy pénzt kap olyan csekély
fáradságért, azt maga előtt is szégyenleni kell. Szegény! új ember volt
ezen a téren.
Egy pár hónapig azután rendesen feljárt hetenkint Bécsbe, s ott
összejött Walter Leoval az igazgatótanácsban. Bauernhass grófot soha sem
látta többet, az nem kivánt az igazgatótanácsba bejutni: részvényei
szerinti szavazatát Walter Leora ruházta. Neki nem kellett ez az üzlet.
Hát mi kellett neki benne?
A harmadik hónapban így szólt Inczéhez Walter Leo:
– Nos kedves sógor, vállalatunk kitünően sikerült. A pénzpiaczokon
tomboló jó kedvvel fogadták papirjainkat. Az üzletet befejeztük. Mi egy
kerek milliót nyertünk rajta. Ebből alapítási költségekre lemegy
százezer forint, a maradékot három felé osztva, te rád jut belőle
háromszázezer forint.
– Te csak tréfálsz?
– Annyira nem tréfálok, hogy itt van számodra az utalvány. Az összeget
minden órán felveheted a bankból: ha ott hagyod, csak három perczent
kamatot kapsz érte.
– De ne ejts kétségbe, hát miért kapjak én háromszázezer forintot?
– Hát azért, a miért én, meg Bauernhass; mert mi voltunk az
engedélyesek.
– De hát kitől raboltuk mi ezt az egy millió forintot?
– Kedves barátom! szólt Walter Leo komolyan: én meg vagyok győződve
róla, hogy te, mint országos képviselő, ki a parlamentben vasuti
politikát s pénzügyi terveket megbirálni vagy hivatva, ezt a két
szaktudományt tökéletesen érted.
Nem értette biz azt Incze se tökéletesen, se tökéletlenül; de az irónia
oly vértezett alakban lépett eléje, hogy lehetetlen volt rá mást
mondania, mint azt, hogy «értem.»
– No ha érted: hát akkor tudod azt, hogy a mit az ember vállalatokon
nyer, az nem rablás, csak szerencsés felhasználása a kedvező helyzetnek.
A közönség is jó vásárt tett, mert a pénzét jól és biztosan helyezte el;
hát csak tedd el te nyugodt lélekkel a rád eső nyereményt s ne népesítsd
meg az álmaidat kirablott népek és országok kisérteteivel.
– De én mégis azt hiszem, hogy ezt a hirtelen nyert egy milliót valaha
valaki még is fel fogja panaszolni.
– Akkor essék rám az átok súlya! Te annyit tudsz a dologról:… no a
mennyit szokott egy országos képviselő tudni a financzoperatumok és
vasutentreprisek dolgáról. Azoknak pedig már Krisztus is megbocsátott a
keresztfáról.
– Csak nem azzal a szóval, hogy «nem tudják, mit cselekesznek!?»
– Hanem egyet mondok neked, azaz, hogy hármat. Már most van
háromszázezer forintod. Szép gömbölyű összeg. Már most csak arra kérlek:
először is ne kezdj el belőle palotát építeni, másodszor ne végy rajta
hatszázezer forintos uradalmat, és harmadszor, ne valld meg a
feleségednek az egész összeget: mondj neki csak százezret.
– Miért? kérdé Áldorfai megbotránkozva.
– Hát, tudod, csak úgy tanácsképen mondtam.