Áldorfai Incze ez újabb missioját is befejezte. Elkezdve a Pittsburg
Landing melletti eldöntetlen ütközettől, egész Richmond öt napig tartó
ostromáig, részt vett az Egyesült Államok titáni hadviselésében, s mint
tábornok és dandárvezér végezte pályáját.
A mint a nagy elv mellett támadt polgárháború be lett fejezve, az
Egyesült-Államok szétbocsáták az óriási hadsereget, s tábornokaikat
egyszer-mindenkorra kifizették. Nem volt szándékuk nagy katona-államnak
megmaradni.
Áldorfai Incze is kapott tizezer dollárt, mint végkielégítést.
Most aztán ismét nem volt semmi keresete az új világban.
A magyar, még ha jó dolga van, sem tud véglegesen megmaradni a
külföldön. Hasztalan kecsegtetik becsüléssel, szabadsággal, jóléttel: ha
meggazdagodik is, utoljára mégis csak hazajön a pénzét elkölteni s ha
ott kinn családot szerzett, azt is elhozza. A mit a nemzeti költő
kimondott rá, hogy «itt élned, halnod kell!» vagy áldás, vagy átok
rajta; de teljesül.
De mit is csináljon Amerikában egy nyugalmazott tábornok a háború után?
a hol a czíméből nem él senki, hanem a kinek teszik, az czímezheti magát
tábornoknak s ha megvesz a zsibvásáron egy czifra katonaruhát, aztán
felülhet benne egy kocsira; a bakra felültethet egy trombitást és járhat
utczáról utczára és hirdetheti trombitaszóval, hogy «General Scipio
Africanus» fogat húz fél dollárért s árul hajkenőcsöt kopasz fejek
számára.
Itt meg nem választják bankigazgatónak azért, hogy tábornok volt.
Anyagi érdekek is szóltak a mellett, hogy térjen haza Magyarországba.
Volt tizennégy ezer dollár tőkepénze. Amerikában a letéteményekért adnak
három százalékot, Magyarországon hatot. S a mennyi buzának az ára
Amerikában tiz dollár, annyit Magyarországon ötért adnak. (Akkor így
volt.) E szerint világos, hogy ugyanannyi tőkepénzzel Magyarországon az
ember négyszerte nagyobb úr, mint Amerikában.
Az osztrák hirlapokból azt is megtudá bőségesen, hogy idehaza már
tökéletes alkotmányos szabadság van; a rend és béke helyreállt; a
vármegyék bizalmat szavaznak az új kormánynak, úszik mindenki a
boldogságban. Gondolta magában: hogy a nemzete többet is talált bevenni
az orvosságból, mint a mennyi szükséges s túlságosan kigyógyult eddigi
fájdalmaiból; mindenki megtért, hát ő minek daczoljon odakinn egyedül
egymagában? Unta magát odakinn nagyon. Idehaza ha összevész is az ember
egyszer-másszor a «barátaival», még is csak visszakivánkozik hozzájuk,
ha egyébért nem: újra kezdeni a veszekedést.
Ha hinnénk a fátumban, azt is feltehetnők, hogy van egy nagy láthatatlan
vegyész, a ki az emberi jellemekkel kisérleteket tesz. Sublimálja egy
férfi lelkét egy asszonyéban s aztán praecipitál belőle egy jegeczet. Mi
lesz belőle? Meglehet, hogy gyémánt. Ezzel nem éri be a nagy
experimentator. Megtöri a jegeczet porrá, hozzátölti egy másik nő
kedélyének befolyását s aztán elnézi, hogy megint minő más jegecz lesz
belőle?
Talán gyöngédebb reminiscentiák is lehettek, a mik Inczét az óvilágba
visszavonták?
Három hét alatt aztán, hogy nem volt rá többé szükség az Újvilágban, már
honn volt Pesten.
Három évig volt másodízben távol, s elképzelé magában, mennyit haladt
azóta hazája fővárosa, mily élénkség, mozgalom, üzletkedv pezsg most
odahaza.
Az első tekintet meggyőzé az ellenkezőről. Az utczák csendesek és
üresek; nincs semmi zaj, tolongás, mint első hazatértekor volt. Tollak,
sarkantyús csizmák eltüntek a világról. Sehol egy ismerős, a kivel szóba
állhatna. Jól esnék most még az is, ha Sámsoni Lenczi beütné a kalapját
s azt mondaná: szervus czilinder! Felkeresi a hajdani «tanyát», a hol
máskor lesni kellett a később érkezőnek, mikor ürül meg egy szék az
étkező asztalnál s a türelmetlen vendégnek magának kellett a konyhába
kimenni s a szakácsnét körülczirógatni, ha azt akarta, hogy ma kapjon
enni, ne holnap, s mikor fizetni akart, elébb minden szenteket
segitségül kellett hívnia, (a mire a magyarban sajátszerű kifejezések
vannak), hogy teremtsenek elő egy pinczért, a ki a pénzt elvegye! Most
minden asztalnál egy szál ember ül, az is hallgat, s három pinczér ugrik
az újon érkezőt elfogadni. Hová lettek a szokott czimborák? Ki erre, ki
amarra! Falun lakik minden ember.
Incze az első vacsoráját Pestre visszatértekor egyedül költötte el a
hosszú asztalnál az arany sasban.
Szállásra is ott maradt aztán. Máskor aranyért sem lehetett ott kapni
szobát. Előre lefoglalták a honatyák celebritásai hónapokra valamennyit.
Fáklyás zenét sem kapott most. Csak mikor már elaludni készült, riasztá
fel szenderéből harsány kiáltás az ablaka alatt.
Valaki azt kiáltotta az utczán, hogy «éljen Garibaldi!» Hanem aztán
szaladt is!
Incze aztán sokáig eltörte rajta a fejét, hogy micsoda örömét elégítheti
ki valaki az által, hogy éjfél után egy órakor az üres utczán azt
kiabálja, hogy «éljen Garibaldi!» s minő titkos okai lehetnek arra, hogy
azután a kiáltás után olyan nagyon elkezdjen szaladni.
Majd megmagyarázzák ezt neki holnap, ha felkel.
Már korán reggel ott volt számára a hivatalos meghivás. Ő
exczellentiájához. (Nem volt több exczellentiás urunk egynél.)
No most megint következik a főispánsággal megkinálás! gondolá magában
Áldorfai s míg Budára felkocsizott, folyvást azon törte a fejét, hogy
miféle indokokat hozzon fel a maga kimentésére, a miért azt el nem
vállalhatja.
Ő exczellentiája, mint ezt mindnyájan tudjuk, igen kedélyes ember volt,
kívált ha megharagudott.
– No hát hol vannak a fegyverek, a miket hozott?… Ez volt a legelső
üdvözlő szózat, a mivel Áldorfait fogadta.
Incze egész jóhiszeműleg felelte azt, hogy hozott magával egy revolvert,
meg egy díszkardot, a mit Chicagoban kapott, sőt egy tomahawkot is, a
mit egy cheeppewas főnöktől nyert kitüntetésül; ha parancsol vele ő
excellencziája, szolgálatára áll mind.
– Ön nagyon tréfás kedélyben van, monda ő excellentiája. Azt a tizezer
puskát kérdezem, a mit Garibaldi küldött a felkelés szervezésére, egy
kettősfenekü hajóban. Elhozta?
– Hamburgtól idáig száraz földön utaztam.
– Ez száraz felelet. Hát nem azért küldték be önt, hogy idebenn a
felkelést szervezze?
Áldorfaiban hasonló sarcasticus hangulatot költöttek ezek a tréfás
vállatások.
– Excellentiád rendőrsége, úgy látom, hogy még Napoleonénál is
mindenttudóbb.
– Azaz, hogy éppen olyan tökfilkók ezek is, mint azok ugy-e? Meglehet.
De hát mondja meg ön, igazán, miért jött haza ebben az időben?
– Csupán azért, szólt Incze jámbor iróniával, mert azt olvastam
excellentiátok valamennyi hirlapjából, hogy idehaza most tökéletes
boldogság van; – én is akartam belőle részesülni.
– A mi az ujságainkban van, az igaz; hanem ehhez a nagy boldogsághoz az
ön jelenléte épen nem kivántatik meg. Tudja ön, hogy önnek a neve egy
népdalban is előfordul?
– Nem vagyok muzsikális.
– Nem is a zenészeti oldaláról beszélünk most; hanem a nép azt énekli
önröl, hogy majd hoz neki puskát! S a mint azt meghallják, hogy ön
hazajött, mindenki azt fogja hinni, hogy no már most kezdődik valami!
– Ez nem az én dolgom.
– Nem ám, hanem az enyim. Hát hogy mondjak valamit: nem volna önnek
ellenére, ha a monarchiának valami más részében keresnénk ki önnek
lakhelyül valami olyan jó csöndes várost, a hol az embernek az ablaka
alatt éjjel nem kurjongatja senki, hogy «éljen Garibaldi!»
– Bizony nem bánom.
– Például Prágát.
Áldorfai Inczének nagyot dobbant a szive.
Ő excellentiája valószinüleg észrevette a megdöbbenést Incze arczán, s a
milyen nagy psycholog volt, már épen azért határozottan rákötötte, hogy
Prágába kell mennie, és «bis auf Weiteres» ott maradnia. Hogy mihez
tartsa ott magát? azt majd a prágai rendőrfőnök tudtára fogja adni.
Azután ne bolondozzék. Innen pedig huszonnégy óra alatt eltisztuljon.
Incze tehát csakugyan kapott valamit, ha nem épen főispánságot is.
Internálva lett Prágába.
Kellemetlen volt ez rá nézve? Talán ellenkezőleg. Ha saját magától
függött, Prágába soha nem ment volna. Épen azért, mert vonzotta oda
valami. E csábot kerülte lelke minden erélyével. De most a hatalom
kényszerítette rá, hogy odamenjen, a hová a szív dobogása viszi, s e
kényszerítésben a végzetet vélte felismerni.
Hiszen öt év mult már a borzalmas hajótörés óta! A korall-grotta ezalatt
már be is nőtte talán élő ágaival halottait. Az állatnövények gyorsan
építenek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Áldorfai Inczének első dolga volt Prágában Walter Leot felkeresni.
Nagy oka volt neki megköszönni azt a baráti figyelmeztetést, a mi
elutazásának egyik indoka lett. Az a vállalat, melynek élére akart ő
azon időben állani, csakugyan úgy járt, a hogy a bankár megjósolá; s
romlása oly nagy mérvben hatott még a külföldi pénzpiaczokra is, hogy
azt Incze már New-Yorkban megtudta.
– Ezentúl ön az én orákulumom, mondá Walter Leonak s igen szépen
felkérte, hogy tőkepénzét vegye ismét kezelése alá s fektesse be
tetszése szerinti papirokba.
Helene magán kivül volt örömében, mikor Inczét férje bevezette hozzá.
Hát még mikor megtudta a gondviselésnek azon bölcs intézkedését,
miszerint Inczének el sem szabad innen menni, hanem itt kell maradnia
véghetetlen időkig.
– Ah, mennyit emlegettük mi önt Hannával, fecsegé a kedves kis ideges
asszonyka. A míg a háború tartott, mindennap átnéztünk valamennyi
new-yorki lapot, hogy nem találunk-e valami hírt ön felől? Sokszor
találtunk. No jőjjön, hadd lássam, nem lőtték-e el egyik kezét, vagy
lábát? Az nagy hiba volna. Megvan egészen. Semmit sem feledett az
Újvilágban. Én fogadtam Hannával, hogy ön, a mint vége van a háborúnak,
egy hónap mulva megint Európában lesz. Megálljon csak! Álmodtam, vagy
beszéltünk róla: hogy önnek, ha visszatér, Prágába is kell jönni? Nem.
Hanna álmodta azt, s ő mondta el nekem.
Incze nem mert kérdezősködni Hanna grófnőről.
– Most én annak az örömére, hogy ön nálunk letelepedik, egy estélyt
fogok rendezni. Itt lesznek mindazok, a kiknek ön felett hivatalos
tekintélyt kellene gyakorolni: a katonai parancsnokok, maga a
rendőrfőnök, a pénzvilág bárói s született aristocraták, még püspökök
is. Ön mindazokat le fogja győzni a legelső találkozáskor. Beveszi
valamennyinek a szivét az első rohamra. Még a hölgyekét is!
Helene észrevette Incze arczvonásairól, hogy az nem nagy kedvet mutatott
a feladathoz.
– Hanna is el fog jönni.
Ez egy kis változást idézett elő az arczvonalmak configuratióján.
– Azt nem is kell önnek mondani, hogy a míg Prágában kell lennie, addig
házunkat mindig otthonának tekintse.
E naptól fogva Incze és Leo tegezni kezdték egymást.
Incze megjelenését a társaságban egy körülmény könnyítette meg. A mint
legelőször hivatalosan bemutatta magát a rendőrfőnöknek, ez azt kérdezte
tőle:
– Minő viszonyt akar ön saját maga irányában fentartani? Akarja-e
becsületszavát adni nekem, hogy semmi olyan tárgyba nem avatkozik, a mi
a rendőrség ellenhatását hivja fel maga ellen? vagy pedig nem adja
szavát semmire; hanem rám bízza, hogy teljesítsem kötelességemet s
vigyázzak, a hogy tudok?
Inczének annyival könnyebb volt szavat adni, mert valóban semmiféle
titkos küldetése nem volt: most jött Amerikából; még csak nem is beszélt
senkivel odahaza, sem megérkezését nem tudatta. (Valljuk meg az igazat:
idehaza sem lett volna kivel összeesküdnie.)
Azért bizonyos lehetett felőle, hogy vigyázni fognak rá! Hanem így, az
adott szó szabadalmánál fogva, minden jó társaság nyitva áll előtte:
köztudomásuvá lesz, hogy nem esik azoknak a kategoriájába, a kiket
rendőri felügyelet, hanem a kiket lovagi adott szó tart itt fogva s ez
rangot szerez neki a lovagias körökben.
Az igért estély a Walter-féle palotában csakugyan igen fényes volt. A
bankár háza nemcsak külső pompában volt gazdag; összeköttetései
egyesíték fényes termeiben a cseh magas körök legnevezetesebb
sommitásait, nagynevű, születésre, rangra, vagyonra büszke férfiak
mellett a legválogatottabb hölgykoszorút. Ennyi fényes, magas, tündéri
jelenség között fel kell tűnni annak az egyszerű rendjeltelen alaknak, a
ki a háziúr társaságában vezettetik be a fényes körbe: az idegennek.
Áldorfai is tehette volna azt, hogy felöltse ez alkalomra amerikai
tábornoki ruháját; ez azonban nem lett volna tőle jó izlés, de
choquirozása a társaságnak, s az amerikai katonaöltönynek sem lett volna
megtiszteltetés viselője kényszerhelyzetében. Maradt az egyszerű fekete
frakknál. Nem is volt szüksége semmi küldíszre. Elég volt neki a
feltünésre férfias szépsége.
Délczeg, martiális alak volt, achillesi fővel, melyet a fajjelleg
kiválóvá tesz környezői közül; bámulatosan szép magas, tiszta homlok,
sürű sötét szemöldök, mélázó, okos szemek, komoly, szép metszésü száj:
szakáll, bajusz, haj rendezésében semmi köze a művészetnek: a természet
igazította azt el festői összhangzattá; s az egész arczon az a szelíd
nyugalom, mely megóvja az idegen társaságba belépőt a balogos
ügyetlenségtől, ép úgy, mint, ellenkezőleg, a hányaveti
bizalmaskodástól.
Walter Leo egymás után bemutogatta vendégét a magas uraknak és
úrhölgyeknek. Egy ilyen bemutatás a legválságosabb óra az új emberre
nézve. Valódi rigorosum, előre tudtul sem adott tantárgyakból. Minden új
ismerős intéz hozzá valami új kérdést, a minek feleletére ő még nem
készülhetett előre. A tábornok a nagy amerikai hadjárat új
találmányairól, s szokatlan taktikai modoráról beszél vele; a püspök
Miksa császár helyzetéről a papi párttal szemben; a financiér Amerika
államadósságairól; a sportsmann utazásairól; az államférfi a pártok
állásáról, és mind valamennyi tapasztalja, hogy a megszólítottnak helyes
ismerete van a kérdett tárgy felől, de azért nem válik bőbeszédüvé;
megmutatja oroszlánkörmeit, de nem karmol velük. Hát még az úrhölgyek!
Itt van még változatosság az első találkozás társalgási themáiban. Egyik
sajnálkozva fogja fel helyzetét s sympáthiákat penget hazája iránt;
másik igéretet tesz neki, hogy igen meg fogja szeretni Prágát, ha
egyszer megismeri; tudtára adják, mennyi regeszerű hőstett és kaland
forog már belőle a közbeszédben; enyelegnek vele, fenyegetik az
eddigieknél veszedelmesebb ellenséggel. Eddig csak férfiakkal harczolt.
S valóban Incze most kezdi észrevenni, hogy ő most jutott először
életében férfibecsének érvényesítésére.
Huszonhárom évet eltöltött tanulmánynyal, zárdai magányban; két évig
folyvást hadjáratban volt, azután utazott, küzdött az élet sanyaraival,
kenyérért túrta a földet, íróasztal mellett görnyedt, mások csatáit irta
le; majd meg elkertelte magát a családi magány csendes ligete mögé;
sokáig gyászolt egy lelkéhez nőtt kedves halottat, ki ránézve egész
világ volt; egy kis ideig politizált, azután megint hadakozott; évekig
nem nézett más, mint férfi szemébe, olyanéba sokszor, a kit meg kellett
ölnie. Hire nagy volt mint katonának, utazónak, írónak, pártvezérnek,
rebellisnek, még mint kertésznek is; de épen a negyvenedik évét tölté,
mire eljutott abba a helyzetbe, hogy észrevegyék benne azt, a mi
mindannál becsesebb: a férfit.
Mindenkit meglepett gyönyörű férfialakja. S hozzá az a bűvös nymbus,
mely ez alakot körülfogta, az a hír, hogy e daliás élő szobor a
harczisten kegyencze, kinek nyomában diadal jár; kinek tekintete futó
ellenség látását szokta meg; kinek szép sima homloka országokat
felfordító terveket forral, lebocsátott karjának csak egy felemelésébe
kerül, hogy a hegyeken az őrtüzek kigyuladjanak, a Mátrától a
Vellibitig; ajkainak egy szava egy új rémkorszak jelszava lehet. S ez
most szabadon jár a magas társaságban és egyetlen adott szó pókfonalával
jobban meg van kötve, mintha oda volna lánczolva a Daliborka (éhtorony)
boltozatához.
A hölgy, ki őt közelíteni látja, végigborzad a kéjteljes félelemtől.
És ő maga oly hideg marad.
De talán nem örökké? Talán mégis csak villan fel egy örömsugár e
tengercsendes szemekből, mikor azt az ismerős arczot megpillantja maga
előtt, melyhez úgy vágyott, s úgy félt közelíteni: Hanna grófnőt?
Hanna is négy évvel lett idősebb azóta, hogy először látta, de bájait
csak fokozta az idő. Valami nőies szelídséget szerzett azóta, mely
büszke szépségének javára vált.
Ő is épen úgy kitünt egyszerű viseletével a tarka női virágtábla közül.
Nem viselt kivágott ruhát, mint a többiek, hanem egészen magasat, nehéz,
habos sötét hamuszin selyemből. S ez öltöny szabása is eltünt az akkori
divattól. Hosszú derék, mely a csípők körvonalait is kitünteti, kézfejig
érő s vállban dudoros ujjakkal, hosszú uszály, mely festői redőkben
lapul a deli idomok körül; fejét sem veszi ki szoborszerű szépségéből az
akkori denevérszárny-idomú hajkitömés, haja egyenesen fel van fésülve
homlokáról s gazdag tekercseit gyémánt diadém szorítja össze. Azonkivül
semmi ékszer rajta: csupán szive fölött ragyog egy gyéméntos
csillagkereszt.
A tisztelet, mely a hölgyet a társaság részéről fogadja, bizonysága,
hogy e különcz viselethez joga van.
Mikor Hanna grófnő megpillantja Inczét, az ő arczát is elönti a
viszontlátás örömének derűje. Kezét nyujtja az üdvözlőnek. (Szintoly
szinű keztyüt visel, mint öltönye s annak felső részére fehérrel volt
hímezve a kettős sas.)
– Tehát a hatalomszóra volt szükség, hogy önt viszontlássuk Prágában!
– Kellemesebb büntetést valóban nem lehetett volna rám kiszabni.
– Mégis szép öntől, hogy ezt a helyet választotta börtönének.
– Nem én választottam grófnő, a véletlen hozta így.
– Lássa, ez nekem tetszik. Közönséges ember azt mondaná: «én
választottam, mert szeretem a prágaiakat». S ez egy banális bók volna.
De az az őszinte vallomás, hogy a véletlen hozta így, megdöbbenést költ.
Én a véletlent úgy nevezem, hogy «Isten ujja». Hivőnek, babonásnak
neveltek. A szándékos látogatás egy jószivű üdvözletet teremne; de a
véletlen… gondolatokat.
– Úgy nagyon sokszor fogunk egy czél felé utazni, grófnő; mert a
gondolatok világa az egyedüli tér, a hol, ha kényszerítve nem volnék is,
magamtól is szeretek kalandozni.
– Másként is fogunk sokszor találkozni; én csaknem mindennapos vagyok
sógorom házánál s hiszem, ön sem tekinti itt magát többé vendégnek.
Aztán tudja ön, mit fogunk tenni? Felveszünk egy-egy közös tárgyat, a
miről nagyon sokat lehet gondolkozni: s aztán viszontlátásunkkor
elmondjuk egymásnak, hogy mit gondoltunk erről? Meglássuk, hogy a
véletlen találkoztatja-e gondolatainkat?
– Lemondok e reményről grófnő. Az én gondolataim a földön járnak, a
grófnőé az égben.
– Ki mondta ezt önnek? Kérdé hevesen a hölgy s aztán elmélázott. Incze
átérté, hogy a társalgásnak vége van; bókolt és hátravonult s aztán
gondolkozott rajta, hogy mi oka lehetett a hölgynek úgy elkomorodni
azon, a mi az ő részéről nem volt más, mint egy hétköznapi bók, alkalmi
flosculus alakjába öntve?
Mikor Incze bucsút vett a háziasszonytól, az visszatartá őt s súgva
mondá neki:
– Nem jósoltam-e meg; ön mindenkit meg fog nyerni az első rohammal,
férfit és asszonyt? Vissza ne éljen diadalával!
Másnap azonban meglátogatta őt Leo, még mielőtt Incze megtehette volna
nála az «illemlátogatást».
– Feleségemnek igaza van, mondá. Ma te vagy itt a nap hőse. Már most
határozd el, hogy melyiket választod? Akarsz-e sorban látogatást tenni
mindazoknak a házainál, a kiknek tegnap be lettél mutatva? Abban az
esetben azon házak részéről minden estélyre és mulatságra meg leszesz
híva s igen kellemes időtöltésed lesz Prágában. Vagy pedig otthon akarsz
maradni s abban az esetben senkit sem látogatsz meg, nehogy a kivételek
által megsértsd a többit. Házam kivétel rád nézve; itt honn vagy s a
«jour fix»-eken találkozhatol mindenkivel s a kivel kedved van,
beszélhetsz.
– Nagyon természetes, hogy az utóbbit választom, szólt Incze. A
félrevonulás nemcsak kedélyemhez, de helyzetem természetéhez is illik. A
miatt, hogy itt kell lennem, duzzogást nem mutathatok azok előtt, a kik
annak nem okai; de azt sem tehetem, hogy örüljek rajta.
– Igy jól van. Tehát nem fogsz meglátogatni senkit. De senkit!
Incze nem értette, hogy minek volt azt a «senkit» kétszer is úgy
megnyomni?
Mintegy három hónapot így töltött a cseh fővárosban, a hol egyedüli
élvezet volt ránézve az, hogy Walteréket meglátogathatta. Ott sokszor
találkozott Hanna grófnővel, s elmondták egymásnak gondolataikat.
Egyszer, mikor az asszonyok nem voltak otthon, Leo magához hítta be
Inczét s elkezdett neki sajátságos ügyekről beszélni.
– Te a mi embereink apraját-nagyját tökéletesen meghódítottad.
– Azt nem képzelem, hisz nem járok senkihez, nem beszélek senkivel, csak
a ki megszólít, s azzal is csak arról, a miről neki tetszik beszélni.
– Hisz épen az tesz veszedelmes emberré, hogy drágán tartod magadat.
Mindenki szeretne belőled kapni; egyik rokonszenvből, másik
kiváncsiságból, a harmadik gyanakodásból. De nem lehet hozzád jutni. Egy
mythosz, egy regekör az már, a mit a város felőled beszél, de te nem
beszélsz magadról semmit. A kik nálam egyszer-másszor megfoghatnak, nem
győzik magasztalni rendkivüli tulajdonaidat. A férfiak ismereteidet, a
nők szeretetreméltóságodat. Főuraink, a kik maguk is mind utazók,
roppant respectussal viseltetnek utazási éleményeid iránt. Tábornokaink
csodadolgokat tanulnak azokból, a miket strategiai ismeretből le hagysz
faragni magadról. A rendőrfőnök, az előljárók tisztelettel vallják meg,
hogy soha még ilyen rendkivüli becsületességü gyanús személy nem volt a
felügyeletük alatt. Három hó lefolytán se tőled nem ment el innen levél,
se hozzád nem jött egy is. Regulusi ridegséggel tartod meg szavadat, mit
ellenségednek adtál. A kik legjobban bámulnak, azok a papjaink.
Legtöbbször azok szoktak megszorítani estélyeimen egyházpolitikai dogmai
vitatkozásra s csodálkoznak rajta, honnan veszi egy katona, egy
amerikai, egy barbár azt a sokoldalú ismeretet ezen a téren, s honnan
bir azzal az ügyességgel, hogy ismeretei közlésében el nem árulja
kilétét, úgy hogy nem birják belőle kivenni, vajjon istenfélő eretnek-e,
vagy orthodox atheista? minthogy templomba nem jársz. Azt senki sem
tudja, hogy valaha szerzetes voltál és tanár, egyedül én. Én pedig úgy
szoktam bánni a szóval is, mint a pénzzel; csak a lejárat napján adom
ki, akkor is csak úgy, ha kérik. De a kiket legjobban megigéz hideg
nyugalmad: azok az asszonyok. Barátom, azok el vannak általad
ragadtatva.
– Hiszen nem is tánczolok velük.
– Hiszen épen azzal igézed meg őket. Előtted van a szerencse,
válogathatsz benne. Én nem mondom neked, hogy már most kezdj el hát
sorba udvarolni valamennyinek. Hanem mondok egy okos szót. Van a többek
között nekem egy szép kis unokahugom. Kedves gyermek. Csupa szelídség és
ragaszkodás. Anyja mellett nőtt fel falun. Annyi szelleme van épen, a
mennyi egy asszonynál kellemetes. Apja meghalt, testvére nincs. Vagyonuk
tisztességes, tőkéiket én kezelem, tehát birtokuk adósságmentes. Az öreg
asszony olyan, mint a falat kenyér, s nem pörlekedő. Téged becsülnek,
imádnak. Nem kell hozzá egyéb, mint a legközelebbi estélyen felkérned a
leányt egy contratánczra, s boldoggá teszed vele. Aztán tőled függ, hogy
egész életedre boldoggá tedd.
Incze mosolygott s azt felelé:
– Barátom. – Negyven esztendős vagyok.
Ennél a szónál aztán nem lehet tovább menni. Ez a Jeges-tenger.
Leo nem szólt többet.
Incze pedig elgondolkozott magában, hogy vajjon ezeknek a dolgoknak, a
miket most Leo neki elmondott, ma volt-e a lejárati napjuk? s ki kérte
azt, hogy ezek kifizettessenek?
A negyedik hónapban, melyet Áldorfai Prágában töltött, nagy események
történtek a kettős monarchiában. Az összalkotmány miniszteriuma
megbukott s vele együtt a tegnap még mindenható kormányzók is eltüntek a
felszinről.
Leo volt az első, ki e világrendítő esemény hirével sietett Inczéhez a
börzéről. (Ott tudnak meg mindent legelébb.) Azt hitte, nagy örömhírt
hoz neki vele.
Incze pedig erre a nagy hírre felhúzta mind a két vállát s azt mondta a
legnagyobb flegmával:
– Mit érdekel ez engemet?
– Annyiban érdekel, hogy ezáltal a te számüzetésed is véget ér.
Áldorfai erre hősi poziturába tette magát s magasra emelt fővel mondá:
– Én innen addig el nem mehetek, a míg az illető helyről fel nem oldanak
adott becsületszavam alól.
Incze azt várta, hogy barátja e szónál bámulattal fog felkiáltani: «Ah,
ez már antik! Ennyire rabjává tenni magadat a becsületszónak! s ha már
most történetesen a magyar tárnokmesternek eszébe nem talál jutni, hogy
elődje valaha valakit valahová internált s azt haza kellene már hívni,
hát bizony itt rekedsz Prágában a világ végeig, mint az egyszeri tábori
őrszem a gyepen, a kit elfelejtettek felváltani». De Leo nem mondott rá
sem komoly, sem tréfás észrevételt, hanem belenézett a szemeibe merőn,
mintha lelkének a fenekéig akarna hatolni: úgy, hogy Incze e vizsgáló
tekintet alatt lassankint aláhajtotta büszkén felemelt fejét s elvégre ő
fordította kedélyes hangulatra a beszédet.
– De hát annyira meguntál már, hogy ki akarsz innen lökni?
Walter Leo a finom világfi udvariasságának szine alatt felelé e barátian
komoly szavakat:
– Mindig nagy örömmel látlak nálam, de még nagyobb örömmel látlak a
magad helyén.
Azonban hát abban maradt a dolog, hogy Áldorfai itt ül addig, a míg érte
jön valaki s hivatalosan elrabolja innen.
Ez az alkalom sem váratott magára sokáig.
Az új nemzeti kormány kihirdette a választásokat az országgyülésre, s a
hogy az *-apátúr előre megmondá: az ő hívei, a kit egyszer
megválasztottak képviselőjüknek, azt, a míg csak lélekzetet vesz, mindig
meg fogják újra választani. Egy napon tehát Walter Leo kap egy roppant
nagy, hosszú paksamétát nevére czímezve, valahonnan Magyarország
közepéből, s mikor azt felbontja, előtünik belőle a három fontos
választási jegyzőkönyve a *-i bizottságnak, mely, a megválasztott
képviselő lakása nem tudatván, de Prágában létele bizonyos levén s
Walterrel összeköttetése gyaníttatván, ide intéztetett. A jegyzőkönyv
azért volt olyan nehéz, mert ezúttal nem volt egyhangú a választás.
Inczének ellenlábasa is akadt: Sámsoni Lenczi, s annak a pártja
szavazást követelt. Volt is huszonkilencz szavazójuk, hanem azért
végigszavaztatták Incze háromezer hivét két nap és két éjjel.
Most már tehát itt van az, a ki parancsolja a hazamenetelt. Leo legelébb
is a rendőrfőnököt tudósítá ez eseményről: úgy, hogy Áldorfai előbb
kapta ő méltóságától a hivatalos tudósítást a hazájába visszatérhetési
engedélyről, mint a megtisztelő hazafiúi megbizás okmányát, a mit Leo
személyesen vitt el hozzá.
Incze kedvetlenül veté le asztalára a kapott csomagot s azt mondá:
– De kedves barátom, elég volt nekem egy sütésből egy lepény. Nem fognak
be engemet többé a taposó-malomba!
– Minő taposó-malomba?
– A magyar országgyülés csak egy taposó-malom, melyben az ember
hasztalan lépdel, előre nem halad.
– Tehát te vissza akarod utasítani megválasztatásodat?
– Elhatározott szándékom. Nem hiszek se magamban, se nemzetemben többé.
Nem értem a pártok czéljait, nem a közönség kivánságát, s nem látok
semmi kormányprogrammot. Egyik félt sem tudom őszintén szolgálni. Se a
megtérőt, se a duzzogót nem tudom játszani. Jobb nekem itt elfeledve
lennem.
Walter Leo megnedvesíté egyik ajkával a másikat, mint a ki ahhoz készül,
hogy nagyon simán jőjjenek ki száján az elmondandók.
– Várj csak, kedves barátom: üljünk le szépen egymás mellé és beszéljünk
olyan dolgokról, a mikről még eddig nem beszéltünk.
Azzal két széket egymással szemközt tolva, kényszeríté Inczét olyan
párbeszédre, a mely mellett az embernek okvetlenül egymás szeme közé
kell nézni.
– Hát legelébb is nem hiszem én azt te neked, hogy téged a hazádban
felmerülő nagy változások ne érdekelnének, sem azt, hogy te magadat oly
kevésre becsülnéd, mintha otthonléted semmi nyomatékkal nem birna. Hanem
teneked most épen egy nagy igénypered van a sorssal!
– A sorssal?
– Igen. Te azt követeled az Úr Istentől, hogy ő, a ki a symmetriát
feltalálta, s azt kristályban, állati tagokban és falevelekben
érvényesíté, az emberi sors intézésében is tartsa meg a symmetriát. Te
azt hiszed, hogy a mit a sors tőled egy végzetes hajótörés által elvett,
azt egy waggontörés által illik, hogy visszaadja.
Incze elpirult. Találva volt.
– Nem a politikai émely tilt el téged a hazatéréstől, kedves barátom,
hanem egy pár szép melancholicus szem, s ha az ember így együtt lát
benneteket, azt mondja: «szép pár». A feleségem megbolondulna örömében,
ha az megtörténnék. Hanem én jó barátod vagyok, neked nagy dolgokkal
tartozom. S miután az Isten neked annyi erélyt adott, hogy akárki ellen
a világon meg tudod magadat védelmezni, nekem csak az a kellemetlen
feladat jutott, hogy azon egyetlen ember ellen vegyem föl helyetted a
keztyűt, a ki ellen nem tudod magad védelmezni, s ez: saját magad. Te
nagyon megcsalod magadat.
– Nem értelek.
– Majd mindjárt megértesz. Elébb egy kis éjsarki felfedezésre viszlek el
magammal. Nem csak te csalod magadat, hanem Hanna is – saját magát. Ha
egymást csalnátok, az vétek volna; de hogy magatokat csaljátok, ez csak
tudatlanság. Nos, jösz velem az éjsarki felfedezésre? Nem lesz
kellemetes!
– Vogue la galère!
– No tehát «all right». Ti azt hiszitek, hogy egymás számára vagytok
teremtve s maga a sors is erőszakosan kényszerít benneteket egymásévá
lenni. Arra a kérdésre: «ki» ez a férfi? «ki» ez a nő? megtaláltátok a
választ. Bámulattal vagytok eltelve egymás iránt s igazatok van. Hanem
azt a kérdést: hogy «mi» ez a férfi? «mi» ez a nő? hasztalan igyekeztek
sympathiák, álomlátások útján felfedezni. Azt kell, hogy valaki elmondja
nektek: concret alakban. Kivánod megtudni?
– Kérlek rá.
– Tehát legelébb is Hanna grófnő azt tudja felőled, hogy te egy amerikai
nyugalmazott tábornok vagy. Valóságos, igazi Brigade-General. Nálunk az
ilyen kategoria emberének van öt-hatezer forint nyugdíja, s azzal
tisztességesen meg lehet élni – Gráczban; még egy asszonyt is el lehet
tartani. Azt azonban csak mi ketten tudjuk, hogy az aranyon heverő
Amerika sokkal takarékosabb, mint a mi bankóval takarózó Ausztriánk s
neked, az amerikai tábornoknak épen csak annyi vagyonod van, hogy
sanyarú szükséget ne szenvedj mellette. Azt pedig nem szabad
elfecsérelned, mert kenyérkereső pálya után járnod most már nehéz dolog.
– Ez való.
– Azonban te meg másfelől így találgattad a neked feladott rejtélyt. Ez
a Hanna grófnő úgy látszik, hogy egyedül áll a világban. Se anya, se
testvér, se más afféle garde des dames nem kiséri sehova. Tehát önálló
nő. Megjelenése a világban elegáns és a mellett igénytelen. Piperére nem
ád semmit. Ellenben saját fogatán jár, s a szinházban tulajdon páholya
van. Tehát tehetős, és nem fényűző. Szállásán soha sem voltál, mivel
nekem megigérted, hogy «senkit» sem fogsz meglátogatni; de annyit
hallottál felőle, hogy termeit néha megnyitja estélyekre,
hangversenyekre, s ott elegáns világ gyül össze. Mindezekből azt kell
következtetned, hogy Hanna grófnő egy önálló úrhölgy, ki vagyonával
szabadon rendelkezik; vagy özvegy, vagy fiusított leány. Grófoknál ezt
csupán hallásból megtudni igen nehéz, miután ott a leány is, az asszony
is «comtesse».
– Mi hát?
– Egyik sem.
– Nem nő és nem leány?
– Valóban egy kivételes lény. Több a semminél és kevesebb a valaminél.
Addig úrnő csak, a míg rabnő marad. Szabad: addig, a míg tetszik neki
fogolynak lenni.
– Érthetetlen talány! Kinek a rabja ő?
– Egy halotté.
– Egy halotté?
– De a ki királyné volt. Mária Teréziáé. – Még sem érted?
Incze némán mutatta, hogy «nem».
– Emlékezel arra a nagyszerű palotára a Hradzsinban, a melynek
erkélyéről legelső ittléted alkalmával bámultuk azt a gyönyörű
panorámát, a mit Prága és vidéke nyujt? Azt a palotát Mária Terézia
építteté, abból a czélból, hogy abban huszonnégy előkelő családbeli
kisasszony találjon menhelyet. Oly ifjú úrhölgyek (csak 18 évestől 24-ig
vétetnek föl az új védenczek), a kik vagy árvaságra jutottak s hires
nagy nevük mellett apáik vagyonát nem örökölték, vagy önkényt léptek be
világgyűlöletből, vagy szülőik által küldettek oda, netaláni
mesallianceok kikerülése végett. Hanna grófnő is ez intézet tagja. E
rendnek az öltözete az a sötéthamuszin selyemöltöny, a mult századbeli
szabással, a felfésült haj, a gyémántos diadém és csillagkereszt, s a
kettős sassal hímzett keztyűk. Ennek a rendnek a volt fejedelemnője a mi
császárnénk nővére, kinek fényképét nőm albumában láttad; a kép
eredetijét pedig ama nő-asylum termében.
– Tehát Hanna apácza!
– Nem egészen az. Alapítványi hölgy (Stiftsdame). Conventjük szerzet, de
nem köti őket hozzá a szokott szerzetesi fogadalom. Ők nem fogadtak sem
engedelmességet, sem szegénységet, sem hajadonságot. Dicső királynénknak
czélja volt egy olyan asszonyi asylumot állítani fel, a honnan a
tisztességes világi örömök ki ne legyenek zárva; a hol a nemes leány
úrnővé lehessen, úr nélkül; és szabadságában egyedül a becsület és
büszkeség által legyen korlátozva. E rend hölgyeinek egyenként öt-hat
szobás lakosztálya van, külön konyhája, teljes ellátása, saját fogata
mindegyiknek, saját páholya a szinházban. Szabóját, divatárusnőjét
fizeti a szerzet pénztára. Ugyanonnan minden szükségleteiken felül
kapnak még évenként két ezer ezüst forintot gombostűpénzül. És
rendelkezhetnek idejükkel, pénzükkel, mulatságaikkal szabadon. Mehetnek
estélyekre, bálokba s hívhatnak magukhoz társaságot s részt vehetnek
minden mulatságban, a miben rangbeli nők részt szoktak venni.
– És e szerint férjhez is mehetnek.
– Valóban azt is tehetik. Csakhogy erre ritkán van eset. Mária Terézia
védenczei oly úrnői állást foglalnak el az életben, hogy azt sem nekik
elcserélni nem lehet kedvök egy szerelmes ficzkó szép szemeiért, sem
józaneszű férfinak nem támadhat kedve valakit elcsábítani közülök, hogy
feleségül vegye, a ki abban a perczben, a melyben férjhez ment,
elvesztett mindent, a mivel addig birt; ott hágy palotát, fogatot,
gyémántokat, még a hamuszin selyemruhát is, a mire már kétszáz előre
bejegyzett aspirans várakozik, ő pedig nem visz magával férjéhez
egyebet, mint a feláldozott kényelem és uraság felejthetlen emlékét. –
Kinek kell ilyen hozomány?
– Te nem hiszed, hogy lehetnek nők, hogy lehet «egy nő» a világon, a ki
kényelmet, fényt fel tud áldozni szive hajlamának!
– A hol nőkről általában van szó, ott mindent lehetőnek hiszek. A hol
azonban ismerős emberekről van szó, ott inkább látom azt, a mit tudok,
mint a mit hiszek. S tudom azt, hogy te negyven esztendős vagy, Hanna
grófnő pedig huszonnégy.
– Oly nagy távol az?
– Ne érts félre. Előnyösebb volna a helyzet, ha az időkor távola még
nagyobb volna. Egy tizenhét-tizennyolcz éves leány, a ki akkor jött ki a
növeldéből, inkább odatapadna hozzád s boldog lenne veled: de egy
huszonnégy éves szűznek már lehetetlen, hogy ábrándja ne legyen. S az
eszménykép a legveszedelmesebb vetélytárs. Az rosszabb, mint egy igazi
szerető. Nem lehetetlen ugyan a diadal. De egy negyven éves férfinak egy
huszonöt éves eszményképet kivetni a nyeregből – mindig pyrrhusi
győzelem. Ha özvegy volna a nő, nem félhetnél elődöd árnyékától: a
megboldogult férjnek voltak hibái, s azokat ismerték. De az ábrándképnek
csak erényei vannak. De legnagyobb akadály köztetek a te saját kedélyed.
Te mélyen tudsz érzeni, akárhogy titkolod. Azt, a mit elvesztettél,
elfelejteni nem tudod soha. S ez az emlék nem fogja engedni, hogy boldog
légy. Kapsz egy büszke nőt: a ki igaz, hogy hű lesz hozzád, becsületedet
ridegen megőrzi, de a ki mindig fölötted fogja hordani a fejét s
mindennap eszedbe juttatja azt a másikat, a kinek minden gondolatja te
voltál, a ki csoda és tünemény volt, a mit te megszokott dolognak
vettél. A halottak boszút tudnak állani magukért azokon, a kiket
szerettek. Ti sohasem lesztek igazán egymásé: közöttetek fog ülni,
lebegni, ha asztalhoz ültök, ha karöltve jártok, ha egymás mellett
nyugosztok, örökké ez a két hidegítő alak: a nőnek a légben eltünt
eszménykép, a férjnek a tengerben eltünt valóság. Nagy baj, hogy a
halottak nem beszélhetnek. Azaz tán beszélnek, de mi nem halljuk. Van
módja talán annak is. Magadra hagylak. Kisértsd meg őt magad elé idézni.
Vedd elő arczképét, nézz reá hosszasan; hívd emlékedbe alakját, tetteit,
szavait; idomítsd át lelkedben egy élő alakká s beszélj vele. Ő most már
rád nézve egy szent, egy testvér, egy csillag. Kérdezd meg ezt a
csillagodat. Meglásd, felelni fog neked.
Áldorfai némán megszorítá Walter Leo kezét s szemei tele voltak
könynyel. Az idézett túlföldi lény már ott volt mellette.
Walter Leo sietett őket «magukra» hagyni.
«NEVER MORE.» SOHA TÖBBÉ.
Egy óra mulva, hogy Leo eltávozott Inczétől, következő tartalmú levelet
kapta tőle:
– Köszönöm baráti részvétedet. Már irtam az elnöknek, hogy a
megválasztatást elfogadom. Ma és holnap végzem a bucsúlátogatásokat
ismerőseinknél.»
Leo visszairt neki:
«Örülök rajta, hogy az éjsarki fölfedezésnél megtaláltam számodra a
Behring-utat. Szerencsés utazást».
Inczének csakugyan megjelent az, a kit hívott: az emlékezet.
Az emlékezet az a halott, a ki hazajár, valahányszor idézik. Néha
hivatlanul is eljön s elhozza magával ismerős hangját, ruháit,
tekintetét: eljő egész környezetével.
Az emlékezet beszélt Inczével. Nyugodtan, szenvedélytelenül, mint
halotthoz illik.
Végigvezette őt multján – felfelé és lefelé.
Elvitte őt odáig, a hol belőle, a papból férj lett és apostata, a sors
kényszerítő præstigiuma mellett. Mennyi küzdelembe került, mily nagy
catastrophára volt szükség, hogy ez így düljön el!
Hanna annyiszor elmondatta vele élete viszontagságainak egyes
eseményeit; azok igézték meg őt, azok nyerték meg számára. De egyet nem
tudott meg tőle. Odáig nem hatolt el. Hogy mi volt Incze akkor, a mikor
első szerelme kigyuladt? Egy pap! Ez még előtte titok. Szabad-e egy
ilyen kimondatlan titokkal sorsát az övéhez kötni? Most már nem a
megdicsőülésért, nem a halál előtti áldozat hitében, de csupán szive
dobogásáért keresni a második szerelmet? Vajjon ezt a második nőt is
elviheti-e magával majd, mikor *-re, derék hű választóihoz képviselői
körútra lemegy? Bevezetheti-e őt is abba a kolostorba, a hol ifjú éveit
tölté? Felnyithatja-e előtte is azt a czellát, megmutogathatja-e neki is
azt a fehér talárt s azt a skapulárét? – Csitt!…
S azután megint visszavándorol a feljáró halott, az emlékezet, a
közelbe. Találkozik Hannával a waggonban.
Az éjsarki felfedezés kiegészíti már a talány részleteit.
Hannát vitte testvére, mert a család úgy kivánta, Prágába, a Mária
Terézia-hölgyek közt elfoglalni a számára impetrált helyet.
Hanna felirta a nevét a waggon ablakára.
(E névről valakinek meg kellett tudni azt, hogy ő hová utazott?)
Testvére azt mondta neki, hogy az ablakot ki fogja törni.
(Annak a valakinek nem volt szabad megtudni, hogy ő hova ment?)
Az összeütközésnél meghalt a testvér s Hanna nem kisérte azt vissza
anyja házához.
(Neki meg volt tiltva oda visszatérni.)
Továbbutazott e rémjelenet, e fájdalom daczára Prágába.
(Neki parancsolva volt, hogy menjen oda. A család akarata törvény.)
S mikor amaz erkélyről széttekintettek a szép világ felett, Hanna sírt.
Mit siratott? Azt, a mit ebben a szép világban elveszített.
S azóta úrnő és fogoly. Magáé és senkié.
… Incze szenvedélye le volt hűtve. Semmi sem olyan lebeszélő egy
férfinál (csak a férfinál), mint az a felfedezés, hogy a nőnek, a kibe
szerelmes, már volt egy bálványa, a kiről ábrándozott, a kiben hitt, a
kinek nevére gyönyörtől dagadt keble.
Hajh! Amaz első fényes alak egyszerre ismerte meg benne a férfit és a
félistent, s azelőtt nem lakott annak a szivében senki! Lelkének ő volt
az elsője, az egyetlene, az egyeteme!…
Incze utoljára hagyta a bucsúlátogatást Hanna grófnőnél. Már most tudta,
hogy annak délelőtt misére kell menni s egyéb ájtatos szertartásokon
jelen lenni. Volt személyes tapasztalata ez életrendről.
Annak az elhidegítő gondolatnak pedig volt valami alapja.
Még mint nagyon fiatal lányka megimerkedett Hanna egy hasonlókorú fiatal
cseh mágnással. Tánczvigalmakon látták meg egymást. Anyja és testvérei
csak akkor jöttek rá, hogy Hannánál érzelmek is vegyülnek ez
ismeretségbe, mikor ő egy igen kedvező házassági ajánlatot
visszautasított s nyilvánossá tette, hogy családjával szemközt akarata
van. Mikor tehát egy ilyen előkelő leány, a kire számos férfitestvér
miatt nem vár fényes hozomány, s a ki rangjához illő épouseuröket
elutasít, állhatatosan egy fiatal emberről álmodozik, a ki megint, a
családi majoresco mellett, nem bír egyébbel, mint a főhadnagyi kardjával
s a kinek minden jövedelemforrása egy csoport hitelező, a kiket nagy
mesterséggel szivattyúzgat; hát ennek nem lehet más vége, mint hogy egy
szép napon az ilyen magas rangú kisasszonyt a legidősebb bátya elkiséri
Prágába; a család kieszközölte már a helyet a Terézia-rend
alapítványában; az ifju főhadnagyot pedig elteszik garnisonba valahová
Nagy-Szebenbe vagy Mantuába.
Onnan aztán levelezhetnek egymással, ha az nekik könnyebbülést szerez.
Hiszen fogva, száműzve egyik sincsen. A szép úrhölgy is megválthatja
magát a Hradzsinból egy előnyös házasság árán, az ifju főhadnagynak is
fenn van hagyva a szabadulás a nagyszebeni kaszárnyaéletből, mihelyt
rászánja magát, hogy két heti szabadságot kérve, ez időt felhasználja
arra, hogy felutazzék Sachsen-Weimarba, a hol egy gazdag grófi család
egyetlen leánya – nem szép ugyan és nem is fiatal, de hatalmas, –
egyenesen ő reá vár s máshoz nem akar menni (s teheti, mert nincs
testvére). Azonban az ifju főhadnagy inkább tanulmányozza
Nagy-Szebenben, vagy Mantuában a török buzát, az első helyen puliszka, a
másodikon polenta-alakban, mint hogy a lova fejét Sachsen-Weimar felé
fordítsa, s elvetesse magát egy gazdag fiusított leánynyal. Hívek
maradnak mindketten ábrándjaikhoz, s beérik a kölcsönös levelezéssel, a
minek hangja bizonyosan oly illemes, oly tartózkodó, hogy nyilvánosságra
hozatal esetén sem egyiket, sem másikat nem compromittálhatná. Csupán
egy-egy reménysugár árulja el, hogy a jövendőnek még vannak ábrándjaik
rájuk nézve. Az úrhölgyre nézve e remény nagyon halavány. Az által, hogy
legidősebb bátyját a waggon megölte, testvérei száma meg sem fogyott, a
mit úgy kell érteni, hogy az utána következő addig a papi pályára
készült, de a mint ő reá jutott az elsőszülöttség, visszalépett (még nem
volt felszentelve) s be lett töltve az üres hely. Hanem az ifju
főhadnagynak vannak chanceai. A majoresco után ő következik. Egy
szerencsétlen párbaj, egy elhibázott medve, egy túlságosan élvezett
mulatság s azt kiáltják: «válts föl!»
Három-négy hónap óta azonban egészen kimaradtak a kölcsönösen egymást
keresztező levelek.
Hanna grófnő minden nap hallgatta a magyar szabadsághős mámorító
szavait. Egy nőre, kinek nevelési alapja az volt, hogy császárt és
Istent tiszteljen, úgy hatnak az ilyen merész eszmék, mint gyönyört adó
méreg. A idegenszerű, az ellentétes élvezteti magát. Kivált ha azt egy
tökéletes férfi adja elő, a ki nemcsak mondani tudja e nagy, merész
dolgokat, hanem meg is merte azokat tenni. A nő bámulta ebben a férfiban
saját magának ellentétét. Ő maga, ki rangjára, őseire oly büszke,
osztályát mégis úgy elitéli magában, jól ismert balfogalmaiért, saját
nyomoráért; a férfi pedig, ki a népből született, mint imádja ezt a
népet, mely pedig az ő nagyságát meg nem érti s irígykedik rá. Ez
negyven éves korával is fellángoló kedély, ő pedig ifjan is oly hideg. S
az ellentétek vonzalma erős.
De hogy az a másik is elfeledte a levélirást, az már csodálatos.
Hiszen köztudomású dolog, hogy a tavaszi Mars-mezői lóversenyen a
majoresco egy akadály átugratásánál belebukott az árokba, s ló és lovas
kitörte a nyakát. A ló negyvenezer francot ért. És ezzel most az ifjú
főhadnagy egyszerre előreléptetődött a megdicsőült helyére s urává lett
a nagy birtoknak, most az ő neve elé jön a «von und zu».
Hanem azóta nem irt levelet Hanna grófnőnek. Ez várta, hogy talán maga
jön a levél helyett. Az lett volna legtermészetesebb. De nem is jött.
Hanna grófnő végre elszánta magát arra a lépésre, hogy levelet irjon a
majoresco majordomojának, annyit kérdezve tőle, hogy hol van «ő»?
A kérdezett úr aztán nem késett a felelettel, hanem rögtön válaszolt a
grófnőnek, hogy bizonyára «Ő», a mint átvette a majoratust s
imitt-amotti hitelezői kielégítésével első gondját lerázta, azonnal
felutazott Sachsen-Weimarba s azóta ott ül.
Hanna grófnő újra meg újra elolvasá a levelet s aztán elmélázott rajta.
Tanulmányozta a férfi szivet.
Addig, a míg szegény főhadnagy volt, nem kellett neki a sachsen-weimari
gazdag örökösnő: rút volt neki és nem fiatal. Most már, hogy ő is gazdag
lett, az is szép lett egyszerre és szeretetreméltó. Milyen nagy a
férfiak büszkesége! Mint szegény ördög nem engedte magát megváltatni egy
gazdag hölgy keze által, ehhez kevély volt. Hanem a mint gazdaggá lett,
ugyanez a büszkeség odaviszi őt hozzá, hogy most ő hódítsa meg azt, a ki
őt el akarta venni. Mint kénytelen tiszti cœlibatusban élő kis úr
rajongott egy apáczaéletet folytató barátnőért, s a mint egyszerre nagy
vagyonhoz jutott, azt nézi, hogy szerezzen még egyszer annyit a
birtokához – egy kézszorítás árán?
De hát nincsen-e a gazdagok, a hatalmasok e rendszeres conspiratiója
ellen egy tromfja, egy antidotuma, egy ellenösszeesküvése a
szegényeknek, az elhagyatottaknak? s ha azoknak lehet széttépni a szív,
az érzelmek minden örök törvényeit, a rang, a büszkeség
követelményeiért, nincs-e ezeknek is diktálva a megtorlás abban, hogy ők
meg a rang, a büszkeség, az előítéletek szabályait tépjék széjjel, az
egyedül nemes érzelmek parancsaiért?
Hanna grófnő egyedül sétált alá s fel magányos szobájában. Körüle
aristocraticus pompa, feldíszítés. Kárpitok, butorok, fényes
csecsebecsék azt az ámító külszínt adják szobájának, mintha az egy
gazdag úrnő lakása volna. És ez nem igaz. Ez mind csak addig az övé, a
míg benne lakik. Asszonyunk, Mária Terézia a maga idejében saját
termeiben sem ismerte a pompát. Laxenburgi kastélyának butorzata
emlékeztet a régi magyar földesurak legtakarékosabbjainak berendezésére.
Az alapítványi hölgyek tehetik azt, hogy a kopott, sima falakat
freskókkal ékesítsék, selyemmel behuzassák, s hozathatják butoraikat
Párisból, hanem az mind nem az övék; ha elég könnyelműek voltak
évenkinti (lázsiásokban kifizetett) kétezer forintjokat el nem rakni a
szekrénybe, hanem kiadni faragott fára, bronzra és festményre, az ő
káruk; ez mind itt marad az intézetnek. Addig az övék, a míg benne
laknak.
Hanna grófnő ki-kitekintett ablakából az alant elterülő városra, ismét
végigjárta szobáját, majd beletekintett az asztalán heverő levélbe.
Börtön az mind! Az a város, az a szoba, az a levél. Ha mind valamennyit
bele lehetne dobni az égő kandallóba!
Komornája zavarta föl e keserű mélázásból. Látogatójegyet hozott be egy
idegen úrtól, a ki még sohasem volt itt.
Hanna grófnő elvette a jegyet reszkető kézzel. Nem volt azon se czím, se
korona, «Áldorfai Incze» állt rajta, semmi más.
– Szivesen látom.
Mikor Incze belépett, már le voltak törülve a könyek; Hanna grófnő
kedélyesen nyujtá az érkezőnek kezét.
– Valahára mégis meglátogat ön engem is!
– Ön tudja azt, grófnő, hogy senkinél sem tisztelegtem eddig e városban.
– S a mai nappal felszabadult ön a fogadalom alól.
– Miután látogatásom egyúttal bucsúvétel.
– Ön elhagyja Prágát?
– Hazahivnak Budapestre. Megválasztottak képviselőnek újra.
– S ön ismét nekimegy annak a tövisbozótnak, melynek saját szavaiként
csak tüskéi vannak, de levele, gyümölcse nincs.
– Parancsolnak velem.
– S noblesse oblige.
– Saját nemességem ugyan nem igen kötelez, mivel nemes nem vagyok; apám
paraszt volt, lekötelezve sem vagyok se hazámnak, se kormányának
semmivel; hanem a cseh nemesség csakugyan kötelez, hogy elmenjek. A
mióta tudva van megválasztatásom, a hány nemes barátommal találkoztam az
utczán, «Isten jó nap!» helyett mindegyik azzal köszönt, hogy
«szerencsés utat!» s ha még holnap is itt látnak, holnapután már rendőri
hatalomszóval utasítanak ki innen.
Hanna grófnő megkinálta Inczét, hogy foglaljon helyet.
A kandallóban egy tűzbe dobott levél vetett lobbot.
Hanna grófnő leült Inczével szemközt.
– Ön tehát visszamegy leülni ugyanarra a helyre, a hol annyi keserű
tapasztalást szerzett, szolgálni ugyanazt az ügyet, melyben annyiszor
megcsalódott, küzdeni ugyanazért a fajért, a mely önt csaknem számüzte?
– Nem tehetek másként, grófnő. Fátumunk az, hogy a mit egyszer
megszerettünk, azt, ha bántott, se tudjuk elhagyni, ha elveszett, se
tudjuk elfeledni.
– S mikor fog ön ismét bennünket meglátogatni?
Áldorfai nagyot sóhajtott s csendesen ingatva fejét, mély, tompa hangon
felelé:
– Never more.
Ez csak két szó. De a kifejezés, melyen e két szó mondva volt, egy
feltárt szívbeli titok.
Hanna grófnő és Incze között hosszú hallgatás időköze támadt e szavak
után. Mindenik azon gondolkozott, hogy mondjon-e még többet is?
Hanna szegte meg végre is a csendet. Ő volt a bátrabb.
– Ön nem tudta eddig, hogy én hol lakom?
– Nem.
– Önnel tegnap tudatta azt Walter Leo, hogy én mi vagyok!
– Honnan sejti azt a grófnő?
– Mert velem is épen aznap ismertette meg az ön helyzetét. Ön szegény
sorsban él, szigoruan szabott jövedelemmel.
– Ha azt mondta, igazat mondott.
– Én elhiszem neki, mert ő nem szokott ámítni, hogy önnek csupán a
mindennapi kenyere van biztosítva.
– Valóban úgy van.
– Akkor ön nagyobb úr, mint Starrwitz Johanna grófnő, mert nekem az
sincs.
Áldorfai Incze még most sem szédült bele az eget mutató mélységbe.
Starrwitz Johanna grófnőnek kellett fölállni helyéről, odalépni hozzá s
azt kérdeni tőle:
– Akarja ön e száraz kenyeret megosztani egy nővel, ki önt az egész
világ minden férfia fölé emeli?
Incze megrettenve a rászakadó mennyországtól, ámultan rebegé:
– Hanna grófnő!
– Mondja ön: Hanna! s kezét nyujtá neki.
Incze megragadta a neki nyujtott kezet, büszkeségben ittasult
szenvedélylyel s most már az egész alakot kedve lett volna átszorítani,
de a «szerzetbeli hölgy» gyöngéden visszatartá őt magától, komolyan
súgva:
– E falak között nem ölelkeznek.
Hanem kezét ott hagyta Incze kezében s megszorítá azt erősen.
– Ha ön akarja és érdemesít rá, elhagyom ezt a helyet, s benne mindent,
a mi most körülvesz, pompát, kényelmet, előkelő rangot, s nem gondolok
rá soha vissza többet. Megyek abba a viskóba, a mit ön otthonának nevez,
s ha nem tarthat ön cselédet mellettem, végzem annak a dolgát. S mikor
ön egyszer a keresményéből egy kartonruhát vehet a számomra, azt
megbecsülöm jobban, mint mindazt a selymet és csipkét, a mit rabkoromban
rám raktak. Ön tudja, hogy nekem semmim sincs, én tudom, hogy ön
szegény, van-e bátorságunk sorsunkat összekötni?
Incze meg volt hódítva. Reszketett. Fázott. Ez nagyobb diadal volt, mint
a milyenre érdemesnek hitte magát. A büszke istennői szépség saját egész
nagylelkével tölti be az ürt, mely kettőjök közt van, rangra és
életkorra nézve. Szemébe mondja azt, a mit nem hitt soha, hogy őt lehet
szeretni, csupán önmagáért, nem érdekből, nem dicsvágyból, nem a
fellelkesítő bámulat befolyása alatt, nem a halál fenyegető
kétségbeesései között, lehet szeretni azért, mert férfi! Hogy lehet őt
kiválasztani ezer meg ezer férfi közül s eldobni érte az egész világot!
És elmenni vele együtt nyomorogni a jólét örök menhelyéből, csak azért,
hogy az övének nevezhesse a nő magát.
Incze két kézzel ragadá meg Hanna kezét s legalább a kezet vonta
keblére.
– Egészen vak vagyok a gyönyörtől, rebegé, s nem csodálnám, ha meg is
némultam volna. Hanna! Azt hiszem, hogy álmodom azt, a mit olyan sokszor
álmodtam. Ezt nekem lett volna kötelességem megmondani s én oly gyáva
voltam, oly bizalmatlan önhöz és magamhoz, hogy meghagytam magamat öntől
előztetni. Hihetlen volt előttem az, hogy egy férfi egy hölgy elé
léphessen azzal a szóval: «te adj oda értem egy egész világot, s végy
érte cserébe engem». Ön mondta ezt nekem Hanna, kérdetlenül, futni
készülő gyávának, s e szavával oly adósságot terhelt szivemre, a mit
csak egész életem lesz képes visszafizetni. Ez az élet, az öné. S ne
higyje azt, Hanna, hogy olyan sötét sors az, a mit ön meg fog velem
osztani. Az a mondat a száraz kenyérről, csak szójárás. Annyira
szegények nem leszünk. Egy férfi, a kinek tőkepénze van «itt» és «itt»
(tenyerére és homlokára ütve mondá), még mindig élhet úrmódra a világon,
ha nem örökölt is uradalmakat, s ha van mellette egy szerető szív, a ki
buzdítja, ki erélyét fokozza, fog tudni dolgozni kettő helyett is!
– Igen, igen! szólt Hanna fellelkesülten; én is megtanulok dolgozni,
úgy, mint az a másik tudott, a kit ön előttem megsiratott; eltanulom
tőle azt, a miben ő olyan nagy volt, iparkodom őt utólérni, de nem
elfelejtetni önnel! Nem. Az ő arczképét le ne tegye ön értem soha.
Viselje az enyimet is keblén, de az övével együtt, egymással szemben. Mi
nem leszünk egymásnak vetélytársai!
E szóra Incze térdre roskadt s most már könyeivel áztatta a kezében
tartott erős kezet. Az emlék expiálva volt. A tenger aluli szózat
hangzott jóváhagyó zúgásként fülében. Ez volt szivének legfájóbb része.
Ezt gyógyította be ez a szó.
Hanna gyermeteg mohósággal sietett rögtön a legközelebb keze alá eső
albumából egy fényképet kiszakítani s arról levágva a főt, ő maga
illeszté azt bele abba a kis könyvalakú medaillonba, melyben Incze
Serena arczképét viselte keblén, szemközt ezzel a másikkal.
Meg volt Inczének engedve, hogy csókolja össze mind a kettőt, az új
menyasszonyét is, meg a régiét is.
Ettől aztán egészen üdvözült lett.
Hogyan került vissza a Hradzsinból a Venczel-térre, arról nehéz volna
számot adni.
Walter Leoék épen ebédnél ültek, de nem várta ő azt, míg annak vége
lesz, berontott közéjük. Szivesen is látták minden időben.
– Tehát ön csakugyan elutazik tőlünk Pestre? kérdé siránk hangon Helene.
– Rövid időn.
– Ah, az a csúnya Pest!
– Nem, bárónő! Budapest igen szép. Ön azt majd meg fogja látni.
– Én? Mit keresnék én Pesten?
Incze rejtélyesen mosolygott.
Helene ideges látnoki kedélylyel mondá akkor:
– Ön mosolyog! Ön nevet valamin! Én kitalálom. Ne szóljon! tudom már! Ön
nőül veszi Hannát!
S azzal tenyereibe tapsolt.
– Azaz, hogy Hanna veszi férjül őtet, szólt nevetve Walter Leo. Tudtam
én azt már tegnap.
Helene e szóra fölsikoltott, kitörő örömmel, s megakadályozhatlanul
nyakába borult Inczének s összecsókolta annak arczát, jó kedvében
féktelenül kiáltozva: «kedves, édes Incze! Drága Inczém!»
Walter Leo csak a vállait vonogatta, s mutogatott a szemöldeivel meg a
tenyereivel feléjök. (Tanuja volt e jelenetnek a fia meg a társalkodónő,
meg egy öreg zongora-művész is.)
– Itt van ni! Tessék! mondá Leo. Már most én e miatt kell, hogy elváljak
a feleségemtől. Ezt is el kell venned. Tarthatsz két asszonyt.
Incze nem volt most megijeszthető állapotban; nagyon felébresztették
benne az oroszlánt.
– Hát az is jó lesz, vágott vissza. Hanna már megengedte, hogy az ő
arczképe mellett a másikat is viselhessem. Megengedi még a harmadikat
is.
Walter Leo gúnynyal figyelmezteté:
– Sógor! Elég hivatal lesz neked az az egy asszony is! Hanem hát most
gyere, csókolj meg engem is. Hiszen csak quittek vagyunk. Én is kaptam
egyszer egy csókot a te feleségedtől, bár még most is élne, szegény!
Ez pedig nagy gorombaság volt Hanna irányában.
– Hanem hát már most lássunk a prózai intézkedések után, folytatá a
bankár, mert az ötödik felvonás után még sok dolognak kell történni, a
míg a lámpákat eloltogatják.
A sok dolog között az volt a legnagyobb dolog, hogy Inczét, mint
eretneket egy olyan hitbuzgó család tagjával összeeskessék, minő a
Starrwitzeké, melyben mindenkor volt egy püspök vagy apátur. Szerencséje
volt Inczének, hogy dimissoriálisát a dudai matricula nyomán az ottani
új lévitától kapta meg, az volt az ő illetékes papja. Így az előéletéből
bizonyos stadiumig nem sejtettek semmit; mert ha azt Prágában megtudják,
bizony beteszik a szürit a Daliborkába, mikor épen esküdni megy!
Végre nagy nehezen a családot repræsentáló Starrwitz majoresco is ráadta
a frigyre kénytelen-kelletlen áldását.
– Nem egész mesalliance. A tábornokból lehet megint tábornok, a
képviselőből lehet minister, s a convertitából lehet reconvertita. Az
asszony lásson hozzá, hogy mivé tegye? Ha választotta magának: habeat
sibi!
Hanna és Incze most már mint férj és feleség utaztak ismét együtt a
vasuton.