A magyar országgyülés fel lett oszlatva, az osztrák összalkotmány
kedvéért Magyarország kontumacziázva.
És ekkor ismét volt egy történelmi mozzanat a magyar nemzet életében,
mely nagyszerűségében ritkítja párját. A mint az osztrák kormány a
provisoriumot kihirdette Magyarországon, egyszerre és azonnal leköszönt
hivatalos állásáról minden népválasztotta tisztviselő. Valamennyi
municipium közigazgatási és törvénykezési hivatalnokai üresen hagyták
helyeiket, kijelentve, hogy a törvénytelen kormány alatt nem szolgálnak.
Tízezer férfi egyszerre egy akarattal mondta fel a szolgálatot.
Családapák, a kiknek a hivatal egyedüli kenyérkeresetük, nem kérdezték,
miből fognak ezentúl megélni? mentek más szolgálatot keresni. Még a mult
kormány által kinevezett főispánok is beadták a kulcsot.
Ezt a mozzanatot különben csak azért volt szükséges felemlítenünk, hogy
a mi barátunk helyzetét megvilágítsuk általa.
Az országgyülés feloszlatásával minden indoka elmult az ő
hazajövetelének. Mit keres ő most itten? Társtalanul, hivatástalanul,
reménytelenül? Még nincs meghalva s már el van temetve.
Sajátszerű világ volt ez! Tizezer ember egyszerre ott hagyta hivatalát s
szaladgált a világban alá s fel más munkát s állást keresni; míg a
provisorius kormány még nagyobb kétségbeeséssel szaladgált szerteszét a
világban, másik tizezer embert fogdosni az üresen hagyott székek
számára.
Egy szép napon a kormányzó hivatta magához Áldorfai Inczét.
Incze azt hitte, hogy most kemény utasításokat fog kapni, hogy mint
megkegyelmezett rebellis hadvezér a mostani rendőri állapotban mihez
tartsa magát, hogyan lépjen? nézzen? mit egyék, mit igyék? és miről
álmodjék?
De ugyan megcsalatkozott!
Ő excellentiája nem egyébért hivatta, mint csupán azért, hogy nem
volna-e kedve valahol in partibus infidelium főispánságot vállalni?
Incze kereken, határozottan és egész méltatlankodással utasította el
magától ez ajánlatot.
No hát jól van. A viszontlátásig!
Visszatérett elgondolkozott rajta, hogy micsoda hírben kell ő neki itten
állani, hogy a kormányzó ilyen ajánlatot merjen vele szemben
koczkáztatni!
Nem sok idő mulva egy hajdani jó barátja a kolostori időkből, ez idő
szerint már magas állású főpap, látogatá meg személyesen szerény kis
szállásán.
Ez meg azt az ajánlatot hozta neki, hogy nem volna-e kedve elvállalni –
egy ultramontán lapnak a szerkesztését igen fényes subvenczió mellett?
Ez már épen dühbe hozta Áldorfait. A püspöknek azt mondta, hogy menjen a
– mennyországba! s másnap valamennyi hirlapba beigtatott egy következő
tartalmú hirdetményt:
«Áldorfai Incze, volt honvédezredes, keres szolgálatot valamely
intézetnél, gyárnál, vagy magánüzletnél, mint könyvvivő.»
Ebből már most tudja meg a világ azt is, hogy ő szegény ember, de azt
is, hogy nem eladó.
A hirdetménynek nem maradt el a kivánt sikere.
Először is az ilyen nyilatkozat rögtön rehabilitálja a maga emberét.
Az első hatás abban nyilatkozott, hogy minden vidékéből az országnak
elkezdtek neki pénzt küldeni, tíz, ötven, száz forintokat, ki a maga
nevében, ki gyűjtemény útján, ki meg névtelenül. A nemzet nem hagyhatja
azt a szégyent magán száradni, hogy egy híres embere komisz munkával
keresse a kenyerét.
Incze kénytelen volt hirlap útján nyilatkozni, hogy ő minden neki
küldött pénzt a sánta és béna honvédek között fog kiosztani: ő, mint ép
kézláb ember, munkát keres, nem alizsmát.
Végre azt is megtalálta, a mit keresett.
Valami nagyszerű, nagymérvű, roppant horderejű vállalat volt
keletkezőben Magyarországon: olyan vállalat, a mi korszakot alkotni jött
a világra. A nagy vállalat megindítói felfedezték Áldorfai Inczét. –
Ilyen ember kellett nekik! Értekezésbe bocsátkoztak vele. Elmondták
előtte tervüket. Az kápráztatóan fényes volt! És azután felhívták, hogy
legyen e nagyszerű vállalatnál – nem könyvvezető, de épen elnök, sőt
vezér-igazgató.
Incze fejét egészen elkábítá e fényes tervezet. Csalhatatlan volt annak
minden számítása. Olyan alap, mely el nem veszhet, s olyan nyeremény,
mely mértani arányban fokozódik. Több, mint Kalifornia bányái! S az
elnök a tiszta nyereményből két százalékot kap.
Az elnöki állás elnyerése végett csupán tizezer forint áru részvényt
kell letenni. Épen annyi tőkepénze van még Inczének Walter Leonál.
Rögtön irt a prágai bankárnak, hogy küldje meg neki a nála levő tőkéjét;
azt is tudatta vele, hogy mi terve van ezzel? hogy elnöke fog lenni egy
nagyszerű vállalatnak.
A szerencse üldözőbe látszott őt venni ezen a napon. Este, a mint a
casinóba fellátogatott, egy, a kormányzóval nagyon bizalmas lábon álló
uraság félrehívta őt magához a könyvtárba (ott senki sem háborgatja az
embert) s azt mondá neki:
– Te szépen kifizetted ő excellentiáját a multkor apró pénzzel.
– De hát ki beszélt olyant én felőlem a kormányzónak…?
– No no, nem beszélt neki senki semmit. Ő excellentiája téged rendkívül
nagyra becsül. Daczára a multkori nyers visszautasításnak, folytonosan
figyelemmel kisér. Röviden a tárgyra térve, azt ohajtaná megtudni tőled,
nem volna-e kedved elfogadni – a nemzeti szinház igazgatóságát?
Ha valami képes volt meghökkenteni Áldorfai Inczét, úgy ez a kérdés
bizonynyal az volt.
– Én? a nemzeti szinház igazgatója? Hiszen nem értek én a művészethez
semmit.
– A többiek sem értettek ahhoz, még is elvállalták. Egy népszerű és
derék ember kell az intézet élére s te az vagy. Ez aztán nem
kormányhivatal; nem kerül a betöltése politikai elváldozatba. Ez egy
neutrális tér a nemzetiség előmozdítására. Gondold meg holnap ilyenkorig
a dolgot, s ha ismét összetalálkozunk ezen a helyen, akkor add át majd a
válaszodat. Jó éjszakát.
Inczének ez az ajánlat már szeget ütött a fejébe. Ezen az ajánlaton már
csakugyan lehet gondolkozni. Mit koczkáztat vele az ember?
Másnap délelőtt váratlan látogatásban részesült. Caesarine tisztelte őt
meg leányával együtt.
Fatime most már tízennégy éves volt. Arczvonásai kezdtek némi kifejezést
felvenni. Szemeiben valami veszedelmes búskomorság látszott, a mi
rendesen az ellenkezőjét jelenti annak.
Mi hozta őket ide? Az az örömhír, a mi a szinház udvarán el van
terjedve: hogy Áldorfai Incze lesz szinházigazgatónak kinevezve.
Mindenki örül annak!
De senki sem jobban, mint keresztleánya; ki mindeddig tehetségei daczára
háttérbe volt szorítva, eltemetve, szándékosan leorgyilkolva, minthogy
senkinek sem volt kegyencze! Mert nem akart az erény útjáról lelépni. Őt
illeti ezen általános örömből az oroszlánrész. A méltányosság napja ő
reá is felvirradna ez által.
Caesarine rábirta Fatimét nagy biztatások árán, hogy próbául énekeljen
el egy áriát Incze előtt Lammermoori Luciából.
Incze kénytelen volt elismerni, hogy a hang elég friss, s csak kellő
iskola kellene hozzá, hogy legyen belőle valami.
Kezdte magával elhitetni, hogy ő ért ehhez.
Mikor védencznői elhagyták, komolyan latra vetette a dolgot.
Rendkivüli idők rendkivüli idomításokat visznek véghez az emberen.
Senkisem tudhatja, hogy a fátuma hova vezérli?
Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény.
Ezt éneklé már a régmult korban a költő, a mikor még a hexameterek
divatban voltak.
Ez a mai este döntő befolyással fog lenni az ő sorsára.
Mikor már fel volt készülve, hogy a casinóba induljon: a posta levelet
hoz neki, melynek borítékján felismeri Walter Leo irását.
A bankár a küldött levélhez mellékelé a visszakivánt összeg erejéig
szóló váltót a Rothschild-házra, kiszámítva annak kamatjait az utolsó
félkrajczárig.
Azonban a levelet magát is érdemes volt elolvasni, a mely így szólt:
Kedves barátom.
Itt küldöm önnek vissza saját kivánatára a nálam letett összeget. Abból,
hogy ön nem sajnálta velem közleni jövendő terveit, a mikre ezt az
összeget fel akarja használni, jogot hiszek magamnak vehetni arra, hogy
megmondjam önnek a véleményemet őszintén és egyenesen a tervezet felől.
Én ennek az üzletnek a fenekén a legnagyobb humbugot látom, a mi valaha
az ó és új világban szinre hozatott. Az elején nagy riadallal fog az
megindulni, fellármázza az egész világot; magához ragadja a könnyen
hivők és hirtelen gazdagodni akarók minden tőkepénzét. Elszédíti a
fölösleges pénzzel soha nem rendelkező, még is mindig acquirálni vágyó
kis birtokosok tömegét; hanem a legelső rossz termés esztendeje (az
pedig az ön hazájában gyakran fordul elő) egyszerre halomra dönti az
egész kártyavárat s jól jár, a kit az egyszerre agyoncsap. Káprázat az
egész. Nem akarom önt arról lebeszélni, hogy a pénzét fektesse bele. Az,
ha elvész is: ön életrevaló ember, megél a nélkül. De ne adja hozzá a
nevét! A név a becsület! S az elveszett becsületet ugyan nehéz
visszaszerezni. Ne kezdjen ön olyan dologhoz, a mit nem tanult. Ha egy
szamárfejet akar ön lerajzolni, elébb a rajzmesterhez kell mennie s a
vonalozáson kezdenie; hát a részvény-rajzoláshoz azt hiszi ön kevesebb
tanulmány kell? Egy csizmát nem tudna ön elkészíteni, a nélkül, hogy az
inasesztendőt kitöltse, s a pénzcsinálásról azt hiszi ön, hogy az
könnyebb mesterség? óvom önt, mint jó barátja, hogy ha önnek a becsülete
kedvesebb, mint az élete, ne avatkozzék a mi mesterségünkbe; mert az
önre nézve bizonyos halál. Én kináltam önt egyszer azzal, hogy jöjjön
hozzám, tanuljon bele ebbe a tudományba az én vezetésem mellett. Akkor
még a legkedvezőbb chanceai voltak önnek arra, hogy komoly üzlet alapján
szilárd vagyoni állás szerezzen magának. Most – nem ujítanám meg önnek
ez ajánlatomat. Önből hiányzik azóta valami! – Az a jótékony nemtő, a ki
az ön végzetére oly nagy befolyással birt. – Kedves barátom! Arra az
emberre, a kit szinházigazgatással megkinálnak, okos ember nem bizza az
üzleti könyveinek felügyeletét. Hagyja ön veszni a pénzét; de mentse meg
becsületét.
Barátja Walter Leo.
E levél tartalma mélyen elkomorítá Incze kedélyét. Annyira hatott rá,
hogy nem ment ki a házból: otthon maradt.
Különösen fájdalmas érzéssel tölté el az a mondat: Hiányzik önből
valami! Az a jótékony nemtő!
Ő érezte a legjobban!
Annyira hozzá volt már szokva, hogy nehéz válságos perczeiben életének
ezt a lelke jobbik felét kérdezze meg: «mit gondoltál ki számomra?» (s
az mindig az igazi gondolat volt) hogy most, midőn őt elveszté,
tájékozatlan hányódott a hullámok között, mint az árbocztalan hajó.
Úgy volna-e az, a hogy a bankár mondja? Tiszta igazság-e az, a mit ez
üzletember ama nagyszerű vállalatról megjósol, vagy pedig csak egyik
üzérnek irigykedése a másikra? A jó barát hű figyelmeztetése-e az, vagy
csak a lelketlen contremine játéka? Igazán koczkára van-e itt téve a
vagyonon kívül a becsület is? De még a mi utóbb következik! Szükségképen
el kell-e annak veszni, a ki a hazai művészet igazgatásába elegyedik? Az
árboczhoz kell-e kötözni Odüszszeüszt, mikor a Szirének énekelnek, hogy
el ne ragadják? Hát a ki énekel, az mind Szirén? S még Ulysses sem
bízhatik magához?
Benyisson-e a kitárt ajtón, vagy elfusson a küszöbről?
A hesperidák arany almái kinálkoznak eléje. Méreg van-e azokban belül?
Hajh, a ki ezekre megtudna felelni, a ki e kétségek közepett az itélő
szót kimondaná: «tedd», vagy «ne tedd», az a mély tenger fenekén alszik,
s a tengerfenéknek szava nincs!
De hátha mégis van?
Hátha az, a ki a korallgrottában fekszik oly csendesen, még ott sem
szűnt meg szeretni azt, a ki e földön üdve volt; a kiért megesküdött,
hogy olyan tisztán fogja őt visszaadni egykor az égben annak a szent
szűznek, a kinek oltárától elvette őt magának, a milyen volt az oltáron
belül? Hátha még most is emlékezik ez a mélyen alvó angyal szíve
választottára s megszólal hozzá a mély tenger fenekéről?
Idorfai Incze otthon maradt ezen az estén; nem ment sehová.
Késő éjjel zaklatták fel álmából. Távirat érkezett számára.
A sürgöny tengeralatti huzalon jött Amerikából.
Áldorfai Incze «ezredes»-nek szólt.
– Jöjjön, szolgálatot vállalni azon állam hadseregénél, mely önt egykor
megszabadította. Kormány megbízásából Sparkins, ellenadmiral.
… Ah! a tenger mélysége megszólalt!
– Te szóltál! Te küldted ezt nekem!
Áldorfai szent borzadályt érze minden idegeiben, s kitárt karokkal zárta
keblére a láthatatlan lényt, a kinek közellétét el nem tagadhatta.
– Te vagy itt! Te vagy velem! Te viszesz magaddal!
Megnyilt a menekvés útja: a becsület útja, a dicsőség útja. A minek
végén egy minden emberi szennytől ment isteni czél áll kitűzve:
harczolni az emberi szabadság nagy eszméjeért, harczolni egy dicső nagy
nemzet mellett, melynek felséges dicsvágya a rabszolgák felszabadítása.
– Én újra «én» vagyok!
Ah minő boldogság rátalálni önmagára! Megtalálni újra azt az embert, a
ki egykor oly büszke volt, s magára ismerni benne ismét!
Áldorfai Incze még ebben az órában leült levelet irni Walter Leonak;
abban ez volt:
«Jó barát! A küldeményt köszönöm. Még inkább a levelet. Két óra mulva
indulok Hamburgba, s onnan Észak-Amerikába, Lincolnnak felajánlani
szolgálatomat. Ég áldja meg önt és szeretteit. Hálás barátja Áldorfai
Incze.»
Mással senkivel sem tudatta, hová megy?
Másnap már üres volt a szobája s harmadnap kereshették volna már ottan a
nagyságos és kegyelmes urak, szép asszonyok és kisasszonyok – ő már
akkor a sík tengeren volt, útban a szabadság ős hazája felé.
S ez valóban annak a műve volt, a ki a mély tenger csigái közt nyugszik;
– az Alligator és a Golden Globe tanuskodhatnak róla.