Áldorfai Incze napról-napra jobban tapasztalá, hogy őt idehaza nagy
embernek tartják. El nem tudta gondolni, hogy mi okot adhatott rá?
Egyik megtisztelés a másik után érte. Fényképészek állították camera
obscuráik elé, minden elképzelhető állásban; rajzoló művészek ültették
le, életnagyságú arczképének lemásolása végett. Egy faragó genie
kifaragta a szobrát körtefából; egy lelkes honleány domborműben
idomította azt ki viaszból s egy reményteljes szabólegény kivarrta azt
egész alakjában posztóból. Egy esztergályos botokat készített Incze
fejével bunkó helyett; egy kartonfestő zsebkendőkre nyomatta a képét;
kilencz ujságíró kiadta azt a hetilapjában. Irtak róla életirást,
novellát, költeményt, soha meg nem történt kalandokkal hozva őt
kapcsolatba; még szinpadra is hozták s elfoglaltatták vele Buda várát
lóháton. Kalapot, nyakkendőt készítettek a nevére, rostélyos sültet
kereszteltek el róla. Meghítták keresztapának újszületett
polgártársakhoz, s elvitték körutakat tenni veszélyeztetett
választókerületekbe. Kapott ajándékokat is: díszkardot, dohányzacskót,
hímzett szőnyeget, antik mentekötő lánczot, paripát és agarat.
Megválasztották keletkező humanitási egyletek elnökükké; utoljára még
egy hirlapot is kapott ajándékba, mely szerencséjének tartotta, ha őt
szellemi vezérének nyilváníthatja.
Ez mind igen szép volna, ha az embert nagy férfiunak tartják; bárha
saját maga meg van is felőle győződve, hogy nem az; hanem nagyobb baj az
annál, hogy az embert egyúttal gazdag uraságnak is tartják, mikor ő maga
nagyon jól tudja, hogy abból ugyan semmi sincs.
A nagy férfiu szerepe igen sok elkerülhetlen kiadással is jár.
Mindazok a megtiszteltetések okvetlenül vonnak maguk után valami
viszonzást is. Költségbe kerül a klub, a körutazás, az egyleti elnökség,
a hírlapi szellemi vezérség, a komaság, az arczképek, még a kapott
ajándékok is. Ha a nagy férfiunak valaki egy pisztolyt ajándékoz,
legalább is egy ágyút vár tőle vissza.
Még azok a legirgalmasabb tisztelői, a kik olyan nagy dolgokat kivánnak
tőle, a miket lehetetlen teljesíteni.
Rokkant vitézek jönnek hozzá követelni, hogy fizettesse ki nekik az
országgal a 49 óta elmaradt évdíjaikat. Csizmadiák, nyereggyártók bíznak
benne, hogy a magyar hadseregnek kiszolgáltatott holmiaik fizetetlen
árjegyzékét ki fogja egyenlíteni. Síránkozó özvegyasszonyok hozzák eléje
dugaszban tartogatott magyar bankjegyeiket, könyörögve, hogy váltassa be
azokat más forgalomban levő pénznemekre. Nagyérdemű hazafiak vezetik be
hozzá jól készült fiaikat, hogy szerezze be őket valami hivatalba.
Pörlekedő volt úrbéresek, és nemes atyafiak mutogatják be neki zsíros
pörirataikat, azt várva tőle, hogy a sérelmes itéleteket majd
megsemmisíti. Deputatiók jönnek hozzá, hogy védelmezze meg a népeket a
falun az adóexecutió ellen. Ezeknek mind könnyü felelni. (A «kérvényi
bizottsághoz» utasittatnak.)
Hanem aztán vannak igények, a mik elől becsülettel nem lehet meghátrálni
s azok mind rátalálnak Inczére, mintha az ő szállásán adtak volna
egymásnak közös találkozót. A kötelességszerű áldozat mellett aztán,
melyhez tisztességes ember szívesen szokott járulni, jön egész Sisera
hada az orczátlan kéregetésnek s az emberismeretlen nagy férfiu nem tud
különbséget tenni közöttük.
Hajh, mindez nem így volna, ha a jó gondos feleség megvolna, a zsaroló
had nem meri oda betenni a lábát, a hol asszonyt érez a háznál. Incze
kész préda e hadnak. A képviselői napidíj nem elég a százszájú polypnak.
Az első negyedév végével már kénytelen Incze Walter Leonak irni, hogy
küldje meg a tőkéje kamatját; nem bánja már, ha tiz perczent lesz is,
Walter aztán küldött neki még a jövő évnegyedre valót is.
Incze arra a gondolatra jött, hogy az ő polgártársai talán annak a
fejében, hogy ő most jött Kaliforniából, azt hiszik, hogy teleszedte
magát aranynyal?
De bizony még annál is furcsábbat hittek felőle.
Ki terjeszthette el felőle? azt nem tudni; de annyi bizonyos, hogy
általánosan beszélt adat volt Áldorfairól, hogy ő Napoleon herczeg
legbensőbb megbízottja, a kinek a herczeg százezer forintot adott át,
arra a czélra, hogy Magyarországon propagandát csináljon. Azt is tudták,
hogy minő furfanggal csempészte be Incze azt a százezer forintot a
határon? ki árulta el azt az osztrák rendőrségnek s hogy lett ez
rászedve hiresen?
Csak Incze nem tudott felőle semmit. Ő a krimi hadjárat óta nem is látta
a herczeget. Pedig mennyi helye lett volna annak a gyönge százezer
forintnak!
Veszedelmes állapot valakinek egy ilyen potya százezer forinttal hirbe
keveredni!
Azokkal még kevesebb baj van, a kik arra személyes igényeket
támasztanak; de sokkal nagyobb a veszedelem arról az oldalról, a hol a
czélt magát veszik komolyan s várnak belőle országdöntő eredményeket.
Incze meg nem birta magának magyarázni azt a helyzetet, hogy ő vele
egészen komoly, szilárd jelemű, derék hazafiak elkezdenek messzeható
politikai és strategiai tervekről értekezni; mintha azokhoz az ő
beleegyezése kivántatnék. Hallgatását, naiv tudatlanságát kiszámított
titkolózásnak veszik, míg a vendéglői közvélemény fényes nappal népes
utczán, tele torokkal kiáltja őt leendő vezérének s üldözi őt –
kitüntetéseivel.
S ez a jó hír a magánéletre is kihat.
Incze feltünő szép, délczeg férfialak. Nem több harminczhat évesnél.
Most vesztette el a nejét. Akad, a ki a megszomorodott özvegy
vigasztalására gondol.
Egy délután (a délelőtt az országgyülésé) két hölgy látogatta meg
Áldorfai Inczét a lakásán. Nem első eset volt ez.
A beküldött látogatójegyeken e két nevet olvasá Incze:
– Stomfay Gídeonné, Caesarine, honvéd őrnagy özvegye.
– Stomfay Fatime Serena.
Nagyot dobbant rá a szíve. Sejtelme volt.
Mindig üldözte az a gondolat, hogy most, mikor börtönök, sírok, és
hivatalbureauk kiokádják halottaikat, egyszer csak Gideon is előtte
terem: s ha az előkerül, bizonyosan országgyülési képviselő lesz; sokkal
szabadelvűbb, mint ő! Hogy fogja az őt majd a hazafiuság és
szabadelvűség magaslatából lemennydörögni, – a hátramaradottat!
Azonban hát Caesarine «özvegy»; ha ugyan a látógatójegyeknek hinni
lehet.
Sietett őket elfogadni.
Caesarine és leánya a legutolsó magyar divat szerint voltak öltözve: az
anya rókatorkos, sokpitykés gyöngyösi mentében, aranycsipkés, veres
bársonyszalagos főkötővel; a leánya kifűzött bársony vállderékkal,
dudoros csipkeujjakkal, hímzett előkötővel, leeresztett hajfonatokkal, s
fején gyöngyös pártával.
Caesarinenek még mindig voltak igényei a világ irányában. Arcza még
mindig eltűrte a szépítő szereket; bárha azon szerencsétlen arczok közé
tartozott is, melyek olyanok, mintha két különböző kölcsönkért arczból
volnának összeállítva: két egymáshoz nem illő fél. A leánya egy
felserdült növendék, se gyermek se leány még; kifejletlen termet és
vonások; semmit sem mondó tekintet; csupán a két nagy fekete szem,
hosszú selyem pilláktól árnyazva, sejteti az egykor kifejlendő bűbájt.
Különben a tizenhárom éves gyermekek minden tulajdonával felruházva;
ügyetlen és szemérmetes, vagy bölcselkedő és merész, érzékeny vagy
durczás, hallgatag vagy közbekottyanó.
Incze nem óvhatja meg magát attól, hogy keresztleánya kezet ne csókoljon
neki. Hiszen tartozik vele.
Leülteti őket s némi kiváncsisággal vizsgálja keresztleánya
arczvonásait.
– Egészen az apja képe! sipogja Caesarine. Szegény jó Gideonomé. Ilyen
korán jutott árvaságra!
Incze egy veres plajbászt tartott a kezében, azzal a szándékkal, hogy
valahányszor Caesarine egyet hazudik, mindig egy vonást csináljon vele
az előtte heverő papirra.
Tehát – Nro 1.
– S Gideon csakugyan meghalt? Kérdezé Caesarinetól.
– Elvérzett a hazáért. A temesvári ütközetben lehelte ki nemes lelkét a
dühös kozákok dárdáitól átszúrva.
Nro 2, jegyzé Incze.
– S azóta kegyed egészen magára van hagyva?
– Elhagyva az egész világtól. Napszámból tartom szegény gyermekemet.
Nro 3, szólt a veres iral.
– Mit tehetek önök sorsának enyhítésére?
– Egyedül ön tehet és mindent. Leányomnak gyönyörű sopran hangja van.
Egy Malibran rejlik benne. De a világ nem tekinti a tehetséget, hanem a
szépséget. Én pedig úgy őrzöm gyermekem tiszta erényét, mint a szemem
fenyét, s készebb volnék neki vitriollal ragyákat festeni az arczára,
hogy irtózzanak tőle, hogysem elbukni engedjem.
Nro 4.
– Én a mi főurainkhoz fordulni nem tudok; nem akarok. Én ugyan személyes
tapasztalásból nem ismerem őket, de a világ annyi rosszat beszél
felőlök.
Nro 5.
– Önbe van vetve egyedüli reménységünk. Ön «nagy ember»; egy szava
mindent tehet. Ha ön egy szót szólna gyermekem mellett a nemzeti szinház
igazgatóságának, hogy vegyék fel, bárha eleinte csak az énnekkarba is,
az kétségtelen sikert aratna számunkra.
Incze végre megúnta a rovást jegyezni s megigérte, hogy majd beszélni
fog a «comitée» tagjaival.
De Fatimének nem engedte többé megcsókolni a kezét.
– Csókolja meg tehát a homlokát, szólt Caesarine, hiszen keresztleánya!
Azt hát megtette neki.
Még aznap este a casinoban elő is hozta e tárgyat az ismerős
«comitée»-tagoknak s másnap Fatime szerződtetve volt a szinházhoz.
Incze ugyan legkomolyabb képpel esküdött rá, hogy neki legkisebb köze
sincs az egész leányhoz, csupán szép tehetsége végett szólal fel, hanem
azt bizony nem hitte neki senki. Azontúl köztudomású dolog lett, hogy
neki is van valakije a szinháznál, a kit protegál. Skandalum is, hogy
eddig nem volt.
Ő pedig úgy elfelejtette az egész leányt anyjával együtt, hogy többet
nem is kérdezősködött felőlük.
Volt neki egyéb dolga, mint szinházba járni.
A mint a halomra tornyosult országos teendők néhány napi szabad időt
engedtek neki, ezt arra használta fel, hogy leránduljon
választókerületébe, magát választóinak megmutatni.
Itt Pesten azt sugdosták lerándulásáról (tele torokkal), hogy a
guerilla-harczot megy organizálni a Bakonyba.
Ismét a kolostor volt szállomáshelye. Ott találta még mind az öregeket,
s többeket hajdani ifju társai közül, kik együtt harczoltak vele a
csaták végeig s mikor elmult a harczok ideje, visszatértek ismét a
kolostorba, felvették a skapulárét, s miséztek és praelegáltak, mint
azelőtt.
Incze még egyszer látta a kis szobát, melyben hajdan lakott, a
lefüggönyözött madonnaképet, melyhez annyiszor imádkozott, még egyszer
bejárta az emlékezetes helyeket, mikhez annyi nehéz gondolatja volt
fűzve. Ez eszmék mind a tenger fenekén feküsznek már. Jobb lett volna
tán azokat soha ki sem gondolni!
A jámbor földnépével érintkezve, meggyőződött felőle, hogy az még most
is a régi: – önző és áldozatkész, panaszteljes és békülékeny, ragaszkodó
és ingatag. Minden faluban tartott egy szónoklatot, néhol kettőt is, a
hol németek és magyarok laktak vegyest. Szekere tele volt koszorúkkal,
mire visszatért.
Mikor visszakerült Budapestre, a legelső volt Sámsoni Lenczi, a ki
üdvözletére sietett.
Elhozta neki az összegyüjtött hirlapokat mind, a mikben *-i körútjának
diadalai le voltak irva.
Az ilyen előzmény nagy következményeket szokott maga után vonni.
A ki ennyira birja a nép kegyét, arra nagy kötelességek várnak.
– Neked most rögtön el kell menned Mike-Bogyára, a követválasztást
megejtetni. A régi leköszönt, új választás lesz.
– De hát mi közöm nekem Mike-Bogyával? Azt sem tudom, hol van?
– Majd megtudod. Együtt megyünk. Én is veled megyek. Ezt igy határozta a
nemzeti comitée.
Sámsoni Lenczi maga nem volt képviselő, de a választásoknál döntő
befolyású egyéniségnek tartatott. Itélt élők és halottak felett.
– S kit kell megválasztani Mike-Bogyán?
– Nem kisebb embert, mint magát Napoleon herczeget.
– Eredj már! ne csinálj belőlem bolondot! Mi köze Jeremiás herczegnek a
magyar alkotmányhoz?
– Csak lassan a testtel! Tudom én, hogy semmi köze sincs hozzá, hanem
hát Mike-Bogyán a conservativek nagy erőben vannak. Az oláhság mind
velük tart. Az ő jelöltjük báró Schafskopf nagybirtokos azon a vidéken.
Ezzel mi nem mérkőzhetünk. Hanem ha egy olyan nagy celebritást
állíthatunk fel ellenében, mint Napoleon herczeg, azzal az oláhokat
megnyerhetjük, s Schafskopf megbukik egészen.
– De hát mi mit nyerünk vele? hiszen Napoleon herczeg csak nem jön mi
nekünk ide magyar képviselői széket elfoglalni.
– Azt bölcsen tudom én is. Ámde ha egyszer meg van törve a jég, a többi
magától jön; – ha egyszer Schafskopf báró fiascot csinál, akkor aztán a
leköszönt Napoleon herczeg helyébe bizton felállíthatjuk a mi
jelöltünket, Kondorossy Mukit; egyedül maradunk a téren.
Incze még szabadkozni kezdett; hanem aztán Sámsoni Lenczi annyira
komolyan fogta, hogy át kellett látnia, miszerint e megbízást elfogadnia
a legszentebb hazafiúi kötelesség. El is ment Mike-Bogyára s nagy
küzdelmek árán megválasztatta elébb Napoleon herczeget magyar
képviselőnek s a mint annak távirati lemondása megérkezett, kitűzte új
követjelöltnek Kondorossy Mukit és újra végigjárta ennek a zászlóival a
kerület falvait.
Nehéz munka volt ez! Napoleon herczeget csak tudta még, a hogy tudta,
ajánlani a választóknak, de Kondorossy Muki érdemei merőben ismeretlenek
voltak előtte. Egyszer találkozott vele életében s akkor azt kérdezte
tőle az érdemes képviselőjelölt, hogy «igaz-e, hogy a pesti követek a
buffetben az ülés alatt nyers halikrát esznek?» s miután ezt Incze
igenlőleg bizonyította, öntudatosan mondá rá: «de már mi csak maradjunk
a jó kassai sonkánál». Többet nem tudott felőle.
Hanem azért az ő ajánlatára megválasztották Kondorossy Mukit
képviselőnek.
A diadal ime tökéletes volt.
Hanem van aztán egy árnyoldala a diadalnak. Néhány nap mulva hoznak
Inczéhez egy hosszú árjegyzéket a választási mulhatatlan alkotmányos
kiadásokról, a mik mennek valami négy ezer forintra.
Ki fog ezeknek helyt állani?
– Bizony, kedves czimborám, mond Sámsoni Lenczi, ezt nekünk kettőnknek
kell megfizetnünk.
Incze nagyon bámult erre a szóra. Először is nem értette, hogy mire
lehetett annyi tenger-pénzt kivetni, a midőn senkit sem vesztegettek meg
a szavazatáért? másodszor pedig sehogy sem ment a fejébe, hogy miért
kelljen ő neki két ezer forintot fizetni a végett, hogy ne Schafskopf
báró egye a buffetben a káviárt zsemlyével, hanem Kondorossy Muki a
kassai sonkát, eczettel, paprikával?
Azonban már fizetni kellett. Incze nem tagadhatta el, hogy ő volt a
pártelnök Mike-Bogyán, s ha nem tudta eddig, hogy ez a hivatal együttjár
a költségek előteremtésével, hát már most megtanulta. Még szerencsésnek
nevezhette magát, hogy a megtérítendő kiadások halaszthatóbb felét
választási primipilus társa, Sámsoni Lenczi elvállalta magára.
Kénytelen volt Walter Leonak írni, hogy küldjön a számára a tőkepénzéből
két ezer forintot.
Igazán fájt a lelke, mikor ezt a pénzt kiadta a kezéből. Mily sanyarogva
szerezte ezt megbodogult kedvesével együtt; mennyit kellett a szegény
asszonynak dolgozni, hogy ilyen két ezer forintot összegyüjtsön s mennyi
élvezetet megtagadni magától, hogy a szerzett pénz megmaradjon; s ezt ő
most három nap alatt betöltötte a szomjú – homokba!
Felfogadta magában, hogy ez volt az utolsó leczke.
Dehogy volt utolsó.
Egy hét mulva betoppan hozzá Sámsoni Lenczi s minden bevezetés nélkül
előhúz a zsebéből egy váltót. (Nem is szól többről, csak két ezer
forintról.)
– Itt van egy váltó, kedves pajtásom; én vagyok az elfogadó, Kondorossy
Muki czimboránk a kibocsátó: te lészsz rajta a forgató.
Egész simán, mint a parancsolat.
Incze, mint aféle tudatlan yankee, a ki soha életében nem látott
másforma váltókat, mint üzletieket, a mik adósra és hitelezőre
vonatkoznak, a maga naiv észjárásával azt gondolta, hogy ime, ez a két
derék ember most ő neki a kifizetett két ezer forintjáért egy váltóval
akar kárpótlásul kedveskedni. Pontos, lelkiismeretes czimborák ezek. Ezt
nem szabad visszautasítani. Tétovázás nélkül ráirta a nevét a váltó
hátára forgatmányosnak s készült azt a fiókjába eltenni.
– De ne csukd el a fiókodba, pajtás! kiálta rá Sámsoni Lenczi. Mert arra
nekem van szükségem!
– Neked? kérdé elbámulva Incze.
– Nekem hát. Én akarok erre kétezer forintot kapni a takarékpénztárból.
– De hát akkor minek irattad rá az én nevemet is? hisszen én nem akarok
pénzt kérni a takarékpénztárból!
– Hiszen nem is neked adják azt, hanem nekem.
– Neked? Az elfogadónak? Ezt én nem értem.
– Hja, pajtás, nálunk egészen másforma váltó-törvények regnálnak, mint
arra ki Amerikában. Ez nálunk így megy.
– De már most mégis az lesz belőle, hogy tartozom a takarékpénztárnak;
Muki tartozik én nekem; és se én nem láttam a takarékpénztár pénzét, se
Muki az enyimet.
– Csak te nyugodjál meg benne. Ennek így kell lenni.
Incze meg volt lepve a váratlan támadás által, lefegyverezve és
fogolylyá téve.
Mert a pisztoly elé kiállani mindennapi bátorság dolga; olyan vitéz
ember is van elég, a ki az ágyútelepet megostromolja: de ahoz, hogy
valaki meg merje mondani a «jó pajtás»-nak, hogy «én biz a te váltód
hátára nem irom a nevemet», oly hősi elszántság kivántatik, a minőnek
példái csak nagy ritkán vannak feljegyezve Magyarország történetében.
Incze nem birt e rendkivüli bátorsággal. Ott hagyta a nevét Muki
váltóján.
Lejáratkor azután természetesen neki praesentálták a váltót. Ezt tudtuk
előre.
Inczét már ez egészen kihozta a sodrából.
Azt hitte, egészen igazságos utat követ, a midőn azt kivánja, hogy
vegyék meg az összeget az elfogadón.
Az ügyvéd azt kérdezte tőle, hogy mit exequálnak Sámsoni Lenczin: az
attilája gombjait-e, vagy a tajték pipáját? mert annak egyéb vagyona
nincs.
Ennek Amerikában nagyon határozott nevet adnának: nálunk úgy hijják,
hogy gavalléros tréfa.
Azonban Inczének ezúttal nem volt kedve gavallért játszani. Jól van; ha
az elfogadó nem tud fizetni, álljon elő a kibocsátó: be kell perelni
Kondorossy Mukit!
Hallatlan vakmerőség pedig ez. Beperelni egy képviselőnek a másikat
váltóügyben! Hisz ez parlament elleni merénylet! Hisz ehhez képest Guy
Facques puskaporos összeesküvése még csak «kisebb hatalmaskodás».
Az itélet elmarasztaló volt, hanem a végrehajtásnál kiderült, hogy
Kondorossy Muki e földi birtoka annyira be van már páczolva birói
foglalásokkal, hogy annak már semmi újabb törvényszéki elmarasztalás meg
nem árthat.
Áldorfai pedig már akkor dühbe volt hozva s nem akarta magát
kinevettetni. Lefoglaltatá a collegájának a képviselői napidijait.
Ez pedig már olyan merénylet, a mire nincs elég halál, hogy azt
kiengesztelje.
Ez árulással rokon cselekvény után menten tapasztalhatá Áldorfai Incze,
hogy a vendéglői közvélemény hangulata egyszerre hogy átcsap ránézve az
ellenkezőbe.
Nem éljenezik többé az utczán; nem keresik a társaságát. Megtartják a
bizalmas értekezleteket nála nélkül.
Egy napon, mikor a megszokott étkezési tanyára megy, véletlenül ilyen
discursusnak lesz tanuja. Egy asztalnál ülnek sokan, köztük Sámsoni
Lenczi, Csángó Náczi és Ordasy Miczu. Nem veszik észre közeledtét s
Incze az alatt, míg felső kabátját a fogasra akasztja, kénytelen
meghallani, hogy odabenn ő róla beszélnek.
– Pedig kár volt a «barát»-nak a miatt a rongyos kétezer forint miatt
ezt a subscust csinálni; recseg Csángó Náczi borizű hangja, mert hiszen
épen arra a czélra kapta Napoleon herczegtől azt a százezer forintot…
– Hogy a hol szomjuságban talál valakit, azt megitassa, egészíté ki a
mondatot kedélyesen Ordasy Miczu.
– De iszen hegedült arról a százezer forintról szent Dávid; szólt bele
Sámson Lenczi. Elkártyázta azt a «barát» a casinóban az utolsó
piczuláig.
– Különben sem kóser ember a «barát» én előttem, folytatá a
megjegyzéseket Miczu; azt mondják, hogy mikor audienczián volt a
császárnál, megesküdött, hogy semmi mozgalomban sem fog részt venni. El
is ájult. Azt mondják.
– Én pedig bizonyosan tudom, szólt Náczi, szavahihető embertől
hallottam, hogy legközelebb, mikor odalenn járt a választóinál, a
kolostorban volt szállva; megigértették vele, hogy újra visszakatholizál
s kilátásba helyezték előtte, hogy ha megint felveszi a papi csuhát, hát
megkapja a kalocsai érsekséget.
– Dejsz azt nem teszi a barát! Mert nem csak kártyára szokta ő elkölteni
Napoleon herczeg pénzét: hanem annál okosabb dologra is.
Ekkor észrevették Áldorfai közeledtét s félbeszakították a discursust.
Pedig ő maga is szerette volna megtudni, hogy mi lehet hát az az okosabb
dolog, a mire ő azt a sok pénzt kiprédálja?
Mire odaült az asztalhoz, már akkor arról beszéltek, hogy milyen olcsó a
repcze, s hogy hullanak a birkák.
Azonban csak mégis megtudta elébb utóbb, hogy mi az az ő okosabb dolga?
A kétezer forintot meg kellett fizetni s a miatt Incze kénytelen volt
ismét irni Walter Leonak, hogy küldjön a tőkepénzéből.
A bankár elküldte a pénzt, de a levele aljára ezt a sort irta Inczének:
– Olyan sokba kerül az a kis énekesnő ott a szinháznál?
Inczének most nyilt fel egyszerre a szeme.
Igaz, hogy egyszer másszor hol egy kis házbérrel, hol egy öltözet ruha
árával kisegítette Caesarinet és leányát s azért meg volt az a jutalma,
hogy a hol csak az utczán megkaphatták, jobbról balról kezet csókoltak
neki s az arczképét megkoszoruzott rámában tartották odahaza; de neki
ugyan még a gondolatja sem járt hozzájuk közel.
Már pedig ennek a hírnek ugyan jól ki kell harangozva lenni, hogy egész
a prágai Venczel-térig eljutott.
Incze úgy tapasztalá, hogy igen nagy uzsorát fizet attól a perrel
megitélt pénztől.
S elvégre még a pénzt sem kapja meg. A következő hónapban szétoszlatják
az országgyülést; több napidíj nem adatik.
Az eredmény Inczére nézve az volt, hogy szegényebb lett vagyona egy
harmadával s hazafiui illusiónak egész összegével.
Azt, a mit tizenkét év előtt itt hagyott, vélte ismét itthon feltalálni.
Nagyot csalódott. Mennyivel jobb lett volna «otthon» maradni, a kis
kertben, a káposztafejek között; azok megfordítva tesznek: gondolkoznak,
de nem beszélnek.
Bizony nem is énekelnek.
Mikor az utolsó megyei gyülést nem lehetett megtartani, mert a megyeház
udvarát elfoglalta a fegyveres hatalom, a kizárt alkotmányos képviselet
ünnepélyes körmenetben éneklé végig az utczán a nemzeti hymnust, a
szózatot.
Incze kivonta magát közülök. Keserű volt. Hajh ezelőtt tizenkét
esztendővel, mikor be akarták előttünk zárni a terem ajtaját, nem
mentünk énekelni, hanem a kardunkra csaptunk, s azt mondtuk, hogy
gyerünk a «gyepre!» (pedig hó volt) aztán ott váljék el, ki az úr a
háznál!
Sőt még azt a vigyázatlanságot is elkövette, hogy egy bajtársának, a kit
jóbarátul ismert, bizalmasan elmondá a véleményét magáról az elénekelt
hymnusról; hogy annak a milyen magasztos a szövege, ép olyan gyarló a
melodiája. Kezdődik az egy búcsújáró dallamon, mely lassankint alászáll
a kolduló siránkozásig; onnan egyszerre minden ok nélkül felcsap a
kihívó tombolásig s aztán végzi egy szerelmes népdal turbékolásával.
Hogy ennél mennyivel kifejezésteljesebbek, a marsellaiset nem is
említve, a «Rule Britannia», meg a «Hail Columbia!» sőt maga az orosz
«Bozse Czarja Chrani» is.
Ez azonban mind csak a melodiára vonatkozott, a mi hát zenészeti izlés
dolga. Hanem másnap már minden ember azt beszélte, hogy Áldorfai Incze
ócsárolta a szózatot s azt mondta, hogy jobb volna nekünk, ha az orosz
néphymnuszt énekelnők. S Incze tapasztalá, hogy a mint végig ment az
utczán, e naptól fogva minden szembetalálkozó úgy nézett rá, mintha ő
volna a kétfejü sas.