Régi honvéd bajtársak, új képviselő kollégák körülfogták, vitték
magukkal vacsorálni. Tele volt minden ember jó kedvvel, dicsőséggel,
arany reményekkel; áldomás, adoma folyt a poharazás közben; mindannyinak
központja Áldorfai Incze volt. Ő maga pedig, az ünnepelt hős, hallgatag
arczczal ült a zajos társaság közepett. Nem értette, hogy minek örülnek
olyan nagyon s mit remélnek olyan hévvel? Nem értett belőle semmit.
Idegen volt idehaza. Különösen nyomasztólag hatott rá, hogy őt ilyen
nagyon ünnepelik. Hát már annyira megfogyatkoztak a nagy emberek
Magyarországon, hogy egy harmadrendű celebritás is epochát alkot a
megjelenésével? De talán mindez csak a viszontlátás örömeinek róható
fel?
Erre a kétségre nagyhamar megkapta a választ Incze.
Éjfél körül lehetett, midőn hazakerült a távolabbi vendéglői szállásra.
Készült levetkőzni.
Hanem az nem megy olyan könnyen. Azt a nyalka, szűktorkú sarkantyús
csizmát lehúzni nem olyan tréfadolog ám, mint a mehádiai útszoroson át
egy menekülő dandárt keresztülhúzni.
Sehogysem boldogult vele. Hozzá volt az nőve a lábához. Már a famacskát
is összetörte a hasztalan küzdelemben a csizmájával. Fogva volt benne. A
csizma maradt a győztes.
Azonban a csizmának igaza volt. S hogy azt le nem tudta húzni a lábáról,
ez ismét a providentiális esetek közé tartozik. Mert a midőn már megadni
készült magát a leküzdhetlen végzetnek, künn az utczán nagy zajt hall
közelíteni, melyből nemsokára felharsan a lelkesítő Rákóczy-induló
zenéje, el-elnyomva ezernyi éljenkiáltástól s a házfalakra veres tűzfény
vetődik, mely bevilágítja az ő szobáját is. Fáklyás zene közelít.
«Most van a szüretje», gondolá magában Áldorfai Incze; s ő is felölté
ismét dolmányát, hogy megnézze – kiváncsiságból – e szép jelenetet. Az
utcza megtelt néppel, fő főt ért, volt ott háromszáz fáklya is, délczeg
ifjak kezében; a tömegben félkört tágítottak a fáklyákkal a szónokok
számára, épen a vendéglővel szemközt.
Itt bizonyosan valami nagy celebritás lakik alattam az első emeleten,
gondolá magában Áldorfai Incze s találgatta magában, ki lehet az? A mint
a nagy éljenriadalt még hangosabb «halljuk» kiáltásoknak elvégre
sikerült elcsillapítani, kiállt a félkör közepére egy délczeg fiatal
polgár, s mondott egy hatalmas szónoklatot a megtisztelt egyéniséghez,
ki nevét napsugarakkal irta fel hős tetteiben a haza egére; s ki a
mellett szintoly bölcs, mint a milyen vitéz; s egyrészt hivatva van,
alkotmányunk hajóját egy kezével a békés kikötőbe kormányozni, másrészt
a másik kezével zászlóinkat lobogtatva, tűzön és viharon keresztül
diadalra vezetni, kinek jelszavát az egész nemzet várja, s a kit követni
fognak ifjak és vének életbe és halálba.
«Ugyan ki lehet az a minden tekintetben utólérhetetlen nagyságú férfiú,
a ki a bölcseséget és a hősi erényeket ennyire egyesíteni tudta
magában?» gondolá Áldorfai Incze s maga is kiváncsi volt megismerni ezt
az urat, s várta, hogy mikor jön elő valahonnan a hozzá intézett üdvözlő
beszédre megfelelni? De az üdvözlött csak nem állt elő, pedig odalenn
ugyancsak kiáltozták már az «éljennel» kevert «halljukot».
Egyszer siető léptek közelednek a folyosón végig sarkantyút pengetve,
Incze ajtaja felé; felnyílik az, s nagy robajjal tör be rajta egy
tizenkét tagú küldöttség, előrebocsátva a beköszöntő éljent.
Incze szemközt találja magát az esteli rencontre hőseivel. Legelől a
hórihorgas, kinek még most is félreáll az orra s fel van dagadva, mint
egy uborka, a kapott ökölütéstől. A másik kettő is itt van.
Incze azt hiszi, ezek most verekedni jönnek. De nem ám. Ragyog azoknak
az arcza az örömtől.
– Hozott az Isten, szeretett barátom, nagy hazámfia! Kiált, karját nem
birkozásra, de ölelésre terjesztve szét a hórihorgas. Tán nem is ismersz
már?
(Hogyne ismernélek? gondolta magában Incze, hiszen ezelőtt három órával
ütöttem így félre az orrodat.)
– Én vagyok Sámsoni Lenczi, őrnagy, hajdani bajtársad, a kivel annyi
csatában harczoltál együtt.
Incze csakugyan kezdett rá emlékezni, hogy látott valaha ilyenforma
nemzetőri őrnagyot valami ütközet után tartott «lakoma alkalmával», ki
«ott» igen vitézül viselte magát.
Ezzel összeölelte, csókolta Inczét, s bemutatta neki a másik két urat
is: a kis tömzsi «Csángó Náczi», a potrohos pedig «Ordasy Miczu». Az
előbbinek fel van kötve az álla fehér keszkenővel: tán a foga fáj?
Mind «régi» jó ismerősök.
– Azért nem ismertél tán rám, mert az orrom így megdagadt. Hübnere van a
dolognak. Az este egy német spitzli kötött belénk az utczán, csúfolta a
kaczagányunkat. Én aztán jót húztam neki a csáti bottal a czilinderére:
s arra a spitzli vaktában úgy hozzáütött az orromhoz, hogy ilyen lett
belőle.
Lenczi bácsi ezt olyan humorral adta, hogy mindenkinek nevetni kellett
rajta.
– Hát aztán a czilinderes spitzliből mi lett? kérdé Incze malicziával.
– Az meghótt! felelt rá komolyan Lenczi. De csak ne lett volna a
félkezem a guba alá dugva!
– Akkor kétszer halt volna meg! tódítá Incze.
– Hanem hát már most gyere le a tisztelőidhez. Azt hiszik, hogy alszol.
– Én? Hát nekem szólt a megtiszteltetés?
– Hát ki a hét-világ csodájának? Nem hallottad azt a szép dikcziót? Most
gyere le szaporán! Azért jöttünk deputáczióba, hogy levigyünk: aztán
gyujts rá valami szép beszédre.
– Hagyjatok nekem békét, szabódék Incze. Nincs én nekem semmiféle
érdemem a világon, a mivel erre az ováczióra rászolgáltam volna. Nem
tudok én nektek semmit mondani.
– Csak te gyere le szaporán. Majd sugom én neked, hogy mit mondj! Majd a
szádba adom én a szót szépen.
– Ejh, én nekem most nincs semmi kedvem a szónokláshoz, monda Incze
boszusan. Mondjátok a tisztelt polgártársaknak, hogy lefeküdtem, el
vagyok rekedve, izzadok: nem mehetek!
Könnyű azt mondani! de mikor az embert egyszerre csak megrohanja orozva
két markos legény kétfelől, átnyalábolják a lábszárait, felkapják a
levegőbe, akkor aztán már négy lába van s menni kell, a merre azok
viszik. Azok pedig leviszik az utczára s addig le nem eresztik a földre,
míg a megtisztelő közönséget egy szép szónoklattal ki nem elégíti. Incze
nem is maradt azzal adós; s habár nem is azt mondta el, a mit Sámsoni
Lenczi sugott volna neki (pedig az sokkal nagyobb hatású lett volna), de
még is beszélt annyi mindenfélét, a mi eszébe jutott, hogy alig tudta
végét szakítani.
Mikor aztán letették a földre, még egy ember nem ereszté el a gallérját
a markából. Az egy ujságiró volt. Arra ösztönözte, hogy adja oda neki a
holnapi lap számára azt a szép beszédet – irásban.
Nem szabadulhatott meg tőle, fel kellett őt vinnie a szobájába s
lediktálni, a mit beszélt.
Egy nyeresége mégis volt ebből is. A becsületes riporter, látva, hogy a
nagy hazafi nem tudja a csizmáját lehúzni a lábáról, segített neki a
keserves munkában, melyet végre még is csak a kivánt siker koronázott.
Inczének nem jutott akkor eszébe, mikor a hadjárat alatt lerohadt a
lábáról a csizma, hogy az a hazáért történik; hanem most, hogy ezt a
csizmát le kellett húzni a lábáról, kezdé megismerni, hogy mi a
hazaszeretet?
Úgy hajnal felé aztán hozzájutott, hogy lefeküdjék. De még egy
meglepetés várt rá, mielőtt a gyertyáját elfujja. Egyszer csak csörren
az ablak, s a két üveglapon keresztül berepül a szobájába egy darab kő s
odaesik az ágyára.
Ez az ellenvélemény!
Szép gömbölyű kavics volt, a milyen a dunaparton terem. Incze eltette
azt emlékül a másikhoz. Van már kettő!
Alkalmasint valami hivatalából kiküszöbölt Beamtertől jöhetett ez a
merénylet!
Mi pedig azt hiszszük, hogy maga a buzgalmas reporter hajította be azzal
a kavicscsal az ablakát, azért, hogy másnap megirhassa, milyen
orsini-bombát vetettek be a reactio zsoldosai a nagy férfiu
hálószobájába; a mi annak a hirét még jobban fogja növelni s személyének
becsét még magasabbra emelendi a közvélemény előtt.
Kitelik tőle!