Mikor Áldorfai Incze Orsovánál a csónakba lépett, mely az utolsó
menekülteket szállítá a túlpartra, kihajolt a csónak párkányáról s egy
kavicsot vett fel a Duna fenekéről. Ez még hazájának egy darabja volt.
Ezt a kis gömbölyű követ azóta mindig magával hordozta. Ezzel a kis
kővel körüljárta a földtekét. Most ismét visszakerültek együtt: a kő is,
meg ő is. Vajjon érzi-e azt a haza, hogy hiányzottak belőle: egy kavics,
meg egy ember?
Egy napot időzött Bécsben: volt kihallgatáson a legmagasabb úrnál,
hódolatát kifejezni a hazatértet megelőző amnestiáért s aztán sietett
Pestre.
A határnál elmaradt rendőri kisérete s Pozsonynál már új alakok
foglalták el mellette a coupéeban az ülőhelyeket: minőket azelőtt még
sohasem látott. Urak népies viseletben.
Azt a 48–9-iki szabadságharczot úgy vítták végig, hogy az európai
divatot megtartották mellette, s a magyar nemzeti viselet csak mint
egyenruha, díszöltöny, vagy népies gúnya szerepelt a maga helyén és
emberén. Most pedig minden ember sarkantyút visel: mintha senki sem
akarna infanterista lenni többé.
Hogy itt most már teljes szabadság van, azt útitársai beszédéből
kiveheté. Őt nem ismerte senki s nem igen törlészkedett hozzá, még
egészen yankeenek volt öltözve; bő zsákkabátban, magas czilinderben,
kaucsuk felczipőkben, kezében esernyővel.
Este későn, a mint a vonat megérkezett, a vendéglőből, a hova megszállt,
egyenesen sietett a képviselői klubbot fölkeresni. Gondolta, hogy ott
régi ismerősökre talál.
A mint a népesebb utczákból egy mellékutczába betér, három férfival
találkozik szemközt, kik széltiben elfoglalták a járdát.
Az egyik egy magas, szikár alak, veresrépa szinű orral, s villahegyesen
kifent fenyegető bajuszszal. Túri süvege fél szemére nyomva; azon
hatalmas sastoll; czifrán kihányt szűre félvállára vetve, s a szabadon
maradt kezében egy hosszú csáti bot.
A másik férfiúnak termetéhez a legnevezetesebb contingenst szolgáltatta
a has; a jóllét túlságától piros az arcza, s kövér tokája eltakarja a
selyem-nyakravalót. Bajusza fel van kunkorítva, mint a gácsér farka,
nagy mesterséggel. Melege lévén, a süvegét a kezében hordja, s agyarára
fogott pipájának olyan kurta szára van, hogy fél szemét behúnyva kell
tartania, hogy ki ne süsse a pipa-kupakkal. Fegyvere nincs más, csak egy
nagy sallangos bőrdohányzacskó, de abban van három font dohány
beletömve; ha azzal valakit fejbecsap, hát az mehet magát beiratni a
temetkezési egyletbe.
A harmadik pedig egy kis tömzsi ember, termetéhez nem illő nagy fejjel,
melynek rengeteg szakálla a három sor mellénygombot eltakarva tartja; s
aztán erre a nagy fejre fel van téve valami olyan kicsiny karimájú
kalap, mint egy palacsintasütő, s ehhez a kicsiny emberhez jár egy olyan
hosszú és vastag csibukszár, mely lehetne kozák dárda, meszelő, és más
egyéb, csak pipaszár nem.
Mind a három polgártársnak igen széles kedve van: most jönnek ki a «kis
pipából».
Incze veszi azt észre s szépen a falhoz lapulva igyekezik mellettük
elsuhanni. De veszedelmére szolgál felötlő idegen viselete, a mit már e
délkör alatt senki sem hord. Belébotlanak.
– Szervus czilinder! dörg eléje oroszlánhangon a kövér termetű
polgártárs.
– Üsd a fejébe! kiált fel onnan alulról, borízű hangon a kis petten
ember.
A hórihorgas nem szól semmit, de megcselekszi: olyat huzván Incze
figarójának a tetejére a csáti bottal, hogy az menten összehorpadt.
«No ez szép üdvözlet, első belépésre!» gondolá magában Incze; azonban ő
sem volt rest a «fogadj Istennel»: ott kinn jól megtanulta a boxolást. A
jobb öklével úgy orronütötte a hórihorgast, hogy az rögtön elvesztette a
szép világot maga elől; a bal öklével felcsapta a kis seprüszakállunak
az állát, hogy az azt hitte, hogy most a feje elrepül nála nélkül, s egy
harmadik lökéssel a kerekhasúnak tisztelé meg teste legkiválóbb
alkatrészét, a mitől az rögtön leült a kőre, s egy miatyánk hosszáig nem
tudott lélekzetet venni.
Azzal ott hagyta őket és sietett tovább.
Siettében meggondolta a dolgot.
Bizony Isten mégis annak a három jó embernek volt igaza. Ez a nemzeti
viselet a mi egyedüli fegyverünk az idegen invasio ellen. A hová a
sarkantyús lábunkat leteszszük, odáig van Magyarország. Nem akarja a
világ meghallani, a mi igazságunk van; tehát lássa meg rajtunk gomb,
zsinór és toll-alakban. És végre a nép tudja meg a ruhánkról, hogy vele
egyenlők vagyunk, hogy nem akarunk urak lenni vele szemközt: Amerikában
a napszámos is városi divat szerint öltözködik; nálunk a mágnás is
paraszt viseletet hord: egyre megy ki s így is jól van.
Most már Incze nem a klubba sietett elébb, hanem egy ruhaárus boltba,
hogy átöltözzék igaz hazafinak.
Egy boltban lakott szabó és csizmadia. Mind a kettő derék szabadelvű
honpolgár volt. Olyan szépen felöltöztették Áldorfai Inczét, hogy maga
is gyönyörűséggel nézhetett végig magán, mikor a tükör előtt megállt.
Mert szó a mi szó, a magyar viselet nagyon szép.
Most azután, hogy a váczi-utczán végigment, egyszerre minden ember
ismerőse lett. Tízen, huszan ölelkeztek össze vele, agyba-főbe
csókolták; hét közül hatra nem emlékezett; de őt jól ismerte minden
ember; utolja felé már tolongás kezdett támadni, a merre járt, s
messziről kiabálták, hogy «éljen Áldorfai Incze!»