Az aláirt táviratból megtudta Áldorfai azt, hogy magasrangú útitársnőjét
Starrwitz Johanna grófnőnek híják. És még mást is megtudott belőle.
Mikor a táviratot szerkesztette, Walter Leonak czímezte azt, de mikor a
grófnő azt aláirta, kitörülte a czímzetet s a bankár neje czímét irta
helyébe: «Walter Starrwitz Helena bárónőnek.» Ebből tehát megtudta
Incze, Hogy Hanna grófnő rokonságban áll a bankár nejével; de annak
mégsem testvére, mert ez csak baronesse.
Hanna grófnő olvasta ezt a gondolatot Incze arczvonásain s
felvilágosítást adott neki róla.
– Walter neje nekem unokatestvérem. Egy más Starrwitz ágból, melynek
tagjai bárók.
S miután a felfedezés nyomán azt a következtetést is olvashatá útitársa
arczvonásaiból, hogy ez tehát mégis mesalliance, szükségesnek tartotta
megjegyezni kis idő mulva:
– Walter Leo nem azon közönséges bankárok osztályából való, a kik minden
utat módot jónak találnak, hogy gazdaggá legyenek. Ő cavalier. Nem
uzsorás. Nemes ember a pénzvilágban. Lehetne régen igazi báró is, ha
épen… No de «Schindel sind auf dem Dach.»
Ezt szokták mondani, mikor hallgatózó gyerekek vannak a szobában, a kik
előtt nem lehet mindent kibeszélni.
Ez a gyerek a coupéeban ülő rendőrbiztos volt.
No, de tudott más oldalról is Walter Leora fényt vetni Hanna grófnő.
– Ő nem az a prózai ember, a kinek csak számokról és üzletekről lehet
beszélni. Ő nagy műbarát. Felesége kitünő énekesnő, fia hegedűvirtuoz s
ő maga zeneszerző.
– Magam is jelen voltam egy operája előadásán; csinos zene volt; nekem
tetszett. Annak már van tizennégy éve.
– Ah, akkor ő még szegény bankár volt.
– Igaz, hogy csak fél milliója volt készpénzben.
– Annyi sem lehetett.
– De tudom bizonyosan, hogy annyi volt; mert nekem akarta adni a felét.
– Ah! És miért? –
– Hja. Schindel sind auf dem Dach.
Ezt meg már Incze nem mondhatta el a hallgató gyerek miatt.
Hanna grófnő aztán nem is kérdezte tovább: gondolta, majd megtudhatja
azt Waltertől is.
Hanem a második czélzásra csakugyan győzött a szeméremérzet a
rendőrbiztosnál a hivatali buzgalmon, s elhagyta a coupéet.
Akkor aztán Hanna grófnő hosszasan elmondá útitársának, hogy Walter Leo
a cseh aristocratia és főpapság bankárja: a declarans párt bizományosa;
nevezetes politikai egyéniség s mostani nejét a család teljes
beleegyezésével nyerte meg. Schmerling többször ajánlotta neki, hogy
bárói rangra emeli: de Walter mindig megköszönte szépen.
Hanna grófnő nem volt közlékeny; de most az egyszer azzá lett, attól
tartván, hogy útitársa még azt találja hinni, hogy Walter Leo zsidó.
A tehervonat elhaladtával mozgásba jött az utasokat szállító segélyvonat
is, s éjfél után volt az idő, midőn megérkezett Prágába.
Daczára az éjjeli órának, roppant néptömeg tolongott az indóház körül, a
szerencsétlenül járt vonatot várva. A baleset táviratozva volt már
mindenüvé s az épkézláb megérkezőket a rokonok üdvsikoltása fogadta.
A síró, ölelkező, jajgató, nevető csoportokon keresztül utat tört
magának a perronig egy elegáns, kissé domború termetű úr, szőke
bajuszszal és franczia kecskeszakállal, kiben Incze rögtön megismerte
Walter Leot. A bankár sietett a grófnőt kiemelni a kocsiból, előbb kezet
csókolt neki, aztán megölelte.
A grófnő a bankár előtt nem sírt, csak azt mondta: «minő
szerencsétlenség!»
– Szegény Henrik! jegyzé meg rá a bankár. A mamát ez nagyon alterálni
fogja megint.
– Mit mond erre Helén!
– Az nem tud róla semmit. Szerencsére a szinházban volt, mikor a
táviratot hozták, azt én bontottam fel, bocsánat érte, s eldugtam előle
s holnap minden újságot elcsempészek a közeléből, hogy meg ne tudja
Henrik halálát. Nagyon szerette szegényt. Csak később tudja ő azt meg;
csak úgy sejtse elébb, magától jöjjön rá. Most tegyünk úgy, mintha nem
történt volna semmi baj. Csináljunk jó arczokat előtte.
Ezekből a szavakból megtudá Incze, hogy Walter Leo házánál mégis nagyobb
hatalmasság Starrwitz bárónő, mint Starrwitz grófnő, ha az utóbbinak jó
arczot kell mutatni, nevetni, fecsegni, testvére halálának estéjén,
nehogy amazt megrémítse.
De hisz Inczének mi köze volt mindehhez? A mint az ember a végállomáson
kiszáll a kocsiból, vége az ismeretségnek; kiki keresi a maga úti
motyóját, lát utána, hogy bérkocsit kapjon s azt sem mondja útitársainak
többé, hogy «mind a vizig szárazon!»
Incze is sietett a maga batyujával kifelé a tolongásból.
De ezúttal csatlakozott. A bankárnak száz szeme van. Észrevette az őt
is, a mig a grófnő holmiját leszedegette a kocsiból s a mint el akart
mellette suhanni, megragadta a kabátja szárnyánál fogva.
– Ohohó, uram! Ne szaladjunk el olyan gyorsan. Nem olyan könnyű én
rajtam keresztülesni. Úgy hiszem, hogy még emlékezünk egymásra.
Inczének örömöt okozott az, hogy ráismertek.
– Igen, Walter úr. Nagyon örülök, hogy önt újra látom.
– Én még jobban. Áldorfai Incze, ezredes úr! szól Hanna grófnőnek
bemutatva őt, mire a grófnő szivélyesen mondá:
– Már volt szerencsém a nevét hallani.
– Kitől? kérdezé Incze elbámulva.
– Hát biz a rendőrbiztostól.
– Hja bizony, szólt Leo, önt a híre megelőzi és nyomban követi
mindenütt. A mint ön leszáll a vendéglőben, már ott várja a rendőrbiztos
a meghívással a rendőrfőnökhöz s holnap egész nap nem lesz kellemesebb
mulatsága, mint látogatásokat tenni minden néven nevezendő
főnökségeknél; pedig csak egy napja van önnek az ittmaradásra.
Holnapután odább! De hát segítünk ezen. Ön nem száll a fogadóba, hanem
mihozzánk. Ott kialhatja magát nyugodtan. Holnap aztán az én hintómon
bejárjuk Prága nevezetes helyeit: megnézzük a Hradzsint, a zsidó várost,
a templomokat, még az Altneut is; azalatt a titkárom eljár az ön
útlevelével mindenüvé, a hol azt láttamoztatni kell; nem fárad vele
maga.
– De, uram, ennyi alkalmatlanság miattam!
– Áldorfai ezredes úr! Micsoda façon de parler ez? Hát ennyivel tartozom
én önnek? Hát szabad önnek máshová szállni, ott, a hol nekem házam van?
Valahogy majd csak elférünk az én viskómban is, ha összeszorítkozunk.
Allons donc!
Azzal Incze kezét egyik karja alá kapva, másik karját Hanna grófnőnek
nyujtva, a zsibongó tömegen kereszül ragadta őket s előgördülő hintajába
felülve velük, elhajtatott a Wenczel-téren épült pompás palotájába, hol
érkezésüket egész inas-sereg várta.
A háziasszony már szobáiba vonult s nem jött ki a vendégek elé. A bankár
fia, első házasságából, a hegedűvirtuoz, s a társalkodónő Fräulein
Cecil, «csinálták a honneuröket.» Az érkezőkre thea várt, a mi az éji
átfázás és mindennemű megkínzatás után nem is volt visszautasítandó.
Azután mindenkinek megmutatták a maga lakosztályát. Inczének három szoba
állt rendelkezésére; selyempárnás ágy, porczellán mosdószerek,
vizfűtéssel langyosított szobalég.
A lefekvés és elalvás közti idő alatt azon gondolkozott Incze, hogy mi
lehet ez a Hanna grófnő, hogy olyan sürgetős dolga van Walter Leo
bankárhoz utazni s útközben megölt testvérét egyedül, vissza sem
kisérve, bocsátani anyjához? Aztán még csak nem is beszélnek a
balesetről! Fájdalom-e az, mit így el lehet titkolni? Erő-e az, a mi e
fájdalmat lánczon tartja?
Hanna grófnő pedig azután, hogy egy Miatyánkot elmondott, ágyában fekve,
Henrik testvére lelkeért, ki gyónás nélkül, halotti szentségek felvétele
nélkül költözött az ismeretlen világba, az utolsó Ave Máriáig azon
töprengett: vajjon mi lehet ez az idegen ember Walter Leora nézve, hogy
annak a kedveért a saját nyakába szed minden rendőrséget és hatóságot?
Áldorfai képzelmében megelevenültek a mai nap izgalmas képei, a hány
alakban látta maga előtt ezt az idegen hölgyet: hideg nagyúri
lenézésével, jóságos bizalmasságával, kitörő fájdalmával, hideg
egykedvűségével; láthatárnyi távolban messze magától s kebléhez sajtolva
minden tagjával. Hallgatta szíve dobogását, érezte keble emelkedését,
testének vonaglását, ajkainak lehelletét, s aztán megint messze tőle,
hol egész alakja csak ködtüneménynek látszik; egy ezüst felhőalak,
melynek szíve helyén a hold süt keresztül.
És Starrwitz Hanna lelke elől nem akart eltünni azon alak, a ki viszi
magával az országok veszélyét, a háborut, forradalmat; hírének jötte
titkos mozgásba hoz minden várost: várják, kisérik; kivont pallosok,
szegzett szuronyok hegyei közt jár; ő tudja azt jól és mégis megy czélja
felé; nem ijed meg, enyeleg a veszélylyel! hideg nyugalma megbénítja az
ellene ólálkodó rémeket; tudja, hogy mit tesz s teszi azt meggondolva, s
vas termetében egy gyermek szívét hordja, mely gyöngéd emlékeinél
fölvérzik. Mi kár, hogy vesztébe rohan! Mért nincs senkije, hogy
visszarántsa az örvényből egy vékony selyemszállal?
Mikor az ember egy izgalmas nap után első álomra szenderül, csak egy
perczig szokott tartani, valami névtelen ijedelem rögtön felriasztja
abból.
Inczének úgy tetszett, mintha nevét kiáltaná egy hang, s attól a hangtól
egy egész oceán zengne keresztül, melynek a fenekéről jő fel. Felriadt s
nagyot sóhajtott. És aztán elővonta a keblén függő medaillont; abban
Serena képe volt. Azt ajkaihoz szorítá, mintha bocsánatot kérne tőle,
hogy ilyen hamar hűtelen lett hozzá.
És Hanna azt a hangot hallá első szenderülte pillanatában, a midőn egy
ablak széttörik; egy üveglap, melyre ez a név van karczolva: «Hanna;» s
mintha e szétszúzott üvegnek emberi hangja volna, mely szemrehányólag
zengi: «Hanna!» Felébredt rá, nehéz fohász, szívdobogás volt az álom
hagyománya. Nyakán egy malachit-kereszt függött; annak is volt egy
rejteke miniatur arczkép számára; de ez a rejtek üres volt. Megcsókolá a
megváltónélküli keresztet…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A reggel, a fölébredés varázsrontó erővel bir. A fölébredő embernek első
dolga az álmait bírálni.
Hanna grófnő, a míg reggeli toilettjét végezte, lassankint rájött, hogy
ez az ő ismerőse mégis jó mértékben blagueur. Hogyan mondhatta azt, hogy
Walter Leo őt egy időben a vagyona felével megkinálta? Walter Leo nem az
az ember, a kinek ilyen ötletei szoktak lenni. De meg azt is nehéz
elhinni, hogy akadjon ember, a ki az ilyen ajánlatra azt mondja: «nem
kell!» A forradalmi celebritások szeretnek nagyokat mondani. Nem tudják,
hogy a távcső, mely csillagokat nagyít, egyúttal megfordítva mutat.
Incze pedig azt hányta-vetette magában, hogy mégis valami tökéletlen
lénynek kell lenni ez úrhölgynek, a ki egyszer jajszóra fakad testvére
hullája fölött, másszor hidegvérrel elküldi azt kiséretlenül; a ki egyik
órában büszkén, gőgösen utasítja el magától a becsületes idegent, ki
neki szolgálatot tesz, ki őt megszabadítja, ki részvétet mutat keserve
iránt; s a másik órában egy rokonától, ki még nem is főrangu, magára
hagy parancsolni, hogy annak a házánál még csak ne is mutassa, még csak
bánatos arczczal se árulja el azt a rettenetes balesetet, mely őt érte.
Hiszen, ha ez a hölgy valóban büszke jellem, azt kellett volna mondania:
jól van uram, ha az ön palotájában nem szabad a testvéremet megsiratnom,
megyek egy szállodába, a hol szabadon zokoghatok.
Keresték egymás jellemében a gyöngéket. Egy neme a védelemnek.
Mikor Incze készen volt az öltözetével, a bankár maga jött szobájába, őt
a reggelihez meghívni, s karján fogva vezette őt pompás salonjain
keresztül a reggeliző szobába, hol a család tagjai együtt voltak már.
Hanna grófnőn halványsárga málvavirágszín öltöny volt, mely arczszínéhez
nagyon illett, s hajába sárga thea-rózsa tűzve. A bankár neje kis finom
termetű, gyermeteg alak volt, nagy fekete szemekkel, porczellánfehér
arczczal, melynek homlokán, halántékain a kék erek hálózata keresztül
látszott. A bankár fia, első házasságából, egy szelid, szükvállú ifju
volt, hosszú hajborította fejjel, mely a folytonos hegedűszorítástól már
egészen féloldalra szokott. A bankár maga egy köpczös, eleven, mozgékony
alak, kitől épen nem igazság, hogy egyetlen fiának még termet dolgában
sem adta ki az őt megillető apai just. Piros, mosolygó arcza homlokán a
felálló üstökkel, két halántékán a szétálló hunczutkákkal, orra alatt a
hosszúra kipödrött bajuszszal s állán a hegyes Napoleonszakállal egy
tökéletes apostoli keresztet képez. Mint illik a feudalis nemzeti párt
bankárjához.
Walter Leó e szavakkal mutatta be Áldorfait családjának:
– Ime, itt van az én életemnek és vagyonomnak megmentője.
S azzal odavezette őt nejéhez, ki előbb karszékéből felemelkedett, hanem
azután, hogy Incze kezét megfogta, oda ismét visszarogyott: elkezdett
hevesen zokogni s a megkapott kezet kebléhez szorongatta görcsösen s nem
tudott szóhoz jutni.
Hana grófnő bámult.
– Úgy van az! szólt a bankár önelégült arczczal, Hannához intézve
szavait. «Ő mentette meg 49-ben az életemet és egész vagyonomat.
Helenának már többször elmondtam ezt; ön még nem hallotta, Hanna».
Erre szavához jutott a bankár neje; még folyvást zokogó hangon esengett:
– Kérem! Kérem! Ne mondjon el mindent oly élethíven. Azt nem birom
többet végighallgatni. Ne mondja el azt, hogyan fogta el Pesten a
császári seregek kivonulása után egy néptömeg, hogy hurczolta egy
hirtelen alakult lynchtörvényszék elé, hogy kiáltották önre, hogy kém,
hogy áruló; hogy kobozták el portefeuillét benne levő vagyonával, hogy
ült már a siralomházban, kivégzésre itélve: ezen csak fussunk át. Csak
ott kezdje ön, mikor ez a szabadító megjelent, mint egy legendai hős,
szétkergette a csőcseléket, megrázta, mellberagadva a legszájasabb
lázítót s kivitte az én Leómat a kezeik közül; átadta a törvényszéknek,
az igaz, becsületes hazafiakból alakult biráknak, azok meggyőződtek,
hogy ártatlan; felmentették, szabadon bocsáták, visszaadták az életét.
Ah! az én Leomnak.
És azzal megcsokolá Leója homlokát.
– De nemcsak az életemet: szólt a bankár, hanem a vagyonomat is. Ez az
én barátom: (engedje, hogy annak nevezzem) visszakerítette az én
portefeuillemet is, melyben összes vagyonom volt, kerek fél millió,
odahozta hozzám s azt mondta: nézze meg ön uram, nem hiányzik-e belőle
valami? Ugy-e így volt ezredes barátom? S mit feleltem én erre? Azt
feleltem: nem nézem én, hiányzik-e belőle valami, vagy mind együtt van,
mert én felfogadtam, hogy a vagyonom felét önnek adom, a ki azt
megmenté: vegye el tőlem. S mit felelt ő erre? Rám nézett büszkén. Hajh,
de szép gyönyörű ficzkó volt akkor, abban a honvéd-ruhában! «Tartsa meg
a sajátját uram, mi az igazságért harczolunk, nem a jutalomért.» Szép
mondás volt! De én nem elégedtem meg vele. Nem tréfálok én uram, nem
szokásom a henczegés; önnek köszönöm mindenemet: önnel meg akarom
osztani; adja ön ide a büszkeségének felét nekem, én odaadom a pénzemnek
felét önnek. S erre ő nekem megint azt mondta (sohasem felejtem el): «ha
én ma elfogadnám a pénzt azért, hogy egy jó tettet követtem el, holnap
már elfogadnám a pénzt azért, hogy egy gonosz tettet hajtsak végre!» s
nem vette el a vagyonom felét magának s nem adta a büszkesége felét ide
nekem. Még elkisért a végső őrszemekig, a honnét biztosan jöhettem haza.
Azóta nem láttuk egymást. De én azóta is tudom mind, hogy ezredes
barátom hol járt. Még ott, a hol minden ember aranyat keres, ő ott is
csak büszkesége nagy capitálisát öregbítette, kamatot kamathoz rakva.
Rám sem akart ismerni most. Elfut előlem, ha meg nem csípem.
Helene baronesse kaczagott örömében s Hanna grófnőt ölelte keblére, hogy
valakin kitölthesse jó kedvét.
– Látod, micsoda örömet hoztál nekünk! Minő véletlen! Ezért
összecsókollak. Te nem is sejtetted, úgy-e, hogy minő jó barátunkkal
utazol?
Hanem aztán csak egy percz mulva vége volt az örömnek. Csók, ölelés
helyett a vállára ütött Hanna grófnőnek.
– De eredj! Haragszom rád. Mért nem hoztad el magaddal Henriket? Minő
tréfa lett volna az, ha Henrik és Áldorfai összejöttek volna nálam!
Tudod, hogy mi mindig czivakodunk együtt. Én a democraták részén vagyok.
Én nem értek veletek egyet. Henrik mindig azt szokta mondani, hogy
minden democrata rabló, communista; milyen szép lett volna neki
megmutatni: hát ehhez itt mit szólsz? Nos, mondjad, hogy ez is
communista-e? Nincsenek-e a democraták között is nemes emberek? Fogadom,
hogy fél nap alatt élethalál barátságot kötött volna a mi Áldorfainkkal.
Te! Minő látvány lett volna az, mikor ez a két ember utoljára egymást
átkarolja! Ha azt láthattam volna!
– (Én láttam azt! gondolá magában Hanna és arcza sápadt lett, mint azok
a camaeák, a mik faopálba vannak vésve).
– Én igazán haragszom érte, hogy Henrik el nem jött, szólt duzzogva
Helene, mialatt háziasszonyi tevékenységgel készíté az asztaltársak
számára a reggelit, s e mellett ideges ügyetlenséggel hol a kezét égette
meg a thea-katlanon, hol a thea közé öntött tej helyett fekete kávét.
Tudom én jól, hogy ő nem szeret bennünket. De legalább tégedet kellene
szeretnie. Hogy tehette ő azt, hogy téged egyedül bocsásson útra? Ő
rossz testvér! Neki veled kellett volna jönnie. Ez több, mint
nonchalance; egy fiatal testvért egyedül bocsátani útra. Ez shoking!
Hanna két keze összetett ujjahegyeit ajkaihoz emelé. Néma könyörgés volt
ez, hogy hagyjon fel nénje a szemrehányásokkal. Szólni hogy tudott
volna?!
Erre még ingerültebb lett Helene; a czukorfogó csiptetőt úgy hajította
le az asztalra, hogy az keresztülugrott három csészén.
– De mikor az szörnyűség! És épen az éjszakai vonatot választani a te
utazásodra, egymagadban!
Az ifjú hegedű művész igen okos védelmet vélt kigondolni, a midőn
mostohája indulatának csillapítására azt hozá fel, hogy hiszen nappali
vonat volt az, a min Hanna elindult; de útközben valami fennakadása
történt a vonatnak, azért késett el.
– Lirum, lárum! Ha a vonaton történt baleset, az már a mai lapoknak meg
lett táviratozva.
Helene hevesen megrázta a kezeügyében levő ezüst csengetyűt, mire a
komornyik bejött.
– Wenczel! A mai lapokat!
Wenczelnek pedig már megvolt hagyva, hogy a mai lapokat mindenképen
sikkaszsza el.
Wenczel azt mondta, hogy azok még nem érkeztek meg. Hát menjen a
szerkesztőségbe, az expeditiókba s szidja le őket, miért ily
rendetlenek!
Ez egy kis derült időközt hozott. A míg Wenczel odajár, mindenki csendes
lélekkel elköltheti a maga kávéját, theáját és pumpernikkel-szeleteit
sonkával; s ez idő alatt a háziasszony a női szeretetreméltóság
eszményképévé alakul át, mindenkit elhalmoz figyelmével; ő maga theát
iszik, de férje kávéjába czukordarabkát mártogat, s beletorkoskodik a
kaviárba, a mit az zsemlyeszeletére mázolt; Inczének elmondja az egész
napra való programmot, hová fognak együtt elmenni, minden nevezetességét
Prágának megtekinteni; még másnap is ott kell időznie, mert arra egy nap
nem elég. Ne törődjék a rendőrséggel: az ebben a palotában nem
parancsol. Ha akarjuk, magát a rendőrfőnököt is magunkkal viszszük s
olyan jezsuita-spitzet itatunk vele, hogy maga kezdi rá a «Shuselka nam
posnyét».
Egy szép szelíd papagály azalatt odarepült a vállára s gyönyörű smaragd
fejét füléhez hajtva, gyöngéden suttogott neki titkos madárbeszédet, a
mi oly ideges gyönyört idézett elő nála.
E jókedv, e női dévajság közepett egyszerre elképedt a a hölgy:
– Jézus, Mária! Mi az?
– No hát mi az?
Pedig csak Wenczel jött be.
Ez az ember engem halálra ijeszt, valahányszor belép! Micsoda ijedt
képpel jön! Hát mi történt? Tűz van? Kiáradt a Moldva? Valami
attentatum? Szólj: mi baj van?
Wenczel szabódott, hogy ő nincs megijedve, nem történt semmi; csakhogy
már az Isten úgy teremtette az arczát, mintha mindig meg volna ijedve.
– Aztán mindig olyan kisértetes hangon beszél, mint egy halott-bemondó,
vagy egy koldus.
Wenczelnek csak annyi mondanivalója volt, hogy a hírlapokat az éjjel
mind lefoglalta a rendőrség, azért nem hordatnak ki.
– Miért foglalta volna le, te tolpats?
Wenczel annak tudta okát találni.
– Pan Rieger beszéde volt benne.
– Hát a hivatalos lapot is lefoglalták? abban is benne volt a pan Rieger
beszéde?
Már ebből a kelepczéből nem segítette ki Wenczelt a tudománya; azt
felelte, hogy «azt is».
Ez iszonyú dühbe hozta Helenát.
– Marsch ki előlem! Takarodjál rögtön. Ez az ember pusztúljon el rögtön
a háztól! Szemem elé ne kerüljön többet! Ily arczátlanul hazudni a
szemembe! Ostobának tart ez az ember engem? Leó, nekem rögtön más
komornyikot fogadj! De még ma délig! Engem ez az ember nem szolgál ki
többet!
Senki sem szólt ellene. Annyit már tudott mindenki, hogy haragos
asszonyt kérlelni annyit tesz, mint fujtatni a tüzet.
Azután ideges szelídséggel fordult a hegedűművészhez s azt interpellálta
fenyegetően lágy és rettentően hizelgő hangon:
– Ugyan édes Vilmos, nézz utána te, hová lettek a hírlapok mind?
Vilmos, művészek szokása szerint nem sokat válogatott a fillentések
között; a melyiket legközelebb találta, előrántotta azt.
– Hiszen ünnep volt tegnap, mama, hát nem jelenhettek meg a lapok!
Ekkor aztán egész búbánatos érzelgéssel kezdé rá Helén:
– Ugy-e kedves Vilmos, rossz mostohád voltam én neked mindig? Kegyetlen
voltam hozzád? Szívtelenül bántam veled? Elrontottam örömeidet? Mikor
beteg voltál, cselédre bíztam a gondviselésedet? Szidtalak szembe,
rágalmaztalak az apád előtt? Azzal érdemeltem meg, hogy engem nevetség
tárgyává tégy az egész világ előtt, idegen vendégek előtt!?
A szegény hegedűvirtuoz még jobban odaszorította a vállpereczéhez az
állával a képzelmi violint, mutatva, hogy nem érti, mivel követte el ezt
a nagy bűnt?
Helene aztán kitört a commentárral.
– Mintha nem tudná azt egész Prága, hogy én a legbuzgóbb templomjáró
vagyok! Hogy nincs olyan ünnep, a melyen én szokott helyemet a Teyn
templomban el ne foglalnám, s Istennek tartozó imádatom adóját le ne
rónám. S te mégis azt mondod nekem, hogy tegnap ünnep volt. Ünnepnap, a
melyen én nem voltam templomban. E szerint én tehát vagy bolond vagyok,
vagy atheista? No hát melyik vagyok? A hét bolond leányok egyike, a ki
elaluszsza az ünnepnapot? vagy manichæus? sabbathianus? iconomachus? Mi?
Soha ilyen kelepczébe nem volt még szorulva a szegény művész.
Leo megszánta a fiát s ki akarta segíteni a veremből okosan, s utána
szállt maga is.
– Engedjen meg kedvesem. Fogadalmi ünnep volt tegnap, így értette
Vilmos: Ziska halálának évnapja. A betűszedők mind összebeszéltek, hogy
ezen a napon nem fognak dolgozni; még a kormánylapot sem szedik ki.
Tudod, a betűszedők az egész világon mindenütt a democrata párthoz
tartoznak: azok az ultrák primipilusai. Tegnap mind kinn voltak a
«Fehérhegyen».
Helene erre a históriai magyarázatra összecsapta a kezeit és elkezdett
kaczagni; de a fogait csikorgatta nevetés közben.
– Ez igazán mulatságos! Csak azért, hogy nekem ne legyen igazam, hanem
Hannának; csak azért, hogy Henrik szívtelensége ki legyen mentve:
összeesküszik ellenem mindenki a háznál, s hazudnak először
háromemeleteset, azután toronymagasságnyit, utoljára olyan nagyot, mint
a Fehér-hegy! Idehozzák nekem pan Riegert, s az egész politzeyt; új
ünnepet csinálnak a naptárban; összeesküvést forraltatnak a betűszedők
közőtt s még a szegény vak Ziskát is előhurczolják a koporsójából.
Igazán kaczagni való tréfa.
Incze parázson ült e jelenet alatt, a minek indokait nagyon jól érté s
azt mondá latinul a vele szemben ülő bankárnak, hogy «medicina pejor
morbo».
– Ne beszéljetek én előttem magyarul! fordult most ő ellene az úrnő
haragja, mely azonban egyszerre átváltozott még a haragnál is
veszélyesebb furfanggá. De hisz igaz! Mit zaklatódom én itt a hírlapok
után? Hisz itt van ön, uram. Ön egy vonaton jött Hannával;
leghitelesebben megmondja, történt-e valami baleset a vaspályán vagy
sem? A többiek mind hazudnak. Jól áll nekik. Hanna nő: szabadalma van
rá. Wenczel cseléd természetében van. Vilmos művész: ráragadt az. Leó
bankár: neki ez mestersége. De ön uram, katona, a ki az igazságért
harczolt, a ki becsületét, csak büszkeségét növelte; önnek nem lehet
hazudnia. Mondja meg az igazat.
Incze számára nem volt kitérés!
– Megmondom, bárónő. A vasúton csakugyan történt baleset. Két vonat
egymásba ütközött. Henrik gróf kisérte Hanna grófnőt, s e balesetnél oly
sérüléseket szenvedett, a mik miatt vissza kellett térnie Königinhofba.
Ez az oka, a miért nem jöhetett ide. Ezt titkolta ön előtt egész
környezete.
Helene nem ijedt meg, nem kapott szívgörcsöket; nyugodtan mondá: ezt én
sejtettem, ezt sugta valami.
S aztán könybelábadt szemekkel tekinte végig a család tagjain,
elmélázva, míg egyszer csak megint odafordult Inczéhez.
– De ugyebár, nem lesz szükséges nála semmi amputatio?
– Nem lesz szükséges, bárónő.
– Az rettenetes volna, folytatá kerekre felnyílt szemekkel, ha egyszer
csak úgy jönne elém, hogy fél keze, vagy fél lába hiányzanék, vagy arcza
nem volna az, a mi volt. Itt eltakarta tenyerével szemeit. S megint
hirtelen Incze karjára tette kezét. «Ugyebár, uram, a viszontlátáskor
olyannak fogom őt látni, a milyen mindig volt?»
– A viszontlátáskor, úrnőm, bizonnyal olyannak fogja ön Henrik grófot
látni, a milyen mindig volt.
Helene szemei tudtak olvasni az arczvonalmakban, s Incze vonásai áruló
nyitott könyvek voltak mindig. Helene megragadá mindkét kezével Incze
kezét s ezt susogá:
– A viszontlátáskor olyan lesz ő, a milyen mindig volt? úgy-e? mert
meghalt?
S forrón megszorítá Incze kezét.
– Ezt köszönöm önnek.
És aztán nem tört ki belőle sem köny, sem ijedtség, sem kaczagással
vegyült zokogás. Felkelt helyéről nyugodtan; odament Hannához, azt
átölelte, megcsókolta, s meleg, nyugodt hangon suttogá neki:
– Bocsáss meg, én szentem, én martyrom. A ki eltitkoltad előttem
keservedet, hogy engem kimélj; nem sírtál, nevető arczot mutattál
előttem s tűrted, hogy czivódom veled. Ugy-e, milyen kegyetlen zsarnok
egy idegbeteg asszony! Nagyobb zsarnok a híveihez, mint a dahomeyi
szultán; mert ti ezt a szörnyű rabigát azért viselitek: mivel szerettek.
No de nem soká tart ez már neked. Csitt!
A további beszédet Hanna lecsókolta ajkáról.
Helene aztán sorban bocsánatot kért férjétől, annak homlokát érintve
csókjával; aztán Vilmostól, fehér kezét nyujtva neki csókra, s
megsimogatva hosszú hajfürteit, végre Wenczelt is behivatta s azt mondta
neki kegyesen: «maradhatsz továbbra is» s egy selyem nyakkendőt
ajándékozott neki engesztelés jelképeül, melyet komornája már készen
tartott a számára.
(Ez már tíz év óta a nyolczadik selyemkendő, a mit Wenczel kap: sugá Leó
Inczének, de oly hangon, hogy Helene is meghallhatta).
– Ez azt bizonyítja, szólt az úrnő, hogy igen sokszor megharagszom, de
ugyanannyiszor kibékülök.
Azzal kezét Incze karjába fűzve, átvezetteté magát vele a salonba,
menetközben közel hajtott fővel mondva neki:
– Lássa ön, az a modor, a melylyel ön e balesetet tudtomra adta, egészen
elvette e rémhír fulánkját. Most már meg vagyok nyugodva, s holnap
alapítványt teszek a kapuczinusok kolostorában, örök misére, szegény
Henrikünk lelki üdveért. Isten nyugtassa meg szegényt!
A salon asztalait albumok foglalták el művészi aquarellekből,
fényképekből összeállítva; a tájak közt több volt olyan, melyet Leo is,
Incze is meglátogatott egykor, s a fényképezett celebritások közt szinte
akadtak olyanokra, a kikkel mind a ketten ismerősök voltak. Az
ismeretlenek közt a bárónő volt Incze cicerónéja.
Egy díszalbumnak mindjárt a harmadik lapján (a két első a császár és
császárné helye volt) egy érdekes hölgy fényképe volt: gömbölyű,
életvidám arcz, nagy sötét szemekkel, termetén sötét hamuszín habos
selyem öltöny, széles vállszalaggal, keblén csillag-kereszt és fején
diadémmal körített bársonysüveg.
– Ez császárnénk testvére, mondá Helene bárónő.
Incze beérte annyival.
A családi albumban aztán voltak a családtagoknak külömböző időkből
felvett fényképei, rokonok, jó barátok. Helene bárónő szeretetreméltó
készséggel ajánlá fel Inczének az ő családtagjainak arczképeit, cserébe
kivánva az övét, melyet ugyanazon lapra helyezett el, a hol legközelebbi
családtagjai voltak; úgy, hogy mikor az album összecsukódott, Incze
fényképezett arczának Hannáét kellett érinteni.
Ominosus véletlen!
Az asszonyok szeretnek összeboronálni.
Mikor Wenczel, a komornyik, jött jelenteni, hogy a hintó előjárt, az
uraságokat sétakocsizásra elviendő, Walterné a felülésnél úgy intézé a
rendet, hogy Incze ismét szemközt kerüljön Hannával.
Azután az egész sétakocsizás alatt Hanna grófnő volt Incze cicerónéja.
Prága tele van történelmi nevezetességekkel. Azokat mind leírni
Bædeckeren elkövetett plagium volna. A messze középkorból leszármazó
emlékek azok: századok hamvától befeketítve; hajdani nemzetnagyság
kővévált tanui.
– Vannak-e önöknek is ily műemlékeik, fővárosukban, Budapesten? kérdé
Hanna grófnő.
– Nincsenek, felelt Incze. «A mi királyi székvárosunk nem Budapest,
hanem Székesfejérvár, s ott csak multunk romjai vannak: három korszak
omladékain épült fel a negyedik».
Végigjárták a nevezetes egyházakat, Prága büszkeségeit. Az ezüstből
kivert koporsó, ezüst őrangyalaival, a márvány sírboltok, királyok
ravatalaival, nem temették el: élve tartják a multak iránti kegyeletet.
– Vannak-e önöknek ilyen pompás egyházaik? Ilyen királyi sírboltjaik?
– Nincsenek. A mi királyaink hamvait kiszórta koporsóikból a barbar
hadviselés, s a mi ereklyénk megmaradt, az egyetlen egy királyi jobb
kéz, a mit minden esztendőben egy napon, augusztus 20-ikán, megmutatnak
a népnek, annak bizonyságául, hogy a királyoknak jobb kezük is szokott
lenni.
– Csitt! Hátha valaki meghallja!
A séta-út a Hradzsinba visz föl. Itt a hintót hátra kellett hagyni. A
két úr a két hölgyet karjára véve vezette végig a palotákból alkotott
városrészen. A hajdani hussziták, az újabbkori declaransok nem jönnek
itt szembe rájuk: minden ismerős, a ki velük találkozik, délutáni egy
órakor «wünsch wohl gespeist zu haben»-nel köszönti őket. Csak a
kőszobrok protestálnak még itt.
A legszebb kilátás Prágára a Therezia-rend hölgyeinek palota-erkélyéről
nyílik, melyre beléphet mindenki, a magyarázó házmesternek fizetett
ötven krajczár szabott díj mellett.
Az ide vezető termek egyikében ismét találkozott Incze azzal a mosolygó
arczképpel, mely Walterné albumában a harmadik helyet foglalta el. Az
eredeti olajfestmény itt volt. A házfelügyelő újólag megerősíté abban az
ismeretben, hogy ez a ragyogó szépségű hölgy, azzal a koronás
bársonysüveggel, a mi császárnénk testvére. (Mindenki tudja, hogy
Prágának saját császárja is van, ki a Hradzsinban lakik).
Inczét megragadta a gyönyörű kilátás ez erkélyről az ódon cseh
fővárosra. Milyen magasztos érzet, ilyen szép kriptába eltemetve lenni!
Alig veszi észre, hogy a két hölgy közül az egyiknek a szemébe köny
tolúl, midőn az erkélyről széttekint. Az Hanna grófnő. Miért keresné ő e
könyek indokát? úgy sem találná meg!
Csak akkor lett figyelmes e könnyekre, mikor Walterné felsóhajtott:
«szegény Hanna!» s aztán átkarolva rokonát, gyöngéd erőszakkal vonta el
az erkélyről. Hanna ajkaiba harap, hogy zokogását elfojtsa, s szemei
égnek a könyek visszatartásától. Igy nem testvérét siratja az ember,
hanem saját magát.
Vajjon mi baja lehet?
Ha ezt ki tudná találni Incze, saját életének talányát oldaná meg vele!
– Milyen hideg van e termekben! suttogá Walterné, ideges borzongással,
mikor elhagyták a Therezia-rend palotáját.
A Hradzsin tulsó oldalán megmutatták Inczének azt a kis egyszerű
tanácstermet, a melynek ablakából a cseh tanácsurakat a mélységbe
levetették s azok épen maradtak.
Hanna grófnő is felszökött ez ablak mellvédére s tekintetében az a
gondolat volt olvasható: ne kisértenők meg, hogy lehet az?!
Walterné erősen fogta a kezét. Nőknek, a kik szenvednek, nem jó magasból
alánézni. A repülés vágya támad fel bennük.
Inczének eszébe jutott a dudai hegyi út sziklameredélye. No de a sors
nem ismételi egy ember életében ugyanazt a történetet kétszer. – «Ez a
rejtély nem te neked van feladva megoldásra.»
Pedig mégis mindig azon törte a fejét.
A sétakocsizásból hazatérve, a hölgyeket felkisérték lakosztályukba, s
aztán Walter Leo Inczével ismét visszatért a fogatához, s rendre eljárta
vele a hivatalos helyeket, a hol Inczének okvetlen be kellett magát
jelenteni. Tapasztalá, hogy Walter kiséretében sokkal gyorsabban
elvégezték a dolgát s előzékenyebbek voltak iránta. Hanem azt tudtára
adták, hogy a huszonnégy órája, mely a prágai időzésre kiszabatott, ma
éjjel letelik; tehát még az éjjeli vonattal tessék odább utazni. Egy
rendőrbiztos kisérni fogja a magyar határig.
Útközben aztán prózai ügyekről beszélt vele a bankár.
– Minő sikerrel működött ön Kaliforniában?
– Én nem jártam a digginsekben aranyat ásni.
– Azt gondoltam is.
– Kertészkedtünk szegény jó angyalommal együtt. Mikor eljöttünk, eladtuk
kertünket, házunkat; még van belőle hatezer dollárom.
– Az tizennégyezer négyszáz osztrák forint az agióval. S mit szándékozik
ön azzal kezdeni?
– Beteszem a pesti takarékpénztárba, ott biztos helyen lesz.
– Az igaz, hogy a pesti takarékpénztárban az ön pénze biztos helyen
lesz; de nem lesz a pesti takarékpénztár betéti könyve biztos helyen, ha
az ön zsebében lesz. Ön egy esztendő alatt el fogja azt a pénzt
vesztegetni, maga sem veszi észre: hogyan? De én bizonyosan tudom. Három
dolgot ismerek: önnek a jellemét, a magyar ember általánostermészetét,
meg azt a világot, a mibe ön most belemegy. Jobb lesz, hagyja ön itt a
pénzét nálam. Én először is tíz perczenttel fogom azt kamatoztatni
minden koczkáztatás nélkül az ön részéről; másodszor, biztosítom önt
róla, hogy önnek a pénze nem fog vendégszerepekre kéredzkedni.
– Köszönöm. Elfogadom az ajánlatot. De nagyobb perczentet nem fogadok el
a törvényesnél.
– Azon majd megegyezünk.
Ebéd előtt még e prózai ügyet egészen el lehetett intézni.
Ebédnél ismét összejött az egész család. Helene bárónőnek ma az a
különös szeszélye volt, hogy szüntelen sírásban akarta a társaságot
tartani. Minduntalan olyan tárgyakra vitte a társalgást, a mikből nem
lehetett könyezés nélkül kiszabadulni. Ha Inczéhez szólt, annak megholt
nejét hozta elő; elmondatta magának, hogy éltek, hogy küzdöttek az
élettel oly hosszú ideig együtt? Hogy hozta el kis fiát magával a
koporsóban? Ha pedig Hanna grófnőhöz fordult, annak szegény Henrikről
beszélt, ki most a ravatalon fekszik.
– De kedvesem, inté Helenet Walter Leo, te már egész siralomházat
csinálsz a lakománkból!
– Kedveseink miatt sírni gyönyör!
S ő úszni akart e gyönyörben; kéjelegni, duskálkodni a fájdalmakban; a
megittasodásig élvezni a könyek mámorító cseppjeit. Poppæának nem voltak
kegyetlenebb gyönyörtulzásai.
A bankár házánál szokás volt étkezés előtt és után asztaláldást
imádkozni. A hölgyek ájtatos katholikusok voltak még hazulról.
– Hála Isten; volt mit ennünk – és sirnunk! Amen. Imádkozék prózai
humorral az ebéd végeztével Walter Leo. Igazán mondom, náthát kaptam a
sok sírástól.
Ebéd után egy kis családi hangverseny következett.
Vilmos előhozta hegedüjét s mostohája zongorakisérete mellett eljátszott
valami hosszú «étude»-öt, a mi bizonyosan igen szép lehetett, de Incze
nem értett hozzá. Neki a zenéhez csak «érzése» volt, de nem «érzéke».
Kedélyére hatott a dallam, de nem a művészet. Neki mindegy volt: Miska
czigány, vagy Ole Bull, csak a nóta legyen szép.
Akkor aztán Vilmos Hanna grófnőt kérte fel, hogy üljön a zongorához.
Hanna vonakodott. Hivatkozott összetört kedélyére.
Azután Helene is unszolni kezdé: «hát valami ünnepélyes komoly melódiát:
a mi vendégünk kedvéért!»
Incze tisztelgő fejbólintással is csatlakozott e kérelemhez.
Arra aztán Hanna grófnő minden tétovázás nélkül helyet foglalt a zongora
előtti tabouretten s csodálatos szép hajlékony ujjait az
elefántcsont-billentyűkön végigfuttatva, elkezdett egy szép ünnepélyes
komoly melódiát játszani, – a kedves vendég tiszteletére.
A melódia valóban igen szép, klasszikus mű: Haydn remeke. Egy hymnus,
melynek magasztos dallamát egy túlboldog népnek kell énekelni az
angyalok zenekísérete mellett. A szövege így kezdődik: «Gott erhalte
unsern Kaiser.»
Csakhogy «ez a mi kedves vendégünk» egy magyar forradalmi ezredes, a ki
ezt a gyönyörű néphymnust akkor hallotta legutoljára, mikor a temesvári
vesztett csata után a bástya fokáról harsogta azt alá az osztrák tábori
zenekar; hirdetve égnek és földnek, hogy Magyarország elesett! s ez a
«mi kedves vendégünk» most is az útfélen elmaradó sebesülteket, a futó
zászlókat, a leszerelt ágyúkat látja maga előtt… midőn ezt a melódiát
újra hallja.
Hanna újra kezdi a dallamot és változatokat játszik belőle; míg a mi
kedves vendégünk egyszer csak azon veszi észre magát, hogy sebesültek,
ágyúk, zászlók helyett csak két mélabús szemet lát és tündéri ujjakat, a
mik nem is a zongorahúrokon, hanem emberi szívek idegein játszanak már.
Akkor egyszerre felvillan az a fátyolozott fényű szempár s eddig
ismeretlen tűz sugárzik ki belőle: a tündérujjak rácsapnak a
zongorabillentyűkre teljes erővel, szilajon, s a mi felhangzik a lázadó
érczsodronyokból – az a Rákóczy-induló.
A mi kedves vendégünk aztán látott most már villámló szemeket is, meg
villámló ágyúkat is; lobogó zászlókat és lobogó hajfürtöket is,
egyszerre maga előtt.
Ekkor egy gondolatja támadt. Azt hitte, hogy megtalálta a rejtély
kulcsát. A titkos irásjegyeket, melyek nyomán e bámulatos hölgy
felfoghatatlan jelleme olvasható.
Az utazás a testvér kiséretében… Az út tovább folytatása a szeretett
bátya borzasztó halála után is… A büszke visszautasító dacz s a rögtön
rákövetkező előzékenység, midőn útitársában a magyar forradalmi vezért
felismeri;… a könyek, miket nem bírt visszatartani, midőn Prágát maga
előtt látja;… a néphymnus és a magyar nemzeti induló egybefűzve;… ez egy
politikai combinatio gépezetének összeilleszthető alkatrésze! Hanna
grófnő egyike tán azoknak a magasztos női alakoknak, a kik egy nemzet
helyett éreznek, gondolkoznak és cselekszenek?
Incze meg volt elégedve ezzel a megoldással. Így egészen nemes,
földfelettien magas régiókban marad a rokonszenvező szellemek
találkozása. A magyar társadalomban és a lengyelben is s általában
minden szerencsétlen nemzet társadalmában van ilyen nő sok. Ez azokhoz
lesz hasonló, a kiknek sorsuk az, hogy imádva legyenek; de nem szeretve.
Ez a gondolat lecsillapítá lelkét. Most már félelem nélkül kezet mert
szorítani Hanna grófnéval. Azt hitte, hogy megérté őt. Nem látta benne
többé a szép hölgyet, csak a cseh honleányt.
Ezzel a gondolattal vett bucsút tőle.
S ez a gondolat nagy áldás volt ránézve.
Vannak babonás emberek, a kik azt hiszik, hogy kedves halottaik
láthatlan szellem alakban is környezik őket, s nagy szorongattatások,
kétségek, töprengések idején ha hirtelen egy szabadító ötletük támad,
azt ők sugalták titokteljesen.
Talán neki is Serena súgta ez eszmét?
Nem volt az igaz; de Inczének jó volt azt hinni, hogy úgy van.
Ez a csalódás volt az ő menedéke; mert azokban a szép villámló szemekben
az ő végzete lakik…