Az erőszakos roham, mely a vonatot érte, azt a vasuti kocsit, melyben
Incze és utitársai ültek, úgy összenyomta, mint egy papirskatulyát s
egyszersmind egyik végével felfelé fordította.
Az idegen hölgy termete egészen szorosan volt sajtolva az egymáshoz tolt
pamlagok által Inczéhez, s még azonkivül leszorítva a ráhullott bőröndök
által: a mi különben szerencse volt ránézve, mert a bőröndök
akadályozták meg, hogy szét nem zúzta a fejét az a vas, mely elébb a
kocsi fenekét tartotta, annak nyujtóját képezve, most pedig ketté törve,
keresztül hatolt a waggon falán s a ledobált batyukat előre tolva, azok
alá a két szemközt ülőt egymásra fektetve, eltemette. Incze esett alul.
Érezheté mellén utitársnője szivének heves dobogását, keblének lihegő
mozdulatait. A hölgy feje oda volt szorítva az ő vállához.
A hölgy nem alélt el, magánál volt s most sem az jutott eszébe, hogy
Istenhez, vagy szentekhez kiáltson; hanem azt mondá francziául Inczének:
«szabadúljon ön tőlem!» Az eredetiben még ridegebbül hangzik ez:
«debarrassez vous vous de moi.»
Azt Incze maga is akarta. Valami sajátszerü ropogás, mely a rémes
jajordításon is áthangzott, tudatá vele, hogy a felfordult tender fölé
torlódott teherkocsik meggyuladtak a gép tüzétől: itt még meg is lehet
majd égni.
Csakhogy ebből a helyzetből saját erejével menekülni nem volt könnyű. A
coupéenak nem volt már sem ablaka, sem ajtaja, az egymásba volt tolva;
arrafelé semmi nyilás. A waggon teteje kétfelé nyilt ugyan; de azon a
szomszéd waggon feküdt, melyet az összeütközés rohama a másik hátára
feltolt. Csupán csak a kocsi fenekén át lehetett megkisérteni a
szabadulást. Incze érzé, hogy lába alatt a deszkázat enged; annak csak
egy erős rúgás kell, hogy rés támadjon rajta. Neki feszítette a két
sarkát, s sikerült az áttörés. Hanem az alatt egyik lába bele keverőzött
egyikébe azoknak a fatális aczélabroncsoknak, a miket azon idők divatja
szerint a hölgyek krinolin név alatt viseltek. Ez gátolá abban a
szándokában, hogy a lábai alatt támadt résen át alácsúszhasson.
– Szakítsa ön el azt! mondá a hozzászorított hölgy.
Nem volt más menekvés. Tépni kellett, a mi útban áll.
A férfinak, hogy alul a résen keresztül csúszhasson, a ránehezedő
hölgyalak minden tagjával érintkeznie kellett, s annak minden vonaglását
éreznie saját testén. Ki gondolt volna erre most a rémület szörnyü
perczeiben?
Végre földet értek lábai. Egy perczre körültekintett a szabadban. Az egy
látvány volt a pokolból. Két vonat idomtalan tömeggé összetolulva; a hol
a roncshalom legmagasabb, fekete füst tör elő, melyen kitörő lángnyelvek
lobbannak keresztűl. A tört kocsik alul rémordítás kardala hangzik.
Néhány utas siet a romok alul társait, tehetetlen alakokat,
kiránczigálni; egy nő ül az útfélen, és kezeit tördelve, jajgat. Most
egy robbanás hangzik; az egyik eltemetett mozdony gőzkatlana, mely a
földben megfenekelve, tovább főtt, szétdurrant, s forró vízzel lugozza
le a közel levőket, s aztán fehér gőzfellegbe borítja az egész
rémlátványt.
Inczének sietnie kellett a szabadítás munkájával. Utitársnőjén nem lett
segítve az által, hogy ő kimenekült alóla, a felülről nyomó teher azért
folyvást odaszorítva tartá. Erőszakkal kellett őt megmenteni.
Incze a kifeszített fenékdeszkát még tovább repesztve, kitágítá a rést,
melyen át maga keresztül kúszott s aztán átkarolta a hölgy két térdét,
lehúzva a fedetlenül maradt szoborszerű szép lábakra a felcsúszott
öltönyt s aztán elkezdé őt csendesen lefelé húzni. A kocsi feneke
embermagasságra volt feltolva; a szabadítónak a szép termetet izenként
kellett magához szorítania, hogy onnan a rom közül kihúzhassa; át
kellett karolnia csipőit, derekát, aztán ott sem tehette le a forró gőz
közepett; ölébe szorítva kellett őt kivinnie a vasut melletti partra.
Ott letevé.
– Tud ön lábaira állani? kérdé a hölgytől legelébb.
– Nekem semmi bajom; felelé az. Bátyámat szabadítsa meg.
Incze visszament az összegyökönt waggonba, a férfit kiszabadítani. Az
még nehezebb munka volt. Az két fal közé volt odaszorítva és nem
mozdúlt. Incze erős volt, s veszélyben az ember mázsákat emel.
Kiszabadítá a grófot is. Nem grófot már: csak egy halottat. A mellkas
volt nála összezúzva. Föl sem ébredt tán, mielőtt meghalt.
Incze kivitte ölében a töltés-partra az összecsukló tetemet s ott
lefekteté a fűre, a szép hölgy lábaihoz. Maga letérdelt hozzá: megtörlé
zsebkendőjével ez alak véres száját, megtapintá üterét, szivét s fejének
ingatásával mutatá a hölgynek, hogy itt nincs élet.
– Meghalt! sikolta fel a hölgy s azzal odaveté magát a halott mellé,
arczával eltakarva annak arczát, és két kezével magához szorítva fejét,
s aztán elkezdett hevesen zokogni: csókolta, ölelte a halottat, hítta
nevénél: Henrik, kedves Henrik! ébredj fel! Nem halt meg! Segítsenek
rajta! Hiszen még felnyitja szemeit!
A kitörő keserv oly igazi volt, oly szivet eláruló.
És Inczének valami jutott eszébe. Saját gyásza. Alig múlt el egy hónap
azóta, hogy az ő életének mindene, világa, épen ily rögtön, ily
menthetlenül, ily irtóztató módon lett kiragadva a világból. Még
hallotta sikoltását, látta felényujtott karjait, s aztán eltünt.
Oh ez a seb most újra feltört, s e sebnek vére a köny. Inczének el
kellett takarnia arczát, hogy omló könyeit elrejtse.
– Hát nincs senki, a ki segíteni tudjon! sikolta a hölgy
kétségbeesetten, kúszált hajzatát szétsimítva könyáztatott arczából két
kezével.
Ekkor meglátta, hogy ez a férfi ottan sír.
Minek sir? Mit sirat itt?
Tán az ő fájdalma hatott rá? Mi joga neki abban osztozni?
A hölgy e perczben megszünt sirni; felállt és letörlé könyeit.
A plebejus jajveszékelésnek vége volt. A büszke hölgy állt ott ismét.
Dúlt öltönyét termetéhez lapítá az erős esti szél, a lángveres felhők az
alkonyi égen fél arczát tűzbe boríták. Szemei belenéztek az izzó égbe s
ragyogtak, mint két karbunkulus. Nem volt többé tekintetében semmi
szenvedély, semmi indulat.
Inczét megfeddé egy halk szózat odabenn: «mit nézed te e csodaszép
tüneményt?» Aztán eszére tért, hogy biz annál okosabbat is tehet most,
mint hogy egy kisasszonynak egy holt testvért megsiratni segít: jobb
lesz, ha a málháit kiszabadítja a kocsiromok közül, míg oda nem égnek.
Már akkor valamennyi waggonból előbujtak, a kik épkézláb maradtak, s
törekedtek a megsérülteket is kiszabadítani; közelből és távolból
összefutottak a mezei munkások, az elbei hajósok, s hozzáláttak a tűz
oltásához s a romok félretakarításához; a podgyászszekerekből szórták ki
a málhákat; Incze is visszatért a waggonhoz s erős testgyakorlati
művészettel kiküzdte onnan a roncs közé temetett bőröndöket s egyéb uti
csomagokat. Azok közt legkeresettebb czikk volt egy szíjjal átkötött
plaid batyu, mely a grófi utazókhoz tartozott.
Incze jó asszonytartó ember volt; mikor egy szép hölgy deli alakja körül
így csavargatja az erős szél a lenge selyem öltönyt: nem az jut eszébe,
hogy ejh milyen szép idomai vannak az eleven Vénus szobornak! hanem az,
hogy mint meg fogja ez hűteni magát. Siet számára kikeresni azt az
aranynyal áttört shawlt, mely arról tanuskodik, hogy a szép hölgy nem
azért visel fekete ruhát, mintha gyászolna.
Mire a kihordott málhákkal visszatér, már akkor az úrhölgyet nem találja
egyedül. A katastrófa hirére rögtön jött a draisinen lovagolva a közeli
állomásról a főnök, a rendőrbiztos, az orvos, a felügyelő s mindannyinak
első gondja volt a grófnőnél kezdeni a segélyhozást.
Az orvos megvizsgálta a hullát s látleletet adott róla. Az
felébreszthetetlen.
A rendőrbiztos kérdezé az úrnőtől, hogy hová akarja szállíttatni a
halottat? Az intézkedett egész nyugalommal, hogy szállítsák testvérét
haza anyjához, Königinhofba.
Az állomásfőnök igérte, hogy külön draisinnel fogja őt oda szállíttatni,
mielőtt a félbeszakadt közlekedés a vasuton vonatok járására alkalmassá
lenne téve. A grófnő is együtt akar-e menni?
– Nem, felelt a grófnő szárazon; nekem ma Prágába kell mennem.
(A halott hazatalál már magában is.)
Ekkor érkezett oda Incze a nyalábra szedett málhákkal; miket a partra
lerakva, részvétteljes nyájassággal kinálkozzék: «ime a shawlja, grófnő;
hideg szél fú.»
A hölgy végig nézett rajta büszkén, hidegen s azt mondá: «nem fázom».
Készebb lett volna megfagyni, hogy sem arra kényszerűljön, hogy ennek az
embernek azt mondja: «Köszönöm;» a ki vakmerő volt sírni akkor, a mikor
ő is sír: ellopni magának az ő fájdalmát. Ez az ember ott feküdt vele
együtt test testhez szorítva (igaz, hogy eltemetve). Ez az ember ránézve
meg van halva.
Incze mind ezt olvasá a hölgy tekintetéből s valami szó azt mondá neki,
hogy ez a fenyítés meg van érdemelve. Szépen letette aztán a hölgy
málháit a gyepre: a magáéra ráült, s könyökét térdére, állát tenyerébe
támasztva, bámult maga elé, a szörny-dráma kellő közepébe, érzéketlenül,
s nem bánta akárminő rémjelenetek folytak le szeme előtt, nem volt
részvéte senki iránt.
Az úrhölgy aztán megtette a rendelkezést az odahívott hordároknál, hogy
hova szállítsák testvére hulláját; annak tárczáját, ékszereit a
rendőrbiztos felügyeletére hagyta, a hullát betakarta hosszú himmalaya
shawljával, meg sem csókolta, meg sem könyezte, mikor látták.
A felügyelő meghívá alázatosan az úrhölgyet a közeli pórlakba, a hol jó
lesz várakozni addig, míg az állomásról a segélyvonat megérkezik, az
utasokat továbbszállítandó.
A hölgy elfogadta a meghívást s a felügyelő karjára támaszkodva a pórház
felé indult. A rendőrbiztos elkisérte odáig. Inczének senki sem mondá,
hogy tartson velük.
A rendőrbiztos azután visszasietett: az utazóktól sorban előkérte az
útleveleiket, feljegyezte a neveiket, utazásuk czélját, a halottak és
sebesültek számát; kikérdezé az életben maradt kalauzokat az
összeütközés indokairól (a két mozdonyvezető nem adhatott
felvilágosítást, mert meghalt); aztán figyelmeztetett mindenkit, hogy a
saját málháira vigyázzon, a máséit el ne tulajdonítsa; egy kis síró
gyermekkel sokat vesződött, a kinek apja, anyja halva maradt, s semmi
kérdésre nem tudott felelni: arról beirta a rubrikába, hogy «siketnéma».
Aztán sietett ő is a pórlakba, hogy minderről protokollumot vegyen föl.
A pórlaknak csak egy szobája volt a vendégek számára s az zsúfolásig
telve volt már nőutazókkal, kik egymást kölcsönös kétségbeeséssel
igyekeztek felülmulni.
A rendőrbiztos kénytelen volt ezen a helyen végezni a protokollum
szerkesztését. Helyet szorítottak számára a lóczán az asztal mellett,
Hanna grófnővel szemben.
Mikor a Nro 29 utazóra került a jegyzetirás, a biztos úr keresztbe fogta
a szájába a tollat s azt kérdezé a grófnőtől:
– Ismerőse méltóságodnak valahonnan az az úr, a ki az imént málháit
előhozta és shawljával megkinálta?
– Épen nem, sietett a grófnő válaszolni. A waggonban találkoztunk
véletlenül.
– Óvom méltóságodat, hogy úton tartózkodó legyen ismeretlenek irányában.
Ez az úr rendőri felügyelet alatt áll.
– Talán gonosztevő? kérdé mohón a grófnő. Ah, milyen jól esett volna
neki, ha azt egyszerre kidobhatta volna az emlékéből.
– Annál is rosszabb! szólt ravasz szemhunyorítással a rendőrbiztos s
ismét kivéve szájából a tollat, odadiktálta magának nagy nyomatékosan:
«Áldorfai Innoczencz, magyar forradalmi ezredes, jön New-Yorkból, utazik
Budapestre NB. NB. NB.». Azután letevé a tollat az asztalra s tollkése
hátával porzót vakarva az irásra a falról, hozzátevé bizalmas
suttogással: Egyike a legveszedelmesebb forradalmároknak, a ki most az
országgyűlésre mint követ tér haza, engedély mellett, otthon a
felforgató párt leendő hadvezérét tekinti benne. Minden lépése
ellenőrzendő. Jelleme vakmerő, daczos, elhatározott, erélyes.» (Mintha a
hivatalos signalementból olvasná!)
Az úrhölgy fejét rázta: «Csodálom: ez az ember sírt előttem, mikor
testvéremet halva látta».
– Hja, annak megint megvan az oka, szólt a rendőrbiztos bölcsen.
Bizonyosan a saját balesete jutott akkor eszébe. Ő is ily véletlenül
veszté el a feleségét, a tengeren, két hajó összeütközése alkalmával.
Azt sajnálja, tudom. Annak is itt a személyleirása; de már nincs rá
szükség: «rajongó, önfeláldozó, férjeért minden veszélybe rohanni kész».
Ez a felfedezés egészen megfordította az urhölgy nézetét útitársa
irányában. Tehát nem az ő fájdalmát lopta meg; saját fájdalma tört ki
belőle. Elvesztett nejét siratta akkor. Egy férj, a ki még egy hét mulva
is zokogásra fakad, ha elhunyt neje eszébe jut! Ez tünemény.
Hanna grófnő azt mondá, hogy idebenn kiállhatatlan a meleg és a fojtó
lég, s ugyanazt az aranynyal áttört veres shawlt termetére burkolva,
kiment a szabadba.
Odakünn már sötét volt; de elég világot adott az éjszakának a még mindig
égő waggonrom, mely körül nagy volt a lárma. Ember volt elég, de az mind
csak egymásnak lábatlankodott a munkánál; senki sem tudta a dolgot ott
megfogni, a hol kellett volna, nem volt rendszer a segélyben. Az
állomásfőnök rekedtté kiabálta magát, s felhasznált káromkodásnak minden
keresztet, törököt, mennyei sakramentumot, a mi a németben erőt fejez
ki; de mégsem ment jobban a munka.
Hanna grófnő még akkor is ott látta ülni rejtélyes útitársát bőröndje
tetején s egykedvüen bámészkodni.
Odament hozzá és megszólítá, szelid, nyájas hangon.
– Uram! Köszönöm önnek a megszabadítást!
S kezét nyujtá neki keztyűsen.
Incze bámulva tekinte rá s eszébe sem jutott, hogy felálljon előtte.
Megfogta hidegen a nyujtott kezet, s csak ülve maradt. Vajjon mi ütött
hozzá az úrhölgyhöz, hogy most egyszerre eszébe jutott őt felkeresni?
Mi? Az, hogy megtudta, hogy útitársa veszedelmes ember, a kitől
őrizkedni kell.
Most már ő nem kelt fel előtte. «Jelleme daczos», azt mondja a
személyleirás. De hol az «erélyes» belőle. Az nincs. Az a tenger fenekén
van.
A hölgy pedig ott maradt mellette állva.
– Sokára fognak ezek elkészülni a munkával? szólt, beszédhez kezdve,
Inczéhez.
– Ha így folytatják, nagyon soká.
– Miért nem megy ön oda? szólt Hanna grófnő. Önnek van erélye,
tapasztalata: rendet csinálhatna köztük. Én addig itt maradnék s őrizném
az ön málháját.
Az erély visszajött a tenger fenekéről. Ez ideig azt mondá magában
Incze: hát mi közöm nekem ehhez a bajhoz? intézzék el. E szó után lett
hozzá köze. Fölkelt, odament az ember-gomoly közé, néhány határozott
hangon ejtett vezényszóval intézkedett köztük, minden káromkodás nélkül,
aztán felszökött ügyes tornászattal a romhalmaz tetejére, onnan osztotta
a rendeleteit; maga is segített, bámulatos erővel és kiszámítással, s
egy óra mulva el volt oltva a tűz, széthányva az üszkök, félrehárítva a
torlaszok; megmentve, élve vagy halottan, épen, vagy összezúzva, a mi el
volt temetve.
Az úrhölgy ott állt azalatt folyvást Incze málhája mellett; s mikor a
férfi visszatért, ismét azt mondá neki: «köszönöm» s kezeit nyujtá
szorításra, most már keztyütlenül; pedig Incze tenyere most már fekete
volt a koromtól, s attól a grófnő ujjai is feketék lettek aztán.
Ezalatt megérkezett az állomásról a segélyvonat, mely az utazókat volt
felveendő. Ebben nem voltak elsőosztályú hintók. Össze kellett
szorulniok az utazóknak, a hogy lehetett.
Hanna grófnőnek úgy tetszett, hogy Inczével egy kocsiosztályba jusson.
Mikor az állomásra megérkeztek, tudtukra adatott, hogy még félórai
várakozásuk lesz, mert egy szemközt jövő tehervonatot kell bevárni. Ez
idő alatt legalább mindenki táviratozhat, a hova akar.
Az állomásfőnök odahozta Hanna grófnőnek a kocsiba a távirati
blanquettet, az irószerekkel, hogy irja meg, a hova akarja, izenetét.
Az úrnő kezébe vette a tollat, s a mint irni akart, egyszer csak
kiejtette a tollat a kezéből, szemei megteltek könynyel, s odafordulva
Inczéhez, ellágyult hangon, melyben a legigazibb nőiesség varázsa volt,
rebegé:
– Nem tudom leirni azt a szót, hogy szegény Henrik bátyám meghalt.
– Megengedi a grófnő, hogy én irjam meg helyette a táviratot? kérdé
Incze.
– Nagyon kérem arra.
– Parancsolja, mit irjak?
– Kérem, tudassa néhány szóval a balesetet, mely bennünket ért.
Testvérem halva tér vissza anyámhoz, nekem pedig Prágába kell mennem.
Kérem, hogy várjanak ott rám az indóháznál.
– S kihez czímezzem a táviratot? kérdezé Incze, mikor megirta azt.
– Prágába, Walter Leo bankár úrnak saját palotájába.
– Ah, Walter Leo! monda Incze meglepetve.
– Ön ismeri talán?
– Találkoztam vele egyszer.
– Kellemes, vagy kellemetlen találkozás volt?
– Vegyítve, mind a kettő.
– S ha viszont találkozni fog vele?
– Aligha fog rám ismerni többé.
Incze odanyujtá az úrnőnek a táviratot.
– Nagyon köszönöm.
Hanem a táviratot alá is szokás irni.
Incze odanyujtá a tollat az úrnőnek.
– Mit csináljak vele? kérdé Hanna grófnő.
– Kegyeskedjék a nevét aláirni.
– Hát az én nevemben fogalmazta? Miért nem a ssját izenetenként?
– Azért, mert ha ez a távirat az én nevem aláirásával kerül Prágába:
akkor azt elébb elviszik a Hauptpolizey-Directionhoz. Onnan felküldik a
Landesgouvernementhez a Hradzsinba, onnan megint átküldik a
Generalcommandohoz, onnan megint visszaküldik a Sectionschefhez, s
Walter Leo csak holnapután kapja meg a táviratom. Én rendőri felügyelet
alatt állok.
És ezt a rendőrbiztos füle hallatára mondá el ekként.
A rendőrbiztos összekummta az ajkait s fejet csóvált. Ördöngős ember!
Még mókázik a feje fölött függő Damokles karddal.
Hanna grófnő e magyarázat után nem tehetett mást, mint hogy átvegye a
tollat Incze kezéből s saját nevét irja a távirat alá.
Volt tehát már köztük valami közös: egy irat, melyet Incze irt, és
melynek Hanna grófnő irta alá a nevét.