élet; a király épen ugy szeretett ragyogni, mint a királyné élvezni;
idegenektől rajzott az udvar. Azok között, kik Murát király udvarának
fényét növelni segitettek, nagy kitüntetésben részesült a két magyar
nemes ifju, mindkettőt különösen ajánlták a követségek s aztán még
jobban mivelt eszes magukviselete.
Néhány heti ott mulatás után azt mondja Inkey Széchenyinek:
--Nem vettél valamit észre? Mintha hidegülnének irántunk.
--Nem én,--szólt Széchenyi,--hozzám igen is nyájasak.
--No, én hozzám meg egészen tartózkodólag viseltetnek. Megfoghatatlan.
Pár nap mulva ismét jön Inkey Széchenyihez:
--Kaptál te meghivást a miniszterelnök diplomatiai estélyére?
--Három nap előtt.
--Különös, hogy nekem nem küldtek.
Egy hét ismét elmult. Inkey ujra találkozott Széchenyivel.
--Ez csodálatos! A király nagy udvari bált ád, s engem a meghivásnál
mellőznek.
--Engem pedig ellenkezőleg maga a király személyesen hitt meg a multkor
a miniszter estélyen.
Végre egy napon egész felindulással rohan fel Széchenyihez Inkey.
--Nézd! E hallatlan bántalmat, a mit rajtam elkövetnek. Most kapok egy
parancsot a rendőrfőnöktől, hogy huszonnégy óra alatt elhagyjam Nápolyt!
--Én pedig most kapom a meghivást a királyné zártkörü hangversenyébe, a
hol a királyné maga is fog énekelni.
Inkey kényszerülve volt hazajönni, Széchenyi pedig ott maradt és jól
mulatott.
A talány kulcsa az, hogy Inkey a rokonainak küldözött leveleiben mindig
azt irogatta, a mit valóban látott; Széchenyi pedig azt, a mit a
rendőrségnek szükség látni.
Amaz megirta őszintén, hogy biz itt furcsa világ van; hogy a király nagy
zsarnok, a királyné meg élvhajhász, az udvar kalandor, a katonák
elégületlenek, a nép zugolódik.
Széchenyi pedig azt irta a királyról, királynéról, miniszterekről és
népről, a mit irhat valaki abból az öntudatos czélból, hogy a cabinet
noir levélfelnyitogató olvasóinak kellemetes lecturet szerezzen vele.
Széchenyi még ekkor alig volt több, mint gyermek, és már mennyire
diplomata!
Akkori Nápolybanlétét ma is tanusitja egy emlékmondata, mit a Vezuv
látogatóinak névjegyzékébe magyarul felirt: „Nekünk ugyan nincsenek
tüzokádó hegyeink, de vannak tüzes kamaszaink, a kikhez képest ez a
tüzokádó is gyéghegy“. (Igy: a „jég“ g--y-al.) S az, a ki a század
második évtizedében ily hibás ortografiával irt, a harmadik évtizedben
már nemzete tudományos önállásanak megalapitója lett, a negyedik
évtizedben pedig irodalma vezérfényeül ragyogott.
Furcsa passzióik vannak a nagy embereknek!
Történt pedig, hogy Mindenváró Ádámot is elkergette tavaly a nagy
szárazság Pestre, valami kölcsönt keresni, azon fogadása ellenére, hogy
ő ki nem mozdul odvából, hanem ő neki az Ur Isten helyébe küldje, a mi
jót akar adni: elég, ha ő imádkozott érte. Hanem hát biz azt nem küldték
helyébe; nem is repül már az embereknek a szájába mai nap más sült
veréb, mint az előfizetési felhivás, meg a Steurmahnzettel. Ebből még
kapni.
Tehát Mindenváró Ádám feljött Pestre, s hogy legyen, a ki mindenüvé
elvezesse, fölkeresé itteni ismerősét, Jóska urfit; a ki csak azért
lakik itt Pesten, mert itt jobb port lehet nyelni, mint falun.
Miután hétfőn reggeltől szombat estig Jóska öcsém és Ádám bácsi abban a
föladatban gyakorolták magukat, hogyan lehessen egy pár uj csizmát a
pénz után való járásban tökéletesen elkoptatni, s pénzt még se
kapni;--vasárnap délután azt mondá Ádám bácsi Jóska öcsémnek:
--No, öcsém, ma sábesz van; ma mulassunk egy kicsit. Vigy el valahová, a
hol mulatni szokás pestiesen.
--Jól van, bátyám, hát menjünk ki a városligetbe; az egész világ odajár
most; minthogy azonban gyalog járni nem mulatság; bérkocsisnak öt
forintot adni egy órai kocsizásért megint nem inséges embernek való, hát
kapjunk fel erre az omnibuszra: a ki most épen azon törekszik, hogyan
inditsa el a lovait ezzel a tizenkét emberrel?
--De hát mi hova ülünk oda öcsém? Nagyon intabulálva van ez már
krinolinnal.
--Hát csak felkapunk ide a bakra a kocsis mellé, ott még van két hely.
--Micsoda? Bakra? Kocsis mellé? Mit gondol öcsém uram? Én, assessor és
presbyter, ekklézsia főkurátora és megyei képviselő! én bakra üljek!
ennyi émber láttára; Pest városa kellő közepén, fényes vasárnap, délután
négy órakor, mikor a templomból jönnek ki az emberek?
--Hát mi van ebben, urambátyám? hisz ez a legdivatosabb szokás. Ez a
diszhely, a kocsis-ülés; Deák Ferencz is mindig ide ül;--ha üresen megy
is az omnibusz, más helyet nem választ; s ha kedvére való lovakra akad,
még sokszor ki is veszi a kocsis kezéből a gyeplőt, s maga kocsirozik az
omnibuszszal.
--Igazán?--szólt Ádám ur, kegyetlenül belenézve a mesemondóba; azután
csak fejet csóvált s fel hagyta magát tolatni a kontignáczióba; de még
ott is zugolódott, hogy ugyan furcsa passzióik vannak ezeknek a nagy
férfiaknak.
A városligetben letette őket az omnibusz szokott kikötőhelyén; s Ádám
bácsi kezde szétnézni e tengerében a pornak, hogy hol lehetne itt kapni
egy kis nem száraz földet?
--Mivel fogunk itt mulatni, öcsém?
--Hát bátyám, itt a Ringelspiel: oda bemegyünk, felülünk egy-egy lóra;
én arra a szürkére, bátyám meg a fakóra, s szurkálunk egy czuczával a
török fej után. Ez itt a legfamózusabb mulatság.
--No, már öcsém, ne bolondulj! Oda bizony nem ülünk. Mit gondolsz? Én,
főbiróságot viselt ember, ekklézsia kurátora; arra a bolond falóra
felüljek és csavargattassam magamat, kintornaszó mellett! Hiszen
gyerekeknek való az!
--Már pedig bátyám, ez a legdivatosabb mulatság; még Deák Ferencz is,
valahányszor kijön, mindig szokott egy pár tourt tenni a Ringelspilen, s
oly ügyesen tud szurni a czuczával a török fejhez, hogy mindig a két
szeme között találja.
--Igazán, szólt elámulva a nagyhitü férfiu.--No, ugyan ezt nem hinném,
ha te nem mondanád! S igazán odaszur a czuczával a török fejhez, s
kanyargattatja magát a fa-lovon? Csodálatos passziói vannak ezeknek a
nagy férfiaknak.
Hanem azért csak mégsem ült rá a fa-lóra, hanem inkább olyan helyre
óhajtozott, a hol valami enni és inni valót adnak.
Jóska öcsém aztán elvitte a fagylaldába, hozatott neki is, meg magának
is egy adag fagylaltot.
--Hát ez mi?--förmedt rá Ádám bácsi;--tán azt gondolod, hogy én ezt,
bolond vagyok és megeszem.
--Jó ez, bátyám,--biztatá őt Jóska öcsém.--Deák Ferencz is itt szokott
fagylaltozni mindig, néha három adagot is megeszik.
--No már édes öcsém,--szólt Ádám bácsi könyökkel fordulva a fagylaltos
csésze felé,--a mit eddig beszéltél Deák Ferencz felől, azt még csak
hittem, a hogy hittem, de már azt, hogy Deák Ferencz ezt a czukorból
csinált jeget szopogassa, ugyan el nem hiteted velem, ha megfeszülsz is!
(Természet után szabadon festette--Kakas Márton.)
* * *
Egymás mellett ültek a templomban a legátus meg a kurátor, ünnep
délelőtt, mikor a pap prédikált. Közelgett a helypénzt szedő persely,
melybe minden jámbor keresztyén szokott ejteni egy krajczárt. Azt a
krajczárt pedig kiki előre kiteszi maga elé az asztalra, nehogy akkor
kipkapkodjon érte, mikor már jön a persely. Kurátor uram splendidus
akart lenni, s kitett maga elé egy kétkrajczárost. Legátus uram erre
kitett maga elé egy garast. „No, biz engem meg nem szégyenitesz“,
gondolá magában a kurátor, s kitett az asztalra egy fenekes sustákot. A
legátus erre kitett maga elé egy ezüst ötkrajczárost. Curátor uram
visszatromfolta egy valóságos ezüst tizessel. A legátus erre kitett, egy
huszast. A kurátor méregbe jött, előhuzott egy lázsiás tallért s várta,
hogy mit csinál most erre a legátus? Hát a legátus azt csinálta, hogy a
mint a curátor a perselybe csusztala a lázsiást, ő meg visszatette a
zsebébe a huszast is, az ötöst is, meg a garast is, kivett helyettük egy
kongó krajczárt s az cseppenté a kegyelet erszényébe.
A hamis bankócsinálók.
Ki emlékszik még a históriai nevezetességü „Kedves urambátyámra“, kiről
valaha nótát is csináltak: „Kedves urambátyám, meg ne haragudjon“. (Mint
látszik, ez még az ikes igék invasiója előtt történt.) Ki emlékszik még
az ő hét galléru, veres hajtókáju köpönyegére? az ő magas tetejü
kalapjára; meredt inggallérjára és arra a sok stikklire, a mit hajdan a
jurátus világ elkövetett!
Ugy biz, a jurátus világ! Hol van az most?
A „kedves urambátyám“ is azon ég madaraihoz tartozott, a kik se nem
vetnek, se nem aratnak, még is csak eltáplálkoznak. Mindig volt Pesten
bőven pénzelő fiatalság, a kinek árnyékában megpihenhetett a korhelyek
vénje; már hogy az illető maecenas honnan teremti elő a pénzt?
uzsorásokat fojtogat-e érte? macao-bankon nyeri-e, vagy apai-anyainak
megy ki a könyökén? arra bizony neki nagyon kevés volt a gondja, s ha
egy napon az illető eltünt Pestről, ő ugyan nem nyomozta tovább, hová
lett? megházasodott-e, elvitték-e szolgabirónak? vagy a hitelezői elől
futott meg? Keresett magának másikat.
Hanem mégis volt egy állandó pártfogója, a ki szüntelen itt lakott
Pesten, mindig nagy gavallért játszott és a kiről legkevésbé tudta
kitalálni, hogy honnan veszi Miska ur azt a tömérdek sok pénzt?
Egyszer Miska ur összebeszélt több furfangos pajtásával, hogy
megkisértsék, mennyi ideig állja ki „urambátyám“ a koplalást.
Mint gondolhatni, urambátyám harmincz év alatt oly megállapitott hitelü
közelismerést szerzett magának, hogy nem volt az a külvárosi lebuj, a
hol még kontóra egy betevő falatot adtak volna neki, mert valamennyinek
az ajtaja mind tele volt már krétázva az ő „aufschreiben“-jeivel.
Egy napon tehát, mikor Miska garçon szállására ellátogat, azt zárva
találja; de benézvén a kulcslyukon, látja, hogy többen vannak odabenn, s
elkezd zakatolni.
Arra nagy riadás támad a szobában; hirtelen összevissza kapkodnak
mindent: Miska ur elébb rivallja erősen, ki van odakinn? mit akar? csak
akkor nyit előtte ajtót, s urambátyám jól látja, hogy egy felvont
pisztolyt dugott el a zsebébe.
--Pszt. Csendesen.--Sugják neki.--Lépjen be hamar urambátyám. Jó, hogy
jön.
--Mit csináltok itt fiuk?
Az ágyon egy sor ujdonatuj tiz forintos bankjegy volt kiteritgetve.
--Bankót csinálunk, urambátyám. Sugá neki Miska ur. Ide nézzen.
--Hüh, hát innen pénzeltek? Mindig gondoltam én azt.
--Ugy-e mindig? Hát már most álljon a társaságunkba: aztán lesz magának
is.
Urambátyám nagyon huzódozott ez ajánlattól, hogy ez ilyen, meg amolyan
kriminalitás, nem jó lesz belőle; de elvégre mégis csak elvállalta, hogy
átvesz egyet azokból az ugynevezett hamis bankókból s átmegy vele a
szomszéd dohányos boltba szivart vásárolni, majd ott felváltják.
Miska ur pedig előre beavatta már a kereskedőt a tréfába. Urambátyámnak
pedig sohasem volt kenyere, hogy valami merényletet viseljen a lelkén: a
rossz lelkiismeret addig is elárulta százszor, a mig az utczán
keresztülment; félve tekintgetett széjjel, nyult is, nem is a boltajtó
kilincséhez, hogy kinyissa, s mikor végre rászánta magát, ugy megijedt
attól a kérdésétől a boltosnak, hogy „mi tetszik?“ hogy szivar helyett
tubákot kért tőle, a mit pedig gyülölt.
A mellett meg igen ügyesen az ajtó közelében maradt, hogy szükség
esetén, ha rajta kapatnék, gyorsaságának próbáit adhassa.
A boltos kimérte neki a czukmist, egy szem tomca bonával is
megajándékozta ráadásul, s mondá, hogy az egészért jár három krajczár.
Urambátyám reszkető kézzel vette elő a tiz forintost. Már az is nagyon
felötlő, ha valaki három krajczár végett tiz forintost váltat; hát még
ha olyan zavartan adja a boltos kezébe, mintha félne, hogy az a kezét is
megkapja.
A boltos, szerepéhez hiven, erős vizsgálat alá fogta a bankót; megnézte
közelről; vizsgálni kezdett rajta bizonyos pontokat; azután a világosság
elé tartotta, hogy a vizjegyekről meggyőződjék ... De már akkor kedves
urambátyámnak hire-hamva sem volt a boltban! A mint azt látta, hogy a
boltos kritizálni kezdi a bankót: megillant csendesen, s mire utána
eredtek, nem volt sehol.
Két hétig nem látta őt senki az utczán.
Csak a tizenötödik nap mert késő éjjel kilopózni, s a Privorszky
ajtajában, kinn az utczán rálesni, mig egy ismerős kilép, hogy megtudja
tőle, nem fogtak-e el a napokban egy hamis bankócsináló bandát?
Igy lehetett megtudni, hogy két hétig birja ki urambátyám az éhezést és
a szomjazást.
Hanem aztán, hogy megtudta rászedését, boszuból mindjárt rajta is
rontott a dohányoson, s elexequálta tőle az otthagyott
visszajárandóságot s büntetésül egy batkát sem adott belőle az egész
társaságnak.
Az ebédünket el akarják disputálni.
A Koszoruban Z. A. kiegyenlitési programmal áll elő, melyben az uri és
munkás osztályok életrendét akarja kiegyeztetni. Szerinte legnagyobb
akadálya egymáshoz közeledésünknek az, hogy nem egyszerre ebédelünk; az
uri rend öt és hat óra közt tartja a delet; mi pedig már 1 órakor kedves
egészségére kivánjuk egymásnak az ebédet. Ebben igaza van, hanem azután
azt állitja, hogy a vacsorakor ebédlők életrendje helyes, nem a mienk;
mert ugy illik, hogy mikor az ember napi munkáját befejezte, akkor üljön
le enni. Time is money! Az időt ne pazaroljuk napközben evéssel, hanem
térjünk az uriosztály étrendéhez; ebédeljünk öt órakor.
Miután a példával nekünk ujságiróknak kellene, óhajtása szerint
elölmenni, elmesélem neki egy ujságiró egy napi történetét, párhuzamba
téve egy lámpásnál ebédelő napirendével.
Tehát én reggel öt órakor felkelek; s mert akkor legkevésbé háborgatnak,
leülök dolgozni. Miután nyolcz óráig vagy tizezer betüt egymás sarkához
ragasztottam, nagyon örvendetes félbeszakitásnak veszem, mikor a
feleségem azzal nyit be, hogy elkészitette a reggelit.--(Notabene, nekem
a feleségem maga főzi a kávét, azért én jobbat is iszom, mint az urak.)
Azzal hamar készen vagyok. Te, Z. A. polgártársam és a veled együtt
ebédelők még akkor fordultok a pihent oldalatokra, s horkoljátok ezt a
melodiát: „oh, édes hajnali álom“. Tiz óráig elolvasom a hirlapokat,
megcsinálom a jegyzeteimet, a mi nem elfelejteni való, azt naplómba
jegyzem, mert abból élek;--te, kenyeres társaiddal együtt akkor keféled
meg a körmödet. Ezentul jönnek-mennek hozzám, el vagyok foglalva a más
dolgával, közben legfeljebb leveleket, vagy apró ujdonságokat irhatok.
Egy órára aztán a napi munkámmal délelőttre készen vagyok. Te is készen
vagy akkorra a toiletteddel. Hanem én már akkor éhes vagyok; mint a
farkas! Az én gyomrom nem muszka országgyülés, hogy annak reggeli öt
órától déli 1-ig egy kis kávéval ki lehessen szurni a szemét. Én már
akkor tudakozódni kezdek, hogy teritettek-e már? No, hiszen szépen
megörvendeztetnének, ha erre a kérdésemre azt felelnék: „Méltóztassék
excellentiádnak megnyugtatni magát, most keresi a szakács a gyufát a
konyhában, mihelyt megtalálja, mindjárt tüzet fog rakni, öt órára
pontban tálalni fog. Addig tessék leülni és irni tovább!“ No, hiszen,
azt a novellát kellene megnézni, a mit én akkor irnék! Hanem hát e
helyett azt mondják: „itt a bableves, ülj le Márton, kapáltad Márton,
megszolgáltad, a mit megeszel“; és mondhatom, hogy nagyon jól esik.
Azalatt te éjjelevő társaságoddal javában szemüvegezed a váczi-utcza
járókelő szépségeit. Két óra után egy kis commotiót csinálok; bár nem
tudom, hogy a nagy Széchenyi tett-e e részben némi engedményeket? de én
bizony délután egy pár óráig nem ülök le dolgozni.--Öt órára aztán te
haza jösz a lovaglásból, ott már vár rád a dinée; én rám is ott vár a
sok ménkű bécsi és párisi hirlap, hozzák az esti postát;
nyolczadmagammal neki fekszem; nyakrafőre forditani kell; ez aztán a
bankett! hirlapokat tranchirozunk; nyers czikkekhez saucet csinálunk,
rágjuk a tollat, üritjük a pezsgős--kalamárist, csak ugy görbül a hátunk
bele. Hét órára mi is készen vagyunk az esti postával, ti is a dinéevel;
akkor aztán együtt elmehetünk a szinházba; én a földszintre, te a
páholyba. Itt te kibeszélgeted magad, én pedig kipihenem magamat; s
aztán futunk, és kocsizunk haza; tiz órakor te felkanalazol egy csésze
theát; én kardra hányok egy adag befsteaket; azután olvasok egy kis
történetfélét, vagy mikor van, birálni való drámát, hogy csendes álmom
legyen; tizenegy órakor már aztán aluszom, mint a bunda. Te akkor
szövetkezel legjobban a második polkamazurkára s töröd a fejedet, melyik
bárónét mulattasd, melyik grófné kalandjaival? Négy órakor aztán te is
lefekszel: én már akkor ki is aludtam magamat.
Abban tehát tökéletes igazad van, hogy nálad is, nálam is épen a nap
közepére esik az ebéd; csakhogy egyikünk hat órával későbben kezdi a
napot, mint a másikunk. Tehát vagy arra bird rá a munkás osztályt, hogy
ő is tizenegy órakor keljen és négy órakor feküdjék, vagy az uri rendet
persvádeáld, hogy keljen ötkor, s feküdjék tizkor; különben nem kerülünk
össze. Mert, hogy aludni kell; ezt, ugy tudom, a nagy Széchenyi is
megengedte; ha jól emlékszem rá, nyolcz órát szabván egy alkotmányos
polgárnak az alvásra. Bizonyosan nem tudom, igy van-e? Kérdezd meg János
kollegánktól, ő tud mindent, a mit Széchenyi mondott.
Tehát csak ez a vitatott kérdés sarkpontja, hogy nappal alugyunk-e, vagy
éjjel?
Hirlapolvasói kombináczió.
(Kávéházi jelenet.)
Ugyan édes urambátyám, mit tud még a hirdetményeken is végig olvasni? El
nem engedné belőlük az utolsó omegát sem; az ember nem győzi kivárni a
kezéből.
--Hát hiszen ez a legérdekesebb regény.
--Regény? A hirdetményrovatban?
--Ott hát, csak egykis kombináczió kell hozzá.“
A regény czime? „egy agglegény élete. Itt van legfelül mingyárt a hős
arczképe maga; egy gavallér, ki fél pofájára rut, mint a pávián, a másik
félre pedig deli, mint Antonius. Alatta következnek: „a lilionez és
glycerin hirdetményei“, a miktől a legkordoványabb pofa szattyánná
válik, „dr. Beringuier hajfestő és szakállbarnitó szere“;--„vulcanit
agyu fogak“; no még egy kis „izomessenczia“, melyeket nyomban követ az
épen felfedezett „csizi jódforrás“, aztán meg egy „elveszett pudli
kurrentálása“. Ime az első fejezet a regényből.--Most következik a
második. Jön egy „házassági ajánlat“; legjobb korában levő férfiu,
biztos jövedelemmel stb. Ez alatt olvasható mindjárt. „Une jeune
demoiselle, qui parle francais, de dolgozni nem szeret, desire a étre
placée, mint urnő, vagy házi kisasszony valami szolid
uraságnál“.--Következik egy végevárhatatlan rubrika „fehérnemü, csipke,
selyemruhák és más egyébb piperenemek“ választékos czikkeiből
összeállitva. Ez volt a második fejezet.--Lássuk a harmadik fejezetet.
„Kerestetik egy nőtlen kompanyon minden tőke nélkül.“--Alább ajánltatnak
„mindennemü betörések ellen biztositott szekrények“.--Jön a negyedik
fejezet. „Franczia bonne“ kerestetik apró gyermekek mellé. „Arany halak
nagyon olcsón kaphatók.“--Most az ötödik fejezetet látjuk. „Egy ifju
ember bucsut mond itthoni ismerőseinek s utazik Amerikába“.--„Egy
meglett koru férfiu, ki a jobb körökhöz tartozik, kényszeritő
körülmények miatt ajánlkozik könyvvezetőnek, vagy akár
könyvhordónak“;--„egy élte virágában levő asszonyság, ki már francziául
elfelejtett, hanem a helyett beszél németül és tótul, ajánlkozik
valamely szolid kávéházhoz pénztárnoknénak“;--„rögtöni átköltözés miatt
egy uri szállás butorostól együtt kiadható“. Igy végződik az ötödik
fejezet.--Végül aztán „érczkoporsók“, hirdettetnek a teljes czimü
kuncsaftok nagy megelégedésére; s befejezi az olvasmányt egy mutató
ujakkal elől-hátul megspékelt „hálanyilvánitás az Ankerhez“ melyben
mélyen keseredett özvegy köszöni azt az ezer forintot, a mi felejthetlen
férjének azon utolsó szivességéért, hogy meghalt, az illetők részéről
fogyatkozás nélkül kifizettetett.
--Ime öcsém, itt van egy magadforma agglegénynek az egész élettörténete;
s az összeállitásához nem kell nagyobb fejtörés, mint az angol premier
nyilatkozataiból; a muszka külügyér depecheiből, a török nagyvezér
hatisheriffjeiből, a német Bund határozataiból; Garibaldi toasztjaiból s
Napoleon hallgatásaiból kiolvasni, hogy hányadán áll a világ? a mit
pedig mindennap megkisért minden hirlapolvasó.
A seregeknek ura.
A düppeli sánczok bevétele után porosz király ő felsége rögtön táviratot
sürgönyözött a koronaherczeghez; a távirat igy kezdődött: „A seregeknek
ura után Önnek és vitéz hadseregünknek köszönhetem e fényes
győzelmünket“. Wrangel fővezérről egy szó sem volt benne. A
koronaherczeg, ki jól ismeri a vén hadvezér katonai büszkeségét,
mentegetni kezdé a királyt, hogy a nagy sietségben igy meg amugy
elfelejtette Wrangel papát.--Oh dehogy! szólt a vén hadvezér; sőt inkább
nagyon megtisztelt, hiszen igy kezdi: „a seregeknek ura után“. Már pedig
az én vagyok.
Foghagyma-e inkább, mint pézsma?
Nem tudom, minden ember ugy gyülöli-e a pézsmaszagot, mint Hortobágyi
Feri? annyi bizonyos, hogy én sem állhatom ki. Már pedig sok elegáns
delnő azt képzeli, hogy nem volna tökéletes, ha ugy be nem pézsmázná
magát, hogy a vak is ráismerjen róla.
Különösen két debreczeni urhölgygyel volt Feri nagyon megakadva, a kik
épen az ő zártszéke mellett jobbról-balról voltak abonirozva a
szinházban, s a kiknek a parfümjétől néha azt se látta, hogy operát
adnak-e, vagy siralmas darabot? Nem tudta, hogy szerezzen magának
elégtételt.
Hát egyszer meglát Feri egy kurta subás embert a piaczon, a mint
hatalmas étvágygyal falatozik szalonnát, kenyeret és zöld vöröshagymát
szedegetvén elő a tarisznyájából. Mikor a vöröshagymának vége volt,
akkor meg poszpásznak egy csomó fris foghagymát morzsolgatott el rá.
--Ez lesz az én emberem! gondolá magában Feri s belekötött a jámbor
emberbe.
--Hallja kend, atyafi, szereti-e a komédiát?
--Má hogy ne?
--Hát a jó bakatort?
--De biz azt is.
--Fogja hát ezt a bilétet, menjen be vele a komédiába. Üljön le arra a
zártszékre, a melyiket kimutatnak, s ott maradjon a darab végeig. Mikor
aztán kijön, két pint bor ára üti a markát.
A hagymakedvelő rá állt a kellemes alkura s jó eleve bevette magát Feri
zártszékébe.
Hát azután jöttek a dámák s jobbrul-balrul elfoglalták mellette
helyeiket.
Feri pedig a parterre váltván jegyet, onnan nézte, hogy hova fejlődik ki
ez a krizis.
A delnők csak fintorgatták az orrukat, tartották a zsebkendőket szájuk
elé; de nem kevésbbé neheztelt a jámbor atyafi is s tekergette a nyakát
jobbra-balra, fujt maga elé nagyokat, mint a ki nem szereti az
állapotot, nézegette, hogy merre lehetne innen valamiképen megszökni.
Utoljára is az irhabőrös ember türelme lett rövidebb; a mint egy
kurtinát leeresztettek, felszedte magát tarisznyástól, bundástól,
keresztül tört a néző seregen s iparkodott kifelé.
Feri utját állta: „no hát mi baj?“
--De uram, szólt a foghagymafaló, ha két akó borral kecsegtet is az ur,
nem tudom én azt a büzt kiállani, a mi ott van.
Bebizonyítása annak, hogy Diogenes nem volt igazán bölcs.
Diogenes azt állitá, hogy haszontalanság minden tudomány; az athenei
tudós akademia fölösleges a világon, az embernek nincs szüksége
egyébbre, mint egy hordóra, a miben lakjék.
Ugy, de a hordó nem terem a fán, mint a makk-kopáncs; az ebben az időben
cserépből volt, készitette a gerencsér.
Hogy a gerencsér hordót készithessen, szüksége van a kőmüvesre, hogy az
neki égető kemenczét épitsen.
Hogy a kőmüves épithessen, szüksége van a kovácsra, a ki neki kőfaragó
eszközöket szolgáltasson.
Hogy a kovács kalapácsot készithessen, szüksége van a timárra, a ki a
fujtatóhoz bőrt ád.
Hogy a timár bőrt készithessen, szüksége van az ácsra, a ki száritó
szint épit.
Hogy az ács faraghasson, szüksége van megint a kovácsra, a kinél fejszét
rendel.
Hogy a kovács fejszét készithessen, szüksége van a bányászra, a ki a
vasat előkeresse a földből.
Hogy a bányász hozzá foghasson a mesterségéhez, szüksége van a mérnökre.
A mérnököt pedig az akadémiában tanitják.
És igy azért a tréfáért, hogy Diogenes egy hordóban ülve szidhassa az
egész dolgozó és fáradozó világot s a vele nem tartó tudós társaságot;
csupán azért az egy hordóért szüksége volt az egész emberi társaságra, s
az athenei akadémiára.
Ebből mai nap is érthetne valamit egy némely cynicus Diogenes.
Egy szorgalmas bürokrata naplójából.