müértői véleményt, melynek értelmében az unalom tökéletesen alkalmas“
szer arra, hogy valakit megöljön.
Gróf Berzy megköszönte szépen a tudományos fel világositást, s
ellátogatott Fellegi Szeréna grófnőhöz, kit az egész világ
legszellemdusabb asszonynak ismer el, s kibe gróf Berzy halálra
szerelmes akart lenni.
Két óráig volt a gróf Berzy Szeréna grófnőnél, a nélkül, hogy egy okos
szót szólhatott volna vele. Ott ült nála báró Tinódi, de eadem, s az
annyi üres ostobaságot fecsegett össze-vissza, hogy a grófnő nem győzött
rá eleget ásitani.
--Ah, ez a báró a legunalmasabb ember a világon!--tört ki végre Szeréna
grófnő, mikor a báró valahogy mégis csak elment s ők egyedül maradtak.
--Nem adná ezt nekem nagysád irásban?
--Irásban? Hisz ez olyan dolog, a mit minden ember tud.
--De énnekem hiteles alakban kellene, bélyegpapirosra; nekem ez, mint
törvényes bizonyitvány szükséges.
--No azt bizony kiadhatom önnek minden káptalan nélkül.
A gróf elővette a bélyegpapirost, a grófné ráirta a bizonyitványt, mely
szerint elismertetik, hogy báró Tinodi két esztendő é§ hat hónap alatt,
a mig a grófné szolgálatában állott, magát folyvást unalmasan viselte.
Másnap aztán beperelte gróf Berzy báró Tinodit Szeréna grófné
bizonyitványa, s doktor Pipitér orvosi véleménye alapján, mint
gyilkossági merénylettevőt, a ki Felleg Szeréna grófnőt meg akarja ölni.
A pörnek nagy nevetés lett a vége. A báró segédaket szólongatott, a
kikkel kihivassa élethalál-bajra gróf Berzyt, hanem mindenki azt a
tanácsot adta neki, hogy legyen esze; máskor ne menjen olyan helyre
harmadiknak, a hol csak ketten akarnak lenni.
V. Tizenhat garasért nyolczvan ezer forint.
Báró Lomosy László juniornak az a fatális szokása volt, hogy fizetni nem
szeretett. Ez a mindnyájunkkal közös eredendő bün azonban egészen más
gyümölcsöket termett nála, mint más közönséges embernél; a ki, ha
fizetni nem akar, enged maga ellen pörölni, vagy megszökik, vagy kiveri
a hitelezőt a házából:--ő pedig azt vette föl, hogy ha jöttek rá egy
ötven forintos kontócskával, s neki vagy kedve, vagy pénze nem volt azt
beváltani; rábeszélte a hitelezőjét, hogy inkább ad neki egy váltót
ötszáz forintról. Mikor aztán az ötszáz forintos váltó lejárt, akkor
ismét a legnagyobb készséggel becserélte azt egy ötezressel; azt megint
egy ötvenezeressel; mig a hitelező maga is kétségbe nem esett a fölött,
hogy ilyen hirtelen megnőtt a kapitálisa.
Ilyenformán már egyszer volt egy félmillió adóssága.
Volt pedig egy nagybátyja, báró Lomosy senior, a ki restelvén a nevét
minduntalan a hirlapok hátulján, compromittáló hirdetmények szövege közt
olvasni, rászánta magát, hogy egy pár ezer forint feláldozásával, az
adósságok mesés összegét az eredeti gyökkivonatokra redukálva,
unokaöcscsét kitisztázza, hanem ugyanakkor kijelenté, hogy soha többet
semmiféle adósságát kifizetni nem fogja. Ez volt az utolsó.
Egy év mulva megint volt a „junior“-nak félmillió tartozása.
Azt beszélik felőle, de már ezt nem tudom igaz-e, hogy még a
bérkocsisokat is „álbá“-val fizette. Annyit irhattak a neve fölé, a
mennyi nekik tetszett.
Hanem ezuttal a nagybátyja állhatatosan megtagadott minden interventiot.
Csukják be az öcscsét, ha tartani akarják, ő nem fizet helyette semmit.
Kinálgatták neki a gyanus nagyságu váltókat tiz perczentért, ötért,
háromért, kettőért. Ő azt mondta, hogy egy batkát sem ád.
Nem tehettek aztán egyebet, mint hogy nyilvános árverést nyitottak a
százezerekre menő adóslevelek fölött. Bezzeg olcsó volt a „realitás“!
A családnak egy régi ismerőse bevetődött az árverésre s megvásált a
kótyavetyén nyolczvanezer forint áru kötelezvényeket. Azokat aztán
elvitte az öreg báróhoz.
Az pedig hallani sem akarta, a mit beszél.
--Mit? az öcsém váltóit? Nyolczvanezer forint árut? Minek vette ön meg?
Előre mondhatom, hogy kárba veszett a pénze, mert én nem fizetek ki
semmit.
--De ezt mégis ki fogja fizetni méltóságod. Én nem vettem nyereségre.
Ugy adom, a hogy rajtam maradt.
--Nem, nem. Semmit sem adok érte, és ha mindjárt nyolczvan forintért
vette is az ur az egészet.
--Igen, de tizenhat bankó garasért vettem.
--Tizenhat bankó garasért! Nyolczvanezer forintot!... No már azt
kifizetem.
S kiugratott érte egy ezüst huszast, melyből még a tisztes öreg ur
vissza is adott két váltó krajczárt, mert hiszen ő nem nyereségre
vásárolt.
VI. Párbaj, a minőt senki sem hinne el, ha én nem mondanám.
..... Denique azon mi összevesztünk. Én is mondtam neki valamit, ő is
mondott nekem valamit, a mit egymásnak meg nem lehet bocsátani. Rögtön
kerestünk segédeket.
Az ő segédei épen akkor léptek be én hozzám, mikor az én segédeim ő
hozzá. Mindketten magunknak akartuk vindikálni a kihivás dicsőségét.
Ő is el volt határozva, hogy engemet megöl, én is, hogy őtet megölöm.
Mert hiszen valakit megölni: az csak olyan tréfa dolog.
Másnap reggel korán kikocsikáztunk a Lipótmezőre; segédeink vettek
egy-egy pár pisztolyt; egy fényes ezüst hatos határozott, melyikünkével
lőjünk. Ő azt mondta: „czimer!“ (persze ő ur volt, neki a czimer
kellett), én azt mondtam: „irás!“ (Természetes, minthogy firkász
vagyok), a sors az ő pisztolyainak adta az elsőbbséget.
Ez rosz ómen volt.
Miután a segédek kimérték a tizenöt lépésnyi távolt s ismét elővették a
fatális hatost: czimer-e vagy irás?
A sors megint ellenem határozott. Én jutottam arra a helyre, mely
szemközt volt a nappal, ellenfelemé volt az előny, hogy a napnak hátat
fordithatott.
Mögöttem volt egy vén cserfa, melyet nemrég botoltak le, a csonka
ágcsomok meredeztek róla mindenünnen, ezt én akkor ráértem nagyon
szemügyre venni.
A segédek tapsoltak, hogy lőhetünk. Én csen-desen felemeltem a
pisztolyt, kinyujtott karral s a legnagyobb hidegvérrel épen a szivére
czéloztam ellenfelemnek.
Aztán épen a varjufészekbe lőttem bele a jegenyefa tetején.
Rugott az a fertelmes pisztoly, mint egy negyedfü csikó. Lefelé kellett
volna czéloznom Amerikába, ha azt akartam, hogy itt Európában találjak
vele valakit.
No se baj, majd a második lövésnél jobban vigyázok magamra. Ellenfelem
épen ugy fog járni velem, mint én ő vele: meglövi a holdat.
Azonban egy tekintet azon pokoli mosolygásra, mely arczát elfintoritá,
midőn félszemét behunyta, félszáját felhuzta s azzal a térdemet vette
czélba, tudatá velem, hogy ellenfelem okult a példámon; lábamra czéloz,
hogy homlokon találjon.
--No, agyiő szép napvilág!--gondolám magamban, s föltekinték a
napba;--téged is utoljára látlak most.
Rám pedig az a hatása van a napnak, ha bele nézek, hogy kénytelen vagyok
prüsszenteni.
--Hefprzrszki!
Abban a perczben: „drum-bum!“ egy lövés hangzik s egyikünk halva rogy
össze.
Az az egyik nem én voltam. Hiába is mondanám, mert nem hinnék el.
Ellenfelem volt.
Hogy történhetett ez?--Hát ugy történt, hogy prüsszentés közben, a mint
a fejem kissé lebukott, ellenfelem golyója a homlokom helyett kalapomon
ment keresztül, a hátam mögött levő cserfa egyik ágcsomójáról
visszapattant, a kalapomon megint egy másik lyukat ütött, s ellenfelem
homlokába furta magát.
A ki nem hiszi, megkérdezheti ő tőle magától. Ő most bizonyosan valami
kopogó szellem lesz, s fog feleletet adni.
A holt ember.
Hire futamodott, hogy a kedvelt komikus, Damó főbe lőtte magát.
Onnan támadhatott a hir, hogy az egyetlenegy requisitum-puskát egy este
kikölcsönözte a ruhatárostól, azzal az igérettel, hogy valami nagy
pecsenyét fog meglőni, s abból neki is juttat, aztán egy hét mulva sem
került elő a puskával. Bizonyosan saját magát értette alatta.
Ezt a hirt mindjárt meg is irta, mint probatió calamit, egy fiatal
múzsafi egy vidéki hírlapnak, abból átment a fővárosi hirlapokba; onnan
ki a külföldi hirlapokba s valószinüleg át is ment Amerikába.
Akkor csak egyszerre előáll Damó a puskával. Az egy heti vadászat alatt
lőtt egy harkályt. Sok más nagyobb állatot is megriasztott, a kik mind
csak egy hajszál hiján menekültek meg tőle. Hanem hát a harkály nem
pecsenyének való.
Felmegy tehát az igazgatóhoz s jelenti, hogy itt van.
Az igazgató vállat vonít.
--Hogy lehetne már ön itt? mikor ön meghalt.
--Ki mondja azt?
--Ihol van az ujságban. Hat ujságban is benne van, hogy ön agyonlőtte
magát s meghalt.
--De hát én mondom, hogy nem haltam meg.
--Már nekem hiába mondja. Azt csak nem praetendálja talán, hogy én önnek
jobban higyjek, mint annyi tiszteletreméltó hazafinak?
--De mikor annyira nem haltam meg, hogy pláne egy kis anticipatiót
kérek.
--Micsoda posthumus czélokra?
--Hát arra a czélra, hogy éhes vagyok s enni akarok.
--No még ilyet sem hallottam: hogy a halottak éhezzenek. Barátom, a ki
meghalt, az nem eszik, a ki nem eszik, az nem éhes, a ki nem éhes, annak
nem kell anticipatió. Ön meghalt: ergo önnek nem kell több előlegezés.
--Ugyan kérem, legyen szives hát legalább egyet azokból a hirlapokból
ide adni, hogy legitimálhassam vele magamat a házigazdámnál, ha majd a
házbért kéri, hogy én meghaltam.
--Tessék, akár kettő: de visszahozza, mert beköttetem.
A szegény halott azonban, a mint a konyhán keresztül ment, meglátott a
tüzhelyen egy szép nagy pulykát nyárson pirulni. A szolgálónak azt
mondta, hogy szaladjon be frissen, az igazgató ur feldöntötte a tintát,
törülje fel, s mig az bement, köpönyege alá keritette a pulykát s odább
állott vele.
Mire a nyomozásra megindult igazgató valamelyik Bacchus-templomban
ráakadhatott, már akkor India tollatlan kétlábu magzatának csak a
csontváza volt feltalálható, otyan szépen letisztogatva, mintha valami
muzeum számára lett volna praeparálva.
--Nini. Az ur megette az én pulykámat!--Támadt rá az igazgató a
szinészre.
Az pedig kisérteties páthoszszal voná elő kebléből a tőle elhozott
ujságot, s az aláhuzott sorokra mutatott.
--Ime uram, itt a bizonyitvány, hogy én meghaltam, s a halottak, tetszik
tudni, nem esznek.
XXIII.
A buldogg emlékezetű Bach-korszakban egyszer nem volt már egyéb dolga a
miniszternek, hozzáfogott a tanügy centralisálásához. Utasitást adott a
Comitatsvorstandoknak, a Comitatsvorstaridok a Bezirkscomissäreknek, a
Bezirkscomissärek az Ortsnotäreknek, hogy az irástudó notabelek
jegyzékét küldjék fel a falukból. Ez végbemenvén, pár hét mulva aztán
szétküldettek országszerte a nyomtatott okmányok, névszerint 1-ször: N.
N. falusi gazdának „Schulrath“-tá való kineveztetési okmánya, 2-szor:
ugyanannak számára rubrikázott betöltendő ivek, és 3-szor: a községi
jegyzők számára utasitások, a miket a Schulrathokkal közölni fognak.
Nógrádmegye egyik palócz falujában is megkapja az okmányokat a jegyző, s
behivatja azonnal az illető gazdát, kit e nagyszerü kitüntetés ért.
Annak épen a szénatakaritást kellett abbahagyni, örült a meghivásnak
nagyon.
--Hát „nagyságos hallja kend“,--szól a jegyző. Nagy megtiszteltetés érte
Bécsből. Itt küldi a miniszter ur a kinevezést, nagyságos kend lesz
ezután ebben a faluban a Schulrath, s ezután az lesz a titulusa, hogy
„löbliche Schulrath.“
--Eertem uram: „leöblitétt sültrák.“ Haat ha muszaj, haat csak
elviselem.
--Ezennel tehát utasitásul adatik löblicher Schulrath urnak, hogy
kötelessége leszen ezentul minden reggel megvizitálni az iskolát, hogy
pontosan kezdi-e a tanitó a leczkeadást, minden szombaton kiexaminálni a
gyerekeket, hogy mit tanultak, megvizitálni az irásaikat, különösen a
német irásaikat jól megbirálni, minden félévben rigorosumot tartani, s
annak eredménye felől az ide mellékelt lajstromot nyolcz nap alatt
rendesen betölteni s nekem feljebbküldés végett kézbesiteni.
--Eertem uram, eertem. Keserves dolog lesz ugyan nekem a falu tulsó
veegeeről beczammognom minnap a rektoráig; aztán meg a tiszteletes
inkább megtehetnee, mert ott lakik a töveeben az iskolának, de meg a
neemetet szegeenyt, mikor irva van, nem is igen szeretem een olvasni,
mert azokban a hegyes betőőkben mind felseerül a nyelvem; hanem hát, ha
muszáj, hát csak ezt is elviselem.
--Végtére,--szól a jegyző, s elővesz az almáriomból egy irtóztató magas
czilinder-kalapot;--hogy az egész falu előtt annál nagyobb respectusa
legyen nagyságos kendnek, s az emberek már messziről lássák, hogy a
löblicher Schulrath közeledik: itt küld a miniszter ur nagyságos kend
számára egy hivatalos kalapot.
Azzal a fejébe nyomta az uj Schulrathnak a czilindert.
Az megijed, földhöz csapja a kalapot, kinevezést és rubrikázást,
kiszalad az ajtón s csak az ablakon kiált vissza:
--De hallja kegyeemed, mondja meg a menyisztereenek, hogy fogjon
magaanak maasutt sült rákot avvaa a csikfogoovaa!
A régi jó időkből.
Az öreg Dömötör hirneves ember volt a maga idejében.--Dabi pap volt;
mely eklézsia egyike a világ legszegényebb parochiáinak. Ő volt az, a ki
az öreg Bátori superintendens idejébeni--I. O. és J.-féle villongás
alkalmával, midőn t. i.--e két ur három évig villongott az
esperességért, az öreg püspök által saját hatalmi szavával esperesnek
megtétetett.
Mikor ezt az öreg Dömötör megtudta, felment gyalog Pestre, és ott
kezdett contradikálni a püspöknek.
--Nem ilyen szegény ember való esperesnek.
Bátori uram aztán azt mondta neki nagy nyersen:
--Szegény ember lehet kend--én miattam;--hanem esperes lesz kend.--S az
lett.
Egyszer ez az öreg ur Péczelen valami nagy egyházi frequentia alkalmával
gróf R.-néhoz ebédre meghivatott. Mint esperest, a grófné maga mellé
ültette. S mikor az inas marhahust hozott, makarónival körülrakva, az
inast igen nagy félelmek közt szólitá:
--Ide ne hozzon kigyelmed nekem valami kigyót vagy békát, mert én itt
ezen helyen szörnyet halok ám.
--Ej, nagytiszteletü ur,--mond a grófné,--hiszen nem kigyó ez, hanem
tészta.
--De méltóságos asszonyom, nem hiszek én neki; az én feleségem is elég
tésztát főz--de vagy elmetéli, vagy elcsipkedi; ilyen gyanus kinézésüvel
nem rettegtet engem.
--Hát mivel élnek ott Dabon?--kötekedék a sajátságos öreg urral a
grófné.
--Babbal, lencsével, káposztával, tisztességes magyar embernek
való--eledelekkel: a bakonyi svábok, már a mi falunkban is--árultak
pityókát (krumplit), de az én asztalomra ezt nem merné feltenni a
feleségem.
--Hát mennyi a fizetése nagytiszteletü urnák?--folytatá tovább a
discursust a grófné.
--Hm! méltóságos asszonyom, van énnekem szép fizetésem. Rámegy az
majdnem háromszáz vonásforintra--meg lehetne abból élni szépen, de még
pénzelni is lehetne, ha azok a dabiak megfizetnének.
Egy gazdag ember.
(Életkép.)
Hires, nevezetes gazdag ember Bagi János uram ő kegyelme Szentes
városában. Hanem azért nyáron át csak ugy töretlen bagaria-csizmában és
egy szál gatyában jár, mint mikor még robotot kellett szolgálni s
hétköznapon csak ugy felölti a tisztességes foltos dolmányt, mint
akármelyik jóravaló atyafia.
Egyszer a német világban, egy egész gulyát árvereztek Kőrösön vagy
Kecskeméten darabszámra.
Leütik az első pár ökör árát s a vevő Bagi János.
Leütik a második pár árát s a vevő megint Bagi János.
Jön a tizedik, a huszadik pár s a vevő mindig Bagi János.
Megsokalja az árverező birói személy, Csaszlaunak vándor magzata s kérdi
a körüle levőktől, melyik az a Bagi János? s majd hanyatt esik, mikor
egy olyat mutatnak neki, kiből nem néz ki husz forintot. Mérges hangon
oda mordul hozzá:
--Hallja kend, meg is kell ám fizetni az ökör árát!
--Hát hiszen majd kiteremtsük valahogyan, nagyságos uram!
Folyik az árverezés s mindig Bagi János levén a legtöbbet igérő, már
több százra megy az általa megvett barmok száma.
--Hallja kend,--szól a biró,--vasra veretem ám kendet, ha csufot űz a
biróságból. Készpénzzel kell itt ám azonnal fizetni.
--Jól van jól, nagyságos uram, majd megpróbáljuk a végin.
Dühös volt a biró, de se nem szólt, se nem kérdezősködött többé, csak
várta kárörömmel a dolog végét. Mikor a protokollumot bezártak, az egész
gulya Bagi János nevére volt beirva, s mikor ezt a fizetésre
felszólitották, legfoltosabb dolmánya zsebjéből elővett egy rongyos
tárczát s ujdonatuj ezeresekkel kifizeté az egész összeget.
Hallgatott a csaszlaui s maig is azt hiszi, hogy valamelyik nábob
tréfálta meg őt.
* * *
Gróf K..... Györgynek kölcsön kellett a forradalom után felvenni
kétszázezer forintot.
Megtudja ezt Bagi János, a ki egykor a gróf K...... családnak volt
jobbágya, s felmegy a direktorhoz.
--Tekintetes uram! azt hallottam, pénzre van szüksége a méltóságos
urnak, azt gondoltam, inkább én adok, mint más.
Végig néz a direktor a kopott ruháju paraszton s szánakodva mondja:
--Sok pénz kell ám annak, ha kell, atyafi!
--Mintegy mennyire való?--kérdi Bagi János.
--Kétszázezer forint,--szólt a direktor, ugy gondolkodva, hogy az öreg
erre hanyatt esik egyszerre.
De nem ugy történt. Hanem az öreg nyugodt lélekkel mondja:
--Igaz, hogy annyi nincs nálam, de százhatvan-ezer forintot itt
hagyhatok, a többit pedig harmadnap alatt megrendelem.
A direktor sem gunyolódott többé.
* * *
Tehát ugyanez a Bagi János kiment egyszer az ostromállapot alatt szegedi
pusztájára, csak amugy gyalog szerrel.
Találkozik a zsandárokkal s ezek kérdik tőle: hol a passzus?
--Minek nekem a passzus,--szólt,--a magam birtokán?
--Melyik a kend birtoka?
--Ez az, a hol állunk s köröskörül, a merre látunk, mind az enyém.
Összenéznek a zsandárok, hogy valami körmönfont jó madárral van dolguk,
s azzal megkötik az öreget, egy szót se szólnak többet s bekisérik
Szegedre, a megye börtönébe, ugy adván be a species factit, hogy az öreg
őket tévutra akarta vezetni.
Persze a vizsgálat nem kezdődött meg mindjárt, hanem azért az öreget
közmunkára fogták.
Egyszer épen ablakokat surolt a megyeház udvarán, mikor valami
hivatalszolga, a ki egykor kisbéres volt nála, meglátja.
--Ej, ej, édes Bagi János uram, hogy került kelmed ide?
Elmondja az öreg a dolgot; megcsóválja fejét a hű szolga s felmegy az
illető birói személyhez.
--Nagyságos uram! Bagi János uram itt a megyeháznál van fogva.
--Igen, az a csavargó.
--Csavargó? Nagyságos uram, van annak a szentesi határban tizezer hold
földje s itt Szegeden is bir árendába tizenötezer holdat. Mért volna az
csavargó?
Elnevette magát a nagyságos ur, de mégis megtartá a vizsgálatot. Igy
szabadult ki a dusgazdag földbirtokos saját kisbéresének jótállása
mellett.
(Történt, a rend és czivilizáczió áldott korszakában.)
Elegy-Belegy.
Keszthely hajdanában nemesi compossessoralis hely volt. Gróf Festetich
György a Georgicon alapitója kifizette lassankint a nemes atyafiakat,
hogy zavartalan gazdaságot állithasson magának. Valamennyivel könnyen
boldogult, hanem az utolsó, valami Danka nevü, sehogy sem akart hét
szilvafás birtokától megválni,--s e miatt nem egy kellemetlen órát
csinált a terveiben állhatatos grófnak.
--No, Danka uram,--szólt egy találkozás alkalmával a gróf,--hát csak nem
adja el igenis a birtokát most sem?
--De biz eladnám,--szólt jó kedvében Danka,--ha volna, a ki megfizetné
az árát.
--Mi az ára, igenis Danka uram?
--Százezer kurta forint, nagyságos uram.
--Specifikálja, igenis, megfizetem domine készpénzzel, igenis,--szólt a
haragba jött gróf.
Nagy dolgot adott ezzel Dankának. Hozzá is látott ez a specifikáláshoz,
de bár minden talpalatnyi földjét százakra meg ezerekre tette, a
százezer kurta forint csak nem került ki. Végre kilenczvenezerre
kisütötte az összeget s ment a levéllel a grófhoz.
--Itt van nagyságos uram, már tiz ezernek nem tudtam helyet adni, azt
csak ráadásképen fizesse ki.
Nagyot nézett a gróf s ráförmedt az atyafira:
--No, domine Danka, dombon fekszik a háza, irja a levélbe: amoenitas
loci--tizezer forint, ha legalább valaki igenis, megnézi a contractust,
igenis, ne mondja azt, hogy én is olyan bolond ember voltam, igenis,
mint kegyelmed, igenis.
S ezzel kifizette az egész összeget.
* * *
A jó Döbrönteinek testvére ma is él Veszprémben, s arról nevezetes, hogy
a vörös hagymát ki nem állhatja.
Kinéz egyszer a piaczra, s meglát egy nagy, valamivel töltött gyékényes
kocsit, s mellette egy embert.
--Mit árul kend atyafi?--kérdi.
--Vöröshagymát, uram.
--Rossz jószág az. Hol lakik kend?
--Keserü-ben uram.
--Pogány falu az, hogy hivják kendet?
--Méreg János, uram.
Az öreg sohase felejti ezt a párbeszédet argumentumul felhozni a
vöröshagyma ellen.
A bihari főispánról.
Az öreg boldogult József nádorral mint regnicoláris deputationális tag
járkálván gr. Z ...y a vizszabályozási ügyben, egyszer csak levelet kap
valamelyik uradalmából, a mit midőn elolvasott, igen megháborodott s
annyira elmerült saját ügyei fölött, hogy elszóródtan, mintegy fenszóval
gondolkozva, elkiáltá magát: az a haszontalan nádor!--Meglepetve és
megrémülve kérték a vele lévők, hogy az Istenért, vigyázzon: mit
beszél,--de ő még mérgesebben kiáltozá: az a tudatlan nádor!--most már
tudakolni kezdek, hogy hát mért haragudott ugy meg a nádorra? mire
felelé, hogy Diószegen mindig boszusagot és bajt csinál neki az ott
lakó, az a gonosz nádor; s midőn kérdezték: de hát miféle nádor az?
felelé: F.... Nádor, a fiskális; tudniillik akkor kezdték a Ferdinánd
nevü magyar embereket Nándornak nevezni.
* * *
Ritkán látogatván meg Nagyváradot, mint megyei székhelyét az öreg gróf
Z. főispán, ily alkalmakkor rendesen tisztelegni szoktak nála majd
minden helybeli testületek. Történt egykor, hogy a jogakadémiai tanári
kar tisztelgése után együtt mentek az öreghez a püspökség és káptalan,
ekkor még nagy tekintélylyel és jus gladiival is biró uradalmak fő
ügyvédei, az öreg ur (mert én őtet fiatalnak még képzelni sem tudom,
miután mindig öregnek ösmertem őt, azért csak igy nevezem), az
előbbiekkeli társalgás benyomása alatt fogadván ez érdemes urakat, azt
gondolván, hogy most, a kik jönni fognak, azoknak okvetlenül mind
professzoroknak kell lenniök; valószinü az is, hogy a bejelentéskor
elkerülé figyelmét az illetők állásának megnevezése, elég az hozzá, hogy
szivesen és kegyesen fogadván az ügyvédeket, következő kérdéseket intézi
hozzájok:
--Hát vannak-e sok tanitványok?
Az ügyvédek tréfás kedélyben lenni vélvén az öreget, e kérdést a jogi
gondjaik alatt álló rabokra értelmezték és azért ekként felelének:
--Fájdalom! bizony sokan vannak,--bár egy se volna, annak örülnénk.
Ezt meg az öreg találta furcsa feleletnek, s azért folytatólag kérdi:
--Talán rossz erkölcsüek a tanitványok?
--Valóban, mind fel kéne akasztani--volt a válasz.
--No-no, meg kell próbálni mindent, hogy derék embereket neveljenek
belőlök.
--Hiszen eleget nyuzzuk, botozzuk és koplaltatjuk őket, mégis csak
akasztófára valók maradnak azok excellentiás uram!
--Hm, hm!!--csóválgatja fejét az öreg, az ifjuság ily szomoru
romlottságán, és elbocsátja a vélt tanár urakat.
Távozásuk után bejövő titkárának mondja az öreg: de furcsa professzorok
voltak ezek, még maguk dicsekedtek, hogy milyen gonosz tanitványaik
vannak,--mire a titkár felvilágositván, hogy hiszen a püspökség, meg a
káptalan ügyvédei valának ezek, nem pedig professzorok; erre az öreg is
indulatba jötten kiáltja:
--Fogjátok meg! hozzátok vissza őket, előmbe azonnal, s midőn
megjelentek, rájok támad, hogy micsoda vakmerőség az tőlük, őtet
bolonddá tenni s magukat professzoroknak adni ki.
Széchenyi, mint ifju diplomata.
Abban a hosszu fegyverszünetben,--vagy ha jobban tetszik, abban a rövid
örök békében, mely alatt első Napoleon az osztrák udvarral bizalmas
barátságban élt a világ előtt; a hosszu harcz által zárva tartott
sorompók lehullottak az országok határain, s hazánk förangu fiatalsága
sietett az időt felhasználni, hogy Európát minden irányban beutazza.
Széchenyi István gróf még akkor nagyon ifju volt; minden ifju utazónak
legelső vágya Olaszország: ő is Nápolyba utazott a téli idényre. Együtt
ment vele egykoru ismerőse, Inkey; szinte előkelő magyar család
ivadéka.
Mindkettőt ellátták Bécsből ajánló levelekkel az udvartól s aztán
szivökre kötötték, hogy csak irjanak szorgalmasan itthonmaradt
rokonaiknak hogylétükről, tapasztalataikról.