Paulusz, bár nem szívesen, végül mégis beadta a derekát.
– Hát amint akarja, édes Flóris. De ezt már magának kell elvégeznie. Én
nem vagyok arra való ember. Ládát feszíteni: igen, édes örömest; de
ölni: nem, az nem nekem való.
– Lopni vagy ölni egészen mindegy. És vizet tölteni, vagy ajtót nyitni,
vagy embert ölni is mindegy: csak a mozdulatban van a különbség. És aki
már állatot ölt, legyet vagy csirkét, az embert is ölhet, mert egyik
élet olyan semmi, mint a másik.
Ez a Flóris saját-külön bölcsészete volt.
– Lehet, hogy igaza van, – hagyta reá Paulusz békülékenyen, – de az
embernek vannak gyöngéi és babonái. Az egyik nem tud földiepret enni, a
másik a ráktól irtózik, én magam meg olyan vagyok, hogy nem bírom el az
embervér látását.
Úgy látszott, hogy Nagy Miklós el fogja érni élete célját: megválasztják
követnek.
A csanádmegyei maradipárti nagyurak legalább neki szánták az egyik
mandátumot.
Miklós urat ugyan eddigelé a haladók tartották a maguk emberének, most
azonban, mikor már nemcsak szónoklásról, hanem tettekről volt szó, most
férfias nyiltsággal bevallotta magának, hogy a párt elnevezése egészen
mellékes valami, a fő az, hogy szeressük a hazát, mert hiszen egy nemzet
fiai vagyunk valamennyien. Szóval konzervativvá vedlett.
Egy karneolgombos új mentével, egy Éljen a haza! fölírású ezüstfokossal
és egy máriásokkal megtelt tarisznyával szállott föl temesvári háza
előtt a négylovas hintójára, hogy átlépve, nem ugyan a Rubikont, de a
Maros folyót, majdan megvesse lábát a magyar kapitóliumon.
Magdaléna megint egyedül maradt a cselédekkel.
Másnap a szobaleánya krétafehér arccal és vacogó fogakkal támolygott
asszonya elé.
– Jaj, drága tekintetes asszonykám, szörnyűséges dolog történt! Flóris
úr és az a féleszű Paulusz ma éjszaka ki akarják rabolni a házat.
Hogy a derék, jó Flóris –?! Na, ez a leány tisztára megbolondult. Az
azonban egész okosan beszélt.
– A saját szájukból hallottam, kezit csókolom… Már régóta fúrt a
kíváncsiság, hogy mit susognak azok ketten, mikor bezárkóznak a Flóris
úr szobájába… Az a féleszű Paulusz azt mondta, hogy rólam beszélnek és
azt is mondta, hogy feleségül venne, ha volna ötven tallér hozományom…
Mintha nekem kellene az ilyen gólyalábú német! Az imént az utcai
ablakból láttam, hogy erre tart megint és akkor beszaladtam a komornyik
úr szobájába és mi tagadás benne, bemásztam az ágy alá… Ketten jöttek a
szobába, magukra zárták az ajtót, azután diskurálni kezdtek, gyors,
hadaró beszéddel. Úgy féltem, hogy majd meghaltam az ágy alatt, de azért
minden szavukat hallottam. „Meglesz ma éjszaka?“ kérdezte Paulusz.
„Tovább már nem várhatunk“, mondta Flóris úr. „Mikor jőjjek ide?“
kérdezte megint a német. „Mikor a püspöki templom elüti a tizenkettőt,
se előbb, se később! A kapu nyitva lesz. Én az udvaron várom magát.
Azután beeresztem a nappaliba. Az ékszer ott van a szekretár fiókjában,
harminc perc ideje van, addig magának el kell készülnie…“ „Legyen
nyugodt“, válaszolt Paulusz, „én tíz perc alatt megleszek a magam
dolgával. Ami időm azonfölül még marad, azt majd arra használom, hogy
összeszedjek egyetmást az arany- és ezüst-holmiból is…“ Még egyebet is
beszéltek, amit már elfelejtettem. Csak egyre emlékszem még: Paulusz azt
kérdezte, hogy mit fog csinálni Flóris addig, míg ő a szekretáron
dolgozik. „Én az asszonynál leszek“, szólt Flóris úr és ezt olyan hangon
mondta, hogy nekem hideg futott végig a hátamon.
Mondanunk sem kell talán, hogy Magdaléna nagyon megrémült.
Azzal az ürüggyel, hogy elkisérteti magát a vecsernyére, hamar
felöltözött és elment a szobaleányával a rendőrségre.
Az auditor urat, a temesvári policájfőnököt, miközben végighallgatta a
tekintetes asszonyt, boldog izgalomba ejtette a gondolat, hogy a temesi
apró csirkepörök sovány talajából végre-valahára egy igazi, terebélyes
szép bűnügy nőtt ki. Ezért majd érdemes lesz jegyzőkönyveket írni! A
fakóképű kis ember szinte megnőtt. Úgy járt-kelt, intézkedett és
parancsolgatott, mint a hajóskapitány a viharban.
– A szobaleány reggelig itt marad, hogy el ne járjon otthon a szája…
Otthon azt kell majd mondani, hogy kimenőt kapott a mehalai búcsúra… A
tekintetes asszonyka azonban menjen nyugodtan haza és tegye ugyanazt,
amit máskor szokott tenni… Vacsorázzék meg és rendes időben feküdjék
ágyba. Semmitől ne féljen, én mindenért felelek. Az én embereim és én
magam is figyelni fogjuk a házát. Olyan biztosságban lesz, mintha az ég
tízezer angyala őrködnék lángpallossal az ágya körül… A legfontosabb az,
hogy a gazemberek ne gyanítsanak semmit. Abban a pillanatban kell őket
elcsípnünk, mikor éppen hozzá akarnak fogni a gyalázatos munkájukhoz.
Akkor kezünkbe kerülnek a bizonyítékok is, a tolvajkulcsok és a
fegyverek…
Megjegyzendő: Temesben akkoriban statárium volt és az auditor úr, aki
ambicionált hivatalnok volt, meg akarta ragadni ezt a szép alkalmat,
hogy egész munkát végezzen. Egész munkát pedig akkor végez, ha Bunkó
hóhér kezébe tudja juttatni Flórist és Pauluszt.
Magdaléna tehát hazament.
A délután és az este úgy telt el, mint máskor. Vacsora után leült az
asszony hárfája mellé és alig hogy a lágy és édes hangok halvány, színes
tűzfonalakként világítottak a szoba homályában: már megjelent az ajtóban
Flóris, a muzsikális kaszáspók.
Volt Magdalénának egy régi székely éneke, egy miriszlói kis
cselédleánytól tanulta, azt szívesen énekelte hárfakíséret mellett.
Nagyon szerette a kedvesen fontoskodó, mélabús melódiáját.
Kizöldült a diófa,
Elterült árnyéka.
Három árva ül alatta,
A nagyobbik mind azt mondja:
„Öljük meg a kisebbiket…“
Százszor elénekelte már, de most tünt föl neki első ízben, hogy milyen
furcsa szövege van. Ezek a mesebeli árvák, akik vérszomjasan egymásnak
esnek, mint a farkaskölykök, borzalmasan emberiek. Kain gyermekei.
Az asszony meg nem állhatta, hogy meg ne mondja Flórisnak. Miközben az
ujjai könnyedén végiglibbentek a húrokon, azt mondta:
– Ez furcsa nóta, ugy-e, Flóris?
A kammerdiener szemei úgy világítottak a homályban, mint két hegyi
kristály.
– Én azt hiszem, nincs semmi értelme, kérem alássan, nincs semmi értelme
az ilyen rigmusnak, éppen csak hogy csönög, – hebegte.
– Dehogy nincs értelme, Flóris! Mi földi emberek mind ilyen árvák
vagyunk. Együtt ülünk szomorú árvaságunkban és mind azon törjük a
fejünket, hogyan pusztíthatnók el magunk között a kisebbiket…
Magdaléna még tovább is beszélt, de most már nem a kammerdienernek,
hanem általánosságban a szobát betöltő enyhe esthomálynak.
– Kár az emberekért… Sajnálni kell őket, nemcsak a kisebbiket, akit
megölnek, hanem a nagyobbikat is, aki öl…
Flóris fölkapta a sápadt fejét.
– Hát lehet a gyilkost sajnálni? – kérdezte gyanakodva.
– Lehet. Én Kaint jobban sajnálom, mint Ábelt, mert Ábelnek csak a teste
vérzett, Kainnak a lelke.
A komornyik világító kristályszeme egyszerre kavicsszemmé homályosult.
Az asszony pedig buzgón tovább énekelt:
A nagyobbik mind azt mondja:
„Öljük meg a kisebbiket.“
„Édes bátyám, ha megöltek,
Vegyétek ki a szivemet,
Mossátok meg ürmös borba’.
Takarjátok lenruhába,
Vegyen minden példát róla:
Hogy jár az árváknak dolga.“
Magdaléna fölkelt. Mára elég lesz.
– Állítsa a hárfát a helyére, Flóris. Megyek aludni.
A kammerdiener mély meghajlásban összecsuklott, azután kinyújtott
pókkarjaival az arany hárfa felé surrant.
Magdaléna a szobájában gépiesen vetkőzni kezdett. Kisleányos
rendszeretettel rakosgatta a ruháit, közbe halkan dudolgatta:
Vegyétek ki a szivemet,
Mossátok meg ürmös borba’,
Takarjátok lenruhába…
Talán nem is volna rossz: túl lenni mindenen. Szép csöndesen feküdni és
aludni, aludni… Mindjárt meg is próbálta az ágyban, a hátára feküdt és
összekulcsolta a kezeit a mellén, mint a halott.
Talán nem is volna rossz… Valami kéjes, puha halálvágy fogta el és a
pillája megnedvesedett.
A püspöki templom órája tizenegyet ütött.
– Még egy óra! – mondta magában Magdaléna és szinte türelmetlen lett.
Ekkor váratlanul valami lármát hallott. A hálószoba ajtaja nyikorgott a
sarkában. Valaki belépett. Ő volt, Flóris. A balkezében égő gyertyát
hozott, a jobbját a hátán tartotta. Az arca fakó volt, a szeme zavaros
tűzben égett, mint a részeg emberé.
Az auditor úr, aki nagyon okos ember volt, mindenre gondolt, csak éppen
arra nem, hogy a gazemberek megváltoztathatják a tervüket és egy órával
korábban láthatnak munkának. Hogy miért tették, azt nem tudni, de hát
megtették. A rendőrség elmés csapdája most már tizenkettőkor össze fog
csukódni, de hol lesz már akkor a két jómadár!
– Flóris, maga az? – kérdezte remegő hangon Magdaléna.
A komornyik hangja még jobban remegett, mint az asszonyé. Azt mondta:
– Egy szót se, tekintetes asszony! Egy szót se, mert különben…